Szerencse

Alkonyatkor a Staatsbibliothek előtt állok, vállamon két nagy táska kölcsönkönyvvel. A mobilon keresem, melyik járat jön korábban. Félénk hangot hallok mögöttem: „Kér egy almát?” Megfordulok, a hanghoz illő kicsi, félénk, vékony arcú hajléktalant látok, aki gyönyörű piros-sárga almát nyújt felém. Nem akarom megfosztani ettől a gyönyörűségtől. „Nem, köszönöm.” „És egy eurója van számomra?” Választékos németséggel kérdezi. Megkotrom a zsebeimet. Gyűlölöm az aprót, igyekszem mihamarabb túladni rajta, de szerencsére találok egy kéteuróst. Miközben keresem, elmondja, hogy nagyon szereti az almát, de a minap majdnem megfulladt tőle, a torkán akadt, alig tudta kiköhögni. Ahogy beszél, látom, hogy mindössze egyetlen foga van, mint a karikatúrákon. Így nehéz veszély nélkül almát enni. Az érmét megköszöni, még egyszer felajánlja az almát, még egyszer elhárítom, bár később eszembe jut, talán jobbat tettem volna neki. „Akkor hadd adjak valami mást”, mondja. Kutatni kezd végtelen számú zsebében. Nem találja. Ismét végigkeresi. Ismerem ezt, nekem is pontosan annyi zsebem van. Egy idő után legyintek: „Nem baj. Legközelebb”, majdnem hozzáteszem az insallahot is, hát idén eddig főleg muszlim országokban vezettem. Elindulok a metró felé. Vagy kétszáz méter után hallom magam mögött elfulladó hangját: „Hallo, guter Mensch!” Megfordulok, beér. Összeszorított öklét nyújtja. „Ez az. Találtam. Nem tudom, aranyból van-e vagy sem. Talán szerencsét hoz, talán nem.” Kezembe önti. Megköszönöm, einen schönen Abend noch. Már csak a lámpa fényében nézem meg.

Hátsó ajtón a Hagia Sophiába

2020. júliusában Erdoğan török elnök rendeletben állította vissza a Hagia Sophia székesegyház mecset státuszát, amelyet 1453-ban, Konstantinápoly elfoglalásakor alakítottak át mecsetté, majd 1934-ben Atatürk döntésének köszönhetően múzeummá. A döntés, amellyel Erdoğan konzervatív szavazói bázisának akart kedvezni, és saját autoriter hatalmát illusztrálni, világszerte tiltakozást váltott ki. A múzeumot nyilvános jellege egyfajta híddá tette a kultúrák és vallások között, felekezettől független látogathatósága jelképezte, hogy nem csupán az iszlámnak, de a világörökségnek, az emberiség közös kultúrkincsének része. A sharia persze nem ismeri ezt a kategóriát. Na de mi lesz az 1934 után újra feltárt és nyilvánosan láthatóvá tett gyönyörű bizánci mozaikokkal, amelyek nyilvánvalóan nem egyeztethetőek össze egy aktív mecsettel, hiszen ezért is meszelték le őket 1453-ban? Hogyan látogathatnak turisták százezrei egy imádságra szolgáló kultuszhelyet? Erdoğan elhessegette ezeket a problémákat. „Mint minden más mecsetünk, a Hagia Sophia is nyitva áll majd helyiek és külföldiek, muszlimok és nem muszlimok előtt”, mondta. Ez az ígéret azóta hazugságnak bizonyult.

A döntés idején ezek a kérdések nem voltak aktuálisak, mert az ország a Covid miatt még zárva állt a turisták előtt. Amikor 2021-ben újra lehetett utazni, kíváncsian kerestem fel a székesegyházat. Nagy volt a változás. Az épületbe jegy nélkül be lehetett lépni, de csak az alsó szintre. A galéria, ahol a legtöbb mozaik van, zárva volt a látogatók előtt. A mecsetben sokan imádkoztak. Az innen látható hangsúlyos mozaikokat – az Istenanya képét a gyermek Jézussal az apszis boltozatán, a jelenlegi mihrab fölött, és Gabriel arkangyalt az ő baloldalán – kifeszített vásznak takarták el.

