Attila

Kvízkérdésnek garantáltan buktató lenne: hol áll ma szobra Attilának? Csak találgatni tudnánk: a Székelyföldön? Felvidéken? Sopronban? Óbudán? Mongóliában? A catalaunumi csatatéren? Kínában, a hunok egykori fővárosában?

A helyes megfejtés: Bécstől húsz kilométerre, az ausztriai Tulln városkában.

A hunok kései utódai manapság inkább csak angol rózsákért és más, Hunföldön ismeretlen napnyugati kincsekért portyáznak el olykor a tullni Praskacba, Kukánia leggazdagabb kertészetébe. A régi hunok azonban egészen másfajta virágokért jöttek ide.

A Nibelung-eposz elbeszélése szerint Attila, a hun király itt, Tullnban fogadta Passauból hajón érkező menyasszonyát, Kriemhildet:

ein stat bi tvonowe / lit in osterlant
div ist geheizen tvln / da wart ir bechant
vil manich site vremede / den si e nie gesach
si enpfiengen da genvge / den sit leit von ir gesach
vor eceln dem chvenege / ein ingesinde reit
vro vnd vil riche / hoefsh vnt gemeit
wol vier vnd zweinzech fversten / tiwer vnd her
daz si ir vrowen saehen / davon en gerten si niht mer
zwene fvrsten riche / als vns daz ist geseit
bi der frvn gende / trvgn iriv chleit
da ir der chvenich ecel / hin engegen gie
da si den fvrsten edele / mit chvsse gvetelich enpfie


Van egy város a Duna mentén, Osterlandban,
a neve, mint [Kriemhild] megtudta, Tulna,
sok ismeretlen szokással, amilyet sose látott,
nagy tömeg fogadta ott, szívére bánat szállt.
Etzel [Attila] király előtt lovascsapat haladt,
nemes, nagy, gazdag udvari társaság
jó huszonnégy herceg, nemesek, hatalmasak,
hogy úrnőjüket lássák, egyébre sem vágytak.
Két messze földön ismert, gazdag herceg
haladt a hölgy oldalán, ruháját hordozván
amikor Etzel király elébe ment,
s ő a nemes fejedelmet kedves csókkal üdvözölte.


Ekkora ziccert egy tízezres osztrák városka nem hagyhat ki. Tulln ugyan csak nemrégiben (2001) állított szobrot – a capitoliumi lovasszobor mását – Marcus Aureliusnak – „hogy a rómaiak sok száz éves dunamenti jelenlétére emlékeztessen” –, valamint nagy fiának, Egon Schielének (2000) – akinek emlékét addig csupán a városi börtön őrizte, melyben olykor raboskodni méltóztatott, s melyet ennek emlékére Schiele-múzeummá alakítottak át, szabadtéri sörözővel és pompás dunai panorámával – de a Nibelung-énekben említtetni azért mégiscsak más.

A város megbízta tehát Mihail Nogin orosz szobrászművészt – aki véletlenül az előző két szobrot is készítette –, hogy méltó szoborcsoport formájában állítson emléket az egykori találkozás feltételezett színhelyén, a minorita kolostor háta mögötti elhagyatott Duna-parton Tulln bevonulásának a német epikába. A „projekttel” – mint Landeshauptmannstellvertreter Ernest Gabmann lefordíthatatlan német tökéllyel megfogalmazta – „wurde ein wertvoller städtebaulicher Akzent gesetzt”, továbbá – nem elhanyagolható szempont – „wurden rund 160 Parkplätze in der Innenstadt von Tulln geschaffen, wodurch das Zentrum attraktiviert und eine Erhöhung der Kundenfrequenz erreicht werden soll”.


A 2005-ben felavatott szobor, amely az elcsépelt „Denkmal” helyett – Österreich ist anders! – a „Bronzeskulpturen-Dokumentation” névre hallgat, három részből áll. Elöl, rusztikus kövön fekvő nyitott bronzkönyv lapjára frissen róva – a bronzlúd tolla még ott hever – olvashatjuk a Nibelung-ének Tullnról szóló sorait. Mögötte a Hans Muhr „Wasserbildhauer” (haben Sie’s mal probiert, Wasser zu hauen?) által kiképzett szökőkút sugarai nagyobb léptékben megismétlik, mintegy anyagtalanná és időtlenné szublimálják a nyitott könyv kettős ívét, hogy végül a vízpára mögül, miként a múlt ködéből, felmagasodjék a történelmi látomás. Világos beszéd ez. A polgár ránéz, és azt mondja: „Értem én. Az ott ebből jön ki itt ni, mintegy. Művészet.” Majd megnyugodva, hogy a feladat művészeti komponensét sikeresen abszolválta, békés szívvel lát hozzá a történet szemléléséhez.

