A híd
Perzsa diszkó
Habibi (Kedvesem), arab szöveggel.
És a bónusz: Üsküdara, a balkáni vándordallam, amelyről már írtunk, ma este iráni előadásban
in English
Odüsszeusz
Vasárnap délután az AirBerlin még enged becsekkelni a másnap reggel Pestről Berlinbe induló járatra, csak fél óra múlva kapok tőlük e-mailt, hogy a járatot törölték, ha bármi kérdésem van, hívjam a 60 cent/perc emelt díjas tudakozójukat. Tíz percig várok, de senki nem veszi fel. Közben indul a budai városvezetésem, Katát kérem meg otthon, Berlinben, hogy hívja fel az irodát. Ő huszonhat egész percig vár, mielőtt lerakja. Több órás berlini válságtanácskozás után az eredmény: hétfőre Berlin mindkét reptere teljes sztrájkot hirdetett, lehet, hogy keddre is kiterjed – mialatt ezt írom a berlini buszon, már szerdára is – úgyhogy ha haza akarok érni a csütörtöki berlini vezetésem előtt, muszáj elavult szárazföldi eszközökhöz folyamodnom. Reggel vonattal megyek Bécsbe, hogy akkor már megnézzem a nagy Schiele-kiállítást az Albertinában, s onnan tovább busszal Berlinbe.
A kiállítás tényleg pompás, akárcsak mellette a Batliner-gyűjtemény Monettől Picassóig kiállítása, amely van olyan fajsúlyos, mint a Scsukin-gyűjtemény, de sokkal kisebb rajta a tömeg. Írok is róluk a következő hetekben.
Kimegyek a Naschmarktra, bécsi látogatásaink rituális ejtőző helyére. Görög hegyi teát akarok venni. Régen a görög fűszeresnél lehetett kapni, de változik a piac etnikai összetétele, most a bosnyák teaárusok igazítanak útba, hogy a szemközti görög borboltban van. Megkapom, egy üveg recinát is vennék mellé kettő ötvenért. „Honnan jött?” kérdezi a boltos németül. „Magyarországról”, mondom. „Jó napot”, mondja magyarul, hibátlan akcentussal. „És maguk”, kérdezek vissza én is, és már a nyelvem hegyén van viszonzásul a görög kalimera. „Szamarkandból”, mondja. „Üzbegisztánból?” kérdezem döbbenten, oroszra fordítva a szót. „Úgy, úgy”, mondja ő is oroszul. „Látom, több nyelven beszél. Ért po-jevrejszki, zsidóul is?” „A jiddist értem,” mondom. „A gutn tog, vi geyt es?” rikkant vígan. „Mazl tov!”, viszonzom. A kettő ötvenből csak kettőt fogad el a recináért, és sz prazdnyikom! boldog purimot kívánunk egymásnak.
Az esti busz indulásáig van még egy órám, beülök a Hauptbahnhof aljában a L’Osteria olasz étterembe. Belépéskor az embert a német pincérek buona serával köszöntik, kissé bosszankodom a modorosságon, de akkor már én is olaszul válaszolok és rendelek. A pincérlány állja a sarat, nagyon jól, noha érezhető északi akcentussal viszi végig az olasz diskurzust. Sokkal jobban, mint a szomszéd asztalnál a német pincérfiú, aki az olasz szóra is csak németül felel. A végén a pincérnő hosszan tanulmányozza az egzotikus nevet a berlini hitelkártyán. „Magyarul is beszél?” kérdezi olaszul. „Igen”, mondom. „Én is”, mondja magyarul. A pesti Olasz Intézetben tanult olaszul, tolmács akar lenni, de még pénzt kell rá keresnie. „Képzeld, az úr úgy beszél olaszul, mint egy olasz, csak a végén derült ki, hogy magyar”, újságolja magyarul a „német” pincérfiúnak.
Beszállok a buszba, elkezdem írni ezt a bejegyzést. Rendkívül testes nő telepszik mellém, csak gépelő könyököm szab neki határt, hogy áthassa az én ülésemet is. Pár másodperc múlva fel is teszi a kérdést, brauchen Sie immer so viel Platz, végig ennyi helyre lesz szüksége? Ránevetek, és bele sem gondolva csúszik ki belőlem a kérdés: und Sie brauchen immer so viel Platz? és magának mindig ennyi helyre van szüksége? Döbbenten néz rám, valamit morog szerbül, és eltűnik a busz mélyében.
Folyamőrség
in English
Blogtalálkozó! Díszvendégek: Grúzia és Szicília
Szombaton, március 11-én délután 3-tól 6-ig újra blogtalálkozót tartunk törzshelyünkön, a Selfie Bár különtermében (Budapest, Rákóczi út 29., a Rókus kórház mellett). A találkozó keretes szerkezetét két előadás biztosítja, következő közös útjaink két helyszínéről. Az elsőben, nem sokkal a kezdés után, június-júliusi grúziai útjainkról adok áttekintést, mégpedig mindkét verzióról: azokról is, amelyek júniusban Tushetiben, és arról, amely júliusban Szvanetiben csúcsosodik ki. Utána kötetlen beszélgetés és sörözés, majd olyan fél-háromnegyed öt tájt bemutatom húsvéti szicíliai utunk állomásait is. Ezt az előadást ajánlom nemcsak az út résztvevőinek, hanem azoknak is, akik a létszám beteltével lemaradtak az útról, hogy eldönthessék, akarnak-e jönni a december elején, Santa Lucia ünnepére ismét megszervezendő szicíliai útra. És persze mindenki mást is szeretettel látunk!
