Láthatatlan városok: Lemberg nevei

Lemberg, a bernardinusok tere, háttérben az orthodox templommal

A budapesti FUGA Építészeti Központban tartott Láthatatlan városok sorozatunkban azt mutatjuk be, hányféle módon válhat egy város láthatatlanná, s hogyan lehet – ahogy túráinkon igyekszünk – ismét láthatóvá tenni őket. Vannak városok, amelyek, mint a prágai zsidó negyed vagy a tbiliszi óváros, fizikailag semmisültek meg, úgyhogy fotók, rajzok, elbeszélések révén kell rekonstruálnunk őket. Másokban, mint a barokk Rómában, a felszín alatt, láthatatlanul feszül az a struktúra, amely megteremtette és évszázadokon át gyarapította őket. Megint másokban, mint a háború utáni Csernovicban és Berlinben, az a kultúra tűnt el, amely a várost, mint önmaga kulisszáját létrehozta és értelmezte.

Muzaffar-ed-Din perzsa sah Lwówban, a Kordyan fotóműteremben, 1905-ben. Mellette fia és örököse, Ahmad Mirza, a „kis herceg”, akiről korábban írtunk

Lemberg talán az utóbbiakra hasonlít, de mégis alapvetően más. Innen nemcsak az a kultúra, hanem az a nép is eltűnt, amely ezt a várost létrehozta. És nemcsak egy nép, hanem több is. A 13. században egyszerű váralji piacként létrejött települést 1349-ben Nagy Kázmér tette Kelet-Lengyelország kereskedelmi központjává, ő építtette pompás reneszánsz főterét, s ő hívta be a főtér két oldalára az örmény és a zsidó negyed lakóit, a mindezt megépítő olasz mestereket, és persze a lengyel, német és magyar polgárságot, amely ma már csupán a városnegyed méretű Lyczakówski temető lakója. A többieket a háborúban irtották ki, vagy a háború után telepítették át a nyugatabbra tolt Lengyelországba. Helyükbe a falvakból vagy az elpusztult szovjet városokból költöztettek be ukránokat. Lemberg, Lwów, Lemberik, Lvovi, Ilyvó, Leopolis mind eltűntek. Csupán Lviv maradt.

Lwów promenádja Sobieski János lengyel király szobrával, amelyet 1945-ben népével együtt kitoloncoltak nyugatra

Az új lakók számára új történelmet írtak. A szovjet Lviv/Lvov történelme az 1939-es szovjet bevonulással kezdődött. Ami az előtt volt, azt vagy ukránosították, vagy elfelejtették. A zsidó emlékeket elbontották, ezekre az azóta is beépítetlen üres helyek emlékeztetnek. A lengyel utcaneveket és emlékműveket ukránra cserélték fel. Jellemző, hogy Lvivben nincs antikvárium, hiszen a régi könyvek nyelvét senki sem érti.

Középkori ház az Örmény és Krakkói utca sarkán

A múlt azonban előszivárog a falakból. Szó szerint: a hámló vakolatok alól lengyel, német és jiddis feliratok sokasága tűnik elő, amelyeket az időközben lembergi lokálpatriótává vált lakók lelkesen üdvözölnek, konzerválnak és publikálnak. Megjelentek a lengyel világ és a Monarchia iránti nosztalgia jelei, cégtáblák, kávézók, műemlékismertetők. És kialakult egy olyan gazdag helytörténeti irodalom, amelyben helyi ukrán szerzők rekonstruálják a soknevű és soknemzetiségű város történetét. Ezek alapján tartunk mi is előadást Lemberg múltjának és városszerkezetének történeti rétegeiről 2018. április 5-én, csütörtökön délután 6-kor a FUGA Építészeti Központban, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt. Mindenkit szeretettel várunk.

