De ki az a Hittler?

„Megjelent a Friss Újság! A Friss Újság! A nagy per, melynek hősei Hitler és Ludendorff!”
„Ki az a Hitler?”

Sándor Pál: Régi idők focija, 1973

Mert hogy Ludendorff ki, azt minden gyerek tudja. Von Hindenburg tábornagy vezérkari főnöke a nemrég végetért Nagy Háborúban, a Nagy-Britannia elleni korlátlan tengeralattjáró-háború kezdeményezője, amellyel elérte az Egyesült Államok háborúba lépését, és Lenin német páncélvonaton való hazaküldésének kieszelője az orosz helyzet destabilizálására, amellyel tudjuk, mit ért el. Legutóbb pedig, 1923. november 8-9-én, a weimari köztársaság megdöntésére összeszövetkezett úgynevezett müncheni sörpuccs egyik vezetője.

Hitler és Ludendorff! Hitler és Ludendorff!

De ki ez a Hitler, akiről az ekkor havonta megjelenő Tolnai Világlapja még egy jó fényképet sem közöl?

Tolnai Világlapja, 1923

„6. Hittler katonái teherautókkal akartak indulni Berlin ellen.7. Hittler, a bajor puccsisták vezére ( × ) és báró Roszbach ( ×× ), a nacionalisták vezére, a puccskísérlet bukása után.”

„A polgárság felfegyverzése Münchenben. Hittler a bécsi mázolósegédből lett nacionalista vezér és Ludendorf volt német vezérkari főnök mint ismeretes, véget akartak vetni a német köztársaságnak és Berlin ellen akartak vonulni. Tervük meghiusult s vállalkozásuk csufos kudarcot vallott. Képünk azt a jelenetet ábrázolja, amidőn Hittlerék parancsára fegyvereket osztottak ki a jelentkezőknek.”

„Hittler katonái teherautókon robogtak a kijelölt helyekre, hogy a birodalmi csapatok bevonulását megakadályozzák. De ellenállásuk csakhamar kudarccal végződött. Képünk egy Hittler-csapat készülődését ábrázolja München egyik külvárosában.”

„Hittlerék mozsárágyuja München utcáján. Hittler és Ludendorf nehéz mozsárágyukkal akarták a bevonuló birodalmi csapatot visszaverni és aztán Berlin ellen vonulni. Szerencsére idejekorán megakadályozták őket nemzetrontó  szándékukban. Képünk egy mozsárágyu mellett két hatalmaslöveget ábrázol. (Kevstone)”

Szerencsére Németország minden ilyen átmeneti és feledhető balárnyú epizód ellenére is meg tudta őrizni egykori méltóságát. Ott még a szocialisták sem idegenszívűek, hanem igazi irredenták, akik a párt zászlajával vonulnak fel tiltakozni a szégyenteljes versailles-i szerződés ellen. Nem mocskolják be az ország nevét, mint az a… hogy is hívják… Hittler.

„Gyászmenet a Ruhr-vidék megszállása miatt. Egész Németországban komor és zajtalanságukban méltóságos tüntetéseket rendeztek a Ruhr-vidék megszállása miatt. Képünk azt a jelenetet ábrázolja, amidőn a müncheni szocialisták zászlóikkal vonulnak a tüntetés szinhelyére.”

Isonzónál a helyzet változatlan

A Cadorna tábornokról szóló iménti poszt után Deák Tamás küldött kommentárként néhány újságkivágást a korabeli magyar sajtóból. A jelentéseket száz évvel ezelőtt, 1915-1916 fordulóján írták az olasz frontról. Szép kerek, sőt vidám történetek az osztrák-magyar katonaság vitézségéről és emberségéről, az olasz hadsereg kudarcairól, de főképp Cadorna tábornok könyörtelenségéről és kozmetikázott hadijenentéseiről. Nemzetkarakterológiai fejtegetések, hogy miért nem jó katona az olasz. Egyszóval mindazok a toposzok, amelyeket úgy a hadvezetés, mint a fronton harcoló fiát-férjét féltő olvasóközönség megkívánt, s amelyeket nyilván az olasz sajtó is hasonlóképpen alkalmazott. Hogy a valóságot mennyire tükrözik, az bonyolultabb elemzést kíván. Tekintsük hát őket a háborúnak, alulról nézve.


Az olasz harcok
Görz elfoglalása óta kárbaveszett az olasz csapatok minden elkeseredett erőfeszítése; a jobbára magyar védősereg vitézségén megtörik minden támadásuk. Pedig már hetek óta egyik támadásról a másikra hajszolják a talján csapatokat és minden erejük latba vetésével igyekeznek előretörni az olasz álmok álma: Trieszt felé. Ebben a véres viaskodásban már nem egy olasz hadosztály semmisült meg, de azért Cadorna gróf az olasz fővezér eszelős konoksággal tart ki a terve mellett, mely eddig annyi balsikert hozott az olasz hadseregnek. Legutóbb a Monte Cimonen érte az olaszokat súlyos csapás. Csapataink aláaknázták ezt a hegyet és a levegőbe röpítették. A bravúros hadművelet fényesen sikerült s az ellenség rendkívül érzékeny veszteséget szenvedett. A Monte Cimonen a felrobbantás után támadt egyik üregben körülbelül száz olasz katona rekedt meg, akik sziklabörtönükből nem voltak képesek kimenekülni, mert az üreget egy hatalmas sziklatömb elzárta. Csapataink parancsnoka emberiességből pár órás fegyverszünetet ajánlott az ellenségnek, hogy az alatt kiszabadíthassák a felrobbantott Monte Cimonen a robbanás vájta üregbe szorult olaszokat. Jellemző tény az olasz hadviselés barbárságára, hogy a felajánlott fegyverszünetet visszautasították, nem törődve azzal, hogy e cselekedetükkel a saját véreiket ítélték halálra. A saját honfitársaiktól nyomorultul halálra szánt olasz katonákat mégis sikerült kimenteni csapatainknak. És ez a nemes cselekedet fegyvereinknek véres diadalokkal egyenrangú dicsősége marad. A legnagyobb pergőtűzben, olasz gránát- és srapneleső közben kúsztak fel a magyar egészségügyi katonák a Monte Cimonera, az olaszok sziklabörtönéhez. Az éhségtől és kimerültségtől félholt olaszokat életük állandó kockáztatása mellett szabadították meg vitézeink a leggyötrelmesebb haláltól. E bravúros hőstettel válaszoltak az olasz vezér gyűlöletből fakadó, szégyenteljes barbárságára.


