Ünnep Rigában

Bármilyen gondosan készülsz is fel egy útra, a véletlenek lesznek a legemlékezetesebbek: a nehézségek, amelyekből kivágtad magad, a váratlan találkozások, az ünnepségek, amelyekbe belecsöppentél. Mint ez az ünnepi hétvége most Rigában.

Hogy hétvége van és ünnep, azt az esküvői fotózások jelzik városszerte. Alább: a vendégeket a tavaly Oscar-díjat nyert lett Flow rajzfilm macskája fogadja

Rigában minden második szombaton tartanak kirakodóvásárt a Berga Bazārs melletti Wöhrmann-kertben (a balti németek kivonulása óta: Vermanes dārzs). A park labirintusának valamennyi útja mellett nyitott bódék sorakoznak a kézművesek, ékszerészek, ősi balti motívumokkal dolgozó fémművesek, textilszövők, ruhakészítők, fa- és csontfaragók kínálatával. Kicsit mint a tallinni vásár, bár valahogy racionálisabb, komolyabb, kisakkozottabb módon: a lettek németebbek az észteknél.

Az egyik szélesebb úton felállított sátorban kézműves műhely működik gyerekeknek, szövést, kosárfonást, gyurmázást tanítanak.

És persze a lacikonyhák. A park bejáratánál húst sütnek sparhelten és nyílt tűzön, krumplit forró kövek között, káposztát párolnak parázson. Mellette hosszú asztaloknál eszik, aki bejön, és aki elhagyja a vásárt. Körben izgatott sirályok rikácsolnak a koncért. A lettek nagy, zárt szemetes tankba seprik a maradékot, nem törődve a tetején ugráló sirállyal és vágyaival. Én a tank tetejére teszem a csülök bőséges maradékát, hadd legyen neki is jó napja.

Vasárnap reggel nyolckor a rigai óvárosban rezesbandára ébredünk. Nem ismerjük a lett himnuszt, de mintha valami olyat játszanának. Aztán fiatalok tömeges kiáltozása, majd megint zene. Cserkészek? Tüntetés? Politikai rendezvény?

Amikor tíz körül lemegyünk az utcára, még mindig tart a zene és a kiáltozás. Aztán megpillantjuk az első templominak látszó zászlókat is, s a zászlóvivő mögött az ünneplőbe öltözött gyerekeket. Katolikus körmenet egy lutheránus városban? De aztán újabb és újabb zászlóvivők jönnek, zászlaikon városok és iskolák neveivel. A zászlóvivők után pedig gyerekek vagy fiatalok, nem népviseletben, hanem annak alapján kreált ruhákban, fejükön virágkoszorúval, kezükben csokorral. Jönnek, egyre jönnek, ahogy már az előző két órában, úgy most is, szünet nélkül, a főtér felől, s mennek tovább a Szabadság-emlékmű felé.

„Mi van ma, nemzeti ünnep?” kérdezünk egy nézőt. „Nem, kórustalálkozó.” Ötévente van ilyen, nyilván hogy minden generáció  átélhesse legalább egyszer. Pont belenyúltunk a tutiba. A lettek amúgy nem olyan mosolygós népek, de itt most letudják a mosolygást öt évre előre.

A népi identitás fokozására sok felvonuló pálcára erősített régi lett rúnákat tart, amelyekkel később a város minden boltjában találkozunk ruhákon, ékszereken, bögréken, szuveníreken, vagy egy olyan – mint később megtudjuk, trejsdeksnisnek nevezett – csörgőt, amelynek nyelére néhány korongot erősítettek, a korongok pereméről pedig fém lemezkék lógnak le. „Mi ez, van valami szimbolikus jelentése?” kérdezünk egy gothic kinézetű, sötétbe öltözött és sötétre sminkelt lányt. „Nem tudom, nincs sok affinitásom a népzenéhez. Kérdezzetek inkább a Nirvanáról.”

Tíz perc a három és fél órás felvonulásból

Déltájban, amikor az utolsó felvonulók is eltűntek, s csak a virágszirmok maradtak utánuk a tér kövezetén, szép fiatal nő ül le szemközt a Feketefejűek Házával, a nőtlen kereskedők egykori cégházával, amely védőszentjükről, a néger Szent Mórról kapta a nevét, s amely – miután a németek lebombázták, a szovjetek a maradékot is eldózerolták, majd a lettek a függetlenség után a régi rajzok és fotók alapján hűségesen rekonstruáltak – a lett újjászületés jelképének számít. Puha textilekből előbugyolál egy különös, nagy, archaikus hangszert, a bandurát, amely már Sevcsenko óta az ukrán újjászületés jelképének számít, s játszani kezd rajta. Lenyűgözve, egy órán át állunk előtte és hallgatjuk, s olykor videózzuk. Az Odessza melletti Nyikolajevből/Mikolajivból jött, s a gyönyörű dalok mind ismert ukrán népdalok és sanzonok. Remélem, Irina beazonosítja őket.

