November 23.


Ezt a perzsa miniatúrát az iszfaháni bazárban vásároltam, egy öreg miniatúra-festő mester műhely-boltjában. A kép Seherezádét ábrázolja, aki kezében eredetileg minden bizonnyal borospoharat tartott, ám Gyuri kedvéért tekintsük ezt teáscsészének.

A kép gyönyörű, a perzsa miniatúrafestészet legjobb hagyományait követi. Ám nem kevésbé érdekes a fölötte és hátoldalán olvasható írás sem, amely több, mint egy évszázaddal öregebb a képnél. A mester ugyanis az iszfaháni teológiai főiskola kiselejtezett régi füzeteinek lapjaira készíti műveit, ami azon túl, hogy nagyban növeli a kép „régies” hangulatát, gyakran jelentését is gazdagítja.

Ennek a lapnak a két oldalára az egykori tálib, azaz teológiai hallgató egy arab nyelvű imát írt fel gondos kézírással, fekete tintával, majd a sorok közé hevenyészett kézírással, piros tintával perzsául is odafirkantotta az egyes mondatok jelentését. Az arab versek kibogarászását Gyuri sémi filológiai ismeretére bízom. Én csupán a perzsa szövegnek adom hozzávetőleges magyar fordítását, s hamarosan majd perzsa és latin betűs átírását is.

Fülem és nyelvem megemlékezik rólad. Szívemben szereteted és gondoskodásod emlékét őrzöm. Megvallom, hogy rosszat tettem, és alázatosan kérem irgalmasságodat. Hiszen Te szeretettel vagy irántam, s én meghajolok előtted, és imádásodra törekszem. Könyörületességedbe, megbocsátásodba és nyájasságodba ajánlom magam. Ó Istenem tekints rám, hiszen Te ismered elesettségemet. Az ördögtől, a világ gonoszságától, minden rossztól és a hosszú időn át tartó megpróbáltatástól oltalmazz meg engem.

A mester épp távol volt, s fia elmondta, hogy ilyenkor a képzőművészeti főiskolán tanít hagyományos miniatúra-festészetet. Megkértem őt, hogy ha apja visszajön, néhány ajánló sort mellékeljen az ajándékba szánt miniatúra mellé. Így is tett, aláírás helyett egy hevenyészett önarcképpel szignálva jókívánságát:


George-nak szeretettel és megemlékezéssel 40. születésnapjára. [A hidzsra] 1386. [évében], Aban hó 6. napján.

Boldog születésnapot, Gyuri!

Vonat Perzsiába

Isztambulból hetente egyszer indul Teheránba a Trans-Asia Express, szerdán este tizenegy előtt öt perccel a Haydarpaşa állomásról. A török államvasutak oldalán olvasható menetrendje szerint kora reggel ér Ankarába, majd az Anatóliai-fennsíkon végighaladva harmadnap déltájt éri el a kelet-törökországi Van-tavat. Itt az utasok hajóra szállnak, amely hét óra alatt szeli át a száz kilométer széles tavat Tatvantól Van kikötőig, s közben egy gyönyörű naplementét is megcsodálhatnak a tó fölött, körben az anatóliai hegyek koszorújával. A túloldalon már a perzsa vonat várja őket, amely éjszaka halad át az iráni határon, hajnalban áll meg Tabrizban, és negyednap este ér Teheránba. A kétezer kilométeres útra hálókocsival és komppal együtt 50 euróba kerül a jegy.

Az útvonal jól látható az isztambuli vasúti restiben a tévé tetejére erősített vasúthálózat-térképen. Az 1-es ponttól elindulva és a 2-es vonalon végighaladva a 4-es pont (Sivas) után térünk le a kurd szárnyvonalra, amely elvisz a térkép jobb szélén lévő Van-tóig, s a tó után átad a perzsa államvasutaknak.


Aki a Perzsiába való lassú, fokozatos megérkezés kedvéért hajlandó ezt a három napot - a menetrend szerint 66, de a valóságban inkább 80 órát - rászánni a vonatra a másfél napos autóbusz- vagy a néhány órás repülőút helyett, az további információkat is olvashat a seat61.com iráni oldalán. A szerkesztő többek között azt is megírja, hogy a vonatra előre is foglalhatunk jegyet 59 euróért néhány isztambuli utazási irodában, és őszintén bevallja, hogy „seat61 gets a small commission” ha megemlítjük, ki küldött.