Ócskapiac a Sloski téren

Láthatatlan városok: Róma kútjai

Róma a vízre épült. Nem úgy, mint Velence, vagy Szentpétervár. Róma az ivóvízre épült. Az ókori Európa legnagyobb városa annyi lakost tudott eltartani, amennyit képes volt ellátni ivóvízzel. A császárkori Róma egymilliós lakosságát tizenegy vízvezetékrendszer szolgálta ki összesen 800 km hosszúságban és napi egymillió köbméter vízhozammal, amelyeket az 1. századi Frontinus mérnök részletes leírása és a fennmaradt monumentális falszakaszok örökítettek ránk. Róma hanyatlásával a vízvezetékek is pusztulásnak indultak, ami a város lakosságának radikális csökkenéséhez és a város összezsugorodásához vezetett. A középkori Róma csupán a folyó kanyarulatában fekvő alsó várost, az abitato-t volt képes ellátni az acquarenari, a kordés vízhordók Tiberisből megtöltött dézsáival, s a város felső, egykori legelegánsabb része néptelen legelővé vált.

A pápaság „avignoni fogságának” végetértével és a pápák Rómába való visszaköltözésével a város új mecénásokat kapott, akik meghirdették Róma újjászületésének programját, a reneszánsz első trombitaszóját. Ez számos egyéb szimbolikus, építészeti és politikai program mellett a vízellátás megoldását is jelentette. V. Miklós pápa 1453-ban kezdi meg a vízvezetékek fokozatos helyreállításának és bővítésének háromszáz éven át tartó programját. A vezetékek újjáéledésével élednek újjá Róma kerületei is egyre táguló sugárban, s a vezetékek vonala határozta meg a város főútjait. A vezetékek végpontjain pedig az építtető pápák és főpapok pompás kutakkal hangsúlyozzák mecenatúrájukat, s a kutak Róma tereinek és társadalmi életének csomópontjaivá váltak.

A FUGA Építészeti Központban (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) tartott Láthatatlan városok sorozatunk ötödik darabjában, 2017. december 20-án délután 6 órakor a prágai zsidó negyed, a tbiliszi óváros, a csernovici kultúrváros és a huszas évek Berlinje után a vízre épült reneszánsz és barokk Rómának ezt a láthatatlan hálózatát akarjuk bemutatni, amely máig meghatározza és értelmezi a város struktúráját.

Láthatatlan városok. Tánc a vulkán tetején. Az 1920-as évek Berlinjének kulturális topográfiája

Karsten Troyke: Vus geshen is geshen (Ami történt, megtörtént). A Noch amul! Tango oyf Yiddish (Még egyszer! Jiddis tangók, 2012) albumról

A címben szereplő kifejezést először az 1918-as berlini forradalomra alkalmazták, de éppannyira, sőt talán még inkább érvényes a két – császári és führeri – diktatúra közötti törékeny weimari köztársaság időszakára is, amely a későbbi fejlemények felől nézve a Goldene Zwanziger nevet kapta a város történetírásában.

A húszas évek elején győztes és bukott forradalmak elől menekülő emigránsok tömegei, oroszok, magyarok és minden országból nagy számú zsidó menekült árasztja el a német fővárost, s a lüktető nagyváros, az új, kísérleti művészeti formák, a sűrű kulturális közeg, a felfokozott élet élménye óriási hatással van mindannyiukra. Berlin másfél évtizedre a teremtő erő európai központjává válik, s ebben az emigránsok döntő szerepet játszanak.

Ennek a sajátos, sokszínű és soknyelvű kulturális életnek megvannak a maga jellegzetes helyszínei: a kávéházak és varieték, a Scheunenviertel jiddis színházai és Charlottenburg orosz éttermei, az Alexanderplatz és a Kurfürstendamm egyaránt mitikussá vált ellenpólusai. Ezeket a kulturális központokat járjuk végig korabeli térkép, irodalmi szemelvények és zenék segítségével másfél órán át. A prágai Josefstadt, Tbiliszi óvárosa és Csernovic után a weimari Berlin a negyedik „láthatatlan város”, amelyet láthatóvá teszünk, megmutatva, hogyan épültek rá az új, nagyvárosi kultúra struktúrái a századfordulós Berlin szerkezetére, újjádefiniálva és átalakítva a várost, s hogy az ezt követő pusztulások és változások ellenére ezek a struktúrák, ha olykor rejtve is, hogyan élnek tovább a mai napig.

