Három királyok Párizsból

A Háromkirályok egy ideje már évről évre beköszönnek ide a Wang folyóra. Először a pisai székesegyház bronzkapujáról szálltak alá, s ókeresztény és orthodox ábrázolásokkal bizonyították, hogy e világon csak tükör által, homályosan láthatjuk őket, valódi kilétükről semmit sem tudunk. Majd Perzsiában találkoztunk velük és más királyokkal, ami érthető is, hiszen a legkorábbi hagyomány szerint onnan érkeztek. Utána azt láttuk, hogyan tették Firenze koronázatlan királyai, a Mediciek a családjuk hatalmát reprezentáló városi ünneppé a Háromkirályok felvonulását, s hogyan örökíttették meg ezt számos publikus műalkotáson a legnagyobb kortárs művészekkel, Fra Angelicóval, Botticellivel vagy Leonardóval, míg legpompásabb ábrázolásukat saját privát kápolnájuk számára tartották fenn a Medici-palotában. Idén pedig Párizsból érkeznek, amely, mint látni fogjuk, Makónál jóval közelebb van Jeruzsálemhez.

Berry herceg híres Szép Hóráskönyvében, a francia-flamand gótikus kéziratfestészet főművében, amelyet a Limbourg fivérek festettek ki 1412 és 1416 között, a Háromkirályok ünnepét kettős miniatúra illusztrálja az 51v-52r oldalakon. A dupla egész oldalas ábrázolás egyfelől jelképezi az ünnep fontosságát a korabeli arisztokrácia számára, másfelől azonban különös, hogy a két külön pergamenlapra festett két képet csak utólag illesztették bele a kódexbe, a Mária-zsolozsmák megfelelő, karácsonyi helyére.

A jobboldali képen hagyományosnak mondható Háromkirályok-jelenetet látunk. A királyok fejedelmi menettel járulnak az istállóban ülő Szent Család elé. A legöregebb király már térdel is a Királyok Királya előtt, és átadja neki ajándékát. A háttérben zöld dombon pásztorok legeltetik nyájukat, és néznek fel az égre, ahol egy, a földi világból kidudorodó mennyei lunetta alatt egyszerre látjuk a születést hírül adó angyalokat és a királyokat vezető betlehemi csillagot.

A baloldali képen azonban valami szokatlan epizódot látunk. A három király és kíséretük három égtáj felől közeledik a középen álló gótikus képoszlop – azaz kis fülkékben szentek szobrait vagy képeit a vándorok elé táró, útjukat megszentelő magányos útszéli oszlop – felé, amilyenek a Párizsból St. Denisbe vezető utat szegélyezték. Körülöttük pusztaság, benne a betlehemi pusztaságot a szokásos módon jelképező állatokkal, az oroszlánnal és a medvével (utóbbi Berry herceg címerállata is). A háttérben pedig arany nap alatt tündöklő pompás város, nyilvánvalóan Jeruzsálem, amelyet azonban a középkori Párizs jellegzetes épületei, a kódex korábbi miniatúráin is szereplő Notre-Dame, a Sainte-Chapelle és a Louvre tesznek összetéveszthetetlenné.

A pusztaság és a város Betlehemre és Jeruzsálemre utalnak, a három csapat pedig arra, mintha a három király Betlehemben találkozott volna először egymással. Pedig hát az evangéliumban úgy áll, hogy a bölcsek együtt jöttek Jeruzsálembe, hogy a zsidók újszülött királya felől tudakozzanak, akinek csillagát napkeleten látták.

A Limbourg fivérek és kortársaik azonban Máté evangéliumán kívül mást is olvastak. Az evangéliumok lakonikus híradásait a középkor szívesen gondolta tovább, s az ilyen szűkszavú, in medias res bevezetőkhöz, mint hogy „Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől”, vagy hogy „Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek”, szívesen kanyarítottak színes előtörténetet akár önálló könyv terjedelemben is, mint amilyen Jakab protoevangéliuma, amely Mária életét beszéli el fogantatásától Jézus fogantatásáig. És ilyen könyv volt a Historia trium regum, a Három Király története is.