Az olasz hadfi beszél a „hőstetteiről”.
– Ekkor hirtelen jön egy ellenséges gránát és leszakítja a balkaromat!
– De Giuseppe – vág közbe a társaság egyik tagja – hiszen most is megvan a karod!
– Per Dio! – mondja bosszúsan az olasz Háry. – Ha ilyen kicsinyesek vagyok, mit szóltok még a Cadorna jelentéseihez?


Az olasz háború
Cadorna jelentései a rossz időről

Az olaszok a szerelem hónapját, májust várták be, amikor a régtől óhajtott trientinói szőlőhegyek és gyümölcsöskertek felé küldhettek forró vallomást. A szőlők érni fognak már, amikor az olasz róka már nem is epedve, de vérlepetten és vérben forgó szemekkel még mindig fejjel rohan majd a tiroli és krajnai szikáknak s a tiroli, magyar és osztrák katonák biztosan találó acéljainak. A tiroli szőlőkből az olasz nem fog kóstolni soha. A sziklák, szakadékok mögül ezer és ezer halál vár az olasz seregekre, az utak pedig lépten-nyomon veszedelmesen aláaknázva… Olaszországnak itt legalábbis egymillió seregre volna szüksége éspedig olyan példátlan emberpazarlással, amint az oroszok tették a Kárpátokban. De még így is tökéletesen kételkedhetünk az olasz „eroismo”-ban, hősiességben, mely az olasz történelemben nem jelentkezett soha, még a félig meztelen abesszíniai, vagy a szegény, földhözragadt tripoliszi arab néppel szemben sem.

Cadorna már többször a „cattivo tempo”-t, a rossz időt okolta az olasz közvélemény előtt. Aki az olasz népet ismeri, az némileg érthetőnek is találja ezt a mentegetést. A meleg éghajlat túlérzékennyé teszi az olaszokat minden időváltozás irányában. Dél-Olaszországban néhány hétig tart csupán a tél. Hó pedig legfeljebb egyszer-kétszer esik. A rövid téli időszakot pedig csak reggeltől estig tartó folytonos esőzés jellemzi, ami az egész esztendőben nevető, azúrkék éghez szokott népet valósággal kétségbeesett hangulatba dönti.

Az olasz nép zöme télen azért nem dolgozik, mert az esős idő tönkreteszi a kedvét, az év többi szakában pedig mindenkor többre becsüli a semmittevést, mint a túlzott munkát. Az Isonzónál harcoló olasz katonák pl. a vasárnapot és ünnepnapot követelik megtartani, amit semmiféle más nemzet katonáinál nem tapasztalunk.

Az olasz népre tehát némileg hat Cadorna mentegetőzése a rossz időjárással, bármennyire is kacag rajta egész Európa. Ha a tél közbe nem lép, igen valószínű, hogy az olaszok már előbb beleavatkoztak volna az ígért óriási vérdíjért, de ők bevárták a tél elmúlását, mert ismerték a seregük karakterét, mely téli hadjáratra képtelen – a felső-olaszországi sereg egy részének kivételével. Eddig nagyrészt ezeket az alpiniket küldték; de ha ezek megfogyatkoznak, a gleccserek, havasok és alpesi viharok sajátos hazájában az olasz hadsereg minősége még jobban alá fog szállani, mert a középolasz és délolasz nép katonai szívóssága messze elmarad a lombard katonaságától, különösen, amelyikben német vér is csörgedez.

Úgy látszik, a Matin-t nem köti olasz pénz, s azért bátorsága volt megállapítani, hogy az olaszok ott vannak most is, mint egy hónap előtt. (…)


Egy nap Montfalcone mellett

(…) Ebéd közben a tisztek körében gyengéd derű terjed szét. Táviratot hordanak körül, Cadorna legfrissebb „időjárási jelentését”. Nem nagyon ügyesek ezek a kommünikék. Valamit muszáj naponta jelentenie, és minthogy győzelmekről nem nyilatkozhatik, hát az „időről” cseveg. Ez alkalommal például:

– A rossz időjárási viszonyok, amelyek néhány nap óta tartanak, újabb próbák elé állították és állítják ma is csapataink ellentállóképességét, amellyel megingathatatlan szívóssággal győzik le azokat. A harctér területén a köd akadályozza csapataink tevékenységét. Másrészt lehetővé teszi az ellenségnek, hogy erősebb mértékben végezze erősítési munkálatait, amelyeket mi kisebb csapatokkal igyekszünk zavarni.

Minthogy az olasz vezérkari főnök így mégsem fejezheti be jelentését, olyasvalamit tesz, ami elég ravasznak mondható. Ugyanis kitalál két osztrák-magyar támadást az olasz front ellen, és jelenti, hogy „győzelmesen visszavertük” e támadásokat. A valóságban ezek a támadások sohasem történtek meg (…)


Déltiroli front
Hogy állunk? Egy év alatt a „vitéz” olasz hadsereg csak addig tudott „előretörni”, ameddig hadvezetőségünk megengedte. Az egész világ mulatott Cadorna jelentésein, melyek – a várt győzelmek helyett – mindig csak az időjárás viszontagságairól számoltak be. Most már változatosabbak a Cadorna jelentései, mert napról napra újabb visszavonulásokról számolnak be, amelyeket nem az „időjárás” okozott; csak azokról a foglyokról és ágyúkról meg gépfegyverekről hallgat az olasz hadvezetőség, melyeket a mi vitéz katonáink ejtettek. De nekünk az is elég, ha mi tudunk a nagyszerű győzelmekről, melyeknek sorozatán már a lombárd síkság széléig jutottak hős katonáink. Hogy milyen nehézségek árán, mutatja ez a térkép, melynek zordon bércei hadseregünk örök dicsőségét hirdetik.