„Ой під вишнею, під черешнею” (Тріо Мареничів)

„Ой у вишневому саду” (népdal)

„Місяць на небі, зіронькі сяють” (népdal)

„Закувала зозуленька в лузі”

„Я піду в далекі гори” (Володимир Івасюк)

„Рідна мати моя” (népdal)

„Ніч яка місячна” (népdal)

„Цвіте терен” (népdal)

A szent képek eredete és megmentése

Új kiállítás nyílt a Louvre-ban. Nemzetközi kiállítás, páratlanul értékes tárgyakkal, amelyek még soha nem szerepeltek külföldi kiállításon.

A kiállításban nem ez a szokatlan. Hanem minden más. Az, hogy a tárgyakat nem kölcsön, hanem megőrzésre adták át a múzeumnak. Hogy nem a szokásos biztosítással, hanem páncélos katonai fedezet mellett szállították őket Franciaországba. Hogy a kiállítás mindössze öt tárgyból áll – jóllehet ezek közül négy a téma legrégebbi, legértékesebb képviselői közül való. Hogy a kiállításnak nincs katalógusa, csupán rövid tájékoztató feliratok francia, angol és – ukrán nyelven. S hogy katalógus híján és a feliratok szűkszavúsága folytán egyáltalán nem derül ki, mi indokolja a nagyratörő címet: A szent képek eredete.

Az első kérdéseket a napi hírekből lehet megválaszolni. Az utolsót viszont csak az ikonok modern szakirodalmából, s valójában ez lenne ennek a posztnak a célja. De essünk túl először az elsőkön.

Még májusban jelentette be a Louvre, hogy a Kijevi Nemzeti Múzeum legértékesebb műtárgyait katonai fedezettel Lengyel- és Németországon keresztül Párizsba szállítják, ahol menedéket találnak a háborús pusztítás és fosztogatás elől. A Unesco 2022. októberi jelentése szerint az orosz megszállók csak addig 468 kulturális emléket és intézményt, közöttük 35 múzeumot pusztítottak el vagy fosztottak ki Ukrajnában. Az ukrán állam ezért igyekszik a veszélyeztetett műtárgyakat külföldi gyűjteményekben biztonságba helyezni. A kijevi Barlangkolostor ikonjainak megőrzését például a Vatikáni Múzeum vállalta magára a háború idejére. Minthogy ez a kolostor a névleg Moszkvától függő ukrán orthodox egyház alá tartozott mindaddig, amíg ez év márciusában az ukrán állam át nem adta a másik, 2018-ban Konstantinápoly által jóváhagyott, Kijev-központú autokefál ukrán orthodox egyháznak, ezért az orosz sajtó azonnal felröppentette a hírt, hogy az ukrán állam az „orosz egyház” műkincseinek Nyugatra síbolásával akarja fedezni a nyugati fegyverszállításokat, s hogy ezeket a kincseket többé soha nem látják viszont Ukrajnában.

Anno mi is nagyon örültünk volna, ha van olyan ország Európában, ahol műkincseinket biztonságba helyezhetjük az ellenség – várj csak, kik is? hát az oroszok – pusztítása és fosztogatása elől. Nem volt, mert a magyar állam már akkor is gondoskodott róla, hogy ne legyen barátunk Európában, csak az, akinek az alfelét nyaljuk, s akinek pusztulása majd minket is magával ránt. Ezért van műkincseink egy része mindmáig – bevallottan vagy titkoltan – Oroszországban, ahol az 1998-as törvény már ki is mondja jóvátétel jellegüket, azaz hogy többé soha nem látjuk viszont őket Magyarországon. Most annak örüljünk, hogy a saját szabadságáért és Európa szabadságáért is küzdő ukrán államnak vannak még barátai Európában, akik segítenek abban, hogy az emberiségnek ezek a kincsei fennmaradjanak és hozzáférhetőek maradjanak szakemberek és látogatók számára.