Előadás-sorozatunknak a FUGA Építészeti Központ (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) ad otthont. Időpont: 2017. március 9. csütörtök, délután 6 óra. Mindenkit szeretettel látunk.

Láthatatlan városok: Tbiliszi óvárosa

„Láthatatlan városok” sorozatunkban, amelynek a FUGA Építészeti Központ (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) ad helyet, más-más okból láthatatlanná vált városokról beszélünk. Az eltűnt prágai zsidó negyedről szóló első előadás után a második alkalommal, június 25-én szombaton délután 3 órakor Tbiliszi egykori óvárosát mutatjuk be.

Tbiliszi óvárosát 458-ban alapították és épp ezerötszáz év múlva pusztították el. A Kaukázus legnagyobb kereskedővárosának régi városrésze, ahol tizenhat nemzetiség élt külön-külön negyedekben a fallal körülvett Kala („a Vár”) negyeden belül és kívül, a negyvenes évek végétől kezdve esett áldozatául a személyesen Sztálin és Berija által koordinált modernizációnak. A városfejlesztés, amely a fő közlekedési utakat az óváros szívén, az egykori nagy bazáron keresztül vezette át, alapvetően a régi városi negyedek és autonómiák megsemmisítését, Tbiliszi homogenizálását és szovjet iparvárossá átalakítását célozta. Az óváros szűk utcáinak labirintusát széles utak darabolták fel, lakóikat lakótelepekre költöztették, templomait és mecseteit bezárták vagy lebontották, bazárja helyén hatalmas körforgalmat építettek. Kereskedelmi és közigazgatási funkciói az új városrészekbe települtek át. Az óváros maradványainak megsemmisítése, hol telekspekuláció, hol rosszul felfogott restaurálás formájában, még ma is folyik.

A századfordulós Tbiliszi óvárosáról azonban hatalmas dokumentáció maradt fenn útleírások, ábrázolások, térképek formájában, és mindenekelőtt a Kaukázus nagy fotósának, Dmitrij Jermakovnak a tbiliszi képzőművészeti főiskolán őrzött, több tízezres üvegnegatív-hagyatékában. Előadásunk során ezek segítségével rekonstruáljuk ez az egykori gazdag városi kontextust, létrejöttét és működését, összevetve az elmúlt évek felvételeivel és kitekintést adva a jelenlegi folyamatokra és a jövőbeli kilátásokra is. Mert Tbiliszi, amelyet ezerötszáz éves történelme során huszonhatszor pusztítottak el megszálló seregek, ezt a pusztítást is túl fogja élni.

A zsidók kincse

Szardínián, a kétnyelvű Alghero/Alguer óvárosában az utcatáblák is kétnyelvűek. A két név azonban nem egymás fordítása. Két teljesen más regiszterhez tartoznak. Az olasz nevek az olasz nacionalizmus minden városban megtalálható birodalomegyesítő védjegyei, a százötven éve konstruált olasz nemzet szimbólumai és hősei. A katalán nevek egy befelé forduló hagyományos város középkori eredetű utcanevei, szentek, templomok, helyi viszonyítási pontok: egy helyi történelem lenyomatai. Carlo Alberto szárd-piemonti király utcája katalánul Szent Ferenc, a garibaldista Ardoinóé A régi posta utcája, a Róma utca az egyik végén Szent Anna utcája, a másikon A harangtorony lépcsője, a Polgárság tér A régi kút tere, Manno szárd-piemonti politikus utcája katalánul Temető utca.

Az első világháborús hős Giuseppe Bertolotti kapitányról elnevezett utcácska katalánul Carreró dels Hebreus, A zsidók utcája. Egy olyan városban, ahol zsidók már ötszáz éve nincsenek.