A könyvet Johannes de Hildesheim karmelita szerzetes (1310-1375), számos népszerű könyv szerzője írta valamikor 1364 után a münsteri püspök megrendelésére, hogy méltó lelki-történelmi háttérrel szolgáljon a három királyok Kölnben tisztelt ereklyéi számára. Az ereklyéket Ilona császárnő, Nagy Konstantin anyja gyűjtötte össze a Szentföldön, ahonnét a konstantinápolyi Hagia Sophiába vitte, majd Nagy Konstantin Szent Eustorgius milánói püspök őrizetére bízta őket. Milánóból az invesztitúraharc idején, 1164-ben, a város elfoglalása után küldte őket Barbarossa Frigyes császár Kölnbe, ahol máig őrzik őket, s ahol az egész középkoron át zarándokok tömegeit vonzották. E zarándokok „útikönyvéül” szolgált a Historia trium regum, amelyet azonnal legtöbbjük anyanyelvére, németre, franciára, flamandra és angolra is lefordítottak.

A három király ereklyetartója a kölni dómban, 1181-1230. Verduni Miklós munkája, a moseli ötvösművészet főműve

A könyv számos hiteles vagy fantáziadús forrásból gyűjtött össze mindent, amit a három királyokról érdemes vagy nem érdemes tudni. Részletes leírást ad országaikról, a „három Indiáról” (amelyek közül az egyik minden jel szerint valahol Núbiában feküdt), szokásaikról és terményeikről, hogy a királyok miképpen figyeltek fel egymástól függetlenül a betlehemi csillagra, milyen gazdag kíséretet összeállítva indultak útnak, s hogyan érkeztek csodálatos sebességgel tizenkét nap alatt Jeruzsálem környékére. Amikor azonban csupán két mérföldre voltak a várostól, nagy sötét felhő takarta el előlük az eget és a csillagot, „amiképpen Izajás mondja”, mondja Johannes: „Kelj föl, ragyogj föl, Jeruzsálem, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez.” (Iz 60:1-3).

Palestrina: Surge, illuminare Jerusalem (Kelj föl, ragyogj föl, Jeruzsálem) (1575) – Tallis Scholars

És „a felhő alatt egyre közelebb kerültek Jeruzsálemhez, és végül összetalálkoztak a város alatt, és követeket küldtek egymáshoz, és faggatni kezdték egymást, hogy melyikük mit keres itt. S amikor kiderült, hogy mindannyian egyazon ügyben járnak, nagyon felvidultak, s egymáshoz lovagoltak, s átölelték és megcsókolták egymást, és mindegyikükben még szilárdabbá és forróbbá vált az elszántság, hogy tovább keressenek.”

A találkozás leírása a Historia trium regum német fordításának 1483-as kiadásából, Strasbourg, Heinrich Knoblotzer

Ezt az apokrif pillanatot ábrázolja tehát az első miniatúra: amikor „a három India” egyazon csillag által vezetett három uralkodója végül összetalálkozik Jeruzsálem alatt, egy olyan keresztúton, amely a Historia leírása szerint valahol az akkor még a városon kívül fekvő Golgota és az Olajfák hegye között volt.

És a Háromkirályok ábrázolása valami mást is köszönhet a Historiának. Az előző fejezetek ugyanis részletesen leírják, micsoda kincseket, díszes felszerelést és hatalmas kíséretet, „riche tresoure and riche ornamentis and grete multitude of pepil”, ahogy a korabeli angol fordítás mondja, gyűjtöttek össze a királyok, mielőtt útnak indultak volna, hogy ezáltal beteljesüljön a fenti Izajás-prófécia folytatása: „Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. … Feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak és az Úr dicsőségét zengik. Nálad sereglik egybe Kedár összes nyája, s Nebajót kosai is neked szolgálnak. Mint nekem tetsző áldozatok, odajönnek oltáromhoz, hogy díszére legyenek dicsőséges templomomnak. Kik azok, akik repülnek, mint a felhő, vagy mint a galambok dúcaikhoz? A hajók gyülekeznek szolgálatomra, az élükön Tarsis hajóival, hogy hazahozzák fiaidat a távolból, s ezüstjüket meg aranyukat is velük.” (Iz 60:3-9).

És így válik a Háromkirályok ábrázolása a korábbi, alapvetően háromalakos kompozícióból olyan, az egész tájat ellepő gazdag vonulássá, ami már igazán királyokhoz illik, s amivel az arisztokrata megrendelők is szívesen azonosulnak. Nem véletlen, hogy az első ilyen gazdag képet a francia király fia, Berry hercege hóráskönyvében találjuk, csupán néhány évtizeddel a Historia francia fordítása után. De a vonzó előképet csakhamar más reprezentatív megrendelések is követik. A párizsi udvarból kiinduló internacionális gótika terjedésével az új kompozíció is tovább terjed, az avignoni udvarba, onnan a sienai festészetbe, majd Firenzébe, ahol arisztokraták híján a feltörekvő Mediciek veszik át és ábrázolják önmagukat a gazdag, de gazdagságukat istenes célra fordító királyok képében.