Az Isonzó-front
Hogy állunk? A kárpáti véres csaták ádáz, elkeseredett szívóssága ismétlődik meg az olasz fronton. Kilenc hónapja törik hadállásainkat az olaszok a Karsztok sziklabércein, s az eredmény az, hogy ma már hátrább állnak, mint ameddig a háború kezdetén eresztettük őket. Szóval „defenzív” hódító hadjáratot folytatnak, és Cadorna már nem az időjárás viszontagságairól számol be.

A Cadorna-jelentések toposzának ellenpárjaként álljon itt végül egy jellegzetes osztrák-magyar Höfer-jelentés. Az erőt és pozitivitást sugárzó jelentés bizalommal és reménnyel tölti el az olvasót. Amelyhez hasonlókat kívánunk mi is olvasóinknak az új évre.


Nagy olasz vereség
A Görz-vidéki harcok, amelyek a legutóbbi napokban mind nagyobb terjedelmet öltöttek, tegnap az olasz 3. hadsereg általános támadása következtében csatává fejlődtek. Az ellenségnek mintegy 4 hadteste hatalmas tüzérségi támogatással előrenyomult a görzi hídfőtől a tengerig terjedő arcvonalunk ellen. Teljesen visszaverettek és borzalmas veszteségeket szenvedtek. Hála kiváló harcedzett csapataink, különösen vitéz gyalogságunk minden dicséreten felül álló magatartásának, minden hadállás változatlan birtokunkban maradt. Szilárdul és híven állnak őrt hőseink a monarkia délnyugati határán, szemben az ellenség túlerejével. Biztos számukra hazájuk minden népének és az északon győzelemről győzelemre haladó seregeinknek hálája.

Az Isonzo középső részén, a Krn területen és a többi arcvonalon tegnap jelentős esemény nem történt.

Höfer, altábornagy
a vezérkar főnökének helyettese

Határtalan Szabadka, 3. Már olyan ronda, hogy utálatos

„A szabadkai vasuti állomás az az épület, amelyről a külföld összes uralkodói egyértelmüen ugy nyilatkoznak, hogy ronda.” Ebben a mondatban benne van a szabadkai újságírás esszenciája. A szabadkai vasútállomás ronda, hogy is lehetne másként, hiszen Szabadka provincia, ahonnét a nagyvilágba vágyunk, és amelyet addig is a kávéház kényszerű magasából fitymálunk. De Szabadka egyszersmind a világ közepe, amelynek vasútállomását a külföld összes uralkodója ismeri, erről cserélnek véleményt, ha összefutnak, és véleményük egyöntetű és szilárd. Szabadka és vasútállomása fix pont a bizonytalan világban, amelyet ezért el nem hagyhatunk sohasem. Átutazásra csak külföldi uralkodók használják: a kávéházak királya számára a mindennapi botránykő szerepét játssza csupán.


Bácsmegyei Napló, 1911. október 22.

A bolgár király utazik.
Ferdinánd, a demokrata

Saját tudósításunk. Szabadka, október 21.

Egy király, ha mindjárt csak egy kis balkán állam uralkodója, mégis nagy ur s igy némi érdeklődésre tarthat számot az, hogy mint utazik, hogyan viselkedik akkor, amikor nem a külön udvari vonatán, hanem vigécekkel, szabadjegyes ujságirókkal, polgári asszonyokkal és szerb kereskedőkkel utazik együtt.

A Bácsmegyei Napló munkatársa csütörtökön este Szabadkától – Belgrádig együtt utazott Ferdinánd bolgár királylyal, utjáról s annak impressióiról ez a tudósitás számol be:

Hirt adtak a lapok arról, hogy csütörtökön este Ferdinánd bolgár király átutazott a feleségével a szabadkai pályaudvaron.

A tudósitás részben téves volt. A bolgárok királynéja nem volt a gyors vonaton. A királyné már előbb el utazott az express vonaton Szófiába. A királlyal két fia és a kiséret utazott. Alcsuthon voltak s néhány napos vizit után tértek vissza a Balkánra.

Ferdinánd a király 40-45 évesnek látszó ur. Hosszu kecske szakálla s igazán merész méretü orra van.


Ő és hat tagu kisérete két bolgár termes kocsiban tette meg az utat. A kocsikat a gyorsvonat étkező kocsija elé csatolták, közvetlenül a málha-kocsi után, s az étkező kocsiból egész jól lehetett látni, hogy mi történik az egyik udvari kocsiban.

Azt hittem, hogy a bolgár királyt majd utközben meg lehet interjuholni. Elvégre Tripoliszról, Törökországról s a forrongó Balkánról olyan kevéssé s olyan rosszul van informálva a magyar közvélemény, hogy a bolgár király autentikus információja csak hasznos lehet.

A tervről azonban le kellett tennem. A királylyal együtt utazó magyar vasutasok s a kiséret tagjai is kijelentették, hogy kisérletet sem lehet tennem, hogy a királylyal beszélhessek. Nem fogad ujságirót. Katonaember, aki nem szeret sokat beszélni.

– Lehetetlen. Lehetetlen! Hová gondol? – mondotta ijedt arccal egy németül tudó nagy szakállu bulgár s az arcán meglátszott a szent rémület hogy ime egy ujságiró beszélgetni akar az ő uralkodójával.

A lehetetlennel már igazán nem akartam szembeszállni, noha egy pillanatra átvillantak agyamon az összes riporterstiklik. Gondoltam hogy kalauznak öltözöm, vagy hogy ruhát cserélek a pincérrel de hát az ilyesmit csak anekdótákban lehet megcsinálni. Azt a kedvező poziciót, hogy együtt utazom a bolgár királlyal s megfigyelhettem, mit csinál, még sem akartam kihasználatlanul hagyni.

Itt adom tehát a király utjának leirását Szabadkától Belgrádig.