Minthogy eredetileg nem kiállításról, hanem megőrzésről volt szó, ezért nem csoda, hogy a Nyugatra szállított műtárgyak túlnyomó része most nem megtekinthető, hanem civil alapítványok adományaiból állagmegőrzésen és restauráláson megy át. A Louvre mindazonáltal megállapodott a Kijevi Nemzeti Múzeummal arról, hogy – részben gesztusként a civil alapítványok támogatói felé – öt különösen értékes ikon nyilvános kiállításon is látható lesz június 14. és november 6. között.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a támogatóknak a támogatás mellett alaposan meg kell küzdeniük a láthatásért is. A Louvre jelenlegi tömegmúzeum-koncepciója arról szól, hogy a látogatók a jegyellenőrzésen áthaladva minél gyorsabban érjenek el a Mona Lisa színe elé, majd onnan vissza a kijárathoz. Ezt az útvonalat ezer nyíl táblázza ki, az összes többit szinte semmi. A teremőrök pedig a jól ismert francia mentalitással viszonyulnak az információkhoz: akinek az Isten hivatalt adott, annak nyilván eszet is adott hozzá, tehát fölényes magabiztossággal irányítanak olyan végtelen csarnokok felé, amelyek végén biztos, hogy nincs ott a kis ikonkiállítás. Az egyik mademoiselle határozottan visszaküldene minket a bejárathoz, mondván, hogy ott szokta minden reggel látni ezt a fenti plakátot, amelyet valóban mi is ott fotóztunk az imént a többi plakát között. Körülbelül négy kilométert gyaloglunk a múzeumban, míg a földszinten egy lépcső alatt, a klasszikus görög és az iszlám kiállítás közötti átjáróban felfedezzük az ott félhomályban, de kitűnő pontfényekkel megvilágítva elhelyezett öt ikont.

Az első ikon a legkésőbbi, 13. század végi vagy 14. század eleji mikro-mozaik. A gyönyörű ezüst filigrán kerettől – valószínűleg bizánci munka – eltekintve fő vonalaiban a Novgorodban megjelent Szent Miklós-ikonográfiát követi, mint ez a Tretyakov Képtárban őrzött novgorodi kortársa is.

Az igazi meglepetés csak ez után következik. Négy ikon a Sinai Szent Katalin kolostorból, valószínűleg egyaránt a 6. századból, a legkorábbi ismert keresztény ikonok idejéből. A 8. és 9. századi bizánci képrombolás előttről alig egy tucat keresztény táblakép maradt fenn, ezek túlnyomó többsége a Sinai Szent Katalin kolostorban, ahová a képromboló konstantinápolyi udvar keze már nem ért el. Innen hozta el ezt a négy ikont Porfirij Uszpenszkij (1804-1885) odesszai főapát, orientalista és archeológus, akit 1842-ben a jeruzsálemi orosz orthodox misszió fejének neveztek ki, és 1846-ig beutazta a keresztény Keletet az athoszi kolostoroktól a Szentföldön át a Sinai-félszigetig. 1856-ban két kötetben kiadott útleírásában nem részletezi, miként tett szert az ikonokra és egyéb sinai műkincsekre. Mi a Sinai-kolostort meglátogatva semmiképpen ne próbálkozzunk hasonlóval!

A Sinai Szent Katalin-kolostor

Az útleírás a meglátogatott kolostorok és műkincseik részletes leírásával még nem keltett nagy figyelmet. De amikor a négy ikont, amelyet magával hozott, és a kijevi érseki kincstárra hagyott, Nikodim Kondakov (1844-1925) művészettörténész az 1890-es moszkvai régészeti kongresszuson bemutatta, ezek már szenzációt keltettek, és nagyban hozzájárultak az ikonok iránti érdeklődés újjászületéséhez. Leírásukat a keleti hagyomány iránt különösen érdeklődő Josef Strzygowski osztrák művészettörténész egy évvel később publikálta a Byzantinische Denkmäler I. kötetében, s ettől fogva általában véve a keresztény ikonfestészet kezdeteiként tartják nyilván őket, noha a Sinai kolostorban még több más kortársukat is őrzik. Az ikonok 1917-ben, az érseki kincstár államosításakor kerültek a nagy kijevi műgyűjtő házaspárról, Bohdan és Varvara Khanenkóról elnevezett, s az ő hagyatékukból kinőtt Kijevi Nemzeti Múzeumba, s a „felfedezésük” óta eltelt évszázadban nagyon kevés külföldi érdeklődőnek lehetett alkalma eredetiben megtekinteni őket.