Bartolo di Fredi: A háromkirályok imádása, 1375-85, eredetileg a sienai dómban, ma a sienai Pinacoteca Nazionaléban

Gentile da Fabriano: A háromkirályok imádása, 1423, ma az Uffiziben (részletekért kattints!)

Benozzo Gozzoli: A háromkirályok menete a firenzei Medici-palota kápolnájának falain, 1459. Részlet a Medici-család portréival, középen a tizenkét éves Lorenzo il Magnificóval. A teljes freskót és történetét lásd korábbi posztunkban

Kösz a halakat

Mi maradna a képből, ha kivennénk belőle a nagy halat? Leginkább semmi: a szegényes halászkunyhó a balszélen és a kikötőváros a láthatáron, s közöttük a nyílt tengeröböl egy nagy, formátlan, üres homokzátonnyal. A táj szemmel láthatólag azért jött létre ebben a formában, hogy méltó kerete legyen a páratlan zsákmánynak, a Nagy Halnak, amelyet egy liliputi emberke hasít fel egy önmagánál jóval nagyobb késsel. A Hal gyomrából és szájából pedig – mintha a kés pengéje a torkát is átvágta volna – csak úgy dőlnek kifelé a nagy, iszamós hal-matrjoskák, amelyeket a Hal egészben nyelt le, s amelyek vagy közvetlenül lenyelés előtt, vagy már a Hal gyomrában további halakat igyekeztek lenyelni. A zsákmány vízbe hulló darabjait már várják, és azonnal elnyelik, mint halpiaci fókák, az ottani halak, sőt a levegőből is sóvár repülő hal érkezik a maga osztályrészéért. A zabálás paroxizmusa odáig fajult, hogy már a napvilágra kerülő kagylók is igyekeznek halakat felfalni, pedig természetes közegükben ezt kétszer is meggondolnák. A kép alján egy halászcsónakban az evezős mutatja a látványt kisfiának, ECCE, és legalul a dőlt betűs flamand nyelvű feliratban megosztja vele élete alapvető tapasztalatát: Nézd csak, fiam, régóta tudom, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat. Ezt mondja a nagybetűs latin felirat is, csak veretesebben, hexameterben: „GRANDIBUS EXIGUI SUNT PISCES PISCIBUS ESCA” – étkéül szolgálnak a kis halak mind a nagyoknak. Sőt az 1557-es metszetnek egy jóval későbbi változata, amelyet az Antwerpenben 1620-70 között működő Jan Galle adott ki, még háromnyelvű magyarázatot is biggyeszt a kép fölé, hogy senki félre ne értse a metaforát: „A SZEGÉNYEK ELNYOMÁSA. A gazdagok hatalmuknál fogva elnyomnak benneteket. Jakab levele 2:6.”


Ha pedig a Hal – és persze az általa elnyelt nagy halak – ezt az alapvető igazságtalanságot illusztrálják, úgy lehetséges, hogy a gyomrát felhasító Kés, rajta a világ országalma formájú ábrázolásával, amilyet Krisztus szokott a kezében tartani az Utolsó Ítélet jelenetein, a végső igazságtételt jelképezi.


Kitől származik a kép? Az eredeti metszeten két felirat olvasható. Balra: „Hieronymus Bos. inventor”, és alatta: „PAME”, jobbra pedig: „COCK EXCU[DIT], 1557”, azaz hogy a rajz Hieronymus Boschtól van, és Cock metszette/nyomtatta 1557-ben. Egyik sem igaz. Cock metszőségét megcáfolja a PAME monogram, amely Pieter van der Heydent jelöli: ő volt Hieronymus Cock, a legnagyobb antwerpeni metszet-kiadó egyik állandó rézmetszője. Cock tehát nem mint mester, hanem mint kiadó büszkélkedett a metszet szerzőségével. De Boschnak is nehezen tulajdonítható az eredeti rajz. Hangulatában rokon vele, de hiányoznak róla a szokásos fantáziadús kompozit-szörnyek (kivéve a halászkunyhó előtti halat, amely két lábon igyekszik elsunnyogni zsákmányával).