Egy másik tér is van az óvárosban, amelynek neve mindkét nyelven ugyanaz, csak éppen olaszra nem fordítják le, úgyhogy az idegenek nem, csak a helyi katalánok értik, miről van szó. Piazza/plaça de la Juharia – a zsidó negyed tere.


A helyi emlékezet ötszáz év távlatából is megőrizte, az utcanevekbe írva, az 1492-ben száműzött zsidók emlékét.

Még a tengeri bástyán őrködő fegyverek is kétfélék. Felül az, amivel az olasz királyság, alul amivel a katalánok vigyázták a kikötő békéjét.

Az első zsidók, akárcsak Mallorcán, a katalán hódítókkal érkeztek Algheróba, részben mint befektetők, részben mint fegyverforgatók. Amikor IV. Péter aragóniai király 1353-ban megindult, hogy egy évszázados viszály végére pontot téve elfoglalja Szardíniát a genovaiaktól, előtte a katalóniai zsidó bankároktól vett fel jelentős kölcsönt, amelyért a meghódított szigeten ígért ingatlanokat. Seregében számos zsidó katona is szolgált, akiket – akárcsak I. Jakab Mallorcán – algueri telekkel jutalmazott szolgálataikért. A fennmaradt dokumentumok körülbelül huszonötöt említenek név szerint: Salamon és Jucef d’Alcatraz Kasztíliából, Murduto és Maymone Seciliano, Vital Codonyo és Jucef fiaival Szicíliából, Isach Levi, Jahudano Ataf, Mosse Exalo, Isach Sucra és Abram Sanoga a katalóniai Leridából, Mosse Amarello, Mosse Avempu, Samuel Botrom, Abraham és David Soriano Calatayudból, egy bizonyos Samuel Segorbéból, Isach Merdona Mallorcáról, Janton Gabay Zaragozából, Haim Crespin Toledóból, Samuel Juceff és David a valenciai Jéricából, Jucef Salamonis Argillet Geronából. Abrahim Abenxeha két páncélos lovat állított ki a vár ostromához, amiért bőséges jutalmat kapott. Ferrario de Santa Cruzt az ostrom után egy páncélos lóval jutalmazták. Salamon Scarpa az életéért harcolt: Katalóniában gyilkosságért ítélték halálra, s a hadjárat résztvevőinek ígért amnesztia miatt rukkolt be a hadseregbe.

Az első zsidó telepesek valamennyien az óváros északi „szarvában” kaptak telket, amelyet ettől fogva neveznek zsidó negyednek – aljamának vagy juhariának –, noha a későbbi gettóktól eltérően soha nem volt fallal körülvéve. A keresztény várostól csupán egy széles utca választja el, amelyet a középkorban A régi kút terének neveztek, mivel itt, a két negyed között áll máig a város nyilvános kútja.




A negyed lakói kezdettől fogva önkormányzati joggal rendelkeztek: ez volt a kahal, amely katalán nyelven call-ra egyszerűsödött. A közösség élén három választott titkár, nemanim állt, akik az adót szedték be és közbenjártak a királyi hatóságoknál. A kahal bíráskodott a zsidók fegyelmi ügyeiben is. 1408-ban például, mint Eliezer ben David elbeszéli a La rassegna mensile di Israel 1937-es számában, maguk elé citáltak egy zsidót, aki tiltott kockajátékot űzött. A dolog pikantériája, hogy az illető nem mással kockázott, mint magával a szigetre látogató aragón királlyal, és nyert is tőle 160 arany forintot. Hogy mentse magát, utólag nyilatkozatot kért a királytól, amely szerint az halálbüntetés terhe mellett kényszerítette a játékra. Az ügy Bonjua Bondavin rabbi, marseille-i származású orvos, a szardíniai zsidóság legnagyobb tekintélye elé került, aki azt ítélte: a vádlottnak ebben az esetben is meg kellett volna utólag bánnia tettét, s a nyereséget a zsinagóga szépítésére adományoznia. Az illető azonban inkább vállalta a kiközösítést, és megtartotta magának a százhatvan arany forintot.