Teaházi előadás a tea és ló útjáról
Még a tea és ló útját róttam, egyre magasabbra kapaszkodva Yünnan és Kelet-Tibet hegyei között, amikor császári futár ért utol, s követi megbízást adott át, hogy ha a nagy hegyeken túl a messzi napnyugatra érek, tartsak beszámolót utamról. A megbízásnak, vagyis a Zhao Zhou teaház meghívásának engedelmeskedve e hét pénteken, március 10-én, délután 5 és 7 között tartok előadást az útról és minden másról, amiről csak kérdeznek majd. A színhely a teaház budapesti, Lánchíd utca 5. szám alatti boltja, ahol azonban korlátozott a hely, úgyhogy a teaház „events”-honlapján, a március 10-i esemény mellett regisztrálni kell rá. Aki már nem fér be, azok számára hamarosan törzshelyünkön, a Selfie-ben is tartok előadást és útelőkészítőt novemberi dél-kínai utunkra.
Láthatatlan városok. Tánc a vulkán tetején. Az 1920-as évek Berlinjének kulturális topográfiája
Karsten Troyke: Vus geshen is geshen (Ami történt, megtörtént). A Noch amul! Tango oyf Yiddish (Még egyszer! Jiddis tangók, 2012) albumról
A címben szereplő kifejezést először az 1918-as berlini forradalomra alkalmazták, de éppannyira, sőt talán még inkább érvényes a két – császári és führeri – diktatúra közötti törékeny weimari köztársaság időszakára is, amely a későbbi fejlemények felől nézve a Goldene Zwanziger nevet kapta a város történetírásában.
A húszas évek elején győztes és bukott forradalmak elől menekülő emigránsok tömegei, oroszok, magyarok és minden országból nagy számú zsidó menekült árasztja el a német fővárost, s a lüktető nagyváros, az új, kísérleti művészeti formák, a sűrű kulturális közeg, a felfokozott élet élménye óriási hatással van mindannyiukra. Berlin másfél évtizedre a teremtő erő európai központjává válik, s ebben az emigránsok döntő szerepet játszanak.
Ennek a sajátos, sokszínű és soknyelvű kulturális életnek megvannak a maga jellegzetes helyszínei: a kávéházak és varieték, a Scheunenviertel jiddis színházai és Charlottenburg orosz éttermei, az Alexanderplatz és a Kurfürstendamm egyaránt mitikussá vált ellenpólusai. Ezeket a kulturális központokat járjuk végig korabeli térkép, irodalmi szemelvények és zenék segítségével másfél órán át. A prágai Josefstadt, Tbiliszi óvárosa és Csernovic után a weimari Berlin a negyedik „láthatatlan város”, amelyet láthatóvá teszünk, megmutatva, hogyan épültek rá az új, nagyvárosi kultúra struktúrái a századfordulós Berlin szerkezetére, újjádefiniálva és átalakítva a várost, s hogy az ezt követő pusztulások és változások ellenére ezek a struktúrák, ha olykor rejtve is, hogyan élnek tovább a mai napig.
Előadás-sorozatunknak a FUGA Építészeti Központ (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) ad otthont. Időpont: 2017. március 9. csütörtök, délután 6 óra. Mindenkit szeretettel látunk.
A mamoiadai karnevál
A normatív leírás azokat az évről évre ismétlődő cselekvéseket hangsúlyozza, amelyeket a szokás lényegi elemeinek, s a közösségi identitás hordozóinak tart. Emiatt azonban nem ad számot a szokás megvalósulásának olyan alkalmi és improvizatív cselekvéseiről, mint hogy
• a mamuthones és issohadores, miközben végigtáncolják a falut, betérnek minden útba eső bárba, ahol ugyancsak körbetáncolják a helyiséget, minek fejében ingyen italt kapnak;
• a falusiak a legkülönbözőbb farsangi kosztümökben vesznek részt a mulatságon, amelyek viselettörténeti és jelképi szempontból a legkevésbé sem összeegyeztethetőek a mamuthones ezredéves mamoiadai hagyományával, de ez a legkevésbé sem zavar senkit;
• a felvonulás résztvevői újra meg újra kilépnek rituális szerepükből, a rokonokkal és komákkal interakciózva erősítik meg a társadalmi kötelékeket, s éppúgy fotózzák mobiltelefonnal a falu mulattatására Szlovéniából meghívott másik ezredéves busó-csoportot, a kurenteket, mint azok őket, és az összes néző mindannyiukat;
• s hogy ez az órákon át sok helyszínen hullámzó, meg-megtorpanó, sokszálú, egyszeri és soha meg nem ismételhető, csak itt és személyesen átélhető eseménysor, ez maga a mamoiadai karnevál.
A milánói repülőn fiatal olasz pár nézi, ahogy rendezgetem a képeket. „Hol van ez?” kérdezik. „Mamoiadában, Szardínián.” „Jövőre mi is elmegyünk oda”, döntenek.
Mamuthones a bárban. Nagy Tibor felvétele
Maria Pittau: Su Beranu (A tavasz). A Raighinas (2004) albumról
Az utánpótlás. Fabricius Ildikó felvétele
in English
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)