Polgárok értelmeznek

Wundaschön!
A Bronzeskulpturen-Dokumentation egy Rezeptions-Dokumentationja
a digicamfotos.de-ről

A balról, Passau felől érkező Kriemhildet Rüdiger von Bechelaren, Osterland őrgrófja és az énekben említett két másik „jól ismert” lovag kíséri a jobbról, Hunnia felől várakozó Attila elébe, aki mögött fivére, Buda, s a hun udvarban száműzetésben élő Dietrich von Bern és Gibich hercegek állnak. A sort Attila kisfia, Csaba zárja – a felirat szerint Aladár, de hát ő éppen Kriemhild fia lesz majd –, aki fakardját lengetve kíváncsian kandikál ki Gibich köpenye mögül leendő mostohaanyjára.







Végül Csaba mögül tisztes távolságból – szigorúan Hunnia felől – egy döbbent bronzpatkány figyeli a sosem látott sokadalmat.



A süllyedő hajótól ments meg, Uram, minket!


A kapitányok utolsónak maradnak

A kompozíció monumentális posztmodern geg, amely – a posztmodern geg elterjedt receptje szerint – könnyen azonosítható hagyományos kerettoposzokból indul ki, hogy aztán a részletekben egyfolytában megtagadja és kigúnyolja azokat. Apakomplexusos művészek és sznob kispolgárok egymásra találása ez a műfaj, ahol mindkettejük öröme a múltbéli magasztos toposz módszeres kiüresítéséből és karikírozásából fakad. S ráadásképpen mindketten nyernek még egy-egy bónuszt: az utóbbiak könnyen fogyasztható, ám magasra értékelhető művészetet („hagyományos formák a művész egyéni hangszerelésében”), az előbbiek pedig azt, hogy kiröhöghetik az utóbbiakat, akik a geget művészetként fogyasztják és honorálják. A patetikus szoborcsoportozat alakjai túlrajzolt hiperrealizmusukkal, modoros gesztusaikkal és groteszk arckifejezésükkel képregények és karikatúrák figuráit idézik, könnyű kulcsot kínálva a mű befogadásához, amelyet a zsánerfigurák – melyeket már Schopenhauer is „a nép ópiumának” minősített – még olajozottabbá tesznek. Hundertwasser lelke lebeg a kút vize felett.


Nogin egyébként a Nibelung-kúttal párhuzamosan egy másik ázsiai uralkodó szobrát is megalkotta: Heydar Aliev azerbajdzsáni elnökét, amelynek ugyancsak 2005-ös felállításáról olyan internetes lapok is megemlékeztek, mint a Day.Az, a Nash Vek („Ő nem kézzel készült emléket hagyott maga után…”), vagy az Azerbajdzhanskaya Izvestiya („A nép szeretete örök”). Az e célból kialakított Aliev Parkban, kínai és brazil gránit talapzaton álló szobrot Nogin Salavat Scherbakov orosz művésszel együtt mintázta meg, s egy szmolenszki öntödében készült el. Mint az azeri AzTop fórumán keserűen kommentálják:

Выходит у нас нет гранита, нет скульпторов и нет местечка, где его можно изготовить. Радует то, что хоть деньги у нас на это есть.

Nyilvánvaló ebből, hogy nálunk nincs gránit, nincsenek szobrászok, és nincs hely, ahol elkészíthetnék. Annak örülök, hogy legalább pénz van rá.


Tullnra persze ez nem teljesen áll, hiszen a szobrot minden bizonnyal ott öntötték ki, ahol a két előző művet, a tiroli Walter Rom Kunstgiessereiban, amelynek profi honlapján érdemes végignézni az öntés folyamatának flash-bemutatóját.

Heydar Aliev egyébként arról is nevezetes, hogy a szovjet utódállamok vezetői közül elsőként sikerült fiának átadnia a hatalmat. Attila nem volt ilyen sikeres. Csabát éppen Kriemhild fia, Aladár győzi majd le, aki maga is holtan marad a csatamezőn.

Kriemhild itt, Tullnban erről még mit sem tud, ámbár kétértelmű arckifejezéséből úgy tűnik, mintha legalábbis arról a bizonyos orrvérzésről már lenne elképzelése. Ezt az arcot egyébként – a moszkvai pletykalapokból jól értesült intimpistaként hadd fecsegjük ki – Varvarától, a népszerű moszkvai esztrádénekesnőtől kölcsönözte. A Megapolis-Ekspress egy 2004-es száma a „Kaleydoskop” rovatban közli ennek történetét, amelyet „Varvara úgy ad elő, akár egy tündérmesét”:

„Amikor igazgatóm, Egyik közölte, hogy a világhírű művész, Mihail Nogin eljött hozzánk, hogy szobrot készítsen rólam, először azt hittem, valami kandi kamerás felvétel szereplői vagyunk. Ugyan miféle szobor? A szobrász azonban nem tágított, személyesen is felkereste Eduardot, és megmutatta neki az emlékmű vázlatát.” Varvara ekkor rááll, hogy meglátogassa Nogint lenyűgöző műteremlakásában. „Nogin úr pedig hozzáfogott: Minden német ismeri a „Dalt a Nibelungokról”, amelynek utolsó változata a 12. századból származik, s amelyben olyan történelmi alakok szerepelnek, mint Attila, a hunok lovagkirálya, testvére, Buda, Dietrich von Bern, Rüdiger követ és Gibich király, s nem utolsósorban a burgundok királynője, a cselszövő Kriemhild, akik egyikéről sem maradt fenn hiteles ábrázolás. Mindezeket a figurákat egy hatalmas kompozícióban kell összefognom, amely az osztrák Duna-kanyarban, Tulln városában áll majd. De sem a történelmi portrék, sem ismerőseim között nem találtam olyan női arcot, amely modellje lehetne a hercegnőnek. Egyszer csak meglátok egy klipet a tévében. Az énekesnő nevét nem ismertem, de a zene nagyon tetszett, mert valamiképpen hasonlított erre a kelta [!] eposzra. Aztán az arcra néztem, és a szívem megdobbant. Megtaláltam a királynőmet. A figura már régen készen van, de az arcot még csak ideiglenes plasztilinből készítettem el. – Nogin úr rámutatott egy hatalmas szoborra. – Ha beleegyezik, állapodjunk meg egy időpontban. Ha modellt áll nekem, a hercegnő az ön arcát viseli majd. – Milyen különös felkérés! mondta döbbenten Varvara. Férjemmel nemrégen éppen egy Duna-parti pravoszláv székesegyházban házasodtunk össze. És noha természetesen nem ismerem a „Dalt a Nibelungokról”, de egész életemben vonzódtam a gótikához, és minden régi várhoz. … Dalaimban is a régi vadászok és halászok kultuszaiból merítek, a régi szlávok ruháit viselem. Varvara ebben különbözik mindenkitől. És épp erre érzett rá! Milyen különös! – A különös az, hogy Moszkvába hazatérve éppen magát láttam a tévében. Oroszországban nem sokat dolgozom. A Megváltó Krisztus-székesegyházban van egy szobrom. Minden nagyobb munkám Ausztriában van. Például a Marcus Aurelius-szobor… De a Duna-kanyari emlékmű lesz életem főműve. Szokatlan kivilágítást tervezünk köréje, s a szobor minden részéből zene szól majd, szekerek zörgése, fegyverek csörgése – egyszóval a teljes élet illúziója. Biztos vagyok benne, hogy a mű évszázadokon át fennmarad. A több, mint három méter magas „Varvara” pedig ott áll majd, s a távolba néz, át korokon, ködön és esőn.”

A megejtő dal – mint Varvara egy másik interjújából kiderül –, a Grezy lyubvi (Szerelmi álmok) volt. Klipjét ugyan nem láthattuk, de Varvara szájtjának grafikájából megsejthetjük, mi volt az a vizuális világ, amelyet Nogin rokonnak érzett a magáéval.

S ha már az egyik főalakról bebizonyosodott, hogy portré, nem tudjuk elhessegetni azt a gondolatot, hogy a másik is az, mégpedig nem másé, mint éppen az alkotóé (akit itt a kis képen omszki Vrubel-emlékművének avatóján látunk) – élete főművének főalakján. Lehetséges, hogy a burgund Kriemhild és a hun Attila alakjában – vagy hogy Landeshauptmannstellvertreter Gabmann frappáns metaforájával éljünk, Kelet és Nyugat találkozásában – valójában a moszkvai művészvilág két celebje randevúzik Tullnban, a Duna partján?

Kezdetben volt a Tao

Így kezdődik János evangéliuma a legelterjedtebb kínai bibliafordítás, az 1890 és 1919 között számos protestáns felekezet együttműködésében készült Chinese Union Version szerint.

太 初 有 道
tài chū yŏu dào
legősibb / kezdetben / volt / Tao


A kijelentés zavarbaejtően egyértelmű. Igaz, hogy Jézus maga mondja néhány fejezettel később (Jn 14,6), hogy „én vagyok az út” – kínaiul ugyancsak 道, tao –, de vajon szabad-e pusztán ennek alapján azonosítani a közszót a súlyos történeti és filozófiai konnotációt hordozó fogalommal, az Igét a Taóval?

Hogy erre válaszolni lehessen, mindenekelőtt világosan kell látni, mit jelent a bibliai hagyományban az Ige, a görög eredeti logos-a.

Aztán azt kell látni, mit jelent a kínai taoista hagyomány számára a Tao.

