A másik város


Tönkrement a képernyőm. Először még résnyire nyitva látszott rajta, mit csinál a laptop, és kezemet a résbe, mint a krokodil szájába dugva manipulálni is tudtam. Aztán ez a rés is elsötétült, onnantól a gép önálló életet élt, hozzáférhetetlenül. Bebugyoláltam, és elkezdtem vele járni Szarajevót, hátha valahol külső képernyőre dugnák, hogy kimenthessem róla az utóbbi néhány hét baromi fontos adatait. Az első helyet a szálloda ajánlotta, öreg TV-szerelő volt, de rendkívül intelligens, mint a legtöbb bosnyák, és nagyon otthon volt a szakmájában. A gép HDMI-kimenetét HDMI-képernyőre dugta, de az semmit sem mutatott. A laptop ugyanis csak akkor jeleníti meg a képet a rákapcsolt külső képernyőn, ha erre utasítást adunk róla; márpedig ahhoz előtte látni kellene a laptop képernyőjét. Róka fogta csuka. Az öreg vállalta volna, hogy kiveszi a HD-t, és átmenti róla az adataimat, de a gép megbontásával a garancia is elúszott volna. Úgyhogy Google-térképen megnézem, hol vannak laptop-szervizek Szarajevóban, és nyakamba veszem a várost.


Különös zugok, soha nem látott városnegyedek, üzletházak hátsó folyosói nyílnak meg előttem. A legközelebbi kalandtúrát nem lóháton és sebes folyón szervezem majd, hanem ilyen feladatokból állítom össze, autórádiót kell majd javíttatni Szentpétervárott, és külső CD-meghajtót venni Addisz-Abebában. Labirintusszerű üzletek, stócokban álló ismeretlen márkájú gépek és alkatrészek, különös, laza figurák. Másutt a zárt bolt ajtaján szépen nyomtatott cédula: „szabadságon vagyunk, nézzen vissza olykor-olykor”. De a gépet nem sikerült szóra bírni.


Feladtam, és indultam vissza az öreghez, hogy megbontsa a gépet. S ahogy a poénra kihegyezett történetekben szokott lenni, az utolsó hely utáni sarkon pillantom meg a nagy hirdetőtáblát: Win Com, laptopok eladása és javítása. Hrasno negyed, ez itt a reklám helye: https://goo.gl/maps/1y9wfvP4Xh92. Gondoltam, mit veszíthetek. Lakótelepi toronyház aljában szépen berendezett üzlet, az asztalnál jókedvű fiatal ember telefonál, biccent a kérdésre, hogy beszél-e angolul. Előveszem a beteget, magyarázom a problémát. Látszik, hogy forog az agya, kábelekkel próbálkozik, ő is eljut oda, ahova a többi. Aztán tovább gondolkodik, és a kerék a fejében egyszer csak túllendül a holtponton. Olyat csinál, amire senki nem gondolt: egy HDMI-VGA-kábelt vesz elő, és a modern laptop kivezetését egy régi típusú képernyővel köti össze. Ez a képernyő nem kínál opciót, nem vár utasításra, maga szívja le a jelet a gépről. A képernyőn feltűnik a gép tartalma. Nekiállhatok a jó órán át tartó adatátmásolásnak.


A férfi kávét rendel a szomszédos bárból, beszélgetünk. Feltűnnek a véletlen német kötőszavak, rákérdezek. Boldogan fordítja németre a szót. Az 1992-95-ös háború alatt családjával Berlinben élt. Hol? Alt-Tegelen. Én meg Charlottenburgban élek, mondom, hat megállóra. Földiek vagyunk. Berlinben járt gimnáziumba, aztán Belgrádban végzett egyetemet. Nem volt nyomasztó a szerbeknél? De, furcsa volt, de nem volt más lehetőség. Azóta Szarajevó is rendbejött, megérte hazajönni. Ez az üzlet teljes egészében az övé, mutat körbe büszkén. Újabb férfi érkezik, jó barát. Sead bemutat, kezet rázunk. Újabb kávé rendel. Az új érkező csak bosnyákul beszél, én csehül válaszolok, a budapesti és szarajevói lányok szépségét dicsérjük egymásnak udvariasan.