Szabadkán a termes kocsi ablakán kinézett a király. Megnézte az állomást s aztán arcán egy rosszul leplezett piha de csunya kiáltással elfordult az ócska, rozzant és utálatos szabadkai állomástól.

Mikor a vonat elindult a szabadkai állomásról, s még Nagyfényre sem ért, a király és kisérete bejött az étkező kocsiba. Az étkező kisebbik részét elzárták s azt lefoglalta Ferdinánd király és kisérete.

A király kiséretében volt Offner Duna jobbparti üzletvezető is, akivel a király, ugy látszik, nagyon jó viszonyban van. Az étkező-kocsi kis, kétszemélyes asztalánál egymással szemben ültek a király és az üzletvezető s vacsora közben rendkivül vidáman beszélgettek. Ugy látszik, pikáns anekdotákat mondtak el egymásnak, mert mielőtt a király fölkacagott volna, oldalt pislantott a gyerekeire, hogy nem hallják-e azok is, miről van szó.


Az étkező kocsi szakácsa külön vacsorát készitett a király és kisérete számára. A vacsora nagyon jó lehetett, mert a király minden ételből sokat evett. Evés közben vörös bort ittak. Az ivásnál nem igen látszik meg, hogy a király magyar huszár volt, sohasem kocint. Egészen Ópázua állomásig tartott a vacsora. Akkor a király felállt s indult vissza a maga termes kocsijába. Előbb azonban kinyitotta az étkező kocsi ajtaját s átkisérte a másik kocsirészre Ofnert. Ott elbucsuzott tőle. Kedélyesen patriarchálisan kezet rázott s odaszólt:

– Isten vele kedves Ofner bácsi! Zimonynál jőjön át hozzám egy kis tracsra.

A pincérek azt mondják, hogy Ferdinánd király az üzletvezetőt állandóan Ofner bácsinak szólitja.

A pincérek s a vasuti személyzet különben nincs, sehogy sincs megelégedve Ferdinánd királlyal. Nem ad borravalót. A vacsora kiszolgálásáért sem adott semmit. A főudvarmestere kifizette, egy huszfrancossal honorálta a főpincért.

Az elégületlenségnek hangosan adnak kifejezést. Elmondják, hogy amikor a király legutóbb a délelőtti gyorsvonattal külön kocsin Budapestre utazott, mindössze 20 franc borravalót adott. Ezt átnyujtotta a keleti pályaudvar főnökének, hogy ossza ki a személyzet között. A husz francosért 19 koronát adott a keleti pályaudvar vendéglőse, ebből 4 koronát kapott a fékező, 5-5 koronát a két kalauz s a vonatvezető.

– Van egy verbászi kereskedő utasom, – meséli az egyik kalauz – az sokkal gavallérabb, mint a bolgár király.

A kalauzok, éttermi pincérek azért mégis nagy reverenciával beszélnek a királyról. Összeülnek s suttognak felőle.

A király Ópázua és Zimony között egy üveg bort és egy üveg ásványvizet kéretett a kocsijába. A pincér vitte be. Azt mondja, hogy aktákat néz s egy térkép van kiteritve előtte. Nyilván őfelségét is erősen érdeklik a tripoliszi ügyek s azokat referáltatja magának.

Zimonyban az utasok kiszállnak. A király azonban ott marad a kocsiban. Offner üzletvezető is bemegy hozzá. A szerb vámőr, aki nagyon fogyatékos ellenőrzésül azt kérdi minden utastól, hogy mi a foglalkozása, nem megy be az udvari termes kocsiba. Tudja, hogy abban nem anarchista utazik, hanem a király.

Belgrádban a bulgár kocsikat átkapcsolják egy különvonathoz. Az viszi aztán Ferdinándot Szófia felé. A király még az ablakban is meg jelenik s a nyitott ablakon át ujból kezet fog Ofner üzletvezetővel:

– Jó éjt, Ofner bácsi! Jó éjt!



Bácsmegyei Napló, 1911. november 22.

Királyjárás Szabadkán
Saját tudósitásunk. Szabadka, november 21.

Ma két előkelő vendége volt a szabadkai pályaudvarnak. Reggel fél tizkor, a rendes gyorsvonattal meg érkezett Ferdinánd, bolgár király, Szabadka régi ismerőse. A fejedelmi vendég Szófiából jött és Poprádfelkára megy s csak azért jött a ronda szabadkai pályaudvaron át, mert ez a legrövidebb ut odafelé.

Két óra mulva, 12 óra 44 perckor szerb különvonat robogott be az állomásra. A masiniszta másik balkáni előkelőséget, Petár őfelségét vitte haza, nagy Franciaországból, ahol villával meg késsel eszik a hust és a mosdáshoz törülközőt is használnak. Vele jött Milovánovics külügyminiszter s tizenegy szerb előkelőség is. Itt tiz percig időztek s ezalatt leengedték a szalonkocsi függönyeit.

A két felség vonata Csengődön találkozott egymással. Ferdinánd kihajolt a kocsi ablakából és odaszólt Péternek:

– Még mindig olyan ronda.

Már mint a szabadkai pályaudvar.



Bácsmegyei Napló, 1912. február 12.

A király a szabadkai pályaudvaron

Tegnap este néhány percig előkelő vendég időzött a szabadkai pályaudvaron. A király… Igaz, hogy olyan uj sütetü király, a bolgárok uralkodója. Érkezése nem okozott valami különösebb feltünést, hiszen a bolgár király már oly gyakran fordul elő a szabadkai pályaudvaron, mint kollégája a makkirály a huszonegyesről elnevezett társasjátékban, ahol ez utóbbi uralkodó cvikliként szokott beérkezni. Ferdinánd király ezuttal József főhercegtől jött és hazautazott Sofiába. Már a vonat indulóban volt, mikor Zsebredugovics Imre főhadsegéd odaszólt az uralkodónak:

– Felség, valamiről kegyesen meg méltóztatott feledkezni.

– Miről méltóztattam? – kérdezte a király és szemmel is láthatólag megdöbbent.

– Szabadkán vagyunk – kockáztatta meg a főhadsegéd, aki a kockázásnak különben is balkáni világbajnoka.