A kahal levéltára az 1492-es kiűzetés után szétszóródott, úgyhogy a zsidók életéről mindenekelőtt a királyi telekkönyvekből és peres iratokból értesülünk. Innen tudjuk, hogy a telkek tulajdonosai főleg kereskedők voltak, akiknek kapcsolatai behálózták az egész szigetet, a Hispániai-félsziget országait és Észak-Afrikát, továbbá pénzkölcsönzők, orvosok, kézművesek és katonák. Különösen jeles orvos volt Eahim de Xipre, aki egy-egy könyvet írt a szardíniai gyógyfüvekről és a sziget klímájáról. Az 1370-es években sok új ingatlanvásárlót regisztrálnak Dél-Franciaországból az ottani zsidóüldözések nyomán, majd az 1400-as évek elején egy harmadik hullám érkezik Provanszból, köztük néhány rendkívül gazdag dinasztia, a Bellcayre, Lunell és Carcassona családok. 1376-ban a peres iratok között szerepel Jacob Bessach jómódú kereskedő, aki karddal megsebesít egy keresztény borbélyt, Pietro Seguert, majd 1381-ben ugyanő és felesége adnak el egy telket a kahalnak zsinagóga céljára. A zsinagógát 1448-ban bővíteni kell: ekkor már több mint 700 zsidó család él a negyedben.

Az algueri kahal egyetlen saját dokumentuma, amely egy könyv kötésében maradt fenn, az a ketubbah, házasságlevél, amelyet Shelomo ben Zarch de Carcassona adott Bella bat Merwanha ha-Shenirinek 5216. shevat hó 6. napján, azaz 1456. január 9-én „Alguer városában, a tenger partján”. A vőlegény ebben megígéri a menyasszonynak, hogy „…és eltartalak és eltemetlek és enni adok neked a zsidó férfiak szokása szerint”. Záradéka szerint Bella teljes hozományának tulajdonosa marad, ahogy az szokás volt az aragóniai zsidók között. Az okirat, amelyet Amira Meir elemzett részletesen a Materia Giudaica 2009-es számában, a World Digital Librarybe is bekerült.


A gazdag Carcassona család feje, Samuele 1422-ben érkezett Provanszból Alguerbe, s mindjárt a call titkára és a királyi vám haszonbérlője lett. Fiai, Maimone, Moisse, Zarquillo (Zarch, a fenti vőlegény apja) és Salomone (Nin) egyaránt magas pozíciókat töltöttek be a közösségben és a királyi adminisztrációban. A zsidó negyed Szent Erasmusról elnevezett főutcáján építtettek palotát. Ez olyan fényűző volt, hogy II. Ferdinánd spanyol király 1492-ben még a zsidók kiűzéséről szóló rendelet kihirdetése előtt írt a szardíniai alkirálynak, hogy „Nin de Carcassona” házát mindenképpen tartsák fenn számára királyi szállás céljára:

„…que la casa del Nin de Carcassona se reserve segons nos ab aquesta la reservam per abitacio real.”

A palota ma is áll, s ma is a negyed legnagyobb háza. Gótikus ablakait befalazták és szecessziós sgraffitókkal díszítették, de boltozott kapuja késő középkori, akárcsak a csodálkozó arc az épület homlokzatán. Ma Eoghain O’Neill mesterszakács „Restaurant O”-ja működik benne, így hát ma is hasonló rangú vendégeket fogad, mint a Carcassonák idejében.