Mi nem voltunk ennyire elővigyázatosak. Annyi mindent kellett az út előtt megszervezni, papírokat elintézni, munkákat lezárni, hogy a vonatjegy-megrendelésre már nem futotta. Azt gondoltuk, minthogy jóval túl vagyunk a turista-szezonon, bőven lesz hely a vonaton, elég lesz majd Isztambulban megvenni a jegyet.


Isztambulban azonban senki nem tudja, hol lehet jegyet venni erre a vonatra, amelyről még élő ember nem hallott. Ilyen vonattal csak ifjúságuk színhelyeit felkereső angol öregurak, lengyel batyus kereskedők és kalandvágyó backpackerek utaznak, török ember soha. Szállodánkban, az olcsó és kedves Szultán Fogadóban (a térkép alsó szélén, a Sultanahmet városrészben), amelyről majd még bővebben is lesz szó, a recepciós fiú kétségbeesetten telefonált az általa ismert utazási irodákba, de ő is csak Tatvanig, a török vonal végpontjáig tudott volna jegyet szerezni. Hogy onnan hogy tesszük meg a második ezer kilométert - „insallah” – tárta szét a kezét, az már nem a szunnita, hanem a síita Allah kompetenciája.

A Márvány-tenger túlsó, ázsiai partján lévő Haydarpaşa pályaudvar nemzetközi pénztára este már zárva van. Nekivágunk hát az isztambuli alkonyatnak, turistairodákat faggatunk a Kék Mecset utcájában, mígnem a Backpackers irodában azt a tippet adják: menjünk az európai vonalakat fogadó Sirkeci pályaudvarra (a térkép felső szélén), ott még ilyenkor is adnak el jegyet, igen, az ázsiai vonalakra is.

Végigbaktatunk a szitáló estében az észak-déli keresztutcán, a Babiali Caddesin a pályaudvarig. Az üvegfalú pénztárban egy lány telefonál és egy idősebb úr falatozik egy kihúzott fiókból. A kislányt pécézzük ki a telefon mögül, hogy ne az urat zavarjuk vacsorájában, de kiderül, hogy mégis őt kellett volna, mert ő a nemzetközi pénztár. Ennek megfelelő ingerültséggel szolgál ki, szinte személyes sértésnek tekinti, hogy ilyen lehetetlen helyre akarunk utazni. Foghegyről veti oda az alapvető információkat, látszik rajta, nemigen hisz benne, hogy komolyan gondoljuk a vásárlást, szívesebben visszatérne a fiókjához. Közben egy török úr furakszik elénk, valami ismeretlen célállomásra kér jegyet, őt komoly vevőnek tekinti, elmélyülten tárgyalják az alternatívákat. A komoly vevő dollárral fizet.

Az asztalokon össze-vissza halmokban állnak a dossziék, az úr addig turkál közöttük, míg olyat nem talál, aminek köze van a vonatunkhoz. Jegy van, mégpedig egyetlen üres hálófülke az egész vonaton, minden egyéb hely foglalt. Ez ránk várt! Míg tanakodunk, visszamenjünk-e a városba pénzt felvenni, ő is visszaül a fiók mögé, hogy hiába ne teljék az idő. De aztán csak megkockáztatom, lehet-e kártyával fizetni. Legnagyobb meglepetésünkre lehet. Egy másik fiókból előhalász egy kártyaleolvasót, letörölgeti, s miközben az utolsó falatokat nyeli, lehúzza kártyánkról a 100 eurónak megfelelő 182 török lírát. Közben két koreai lány azt tudakolja tőlem tört törökséggel, mikor indul a vonat Thesszalonikibe.