– Ja igen, – mondotta és köpött egyet. Pfuj, de ronda ez az állomás. Már olyan ronda, hogy utálatos. – Ezt mondta a király és a vonat kirobogott.



Bácsmegyei Napló, 1911. november 18.

Toldják-foldják a szabadkai rozoga vasuti állomást

(Saját tudósitásunk) A szabadkai vasuti állomás az az épület, amelyről a külföld összes uralkodói egyértelmüleg ugy nyilatkoznak, hogy ronda. Péter király, aki most érkezett meg Párisba, azért lett beteg mert kinézett a szabadkai állomáson.


No és milyen beteg lett volna a szegény Karagyorgyevics Péter, ha ki kellett volna itt szállani, ha sötétben, sárban végig kellett volna botorkálni vonatok közt, ugrálnia kellett volna indulásra kész, fenyegetőszemü mozdonyok előtt, ha esőben nem lett volna hely számára sem a födött perrónon, sem a váróteremben.

Az átutazó urakodók, akik megteszik obligát megjegyzéseiket, mindettől meg vannak kimélve, de nekünk, szegény szabadkaiaknak el kell szenvednünk ennek a nagyon kicsiny, nagyon csuf és felette veszedelmes pályaudvarnak minden kellemetlenségét.

Minden tavasszal, nyáron, ősszel és minden télen abban bizakodnak a szabadkaiak, hogy felépitik az uj pályaudvart.

A szabadkai pályaudvaron a mostanin a rozogán a csákányra érett pályaudvaron, – ujabb átalakitási munkákat kezdtek el. Hatalmas és alaposan tüzveszélyes kocsiszint épitenek, amelybe betolják a mozdonyokat és kocsikat s ott javitják.

A szabadkai pályaudvaron ma már annyi hely sincs, hogy a vonatokat be lehessen engedni s a máv. igazgatóság egyre toldozza foldozza ezt a régi épületet, amig egy napon az egész épület össze nem dől.

Határtalan Szabadka, 2.

Kenguruk és néger rendőrök, indián kispapok és kínai bálványistenkereskedők, orosz forradalmárok és odesszai zsidók a száz évvel ezelőtti Szabadkán. És még mennyi népről nem esett szó az előző posztban! Kirándulásunk előtt egy héttel tovább tágítjuk hát Szabadka határtalanságát, újabb egzotikus tudósításokat szemezgetve a Bácsmegyei Napló 1911-12-es évfolyamából. Mindjárt az első egy kakukktojás lesz, egy olyan országból, ahonnét nem jártak a korabeli Szabadkán, csak leveleket küldözgettek ide több-kevesebb rendszerességgel. Mégis érdemes közzétenni az erről szóló beszámolót, egyfelől mert a spanyol lottó avagy nigériai levél korai példájára ismerhetünk benne, másfelől pedig mert a feladó bizonyára maga sem tudta, hogy kis híján honfitársainak ír: Ó-Barcelonából Új-Barcelonába.


Bácsmegyei Napló, 1911. december 30.

Már megint levelet irt a spanyol
Saját tudósitásunk. Szabadka, december 29.

A Spanyol, a kedves közismert Spanyol, az idén elkésett. Másszor már nyár elején megirta a maga levelét, amelyben elpanaszolja, hogy ő be van zárva s nem tud hozzájutni csekély 800.000 franc vagyonához.

Ma már senki nem ül fel a spanyoloknak, akik ugy látszik csak azért irogatják közismert leveleiket, hogy a magyar ujságoknak legyen cikktémájuk. De eddig legalább nyáron irtak, nyáron, amikor témahiány volt. Most egész inkorrektül arra fanyalodtak, hogy télen irják meg levelüket.

Ma Rehák szabadkai vendéglőshöz érkezett egy levél Barcellonából. A levél irója Civilo Lurang Vapor Trixtán a maga tragédiáját a szokott sablon szerint irja meg s hivja ki Rehákot Barcellonába.

A vendéglős azonban nem ment Barcellonába. A rendőrségre ment s ott átadta a spanyol levelet. A rendőrség pedig eltette a többi levelek közzé, s alighanem azt proponálja, hogy Civilo Lurangot válasszák meg az akadémia levelező tagjává. Olyan szorgalmasan levelez.


Bácsmegyei Napló, 1911. október 27.

Csikósnak akar Szabadkára jönni két német diák
– Levél a polgármesterhez –

Nemcsak érdekes, hanem valósággal jellemző levelet hozott ma a polgármesteri hivatalnak a posta a Németországi Essen városból.

A levelet egy Kitzki nevü fiatalember irta. Elmondja benne, hogy ő most felsőiskolai tanuló, de nagyon megunta az iskola komor, szürke négy falát, szabad életre vágyik. Van neki egy barátja is, s mindketten csikósok szeretnének lenni. A Kitzki, a levéliró megirja, hogy mindketten erős, egészséges fiuk, kitünő gyaloglók. Egy izben nagyobb gyalogkirándulást tettek s akkor négy héten át minden este a szabadban aludtak.

A levelet azzal végzi a német diák, hogy szinte rimánkodik a polgármesternek, vegye fel őket csikósnak, s akkor két boldog embert lát maga mellett.

A levél cimzése ez:

An das Bürgermeisteramt alt Stellenvermittlungs burendt, Szabadka.

Két kalandra vágyó német diák várja most a választ erre a levélre. Két fiatal legény, akiben tombol az ifjuság, az életkedv, aki érzi magában az erőt, s akinek az életét megkeseriti az, hogy komor, kicsinyes német város házai közt élik le napjaikat. Régi verseket, vagy alantas német regényeket olvastak s abból ismerték meg Magyarországot. Szabadkát mindenesetre ugy képzelik, hogy itt vannak a hires csikósok, s a polgármester, a főcsikós, lóra ül és a hatalmas pusztákon lovasbravurokat végez, esetleg betyár kirándulásokra is elmegy… Ide vágyódik tehát ebbe a rejtélyes ismeretlen világba a két pirosarcu, kékszemü német diák.