A Hagia Sophia apszismozaikja 2019-ben (fent), illetve 2021-ben (lent)

Mostani isztambuli utunk előtt olyan hírek terjedtek, hogy már a galériát is megnyitották. Ismét kíváncsian kerestük fel a székesegyházat. Az eredmény jóindulatúan szólva is felemás. Az alsó szintre már csak török állampolgárok léphetnek be – ennyit Erdoğan ígéretéről. A galériára a templom hátsó oldalán, a Topkapı Sarayı felől nyílik bejárat, egy hevenyészett alagút, elektronikus beléptetőkapukkal. Az alagúttal szemben áll a pénztár, előtte hosszú sor a 25 eurós jegyért (ami drágább, mint az általam ismert legdrágább nyugati jegy, a Vatikáni Múzeumé). Jegyet állítólag online is lehet venni, de a helyi őrök szerint nem ajánlatos, mert az elektronikus beléptetőkapu gyakran nem ismeri fel az elektronikus jegy kódját. Ilyenkor a jegyet lenullázák, és újat kell venni, a sort kiállva.

Később aztán megtapasztalom, hogy az online jegyvásárlás a szó szoros értelmében virtuális. A rosszul tervezett honlap egymásra csúszó kötelező rovatainak némelyikébe ugyanis lehetetlen adatot felvinni. Így aztán tényleg marad a sorbanállás.

Ha végre bent vagyunk, csigalépcső visz fel közvetlenül a galériára. Enyhe lejtésű, recézett felületű: nyilván az építőanyag felhordására szolgált ezerötszáz éve.

A galérián körbe lehet menni, és mindent látni: a császárokat és házastársaikat ábrázoló mozaikokat, a gyönyörű Deesis-mozaikot, a három egyházatya képét az északi galériának a belső tér felé néző falán, az unatkozó varég testőrök által a márványba karcolt viking rúnákat a déli galéria korlátján.

Pantokrátor Krisztus, két oldalán Zoé császárnő és harmadik férje, IX. Monomachos Konstantin. 1028-1042 között. A mozaik eredetileg első férjét, Romanos Argyrost ábrázolta, csupán fejét cserélték le 1042-ben harmadik férjére.

Az Istenanya, két oldalán Komnenos János és felesége, Iréné (a magyar Piroska, Szent László király lánya). Jobbra, a bekanyarodó falon a korán elhunyt trónörökös, Alexios is látható. 1118-1143 között.

Deészisz, azaz az Istenanya és Keresztelő Szent János könyörgése a Pantokrator Krisztushoz. Készült 1261-ben, Konstantinápoly visszafoglalásakor a keresztesektől. János „ὁ πρόδρομος”, az előfutár címét a tájékoztató felirat „pioneer”-nek fordítja

Az alsó szintre is le lehet tekinteni, látni lehet, ahogy a török állampolgárok – többségükben éppolyan turisták, mint mi, senki nem imádkozik, úgyhogy az elkülönítés inkább diszkriminatív, mint vallási jellegű – körbejárnak a mecsetben. Le azonban nem mehetünk.

És néhány kép 2021-ből, amikor még az alsó szintről is csodálhatták a templomot külföldiek:

Nekünk, magyaroknak különösen nagy veszteség ez. Hiszen a mihrab mellett kétoldalt áll az a két nagy bronz gyertyatartó, amelyet Mátyás király készíttetett Budán itáliai mintára, és amelyeket Szulejmán szultán vitetett el a budavári Nagyboldogasszony-templomból a város 1526-os kifosztása után Mátyás palotájának könyvtárával, fegyvergyűjteményével, bronz szobraival és a budai és pesti templomok kincseivel együtt. Eddig közelről meg lehetett csodálni őket, és még egy tábla felirata is igazolta budai eredetüket. Most a karzatról nézve, a kultikus tárgyak takarásában szinte kivehetetlenek. Mintha másodszor is kifosztottak volna minket. Az egész emberiséggel együtt.

A gyertyatartók a mihrab két oldalán még 2021-ben

A Hagia Sophiával egyidőben a bizánci művészet legnagyobb kincsét, a Chora-templomot is mecsetté minősítették át múzeumból, pedig mozaikjait csak nem sokkal korábban restaurálták sok éves munkával. Be is zárták azonnal, s azóta munkálatok zajai hallatszanak belőle. Hírlik, hogy egy-két hónapon belül azt is megnyitják. De ott a mozaikok mind a mecset kultikus terében vannak. Vajon mit eredményez majd ott az erőszakosságnak, ostobaságnak és képmutatásnak a Hagia Sophiában megtapasztalt együttese?

