A sebesség démona

Mallorca repülőtere mint egy rossz daganat elhatalmasodott a sziget déli síkságán, az egykori termékeny gyümölcsösök és legelők helyén. Nem is történhet másképp, ha az ember etetni akarja a turistaipar háborodott gépezetét. Ezért aztán manapság ritkaságszámba megy, hogy valaki hajóval érkezzen vagy induljon Palma kikötőjéből, ami pedig sok éven át a legmegszokottabb módja volt a Barcelonába, Valenciába vagy akármelyik másik kikötőbe vagy szigetre történő átkelésnek. Csak az választja a tengert, aki retteg a repüléstől, muszáj kocsival utaznia, vagy valami más különös és nyomós oka van rá. Két hete nekünk is ilyen okunk volt rá, hogy hajón menjünk Barcelonába, s emlékezetünkben még elevenen éltek az egykori imbolygó, kényelmetlen, dízelbűzű alkotmányok. A mai komphajók azonban tágasak és kényelmesek, s ami a legfontosabb, olyan sebességgel haladnak, amely még lehetővé teszi az embernek, hogy felfogja, hogy utazik, hogy teste az egyik helyről a másik helyre megy át. Olyan sebességgel, amely megengedi, hogy gondolatainkat és érzéseinket folyamatosan az utazást alkotó végtelen számú megérkezéshez igazítsuk, s hogy ne kelljen lelkünket magunk mögött hagynunk a kikötőben.


García Márquez mondta, hogy a legnagyobb sebesség, amellyel lelke utazni képes, nagyjából egy szamár utazósebessége, s ilyenformán egy-egy légiút után több nap is eltelik, míg újra találkozik vele. Ez azonban már a múlt. Manapság az is megtörténhet, hogy rosszul nevelt lelkünk gyorsabban halad a hajónál és jóval előttünk ér Barcelonába, s ezért járkálunk olyan türelmetlenül fel-alá a fedélzeten.

Даль рухнула, и пошатнулось время, Бес скорости стал пяткою на темя Великих гор и повернул поток, Отравленным в земле лежало семя, Отравленный бежал по веткам сок. Людское мощно вымирало племя, Но знали все, что очень близок срок.

A távolság leomlott, az idő összetört, a sebesség démona a legmagasabb hegyek csúcsára hágott, folyókat térítve el, mérgezetten hevert a földben a mag, mérgezetten futott az ágban a nedv. A hatalmas emberi faj kihalt, mindenki tudta, hogy közel a vég. Anna Ahmatova, 1960

Hallgatni a harangokat

Tizenkilencedik század vége, háromnegyed tizenkettő, Róma. Meleg.

Bár a Trasteverén, szemben a Santa Mariával. Késő februári vasárnap, délelőtt háromnegyed tíz. A bárban csak egy római család van kicsi gyerekekkel, reggelizni jöttek le. Narancslé, kávéillat. A bejárati falon két kép, nem túl figyelemfelkeltő.

Marco, te recordamos. Eras el viejo amigo, la plaza, los rumores de la fuente, el pacífico sonido de las horas, el lento, el pensativo Marco de mirar triste, tierno y casi perdido, gruñidor y orgulloso, a veces, pero digno. Las noches de verano eran bellas contigo. Escuchabas la música o dormías tranquilo. Marco, estás con nosotros, sigues aquí, estas vivo. Con las campanas de Santa María, los que no te olvidamos y quisimos te llamaremos y veremos siempre en el aire y la luz trasteverinos.

Marco, nem felejtünk. Öreg barátunk voltál, a tér maga, a szökőkút csobogása, az órák nyugodt kondulása, a lassú, tűnődő, a gyengéd, szomorú, szinte elveszett tekintetű Marco, a morgós, a gőgös olykor, de mindig méltóságteljes. Szépek voltak a nyári esték veled. Hallgattad a zenét vagy aludtál nyugodtan. Marco, velünk vagy itt vagy, itt élsz velünk. A Santa Maria harangszavára mi, akik szeretünk és nem felejtünk hívni fogunk és mindig látni fogunk a trasteverei párában és fényben.

Az a római reggel, és a vers Marcóról, amelyet Alberti a Roma, peligro para caminantes (1968) kötetbe is felvett, Ahmatovát olvasva jutott ma eszembe, akit éppen Alberti és María Teresa León fordítottak gyönyörűen spanyolra. Én persze inkább csak játékból fordítom magyarra.

Но я предупреждаю вас, Что живу в последний раз. Ни ласточкой, ни кленом, Ни тростником и ни звездой, Ни родниковою водой, Ни колокольным звоном - Не стану я людей смущать И сны чужие навещать Неутоленным стоном.

Már most figyelmeztetnélek hogy ezúttal utoljára élek. Sem mint fecske, sem mint nyárfa, sem mint csillag, nád susogása, sem mint forrásvíz csobogása, sem mint a harang zúgása nem fog senkit megzavarni, idegenek álmát háborgatni valaha-voltam sóvárgása.

És minden alkalommal, amikor kerek órakor felhangzik a környékbeli templomok harangja, arra gondolok, hogy a harangok is olyasvalami maradványai, ami éppen csak hogy létezik még, vagy inkább egy olyan Atlantisz visszhangjai, amely már rég megszűnt létezni. És az is eszembe jut, hogy azon a napon – és eljön az a nap –, amikor a harangok nem szólnak többé, már nekem sem lesz sok kedvem élni.