Az adatmentés közben végetér. Fölösleges kartont kérek, hogy becsomagolhassam a gépet a DHL számára, aztán rátérek a következő pontra, olcsó használt laptopot szeretnék venni, hogy legyen egy hónapig, míg meg nem jön Berlinbe az új. A polcokon kínálja magát néhány olyan típus, ami már pesti életemben is veterán volt, de Sead szeme felcsillan. „Van itt egy, még nem raktam ki. A legjobb, egy nap alatt elvitték volna.” Egy Asus M70S, amiről a valaha teherautón hordozott, lakásméretű számítógépek jutnak eszembe. A kézipoggyász teljes méretét kitöltő robusztus jószág, kinézetére német harckocsi, csak a szállodában mérem majd meg kézimérleggel, négy és fél kiló. Mostantól egy hónapig útitársam a Neretva völgyében és a Kaukázus gerincén, buszban, lóháton és csónakban. Windows 7-tel, minden szükséges programmal, bosnyák nyelven, százharminc euró. Deal. Közben újabb férfi lép be, kitűnő németséggel, Reinickendorfban élt, nagyjából kettőnk között félúton. Sead átszól öccsének is, és felhívja szkájpon new yorki barátját, aki meg Hönowban lakott, hozzánk képest végtelen távolságra, Berlin túlsó felén. A záróra már rég elmúlt, az öt száműzött berlini Szarajevó külvárosának kis laptop-üzletében boldogan szürcsöli a kávét, felidézi a csodálatos várost.


Dunai felhők


A gép felszáll, egy percig mintha a belváros felé haladna, aztán élesen délnek fordul, a Duna vonalát követi. A folyó csíkjának két oldalán szántóföldek színes sakktáblái, bányatavak, szikesedő holtágak tükrei ragyognak a párás délutáni napfényben.


A szerb határon átlépve a gép hamarosan elér Vukovár fölé, ahol a Duna a régi királyok parancsának engedelmeskedve keletre fordult, s máig kirajzolja egy eltűnt ország határát. A gép, mielőtt elbúcsúzna ettől az országtól, és tovább folytatná útját dél felé a nyugat-balkáni kis népek egymásra zsúfolt társbérletei előtt húzódó hosszú szerb folyosón, elegáns kört ír le az utolsó kanyarulat előtt, amely a beletorkolló három folyóval együtt bonyolult áramkört rajzol a bácskai síkságra.


Az Erdődi-Dunakanyart, ahogy a Dunai Szigetek blogon olvassuk, az Erdődi-hát nevű löszvonulat téríti keleti irányba, amely helyenként hatvan méterrel emelkedik a folyó fölé. Az Almástól Erdőd faluig tartó löszvonulat jól látszik az első katonai felmérés (1763-1787) térképén. Keletről, Almás felől a Dráva torkollik a Dunába, dél felől az a patak, amelyet a térkép még Weis Grabennek nevez, északról pedig a Mostunka folyócska. Ha a Mapire.eu térképén az Options-re kattintva a „First Military Survey” layerét 0%-ra állítjuk, láthatjuk, hogy a Mostunkából gyűlt fel az a tó az egykori Rácz Millidits, a mai Srpski Miletić alatt, amely a fotó előterében félhold formájában ismétli meg a kanyar ívét.


A délutáni pára már megsűrűsödött, apró felhők sokasága emelkedik felfelé a forró síkságról, fenyegető felhőkehellyé állnak össze. Valamikor a Dunán kajakozva ilyenkor néztünk aggódva felfelé, vajon kiömlik-e ránk, mielőtt tábort vernénk. Odalent a Duna a valóság, az evezőcsapások, az országhatárok. Odalentről nézve a széles vízhez tartoznak a fölötte úszó felhők is: a dunai felhők. Idefentről nézve a felhők háromdimenziós világa a reális és öntörvényű, nem tartoznak ezek senkihez, legkevésbé a kopott földabroszon kanyargó csíkhoz. Mégis ugyanazok a felhők. Ezért nevezhettem a képet a Dunai Szigetek blog 2018-as Dunai felhők fotópályázatára, amelyen két hete első díjat nyert. A folyó az égig tágult, „az alapok a magasba repültek.”

Sajó Tamás: A felhő visszanéz