A haza alulról. Dmitrij Markov fotói

„Azt mondják, a »szépítés nélküli Oroszországot« fotózom, de ezt elég felületesnek találom. Pontosabbnak érzem, hogy »az átlagos Oroszországot« fotózom, mert ilyen az, ahogy Oroszország a körúton túl kinéz.”

„A https://www.instagram.com/dcim.ru/ instagram-oldalát más, színes, ragyogó oldalakkal összehasonlítva az az érzésünk, hogy két különböző országot látunk. A maga fotóinak hősei lennének az igazi Oroszország?”

„Nézze, a nagyanyám nemrég halt meg. Egész életében varrónőként dolgozott egy gyárban. Az ágy alatt, amelyben utolsó két hetét töltötte, egy zsák krumplit találtunk. Egész életében ilyen zsákokat varrt. Így telt el nagyanyám élete. Nem hiszem, hogy a mai fiatalok ilyen jövőről álmodnak, arról, hogy egész életükben egy gyárban dolgoznak, és a matracuk alatt egy krumpliszsákkal halnak meg.

De miközben ilyen képeket készítek ezekről a nénikről, a nagyanyám krumpliszsákjáról, szeretnék jelentést és szépséget is látni benne. Ezek a képek emberek életét mutatják meg, így élnek az emberek. És nem egy vagy kettő vagy három, hanem a többség Oroszországban. Ezt akarom megmutatni. Az újságosstandok sztárok képeit mutogatják. Én az egyszerű embereket akarom megmutatni, a szépséget a közönséges, mindennapi életben.”

Dmitrij Markov 2018-as interjúja a szépséget hangsúlyozza ezekben a képekben. Minket elsősorban az a nyomorúság, megnyomorodottság és kilátástalanság üt meg bennük, amellyel ez a szépség és emberség egyensúlyt akar tartani. Az az embertelenség, amelybe ez a rendszer ezt a népet taszította és amelyet felhasznál rá, hogy más népeket is ebbe taszítson. Annak a sötétségnek a forrása, amely az elmúlt két évben a világot minden korábbinál tapinthatóbban elárasztotta.

Родина-Мать

A szépség és szeretet mellett még egy fontos vonása ezeknek a képeknek, hogy olyan történetekre és identitásokra vetnek fényt, amelyek különböznek a hatalom narratívájától. Esendőek és törékenyek, de valódiak. Elevenek, telve humorral és abszurditással. Azonosulni tudunk velük. Kontrasztjuktól gyakran a hatalom jelképei válnak komikussá. Markov ezt „alternatív vagy protest-hazafiságnak” nevezi.

„Ő volt az »orosz Cartier-Bresson«”, mondta Kirill Szerebrennyikov vezető színházigazgató, aki együtt dolgozott Markovval. „Képes volt megragadni a nép lelkét, a DNS-ét. Ha meg akarod érteni az oroszokat, csak nézd meg Gyima Markov képeit.”

Markov Pszkovban élt, Oroszország-szerte fotózott, Moszkvában, Párizsban, Rómában és New Yorkban voltak kiállításai. Az iPhone 7 reklámarca volt – fotóit is javarészt iPhone-nal készítette. Tudatos választás volt ez: emiatt is tudott olyan közeli képeket készíteni emberekről, helyzetekről. Instagram-oldalának nyolcszázezren felüli követője van.

De nemcsak fotózta, mégpedig szeretettel fotózta ezt az abszurd és nyomorúságos világot, hanem javítani is akart rajta. 2007 óta önkéntesként dolgozott egy Pszkov környéki pszichoneurológiai intézetben, árva gyerekeket készített fel a társadalomba való beilleszkedésre. „Az összes többé-kevésbé intelligens gyereket sikerült kimentenünk”, mondja egy interjújában. Miután pedig 2021-ben egy Navalnij melletti tüntetésen letartóztatták, a rendőrségen elkészítette legsikeresebb fotóját egy álarcos rohamrendőrről Putyin fényképe alatt. A képet árverésre bocsátotta, s az érte kapott kétmillió rubelt a jogtalanul fogva tartottakat segítő emberi jogi szervezeteknek utalta át.

Dmitrij Markov, az egyik legnagyobb kortárs orosz fotográfus február 16-án, 41 éves korában halt meg Pszkovban.

„Nyugodj békében, Testvér” – írja egyik követője az utolsó Instagram-képe alatt – „nem is tudom, hogy írjam le ezt. Te és Lekha voltatok számomra a világítótorony ebben a kilátástalan pokolban…”

Jurij Dugy interjúja Dmitrij Markovval, 2019