A sikeres vásárlás után kisétálunk a pályaudvar melletti Eminönü tengerpartra, hogy kitapasztaljuk, honnan indul másnap a komp a túlparti Haydarpaşa pályaudvarra. A part mentén sorakozó kikötőállomások sora mindjárt otthonos érzést kelt, mert olyan, mint a kőbánya-kispesti metróvégállomás, csak sokkal nagyobb és elevenebb. Az állomásokon hatalmas tömeg áramlik ki és be a hajókra, a bejárat mellett sok-sok bódéban árulják a kebabot és a teát, s a bódék között megszakítás nélkül húzódik a kirakodóvásár, ahol a friss szőlőtől a birkabőr mellényen át a kínai cipőig minden megtalálható. De a legizgalmasabbak a nagy hajók között a parthoz kötött kis bárkák, amelyeken három-négy ember a hatalmas hullámverés közepette, hogy nézni is tengeribetegség, tucatjával süti a halat. A parton álló ágensük hangosan kínálja a portékát, s rutinosan veszi el egyik kézzel a bárkáról a kettévágott zsömlébe tett sült halat, a másikkal pedig az érte járó három lírát. A bárka mellett néhány műanyag sámli is sorakozik citromlével és sóval, mellettük kis székekkel. Letelepszünk az egyik szabad helyre, élvezzük a fönséges vacsorát, figyeljük a nyüzsgő tömeget, az induló hajókat, a város fényeinek csillogását az Aranyszarv-öböl sötét vizén.

Másnap este, az egész napos séta után a város színeivel és elevenségével eltelve itt várjuk a hajót, hogy átvigyen a túlpartra. Az utolsó komp 7 óra 10 perckor indul Haydarpaşa kikötőjébe. Ennél később már csak a jóval délebbre fekvő Kadiköyre megy hajó, ahonnét húsz percbe telik felgyalogolni az állomásra, amihez a megpakolt hátizsákkal nincs kedvem. Idefelé jövet, a kikötő melletti ábécében vásároltunk be a háromnapos útra. A pultos gyanakodva figyelte, ahogy hátamon a hatalmas zsákkal a pultok között imbolygok, és ismeretlen nyelven utasításokat adok tettestársamnak. A feszültség enyhítésére meg akarom kérdezni tőle, hol találok kecskesajtot, de nem jut eszembe a kecske neve, pedig törökül is majdnem ugyanaz, mint magyarul, kecsi. Ehelyett tehát mekegek. Elmosolyodik, fejét rázza, rámutat egy tálca gyönyörű fehér sajtra, és hosszan béget. Megleltük a közös nyelvet, a jég megtört.

A transzkontinentális hajóút negyedóráig tart, és 1,30 lírába (kb. 80 eurócentbe) kerül. Felmegyünk a fedélzetre, onnan nézzük a Város távolodó fényeit, legmagasabb pontján a kivilágított Szulejmán-mecsettel. Mellettünk két iskolás lány cseveg, időnként lopva felénk pillantanak, nyelvünket próbálják azonosítani. A kikötőhöz közeledve végül az egyik összeszedi a bátorságát, és „Was für eine Sprache sprechen Sie? Deutsch?” – teszi fel az abszurd kérdést, hiszen ha ennyire tud németül, akkor hallania kell, hogy nem németül beszélünk. Magyarul beszélünk, mondom neki törökül. Ránk nevetnek, s aztán a kikötőből visszafordulva látom, integetnek nekünk a fedélzetről. Visszaintegetek.


A Haydarpaşa pályaudvar német lovagvárra emlékeztető épületének szecessziós csempe-homlokzatán különösen hat az arab felirat. Különös ez a Monarchia-hangulatú épület is itt, Keleten. A város 1908-ban ajándékba kapta Vilmos császártól, középső állomásaként a németek által épített Berlin-Isztambul-Bagdad vasútvonalnak, amely már Urfánál tartott, amikor a német terjeszkedéstől megrettent angolok kirobbantották az első világháborút. A vasútvonal, amely a perzsa és szíriai határig vihette volna el az európai civilizációt, soha nem készült el. Sok évtizeddel később a kurdisztáni szárnyvonalról, Gaziantepből nyitottak egy további szárnyvonalat Bagdad felé, amelyen 2003 óta, mióta az amerikaiak vitték el a maguk civilizációját Irakba, szünetel a forgalom.

A vasúti resti, ahová az indulásig hátralévő három-négy órára beülünk, ugyancsak lehetne a Monarchia bármely vasútállomásán. Magas, stukkódíszes mennyezet, hosszú fehér függönyök, gondosan megterített fehér asztalok, olajfestés és nyomatok a falakon, barokkos fa kármentő, öltönyös pincérek, és sör, sok sör. Gondosan a hátsó ajtó mellett telepszünk le, amely közvetlenül a tengerre nyílik, s amikor sikerül észrevétlenül kinyitnunk, beáramlik a friss tengeri levegő. Ilyen azért nincs a Monarchiában.