A polgármesteri hivatal irattárba tétette a német diákok furcsa kérelmét. A Kitzki és társa hiába készülődik tehát a csikósi pályára, hiába varrat lobogós ujju inget, hiába iszik bor helyett sört, hiába kalandozik az éjszakában, – még csak választ sem kap a levélre.

Talán jobb is ez igy. Várnak majd, várnak néhány hétig, aztán megnyugodnak abban a tudatban, hogy a szabadkai csikósok irni sem tudnak. A polgármester villogó gatyolint és kutyateremtette fokoscht visel ugyan, de csak lóháton levelez. Erre majd csak eljön a két német diák, ha ugyan addig meg nem gondolja s otthon nem marad a hóchsuléban algebrát tanulni.


Bácsmegyei Napló, 1911. november 24.

Szabadkán kötött békét Nikola Cankov az asszonyával. De aztán elfogták

(Saját tudósitásunk) Szombat este hirt adott arról a Bácsmegyei Napló, hogy egy ujvidéki asszony feljelentést tett a szeretője, Nikola Cankov bulgár származásu mübirkozó ellen, akiről azt mesélte, hogy Bulgáriában megölt egy postakocsist s elrabolt 100.000 koronát, továbbá hogy Rákospalotán is meggyilkolt egy bulgár kertészt. Ugyanekkor megirtuk azt is, hogy a rendőri nyomozás megállapitotta, hogy a szerelmes asszony mesélt. Az egész vádat féltékenységből találta ki, mert hirét vette, hogy amig ő Szegeden a kórházban betegen fekszik, a szeretője otthon Ujvidéken összeállt egy bordélyosnővel. A nyomozást erre be is szüntették.

Nikola Cankov – minthogy a szerelmes asszonytól szabadulni akart – erre otthagyta Ujvidéket s Szabadkára jött lakni. Itt a Lifka bioskópnál keresett alkalmazást.

A szerelmes ujvidéki menyecske azonban megtudta, hogy hol van örömének és szenvedéseinek osztályosa, a deli mübirkozó. Tegnapelőtt este 6 órakor itt termett Szabadkán s felkereste a megvádolt kraftmenschet. Az atléta és szeretője között heves jelenet játszódott le. Az asszony szerelme végre is legyőzte a mübirkozó haragját, s a veszekedés után csókkal pecsételték meg a békét. Nikola Cankov és felesége már tegnap hajnalban vissza is utaztak szerelmük boldog fészkébe: Ujvidékre.

Itt azonban nem soká élvezhették a kibékülés örömeit. Mert mire ők odaérkeztek Ujvidékre, megérkezett a szófiai rendőrség távirata is. Szófiából azt közölték, hogy Nikola Cankov nem rablógyilkos ugyan, de szép kis betörő, aki betörés miatt el volt itélve s tényleg megszökött.

A határrendőrség letartóztatta tehát az erős bulgárt.

A szerelmes asszony igy ismét elveszitette élete párját.



Bácsmegyei Napló, 1912. november 2.

Török harcosok Szabadkán
Menekülők a háborúból

(Saját tudósitónktól) Pénteken éjjel egy óra felé exotikus egyenruháju katonák lepték el a szabadkai állomást. A másodosztályu étteremben egy pár közös hadseregbeli főhadnagy meg kapitány társaságában tizenkét ottomán tiszt helyezkedett el, mig a harmadosztályu váróterem valósággal hemzsegett a sok török közkatonától.

A városban hamar elterjedt a hire, hogy török katonaság van az állomáson, s erre a késő éjjeli órában is igen sokan siettek ki a pályaudvarra. Szerb meg bolgár katonák nap-nap után erre utaznak hazafelé a háborúba, a vörös kereszt-egyesület különitményeinek is erre visz az utja a harctér felé, de török katonát még békés időben sem igen lehetett itt látni. Mikor azután az is kiderült, hogy a vigan cigarettázó törökök kedden hajnalban még csatasorban álltak, éppen nagy lett az érdeklődés. Alig győztek feleletet adni a sok kérdezősködőnek.

A török tisztek szürke egyenruháján alig lehetett a rangkülönbséget vagy a fegyvernemet megkülönböztetni. Egyiknek a vállán, másiknak a karján volt némi kis aranysujtás. De a sapkájuk annál cifrább volt. Magas szürke szőrkucsmájuk tetején különböző szinü szövetsávok tarkállottak. Valamennyien borotválatlan, gyürött ábrázattal tekintgettek a bámészkodó kiváncsiakra. A közkatonák szürke köpönyegben, fezzel a fejükön szaporán fogyasztották a korán által eltiltott alkoholt. A vallásosabbak feketekávét isznak.

A közkatonák igen megviselt, fáradt emberek, a hangjukban azonban fanatizmus cseng. A tisztek intelligens, olvasott férfiaknak látszanak. A közkatonák nagy része szerbül és görögül is beszél. A tisztek azonban a szláv nyelvet és a franciát perfektül beszélik. Némelyik németül és angolul is ért. Nagyrészük külföldön tanult. Kettő a berlini Kriegsschulét, néhány a párisi katonai akadémiát végezte.

Szolgálatkész udvariassággal adtak minden kérdésre választ, s kollégiális szeretettel traktálták idegen tiszttársaikat egyetlen magukkal hozott kincsükkel, a zamatos török cigarettákkal.