A bécsi Albertina azonban őrzi a metszet előképéül szolgáló eredeti rajzot (ltsz. 7875). Ez pedig nem Bosch, hanem [idősebb Pieter] Bruegel szignóját viseli, egy évvel korábbi, 1556-os datálással. Ezen még h-val írja a nevét, de hamarosan elhagyja azt, csak fiai, ifjabb Pieter és idősebb Jan térnek majd vissza a Brueghel névformához.



És ugyancsak Bruegel használja ugyanezt a motívumot 1559-es „Németalföldi közmondások” képének egyik jeleneteként.


1556-ban az akkor még ifjú – talán harminc év körüli – Idősebb Pieter Bruegel csak nemrég tért haza itáliai tanulmányútjáról, ahol tökéletesítette rajztudását, és igen sok vázlatot készített, különösen a Németalföldön ismeretlen és vonzó hegyvidéki tájakról. Megélhetést keresett Antwerpenben, amely nemcsak a korabeli világ kereskedelmének, de műtárgypiacának is központja volt. 1540-ben itt nyílt meg az első állandó festmény- és metszetgaléria, amelyre a város háromszáz mestere szállította termékeit, s ezek olyan messze eljutottak, mint például az iszfaháni örmény székesegyház, amelynek falait antwerpeni bibliai metszetek után készült jelenetekkel díszítették. A város egyik legjobb üzleti érzékű műkereskedője, Hieronymus Cock 1548-ban nyitotta meg A négy égtájhoz (In de Vier Winden) címzett kiadóját, ahol ezerszámra nyomtatták az igen keresett metszeteket, s ezekhez égető szüksége volt világlátott, tehetséges előkép-rajzolókra. Ahogy a fiatal Bruegel megérkezett Itáliából, azonnal leszerződött vele (sőt talán már itáliai útját is részben ő támogatta), s innentől kezdve rendkívül sikeres metszetsorozatok sokaságát adták ki együtt, a Nagy tájképektől a Hét főbűn és hét erényig, amelyek mindkettejük hírnevét előmozdították.

Hans Vredemann de Vries, Antwerpeni utcakép, a jobb sarkon Hieronymus Cock kiadójával, s kapujában magával Cockkal, ahol 1560-ban ezt a metszetet is nyomtatták

Az antwerpeni műtárgypiacon egy ígéretes fiatal kezdőnek úgy lehetett érvényesülnie, ha az előző évtizedekben kialakult népszerű témák mestereként pozicionálta magát. Az 1500-as évek elejéig egyetlen fizetőképes téma létezett: az oltárkép, templomi vagy magánmegbízásra. A műtárgypiac és a gyűjtemények – Kunst- und Wunderkammer – 16. századi kialakulásával azonban újabb témák jelentek meg, amelyekre a gyűjtők szakosodtak: a tájképek, az egzotikus ábrázolások, a paraszti életképek és hasonlók. Az új témák között önálló ágazatot jelentettek a Bosch-utánzatok. Bosch izgató fantázia-lényei rendkívül népszerűek voltak, ám az ő eredeti képeit főként II. Fülöp spanyol király halmozta fel saját magángyűjteményében, s a piac pótlás után kiáltott. A pótlásra, Bosch-másolatok és Bosch stílusában készült képek termelésére igen sok festő szakosodott. Köztük volt Bruegel is, aki számos rajzot készített Bosch szörnyetegeivel, s ezeket Cock nagy haszonnal adta ki metszet formájában.

Bruegel, Szent Antal megkísértése, 1554. Ez a jelenet a Bosch-imitátorok egyik fő témája volt, mert a szent remetét megkísértő démonok bőséges ürügyet nyújtottak a jellegzetes boschi szörnyetegek ábrázolására.

Bruegel és Cock együttműködésének egyik legsikeresebb darabja a hét főbűnt, a hét erényt és az Utolsó Ítéletet ábrázoló metszetsorozat volt 1557-60-ban. A sikerhez nagyban hozzájárultak a boschi devilerie-k, ördögfiókák, amelyek a sorozat szinte minden lapját elárasztották: a bűnökét természetesen, de még az erényekét is, az általuk legyőzött démonok formájában.