A pultról összemutogatunk magunknak néhány ínycsiklandó zöldséges fogást, aminek a nevét sem tudjuk. Sült padlizsán, sűrű leves, saláta, csípős mártás, dinnye. A vacsora fölséges. Lassan falatozunk, újabb fogásokat kérünk, „amit a szomszéd asztalnál esznek”, s a hely szellemétől megihletve sört rendelünk, először Isztambulban.

Török sör John gyűjteményébe

Este kilenc körül sűrűsödni kezd a közönség, minden asztalt elfoglalnak. Bekapcsolják a nagyobbik tévét is a vasúti térkép alatt, aztán a nagy üres falra, amelyikre a fehér oroszlán tekint, kivetítőt irányoznak. Most már mindenki a tévéket bámulja. Az adás, amely eddig órákon át folyamatosan az iraki határon zajló török-kurd összecsapások képeit sugározta, sportreklámokra vált át, s ebből jövünk rá, hogy hamarosan meccset közvetítenek.

Háromnegyed tíz tájt megkezdődik a Beşiktaş-Liverpool bajnoki liga-mérkőzés. A tömeg feszülten figyel, folyamatosan kommentálják az eseményeket, s a magyarokkal ellentétben nem kiáltozással, hanem higgadt stratégiai megjegyzésekkel kísérik az akciókat. Újabb és újabb emberek érkeznek, az asztaloknál összébb tolják a székeket, az újabb sörök mellé rakit rendelnek. Csak ekkor jövök rá, mit tart a fehér oroszlán a mancsában: futball-labdát.

A törökök gyönyörűen játszanak. „Tíz perc múlva mennünk kell a vonathoz, addig igazán kaphatnánk még egy szép gólt a jó vacsora mellé", mondom. Pár perc múlva, a meccs tizenharmadik percében az angol kapuba befut az első gól, s a Beşiktaş szurkolói, mint később olvassuk, futballtörténeti világrekordot állítanak fel 132 decibeles üvöltésükkel. Most már mehetünk.

Csomók

sebességmérés a Wang folyón
Szent Cecíliának,
a zenészek pártfogójának, ünnepén

Trio Tzane: Bir evler yaptırdım (Házat építettem). A Gaïtani (2010) lemezről
A Trio Tzane három tagja a balkáni hagyományos zene három, görög, bulgár és török ágának képviselője, s ezen a lemezükön is e három hagyományból válogatnak dalokat három szólamban, saját feldolgozásban. A Házat építettem a dél-koszovói Prizrenből származó, szláv gyökerű török esküvői dal, amelynek szövege azonban az egymástól eltiltott szerelmesekről szól.


Soheil Nafisi: همه فصلن دنیا Hame-ye faslân-e donyâ, „A világ minden évszaka”. A تران های جنوب Tarânehâ-ye jonūb, „Déli dalok” (2010) lemezről
„Bárcsak a világ minden évszaka tavasz volna…” A dal szövegét Ebrahim Monsefi (1945-1997), a 60-70-es évek népszerű perzsa „bárdja” írta a dél-perzsiai Bandar Abbas kikötőváros hormozgani tájszólásában, és maga adta elő gitáron a ترانه های رامی Tarânehâ-ye Râmi, „Râmi dalai” címmel megjelent egyetlen lemezén. Itt Soheil Nafisi énekli nemrég kiadott lemezén, amelynek Monsefi iránti tiszteletből adta a „Déli dalok” címet, s a zene stílusa is a kikötőváros arabos zenéjére, a flamenco távoli rokonára játszik. Ez a dal kísérte az öreg iszfaháni biciklikről szóló bejegyzést.


Deniz Kızı Eftelya: Kadıköy’lü. A Kadıköy’lü (1998) lemezről
Az isztambuli görög származású Deniz Kızı („Sellő”) Eftelya (1891-1939) a 20. század eleji Isztambul legendás énekese volt. A Kalan kiadónak ez a lemeze a legnépszerűbb dalaiból ad válogatást századeleji felvételekből. Az ottomán Isztambul tűnékeny tárgyairól szóló bejegyzéshez.