Nem sokkal éjfél után érkezett Boszna-Bród felől az első török csapat, amelyet hajnaltájt s a kora reggeli órákban még három csoport követett. Szomoru, rájuk nézve szinte lesujtó az a helyzet, amibe kerültek. 1160 közkatona s 77 tiszt lett önként az osztrák-magyar monarchia foglya. Az egyik tiszt a következőket mesélte:

„Hétfőn este érkeztünk a novibazári szandzsák boszniai határához, amelytől körülbelül 80 kilométernyi távolságra őrszolgálatot teljesítettünk. Előre küldött hadtestünknek, amelyben a gyalogság, huszárság és tüzérség képviselve volt, főerőssége a gépfegyverek osztálya volt. Ma még érthetetlen stratégiai tévedés folytán, észrevétlenül a derékhaddal való érintkezési pontunktól keresztbe támadott bennünket a montenegrói fősereg, s igy elszakitott bennünket a többi hadtestől. Az életben maradt előörsök fejét azonnal levágták s szuronyuk hegyére tüzték. Sötét éjszaka volt még akkor, s ők maguk sem tudták, hogy egy egész hadtestet vágtak el a török seregtől. De hajnaltájt észrevették már, amint mi is észrevettük, hogy a másik oldalon meg a szerb haderő három hadtestje közeledik. Rettenetes órák következtek. Főparancsnokunk csakhamar átlátta a helyzetet. 2400-an voltunk 120,000 emberrel szemben. Csak egy menekülés volt, hogy mindannyian az utolsó szálig – szinte védekezés nélkül – ne haljunk ott, ha el tudjuk érni az osztrák-magyar monarchia területét, a boszniai határt. A hajnali szürkületben hason csuszva a bokrok és bozótok között, majd emberfeletti erővel rohanva értünk a plevjei völgybe. Reggel kilenc óra után félholtan Plevjébe érkeztünk. Legnagyobb részünk gyalog tette meg a nyolcvan kilométeres utat, amelyet futva, pihenés nélkül nyolc óra alatt hagytunk magunk mögött. Sokan persze az uton összeestek, nem birták a széditő iramot. Leginkább az idős közkatonák hulltak el az uton. A fiatal 1-16 [sic] éves fiuk a saját apjukat is cipelték. Plevjében azonnal jelentkeztünk a katonai parancsnokságon. Fegyvereinket elszedték, s kedd dél óta az osztrák-magyar monarchia foglyai vagyunk. Mi bizunk a török fegyverek biztos győzelmében, de a szerencse csak akkor fordul felénk, ha az ázsiai haderő is harcvonalba érkezik.”

A biztos halálból menekült török katonák egyik kisérője, Winckenberg Artur főhadnagy adott fölvilágositást, hogy mi lesz a török katonák további sorsa. Ezeket mondotta:

„Plevjébe sürgönyileg érkezett a hadügyminiszter kényszerutlevele, a melylyel a hadijog alapján a védelmet nyujtó monarchia kijelöli azokat a helyőrségeket, ahol a háboru befejezéséig kötelesek maradni a hadifoglyok. Ezt az 1237 törököt hat helyőrségben helyezzük el. Miskolc, Kaposvár, Ungvár, Lőcse, Reichenberg és Zsalm kapnak most török lakosokat. Természetesen szabadon járhatnak-kelhetnek, a legénység a kaszárnyában fog lakni, a tisztek pedig, miután becsületszavukat adják, hogy nem szöknek, privát helyen. Az itt tartózkodásuk ideje alatt a tisztek kapják a rendes fizetésüket, a legénység pedig a zsoldját. Ezt a közös ármádia előlegezi Törökországnak.”

Szerb képeslap: A kumanovói csatából (1912. október 23-24, egy héttel a cikk írása előtt) menekülő török hadsereg

„Bosznia: Török nők az utcán”

És végül a száz évvel ezelőtti elképzelés szerint így nézne ki idén Szabadka, ha minden a terv szerint ment volna. Végül is nem is olyan nagy a különbség. A száz éve, 1912. szeptember 15-én felavatott szecessziós városháza még ma is áll, és sok hasonló korú bicikli is fut még a városban: ezekről külön képes posztot közlünk majd. Csak repülő objektumból van kevesebb, amit az időközben ide húzott határ közelsége magyarázhat, és a Városi Színházat bontotta le a jelenlegi koszovói szerb városvezetés. Ezzel az egy nációval még nem számoltak a száz évvel ezelőtti Szabadkán.

Határtalan Szabadka, 1.

Boško Krstić helytörténész 2006-os szabadkai útikönyvében egy kis történettel illusztrálja e sok nemzetiségű és minden újra nyitott város vibráló sokszínűségét és jellegzetesen délvidéki abszurditását. Egy német turista Görögországba utazva éjszaka a szabadka-palicsi fürdő mellett halad el, s elüt egy kengurut, amely a palicsi állatkertből szökött meg. Hamarosan megérkezik a rendőrség, s a terepjáróból egy fekete rendőr száll ki. A német feljajdul: „Hova kerültem?”

Szabadkára.


Hogy ez nem volt másként azelőtt sem, arra bizonyság a legfontosabb helyi napilap, a Bácsmegyei Napló – Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Szabó Ervin első munkahelye – néhány találomra kiragadott tudósítása éppen száz évvel ezelőttről.

A Raichle-palota (1903), Magyarország első jelentős szecessziós épülete

Bácsmegyei Napló, 1911. november 5.

Sanghaiból – Szabadkára
Három kis kinai

Tegnap három kinai fiatalember érkezett Szabadkára. Azok közül a fiatalemberek közül valók, akik ma Kinából és Japánból kiindulva tizezrével árasztják el Európa nagyvárosait s kisebb szobrokat és disztárgyakat árulnak. Eközben ellesik az európaiak szokásait, megismerik kulturáját, megtanulnak néhány európai nyelvet azután haza mennek és tapasztalataikat otthon értékesitik.

A foglalkozásuk csak látszólag olyan, mintha tisztán kenyérkereset céljából üznék, mert – a főcéljuk, hogy tanuljanak.

A három kinai házalót, amint megérkeztek, egy rendőr a mentőkhöz vitte be, ahol desinficiálták őket, mert kolerás vidékről jöttek. A mentőknél nem tudtak a kinaiakkal tolmács nélkül beszélni, azért megkérték tudósitónkat, hogy beszéljen velük és tudja meg kilétüket.

Tudósitónk németül szólitotta meg őket, mire egyikük kijelentette, hogy tudnak németül, de keveset – az angol nyelvet azonban elég jól tudják.

Aztán elmondják, hogy Sanghaiból jönnek. A nevük Lin Chi King, Tson Hong-Jen és Von-Ami Tü. Két napig akarnak Szabadkán maradni és szobrocskákat árulnak. Ezelőtt Berlinben voltak, ott tanultak meg kissé németül.

