Bár a Trasteverén, szemben a Santa Mariával. Késő februári vasárnap, délelőtt háromnegyed tíz. A bárban csak egy római család van kicsi gyerekekkel, reggelizni jöttek le. Narancslé, kávéillat. A bejárati falon két kép, nem túl figyelemfelkeltő.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjhtIYxIuQEGgmu-oR-lPw9I60PmUFQEMxQQ2DUEiQcNJ2v380f6_psJdEivMtvZU2YFqW2YdCklV1BATvOK7PVhrCzEMOc74Pxa09VBscKBQ_IIPlIxivunGWM1WNcIBbH5Z56hzYKMl3Y/s400/marco-roma-trastevere-rafael-alberti.jpg)
Marco, te recordamos. Eras el viejo amigo, la plaza, los rumores de la fuente, el pacífico sonido de las horas, el lento, el pensativo Marco de mirar triste, tierno y casi perdido, gruñidor y orgulloso, a veces, pero digno. Las noches de verano eran bellas contigo. Escuchabas la música o dormías tranquilo. Marco, estás con nosotros, sigues aquí, estas vivo. Con las campanas de Santa María, los que no te olvidamos y quisimos te llamaremos y veremos siempre en el aire y la luz trasteverinos. | Marco, nem felejtünk. Öreg barátunk voltál, a tér maga, a szökőkút csobogása, az órák nyugodt kondulása, a lassú, tűnődő, a gyengéd, szomorú, szinte elveszett tekintetű Marco, a morgós, a gőgös olykor, de mindig méltóságteljes. Szépek voltak a nyári esték veled. Hallgattad a zenét vagy aludtál nyugodtan. Marco, velünk vagy itt vagy, itt élsz velünk. A Santa Maria harangszavára mi, akik szeretünk és nem felejtünk hívni fogunk és mindig látni fogunk a trasteverei párában és fényben. |
Az a római reggel, és a vers Marcóról, amelyet Alberti a Roma, peligro para caminantes (1968) kötetbe is felvett, Ahmatovát olvasva jutott ma eszembe, akit éppen Alberti és María Teresa León fordítottak gyönyörűen spanyolra. Én persze inkább csak játékból fordítom magyarra.
Но я предупреждаю вас, Что живу в последний раз. Ни ласточкой, ни кленом, Ни тростником и ни звездой, Ни родниковою водой, Ни колокольным звоном - Не стану я людей смущать И сны чужие навещать Неутоленным стоном. | Már most figyelmeztetnélek hogy ezúttal utoljára élek. Sem mint fecske, sem mint nyárfa, sem mint csillag, nád susogása, sem mint forrásvíz csobogása, sem mint a harang zúgása nem fog senkit megzavarni, idegenek álmát háborgatni valaha-voltam sóvárgása. |
És minden alkalommal, amikor kerek órakor felhangzik a környékbeli templomok harangja, arra gondolok, hogy a harangok is olyasvalami maradványai, ami éppen csak hogy létezik még, vagy inkább egy olyan Atlantisz visszhangjai, amely már rég megszűnt létezni. És az is eszembe jut, hogy azon a napon – és eljön az a nap –, amikor a harangok nem szólnak többé, már nekem sem lesz sok kedvem élni.
3 megjegyzés:
Szívszorítóan gyönyörű, köszönöm!
Julia kommentje az angol változatban:
John Donne, Devotions Upon Emergent Occasions, Meditation XVII.
http://www.luminarium.org/sevenlit/donne/meditation17.php
"No man is an island, entire of itself; every man is a piece of the continent, a part of the main; if a clod be washed away by the sea, Europe is the less, as well as if a promontory were, as well as if a manor of thy friend's or of thine own were; any man's death diminishes me, because I am involved in mankind, and therefore never send to know for whom the bell tolls; it tolls for thee."
Senki sem sziget, önmagában egész; minden ember egy kontinens darabja, része az egésznek. Ha egy rögöt elmos a tenger, egész Európa lesz szegényebb, mintha egy egész hegyfokot mosott volna el, mintha barátod birtoka, vagy a te tulajdon birtokod lett volna. Minden ember halálával én leszek kevesebb, mert az emberiség része vagyok. Így hát sose akard megtudni, kiért szól a harang: teérted szól."
Rokonposzt az említett harangokról: http://mallorcaphotoblog.wordpress.com/2010/03/03/for-whom-the-bell-tolls/
Megjegyzés küldése