Az 1492-es kiűzési rendelet nem érte teljesen váratlanul a szardíniai zsidóságot. A március 31-én kelt királyi rendeletet Szardínián szeptember 28-án hirdették ki, így a jól értesült zsidóknak még volt idejük elmenekülni vagyonuk mozgósítható részével. Az utolsó zsidó december 16-án hagyta el a szigetet. Igen sokan kikeresztelkedtek azonban, hogy ott maradhassanak. Nekik mint marranóknak az inkvizícióval gyűlt meg a bajuk akár több generációval később is, mint Antonio Angelo de Carcassonának, aki pap lett, s azért citálták bíróság elé 1580-ban, mert a szószékről hirdette – Szent Pál Római levelével teljesen összhangban – a zsidó nép kiválasztottságát. Súlyosbító körülmény volt, hogy külföldre menekült rokonai visszatértek a zsidó hitre, így például testvére volt a krakkói rabbi. Elio Moncelsi az Ebrei in Sardegna (2012) c. könyvében több mint kétszáz zsidó eredetű családnevet gyűjt össze, amelyek máig használatosak a szigeten. Itteni kikeresztelkedett zsidó volt Kolumbusz tolmácsa, Luis de Torres is, aki az Újvilágban minden idegen nyelv közül elsőként héberül szólt az indiánokhoz, a tíz elveszett törzs leszármazottait gyanítva bennük.

A zsinagógát templommá alakították át, amelyet jó ízléssel a Szent Keresztről neveztek el, mint amihez a zsidóknak a legtöbb közük van. A templom közelében épült 1641-ben az izabellinák, azaz reformált klarisszák Santa Chiara temploma és kolostora. A rend feloszlatása (1855) után a kolostort kórházzá alakították, s 1902-ben ebbe tagolták a Santa Croce templomot is. 1909-ben a templomot lebontva az egész kórházat újjáépítették Ospedale Marino „Regina Margherita” néven. Ma csupán az épület előtti terecske neve emlékeztet az egykori Santa Crocéra.

A zsidó negyed C. G. Gerenzani 1870-es Alghero-térképén. B-vel jelölve a Santa Croce-templom, C-vel a klarissza templom, I-vel a kórház. A régi kórházról írott blogposztból.

A 19. században a zsidóság kísértete még egyszer visszatért a régi zsinagógába. 1820-ban felröppent a hír, hogy az elűzött zsidók távozás előtt a zsinagógában ásták el kincseiket, lu sidarut, ahogy szárd nyelven mondják. A hír a boszorkánynak tartott Cià Crarától származott, aki álmában több ízben is látta  a Santa Croce templomban az ördögöt, amint kétségtelenül a kincsre vigyázott. Az eset egyúttal azt is mutatja, hogy nemcsak az utcanevek, de a kollektív emlékezet is világosan őrizte a zsidók emlékét több mint háromszáz évvel elűzésük után. A felvilágosult szárd-piemonti kormány komolyan vette a hírt, és bizottságot nevezett ki a templom felásására, de mint az várható volt, semmit nem találtak.

1847-ben az ásatások újra kezdődtek. Ezúttal a plébános és három paptársa alakítottak titkos konzorciumot, amelybe két városbeli orvost is belevontak. Hogy a vállalkozás mennyire volt titkos, azt jól mutatja, hogy az esetről azonnal hosszú gúnydal keletkezett, amelyet a La ilustració catalana közölt le szardíniai gyűjtésből jó harminc évvel később. Eszerint az ásatás megkezdése előtt valaki – talán maga a szerző – tréfából egy hitvány kis német nyelvű könyvet rejtett el a földben egy vasládikában. A kincskeresők rátaláltak, s úgy vélték, Isten az ismeretlen nyelvű könyvvel akarja tudtukra adni, hol kutassák a kincset. Kerestek valakit, aki érti a titokzatos nyelvet, s rátaláltak Ferrandino Simòra, a város bolondjára, aki megállapította, hogy a könyv mussulmà nyelven íródott, s felbecsülhetetlen értékű tanácsokat tartalmaz arra nézve, hogyan szabaduljunk meg a fehér legyektől, s hogyan gyógyítsuk a görbe lábat, az üres fejet, és azt, aki franciául beszél. A könyvet, fejezi be a költemény, „Chichu Piga fia” máig a városkapunál mutogatja az idegeneknek eredetiben és fordítással együtt.