Utközben hallották meg, hogy Kinában forradalom van. Azt mondják, hogy nagyon örülnek ennek s bizakodnak a forradalom sikerében. Szeretnék, ha az ő országuk is olyan erős volna, mint amilyen népes. Elmondják, hogy nekik nagyon sokat kell szenvedniök, mert a dinasztia zsarnokoskodik felettük s a mandarinok sanyargatják őket. – Ezért olyan szegények a kinaiak.

Majd kérdésünkre elmondják, hogy a japánokra nagyon haragszanak, mert erősebb müveltebb nép mint ők és nekik sokat árt. Hazájukat nagyon szeretik és mikor szülővárosuk nevét, Sanghait kiejtik, felcsillan a szemük. Egész Europát bejárják és aztán visszatérnek Sanghaiba.

A beszélgetés után a mentők desinficiálták a három kinait és egy olcsó szállóba vezették őket s ma már apró kis bálványistenekkel járják be a kávéházakat és nyilvános helyeket. Aztán mennek innen tovább uj városokba és uj országokba. – Esztendők telnek el, mig a mennyei birodalom viszontlátja az ő apró fiait, akik akkorra már egy csomó arannyal s nagyértékü tapasztalatokkal lesznek gazdagabbak. Az uj, az átreformált Kinában talán a tudásuknak már több hasznát veszik, mint aranyaiknak.

Háromfős csoportkép. Timár Imre fényképész, Szabadka, Kossuth-utcza 20 sz.

Bácsmegyei Napló, 1912. január 4.

Indián papjelölt Szabadkán
Saját tudósításunk. Szabadka, január 3.

Tegnap délután egy érdekes fiatalember járt a szabadkai utcákon. Ruházata a kispapok kék reverendája volt, ép ezért nem igen tünt fel senkinek.

A kispap Amerikából való rézbőrü indián.

Philip Gordonnak hivják s Észak-amerika Minesotta államából jött. A nagyapja még talán vigan skalpolt, az apja még nomád barangolója lehetett az amerikai rengeteg sikságoknak, a fiu pedig már alighanem püspök lesz.

Philip Gordont megkeresztelték s ő is kedvet kapott a papi pályára. Most áthajózott az óvilágba és Insbruckba megy teologiát tanulni.

Szabadkára ugy került, hogy még Amerikában megismerkedett egy bajmoki papnövendékkel, Rickert Ernővel, s ő hozta most magával ide hozzánk.

Az indián papnövendék angolul, franciául és egy kissé németül is beszél.

Amit eddig látott Magyarországból, az nagyon tetszik neki és egészen jól érzi magát itt.

Philip Gordon csak néhány napig marad Bajmokon, s aztán megy Insbruckba. Néhány év mulva pedig ő fogja rézbőrü testvérei közt terjeszteni a kereszténységet.

Nem Szabadka, de egy hasonlóan bizarr délvidéki város: Buffalo Bill és indiánjai Nagybecskereken, 1906-ban. Nagybecskerekről, azaz Új-Barcelonáról lásd korábbi bejegyzésünket.

Bácsmegyei Napló, 1911. november 18.

Orosz titkok
Egy orosz tanárnő gyűjt a letartóztatott orosz forradalmárok részére
Saját tudósításunk Szabadka, november 14

Egy fiatal, szőke, szimpatikus megjelenésü leány érkezett ma Szabadkára. A neve: Róza Arendartocki; egyetemi hallgatónő és Rigából jött Szabadkára, hogy börtönbe vetett orosz szocialisták családjai részére adományokat gyüjtsön.

Róza Arendartocki az orosz és német szociálisták által kiállitott okmányokkal igazolja küldetését, melyet szivósan és nagy lelkesedéssel igyekszik végrehajtani. Eddig Szerbiát és Németországot járta be és mindenütt szép összegeket gyüjtött a forradalmárok családjai számára.

A fiatal orosz nő irónokat és kisebb tárgyakat árul amelyekért természetesen annyit fizet mindenki, amennyit jótékonysági hajlamai diktálnak neki, de pusztán pénzadományt anélkül, hogy ellenszolgáltatást ne adna, nem fogad el Arendartocki.

Az irónokat is csak olyan embereknek adja el, akiről már előzőleg megtudta, hogy vagy szociálisták, vagy elvbarátok.

Arendartockinak van még egy nővére, aki ugyanilyen küldetésben járja Franciaországot és Angliát. Mindketten roppant intelligens nők, akikben forradalmi láng és a cári önkény letörése iránti vágy lobog és szentül hisznek abban, hogy nekik éppugy mint az orosz nép minden szabadon érző polgárának missziójuk van, melyet betölteni az orosz nép felszabaditása érdekében szent kötelességük.

A két leány már hat hónap óta van távol hazájától és még három hónapig tart a körutjuk. Azután visszatérnek Oroszországba és ott folytatják missziójukat a szabadságért és a haladásért.



Bácsmegyei Napló, 1911. november 10.

A szédelgő orosz menekültek

Megirta a Bácsmegyei Napló, hogy egy csomó orosz zsidó végigházalta a várost s azon a cimen, hogy ők a pogrom áldozatai, könyöradományokat gyüjtöttek. A rendőrség lefülelte a szédelgőket, akikről kiderült, hogy semmi közük sincs az orosz mozgalmakhoz. Ma megérkezett a szédelgők családja, asszonyok, gyerekek s éktelen zsivajgás közben bevonult a rendőrségre. Ott azt követelték, hogy toloncolják már haza a férjeiket, mert abban bizakodnak, hogy aztán ujból visszaszállingózhatnak.


Aki pedig személyesen is meg akarja tapasztalni Szabadkának ezt a határtalanságát, az jelentkezzen a Mazsike által az október 4-7-i hétvégén szervezett Határtalan Szabadka kirándulásra. Számos jeles helyi szakértő és esemény mellett én is ott leszek, mint a szombati és vasárnapi palicsi és szabadkai szecessziós építészeti séta kalauza. Nézzék csak meg a gazdag programot, biztosan nem tudnak ellenállni.