Lila Downs: El relámpago (A villám). Az El cantina (2006) lemezről
Az amerikai-mexikói mixték indián énekesnő ezen a lemezén mexikói dalokat ad elő. Ez a dal a Casasola fivérek századeleji mexikói fotóit kíséri. Lila Downs a Frida Kahlóról készült életrajzi film énekeseként vált híressé. Frida és férje, Diego Rivera szintén szerepelnek a Casasolák fotóin.


Facundo Cabral: Amikor elmegyek, és Carlos Di Fulvio (*1939): A chacarera. Sebastiano Solis zenéje és előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.
Facundo Cabral argentin költő (*1937) nevelőintézetben nőtt föl. „Kilenc éves koromig nem beszéltem, tizennégy éves koromig analfabéta voltam, negyvenhat évesen ismertem meg apámat. A nevelőintézetből megszökve parasztoktól tanultam énekelni. 1954. február 24-én egy csavargó elszavalta nekem a Hegyi Beszédet, és én úgy éreztem, hogy újjászülettem. Ekkor írtam meg a Vuele bajo bölcsődalt. Ezzel kezdődött minden.” – A két dal szövege és fordítása itt olvasható.


Federico Lechner, Tango & Jazz Trio: Beboponga (2008) (5'06")
Jazzgyűjteményünk nemrég három darabbal gyarapodott Argentínából, amely az utóbbi időben nagyon termékeny ebben a műfajban. Ernesto Jodos (El jardín seco, 2008) és Paula Shocron (Homenaje, 2009) Buenos Airesben vásárolt lemezeihez most a Federico Lechner Tango & Jazz Trio Beboponga (2008) című CD-je társult. Mindhárom lemezen a zongoristáké a főszerep, s a harmadikon játszik még Andrés Litwin (dob), Javier Moreno, Jorge Cerrato “Jato” és Pablo Martín Caminero (bőgő), valamint a 10. számban (“A mi madre”) Gladston Galliza is énekel. Az első és utolsó számban Antonio Serrano fütyül és harmonikázik. A darabok többsége Lechner kompozíciója, de néhányban más zenészek is közreműködtek. A legérdekesebb a “Pincho” című, Frederic Chopin Fantasia Impromptujének parafrázisa. Az itt idézett szám a lemez első, címadó darabja.


Masoud Bakhtyari (Bahman Alaeddin): Tey tum rah تی توم ره /Râh-e bârik راه باریک (Sikátor) (4'13"). A Bahang بهنگ /Arus عروس (Menyasszony) (2007) lemezről.
A középső Zagrosz-hegység bakhtiari nomádjainak zenéje, innen a kétnyelvű, bakhtiari-perzsa címek. A szövegek Ali Hafezi versei. Bahman Alaeddin a lemez a bemutatásával kezdi saját kétnyelvű – bakhtiari-perzsa – blogját, és a Delnavazha is ír róla. Lüktető, repetitív dallamok, amilyeneket a menyasszony barátnői énekelnek a vőlegényre várva. Amilyen a szefárd Ya salió de la mar la galana is volt itt lejjebb.


Photis Ionatos: Ithaka, Konsztantinosz N. Kavafisz Ιθάκη és Strófák, Kosztasz Kariotakisz Στροφές c. versére. Az Ithaque (1988) lemezről.
Photis Ionatos ezen a CD-n nagy huszadik századi görög költők verseit zenésítette meg. A görög zenét francia sanzonos beütés színezi, ami nem csoda, mert Ionatos tizennyolc éves kora óta Belgiumban él. Ez a CD volt az egyik első és azóta is meghatározó találkozásom az igazi görög zenével és a modern görög költészettel. Ezt a Kavafisz-verset valamikor igen komolyan vettem: ennek emlékére egy mesébe is beleszőttem. Ma már a Strófák közelebb állnak hozzám. Majd ezeket is lefordítom.