Aztán pedig azt, hogy kik, miért és hogyan kísérelték meg összeegyeztetni ezt a kettőt, s milyen eredményre jutottak.

Ezt próbálom meg végigtekinteni a következő hónapokban.

Hosszú menetelés

Kínai barátaink kislánya három vagy négy éves lehetett amikor megismertem. Egy héttel azelőtt érkezett meg Kína egyik távoli határvidékéről, ahol addig a nagymamája vigyázott rá, hogy a szülei itt dolgozhassanak. Nem úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Olyan különös, archaikus jelenség volt, mintha egy száz évvel ezelőtti fénykép szereplője lett volna. Azonnal megszerettem.

Rendkívül tehetséges gyerek volt, néhány hónap alatt folyékonyan beszélt magyarul. Az ember azt hihette volna, hogy olyan mint a többi magyar kisiskolás, ha nem tudta volna, hogy bizonyos vonatkozásokban valóban úgy él, mint egy száz évvel ezelőtti fénykép szereplője. Az egész nyarat a nagymamájánál tölti, ahol reggeltől estig, napi tíz órában, óránként néhány perces szüneteket tartva kínai nyelvet, irodalmat és történelmet tanul.

Másodikos gimnazista korában talált egy olyan nemzetközi középiskola hálózatot, amely arra jött létre, hogy az egész világról tehetséges gyerekeket juttasson be a legjobb angol és amerikai egyetemekre. Segítettünk neki megírni a pályázatát. Felvették. Két éve ősszel több mint tízezer kilométerre tőlünk kezdte el a tanévet. Gyorsan megszerette az iskolát és őt is megszerették.

Most tavasszal zajlottak az egyetemi felvételi vizsgák. Nagyon izgultam érte. Sokat imádkoztam, még misét is kértem. Tegnap tudtam meg az eredményt. Hat amerikai elit egyetem jelezte vissza, hogy szívesen látja a hallgatói között – a kínai kislányt, aki pár éve még úgy nézett ki, mint egy százéves fénykép szereplője.


Provincia

Matthew Tree, aki „épp húsz éve” („fa exactament vint anys”, mint Serrat énekli) él Katalóniában, Un anglès viatja per Catalunya per veure si existeix (Egy angol végigutazik Katalónián, hogy meglássa, létezik-e) című könyvében hűvös definíciót ad a provinciáról:

„Mi a provincia? A provincia olyan hely, amely nem központja önmagának. S a katalánok túlnyomó többsége – most mindegy, milyen okból – azt akarja, hogy az ő tartományuk mégis központja legyen önmagának.”

Magyarországon élve nap mint nap megtapasztalom, hogy a provincia-létnél még egy sokkal szomorúbb és sokkal kilátástalanabb állapot is van: amikor a provincia – most mindegy, milyen okból – végül tényleg középpontjává válik önmagának.

Kurázsi

Amióta Zapatero miniszterelnök jó hónapja egy tévéműsorban – ahol a nézők szabadon kérdezhettek tőle – arra az egyszerű és alattomos kérdésre, hogy „mennyibe kerül most egy csésze kávé”, azt válaszolta, hogy „körülbelül nyolcvan centbe”, ami majdnem fele a tényleges árnak (a kérdező meg is jegyezte: „az még Pachi papa * idejében volt!”), a spanyol nép ki nem fogy a poénokból. Blogon, fórumon, karikatúrán, társaságban, úton és útfélen ontják az újabb és újabb változatokat a témára. A Google „abuelo Pachi”-ra 28.000, „el café de Zapatero”-ra 35.000 találatot ad, hogy csak a rafinálatlan alapeseteket említsük.

Én legutóbb Katalóniában találkoztam egy szép invencióval. A bárban az volt kiírva:

„Zapatero nem itt kávézik. Sajnálom.”

Mallorca, Bar Es PetitÉs valóban, a kávé egy euró harminc volt.

Eddig rendben is volna. Amikor azonban engedélyt kértem, hogy lefotózhassam a papírt, a tulajdonos ezt határozottan visszautasította.

Mikor megkérdeztem, miért, egy helyi újságot mutatott, amelynek egy helyi tüntetésről tudósító illusztrációján a háttérben a bár ajtaja látszott. „Nem vet jó fényt ránk”, mondta.

A régi szovjet vicc jutott eszembe, ahol az illető azzal kérkedik, hogy odaszart a Kreml kapujába; aztán később egy őszinte pillanatban bevallja, hogy sötét is volt, jól körül is nézett, és hát... a nadrágját sem tolta le.

Hogy azért minden illusztráció nélkül ne maradjunk, íme legalább kívülről a civil kurázsi e mintaintézménye. Bar Es Petit, Palma de Mallorca, Carrer de la Pietat, ha valaki a kapuba akarna... Persze csak jószándékból, ahogy az Katalóniában szokás.