Bruegel, Ira (Harag), 1558

Bruegel, Fortitudo (Erő), 1560

A bruges-i humanista Dominicus Lampsonius 1572-ben adta ki Cocknál a nagy németalföldi művészek portrégyűjteményét. Ekkorra Bruegel mint Bosch-imitátor hírneve már olyan nagy volt, hogy ezt írhatta róla: „Ő az új Hieronymus Bosch, aki ecsetjével imitálja és szemünk elé állítja a Mester elmés álmait, s oly nagy ügyességgel utánozza stílusát, hogy eközben túl is szárnyalja őt.” Innen ered Bruegel „második Bosch” jelzője, amely Lodovico Guicciardini Németalföld-leírásának jóvoltából Dél-Európában is elterjedt.

Az 1557-es halas metszeten Bruegel még nem alkalmazott ennyire jellegzetes Bosch-szörnyfigurákat. De a korabeli néző számára már az egymást lenyelő halak is Bosch védjegyének számítottak, aki gyakran ábrázolta ilyen formában a maga démonait. Érdekes egyébként, hogy a számos művészettörténeti utalással és abszurd képpel operáló Ruben Brandt, a gyűjtő (2018) filmben is többször előfordul a motívum. Aki még nem látta, nézze meg (aki pedig látta, nézze meg újra), és számolja össze, hányszor.

Bosch, Szent Antal megkísértése, 1501 k., részlet

Bosch, Háromkirályok, 1485-1500 k., részlet

Bosch, Gyönyörök kertje, 1490-1510 k., részlet

Bosch, A szénásszekér, 1516, részlet. Jobbra a két lábon járó hal Bruegel halas metszetéről

Bruegel, Az Utolsó Ítélet, 1558, részlet

Milorad Krstić, Ruben Brandt, a gyűjtő, 2018. Részlet a tokiói pop-art kiállítás epizódjából

1556-ban, amikor Brugel a halas metszet előképét rajzolta és szignálta, még csak egy ismeretlen ifjú tehetség volt, akinek Cock jóvoltából lehetett jövője (Cocknak pedig Bruegel jóvoltából profitja). Bosch viszont márka volt. Ezért dönthetett úgy Cock, hogy Boscht tünteti fel a metszeten „inventorként”. Ez a korban nem föltétlenül jelentette a fogyasztó megtévesztését. Pusztán műfaji megjelölés volt: ez „egy bosch”, vagy ha bővebben akarta volna megfogalmazni: „Bosch után tervezte kiadónk munkatársa”. A fogyasztó pedig, ha megvette, és megőrizte legalább tizenöt évig, amíg Bruegel is márka lett, már azzal büszkélkedhetett, hogy van neki egy boscha, amelyik egyszersmind bruegel.

Hogy a kép milyen karriert futott be a németalföldi fogyasztók körében, arra álljon itt egy hatvan évvel későbbi példa.


Az oldalfordított kép tanúsítja, hogy az eredeti Cock-féle metszetről másolták. De az általános társadalomkritikai él itt aktuálpolitikaivá köszörülődik. A Hal a „Barnevelsche Monster” feliratot viseli, amiből – valamint más részletekből – kikövetkeztethető, hogy a pamflet Johan van Oldenbarneveltnek, a németalföldi Egyesült Tartományok kancellárjának 1619-es kivégzését ünnepli.

Gilles-Lambert Godecharle: Johan van Oldebarnevelt (1549-1619), 1817. Brüsszel, Királyi Szépművészeti Múzeum

A kancellár, aki harminc éven át volt a szabad Németalföld legfőbb bírója, végül a kálvinizmus arminiánus irányzatának támogatójaként különbözött össze a németalföldi rendekkel, akik rávették Nassaui Móric herceg-kormányzót, hogy koncepciós perben elítéltesse és kivégeztesse őt – ahogy a képen a herceg vágja fel a „szörnyeteg” gyomrát „az igazságosság késével”. A „szörnyeteget” az „Oude Leer”, azaz az orthodox kálvinista tanítás döfi le szigonyával, s a horizonton a város felmagasodik és önálló vonásokat nyer, mint Utrecht, Oldenbarnevelt utolsó menedéke. Az utókor nagy államférfinak tartja Oldenbarneveltet, de harminc év alatt épp elég embert megbánthatott; ezek nevei olvashatók a gyomrából és torkából kicsusszanó halakon. Az igazság valakinek a szempontjából győzedelmeskedett. A kérdés csak az – ahogyan egykor egy kis haltól kérdezte a nagy hal, mielőtt lenyelte volna –, hogy mi az igazság.