Algheróban azóta nem kerestek kincset, de lu sideru a város folklórjának részévé vált. A Santa Croce helyén az utolsó régészeti ásatás 1997-98-ban volt, amikor a korábbi kincskeresés nyomai mellett megtalálták a zsinagóga valamint a mikve maradványait.

Az egykori kórház ma részben városi könyvtár, részben az építészeti és városépítészeti tanszék épülete. A modern átépítés során alkalmazott közel-keleti stíluselemek arra utalnak, hogy tekintettel voltak a zsidó hagyományra is. Az épület tenger felé nyitott belső udvarán, az izgalmas külső lépcső-kompozíció előtt, mintegy térplasztikaként, az egykori zsidó negyed egy régi falmaradványa áll. Az épület falán pedig tábla emlékeztet az egykori juhariára.

A Santa Croce térről induló Carreró dels Hebreust, a zsidó utcácskát végig a lakók kreativitását dicsérő, műanyag flakonokból kivágott vidám mediterrán virágtartók szegélyezik. A vakolat sokszor megújult az elmúlt ötszáz évben, de ahol hiányzik, ott előbukkannak a középkori faragott kövek, amelyek előtt az egykori zsidó lakók is nap mint nap elhaladtak. Az utca meredek lépcsővel bukkan ki a tengerparti sétányon, az egykori Tengeri-kapunál, amelynek őrzése valaha a zsidók feladata volt. A Szent Elmo-kapubástya tetején ma a városban maradt utolsó zsidó nő, Szűz Mária vigyáz a kikötőre.



Elena Ledda: Duru duru Deus Adonai. Szefárd dallamokat és szövegeket is őrző szardíniai városi zene

A Kórház utcán – katalánul A szerzetesnők utcája – térünk vissza A régi kút terére, a zsidó negyed határára. A tér, vagy inkább széles utca túloldalán már a székesegyház magasodik. Az innenső oldalon romos középkori ház, térdig érő falait illatos kék virágú bozót nőtte be. Valaki, mint a zsidó temetőben, kavicsot helyezett a fal tetejére.

Città irreale

„Napnyugtakor minden város csodálatos, de némelyik még csodálatosabb. A domborművek rugalmasabbá válnak, az oszlopok gömbölydedebbé, az oszlopfők göndörebbé, a párkányok határozottabbá, a tornyok komorabbá, a fülkék mélyebbé, a tanítványok redőzöttebbé, az angyalok légiesebbé. Az utcákra lassan rátelepszik a sötétség, de a Fondamenta és ama hatalmas folyékony tükör számára, amelyen motorcsónakok, vaporettók, gondolák, lélekvesztők és uszályok, mint szétszórt öreg cipők szorgosan tapodják a barokk és gótikus homlokzatokat, nem kímélve a te tükörképedet sem, vagy az arra járó felhőét, még nappal van. „Színezd ki”, suttogja a téli fény, ahogy megül a kórház téglafalán, vagy a világűrben tett hosszú út után végre hazaérkezik a San Zaccaria frontonéjének paradicsomába. És az ember érzi, milyen fáradt a fény, ahogy még vagy egy órát ott pihen a Zaccaria márvány héján, miközben a föld lassan a másik arcát fordítja a mennyei világítás felé. A legtisztább téli fény ez. Nem hordoz magában sem meleget, sem energiát, levetkőzte és otthagyta őket valahol a világűrben, vagy a legközelebbi csillagfelhőben. Részecskéinek egyetlen vágya, hogy egy tárgyra találjanak, legyen bár kicsi vagy nagy, s azt láthatóvá tegyék. Privát fény ez, Giorgione vagy Bellini fénye, nem Tiepolóé vagy Tintorettóé. És a város lebeg ebben a fényben, ízlelgeti az érintését, a végtelen simogatását, amelyből érkezett. Hiszen végtére is a tárgy az, ami priváttá teszi a végtelent.”