Savina Yannatou: Ya salió de la mar la galana (Már kijött az úrnő a tengerből), El sueño de la hija del rey (A királylány álma) és Los bilbilicos (A fülemülék). Három dal az Άνοιξη στη Σαλονίκη (Tavasz Szalonikiben, 1995) lemezről.
Savina Yannatou húsz körüli lemezén az egész Mediterráneum, sőt távolabbi vidékek hagyományos dalait énekli (az egyiken például egy csángó népdalt is, magyarul). Ezt a legelső lemezét azonban, amely egy thesszaloniki népzenei kutatás eredményeit mutatta be, teljes egészében az egykor népes és gazdag szaloniki szefárdság zenéjének szentelte. Három bejegyzésben is idézek belőle, a szefárd (ladino) szöveg fordítását is közölve: itt, itt és itt.


Azerbaijan Folk Ensemble: Bayati Shiraz (7'05") és Balkan Messengers, Çeçen kızı (Csecsen lány) a „Balkan Messengers 2” CD-ről
A gyönyörű első darab lehetne akár egy erdélyi keserves is, de kifinomultabb annál ott a perzsa kultúra kisugárzásában, amelyre már címe is utal. (Azerbajdzsán az ókortól 1833-ig Perzsia része volt, a Kaukázustól délre fekvő fele ma is Iránhoz tartozik.) Tanburi Cemil Bey „Csecsen lány” című szerzeményéről írott bejegyzésünk mellé tettük fel a margóra, a „kaukázusi szépségekre” gondolva. A Balkan Messengers száma ez utóbbi darab legszebb változata, de érdemes a fenti bejegyzésben meghallgatni a többit is.


Mohammad Reza Lotfi: Âvâz-e Bayât-e Esfahân (27'58"), tar, tonbakon kísér Nâsser Farhangfar, a Parvâz-e Esgh (A szerelem szárnyalása) lemezről, és Raghs-e Parandegân (A madarak tánca) (7'07") tar-szóló a Ramz-e Esgh (A szerelem titkai) lemezről.
Az iménti madarakat akartam folytatni, ezért került be épp a madarak tánca Lotfitól, a perzsa klasszikus zene nagy öregjétől, aki már régóta Los Angelesben él és tanít, s csak olykor-olykor látogat haza egy-egy koncert erejéig, amely ilyenkor országos népünnepély, mint most májusban Teheránban, amelyre nem tudtam elmenni, a szívem szakadt meg. Sajnos pont a madarak tánca csak egy koppenhágai koncert rossz minőségű kalózfelvételén van meg, ezért kell előtte meghallgatni az iszfaháni modusú improvizációt, hogy ennek erejét majd hozzágondolhassuk ahhoz. Markánsan más stílus, mint Alizadéé, ugyanazon a hagyományos perzsa lantzenén belül. És akkor még nem hallották a többieket, akiket ezután akarok felrakni csomónak.


Hossein Alizadeh: Horizont, szetárszóló, és Madarak, amelyen Homa Niknam énekel.
Ismét egy Hossein Alizadeh-lemez, a Madjid Khaladj-dzsal (iráni dobok: tombak, dayre, daf) és Homa Niknammal (ének) együtt 2006-ban készített Madarak (Birds,پرنده ها), a lemez első és második darabja. Apropójukat ez a madaras bejegyzés adta. Érdemes őket megszakítás nélkül egymás után meghallgatni, ahogy a lemezen is játsszák.


Taberna Mylaensis: Fammi ristari ’nto menzu di to braccia (4'10")
A Taberna Mylaensis („Milazzói Kocsma”) 1975 óta kutatja és énekli a szicíliai népzenét. Olaszországban mára már legendává, Szicília szinonímájává váltak. Ez a gyönyörű szerelmes dal, Hadd pihenjek meg karjaidban első, 1976-os lemezükről való. Igyekszem ennek szövegét is hamarosan közzétenni fordítással együtt.

Soheil Nafisi: شهاب‌ها و شب‌ها – Shahâbhâ va shabhâ – Üstökösök és éjszakák
Ennek a dalnak, az egyik legnagyobb modern perzsa költő, Mehdi Akhavan Sales (1928-1991) versének nincs mp3 változata, csak videón lehet megnézni itt, ahol le is fordítjuk, és néhány kommentárt is fűzünk hozzá a perzsa költészet finomságáról.


Sztevanovity Dusán és Zorán: Volt egy tánc (Az élet dolgai c. lemezről, 1991) (5'46")
„Énekelt történelem” címmel nyitott füzérünk első bejegyzésében néhány Zorán-szám szerepelt, érdemes ott mindet meghallgatni. A Volt egy tánc eredetijét, Leonard Cohen Take this waltz-át és annak Enrique Moreno készítette flamenco-változatát itt mutattuk be.


Wang Wei: 陽關三疊 A Yang-kapu három dala - Wu Wenguang, guqin szóló (5'35")
Wang Weinek – akinek Tang-kori verseskötete blogunk névadója – barátja, a Yang-kapun túli nyugati barbárokhoz követségbe induló Yuan Er búcsúztatására írott híres dalát számtalanszor feldolgozták, a guqin – kínai citera – repertoárjának egyik legfontosabb darabja. A „három dal” arra utal, hogy hagyományosan egymást követő három variációban adják elő. A dal szövegét fordítással és egy-két megjegyzéssel együtt itt tettük közzé.
A Yang-határkapu mindössze 70 km-re állt Dunhuangtól. Stein Aurél, amikor ezer évvel később nyugat felől ide érkezett, éppen azoknak a barbároknak az eltemetett városait ásta ki, akiket egykor Yuan Er felkeresett.



Kulin ban: Žali Zare da žalimo (Sirass, Sára, siratással), 2006 (2'08")
és N. Constantinopoulos: Εβράδυν παληοβράδυν κι ο ώλιος έδυσε (Este, gonosz este, a nap leszállt) (4'02")
Az első darab szerb népdal a török időkből, gyönyörű a cappella feldolgozásban. Itt videót és fordítást is adok hozzá, lábjegyzetként a második darabot, egy középkori görög határőr-dalt, s körítésnek egy kis történelmi körképet a Balkánról, ahol élünk.


Bach: Die Kunst der Fuge, Contrapunctus 1 - Fretwork (3'09")
Régóta szeretnék már szép kamarazenekari változatot találni a Kunst der Fugéból. Nem is olyan egyszerű. Ezt a darabot – akárcsak a Musikalisches Opfert – a legtöbbször vagy gépiesen, vagy túl érzelgősen adják elő. A Fretworknek ezen a lemezén sikerült nagyon elegánsan középen maradnia. Most már csak a Musikalisches Opferből kellene hasonlóan finom kamaraváltozat.


Klezmatics: Shnirele perele (6'11") (A Rhythm & Jews lemezről) és Woody Guthrie: Come When I Call You (4'25") (A Wonder Wheel lemezről)
Nagyon szeretem a Klezmaticsot. Az első dal szövege jiddisül és magyarul itt, a másodiké angolul és fordításban itt található, kis körítéssel.


Hossein Alizadeh - Kayhan Kalhor - Mohammad Reza Shajarian: Zemestan ast („Tél van”), 3. és 4. tétel (15'39")
A perzsa klasszikus zene három nagy előadójának 2001-es kaliforniai közös koncert-CD-jéről. Shajarian a címadó dalt, az egyik legnagyobb modern perzsa költő, Mehdi Akhavan Sales (1928-1991) „Tél van” c. versét énekli. A CD többi részét itt is meg lehet hallgatni, vagy itt is, ahol a szövegek is olvashatók perzsául. (Egy következő bejegyzésben majd lefordítom őket.) Az Alizadeh és Kalhor által játszott bevezető dallam egy másik változatát két másik nagy mester, Parviz Meshkatian és Shahram Nazeri előadásában itt lehet meghallgatni.


Bach, Gavotte I és II a 3. angol szvitből, Schiff András előadásában (3'21")
Egy a két Gavotte sok előadása közül, amelyekkel Davood Azad Rumi-előadását ellenpontoztam. Érdemes meghallgatni a többit is.


Le Vieux Gaultier: La Poste (a d-moll szvit záró tétele) - Hopkinson Smith, lant (1'30")
Hopkinson Smith az egyik legnagyobb élő zenész. Ezen a lemezén a 16. századi Ennemond Gaultier lantszvitjeit játssza. Teljes diszkográfiája itt található.


Hossein Alizadeh: Mahtâb / Esfahân (16'26")
Hossein Alizadeh az egyik legjobb perzsa klasszikus zenész, többféle iráni lanton játszik. Iránban az ő tankönyveiből tanítják a saz- és tar-játékot. Ezen a lemezén az általa tervezett sallâneh nevű lanton ad elő improvizációkat négy klasszikus perzsa modusban.