Joseph Brodsky: Watermark. An essay on Venice, 1992

Talált tárgy értelmezése

Archeológusok a sok ezer éves tárgyak kialakítása és történelmi kontextusuk alapján részletesen rekonstruálják a tárgy funkcióját és használatát, valamint a használó társadalom életmódját és mentalitását. Mit rekonstruálnak majd e sosem látott tárgyakról, amelyeket két napja helyeztek ki egész Berlinben?


1. A korabeli berlini társadalomban, különösen alkonyat után, amikor ki-ki valamilyen társas eseményre igyekezett, a középosztály tagjai közül sokan jártak az utcán és a tömegközlekedési eszközökön nyitott sörösüveggel a kezükben. Tudjuk, hogy más korabeli társadalmak ezt a szokást prosztónak tartották, de kik vagyunk mi, hogy sok ezer évvel ezelőtti társadalmak szokásai fölött pálcát törjünk.


2. Amikor az üveg kiürült, azt kidobták. A korabeli berlini társadalom a korabeli európai normákhoz képest viszonylag tisztaságszerető volt, s ezért az üres üvegeket lehetőleg a kellő sűrűséggel felszerelt utcai szemétládákba dobták, kivéve a moabiti bevándorló-negyedben, ahol a normák hiányos elsajátítása, a kreuzbergi yuppie-negyedben, ahol a normák tudatos negligálása, illetve a köpenicki náci-negyedben, ahol a bevándorlók és a yuppie-k miatti frusztráció okán a szemétláda mellett a földön törték össze. Ezek azonban a berlini utcai sörivókon belül összességükben is törpe minoritást képviseltek.

3. A korabeli berlini társadalomnak nem elhanyagolható szegmense volt a guberálók altársadalma, akiknek a tíz centért visszaváltható sörösüvegek és sörösdobozok fontos bevételi forrást jelentettek. Szándékosan nem mondunk osztályt vagy réteget, mert származásuk, képzettségük, megélhetésük és ideológiájuk szerint igen sokféle csoportba sorolhatók voltak, a plain alkeszektől a polgári imázsukat minden erővel tartó nyomorgó nyugdíjasokig, akik hajnali egészségügyi bicikliútjukon megállnak a buszmegállókban, a rózsafa levelébe törlik az elhajított sörösdobozt, s azt gondosan elrakva karikáznak tovább (ma reggeli feljegyzés).

„A negyedben sok embert szegénység sújt. Sokuknak sikerül helyzetüket elleplezni, mások visszahúzódnak, és láthatatlanná válnak.”

4. A korabeli berlini középosztálybeli utcai sörivók körében közismert volt a palackbegyűjtés mint a másik szegmens megélhetési forrása. Ezért a kiürült sörösüvegeket, hogy a begyűjtők munkáját megkönnyítsék és higiénikusabbá tegyék, hallgatólagos megegyezéssel a szemétládák mellé/alá helyezték. A szolidaritás elve ugyanis magasan premizált értéke volt a korabeli berlini társadalomnak. Ezáltal azonban ugyanakkor negligálták a „szemetet a szemétládába” elvet, amelyen Berlin fenntartható köztisztasága alapult.

5. A berlini magisztrátus, amely a polgárok megregulázása helyett felmerülő igényeik kiszolgálását tartotta feladatának, úgy oldotta meg ezt a konfliktust, hogy az újrahasznosíthatatlan hulladéknak szánt szemétládák mellett a funkciónak megfelelően kialakított sörösüveg-átadó harmonikákat szerelt fel ugyanazon oszlopokra. Esztétikájukon még van mit csiszolni, de funkciójukban megfelelnek egyfelől a szolidaritásukat kifejezni kívánó, másfelől a megélhetésüket minél kisebb szemetelés árán megteremteni törekvő berliniek igényeinek.