Az ikonok technikája a későbbi korok felől nézve különleges. A korabeli táblaképeket – nem csak a keresztény ikonokat, hanem a pogány fogadalmi táblaképeket vagy az egyiptomi múmiaportrékat, sőt a görög márványszobrokat is – enkausztikus technikával, olvasztott méhviaszhoz kevert pigmentekkel festették, majd felhevített vasszerszámmal a hordozó felületre égették. Ez jellegzetes, mély, tüzes színhatást adott nekik, hasonlóan az ezer évvel későbbi olajfestéshez.

A korabeli műfajokkal való összevetés már arra is utal, hogy mi indokolja a kiállítás címét: A szent képek eredete. A régebbi keresztény hagyomány szerint a kereszténység kezdettől fogva használt ikonokat. Elsősorban Szent Lukács evangelistára hivatkoznak, aki állítólag élet után megfestette Szűz Mária képmását, s ennek az igen szent ikonnak ma különféle helyeken legalább négy tucat példányát őrzik, természetesen mindenütt az eredetit.

A prágai U Černého vola, „A Fekete Ökör” söröző is a bejárata fölött festegető Lukács evangélista jelkép-állatáról kapta nevét

Az utóbbi évtizedek művészettörténeti szakirodalma azonban másként látja ezt a történetet. A zsidó környezetből kinőtt kereszténység, mondják, eleve anikonikus vallás volt: sem gyakorlata, sem szüksége nem volt képekre. Ezeket akkor kezdte magáévá tenni, amikor olyan görög-római-egyiptomi hívőkkel gyarapodott, akiknek korábbi vallási vagy civil kultúrája feltételezte a képek használatát, s ezeket a képeket adaptálták keresztény témákra. Hans Belting a Kép és kultuszban (1990) – amelyet részben én fordítottam magyarra – főleg a római politikai ábrázolások keresztény átfogalmazásait vizsgálja, míg Thomas F. Mathews a The dawn of Christian art in panel paintings and icons-ban (2016) már egyenesen azt mutatja ki, hogy az első ismert keresztény ikonok voltaképpen görög és egyiptomi vallásos, fogadalmi táblaképek kis mértékű átfazonírozásai. A keresztények a 2-3. században kezdenek el képeket használni, először még csak egyszerű szimbólumokat a katakombákban, s további 2-3 évszázadba telik, míg átveszik és hitükhöz igazítják a korban nagyon elterjedt pogány vallásos táblaképfestészetet. Az első ikonok tehát nem azért 6. századiak, mert a korábbiak nem maradtak fenn, hanem azért, mert ekkor készültek az elsők. És azok nagyjából pont ezek, amelyek itt láthatóak a Louvre-ban.

Az első ikon Szent Sergius és Bacchus képmása. A két görög katona a Galerius császár alatti, 4. század eleji keresztényüldözés során halt mártírhalált. A szíriai Resafában – bizánci nevén Sergiopolisban – temették el őket, ahol sírjuk fölött jelentős szentély épült, és kultuszuk elterjedt az egész ókori világban. Az isztambuli Sultanahmet negyedben álló Kis Hagia Sophia, amely egyfajta modellként épült, azért, hogy tervezői megmutassák, újító építészeti konstrukciójuk az újonnan építendő Hagia Sophiában is szilárdan megáll majd, szintén nekik van szentelve.

Ez az ikon félalakosan, katonaruhában ábrázolja őket, mint a római patríciusok sírkövei. Fölöttük pedig kis medaillonban Krisztus arcképe jelenik meg. Ez a kompozíciós megoldás ugyancsak római hivatalos ábrázolásokra nyúlik vissza. Római tisztségviselők ábrázoltatták magukat fejük fölött felettesük, a császár medaillonba foglalt képmásával, s a szentek esetében ezt az ő felettesük, Krisztus képmása váltotta fel. Sokatmondó Justinus konzulnak az az 5. századi elefántcsont diptychonja a berlini Bode Múzeumból, amelyen a konzul feje fölött nem egy, hanem három medaillon látható: a középsőben Krisztus, s az ő két oldalán a császári házaspár.

A következő ikon ugyancsak félalakos sírportré formájában ábrázolja Szent Plato és Glükeria mártírokat. Az előbbi a 4. századi Ancyrában (a mai Ankarában), az utóbbi a 2. századi Traianopoliszban élt, s az hozza össze őket egy ikonra, hogy ünnepük egyaránt október 24-én volt. A képet ügyetlenebb kéz festette, mint az előzőt, de az arc fehér és vörös csúcsfényei és a ruha színei jól mutatják, hogy tudta, mit kellene festenie. A kép több átfestésen is áteshetett, ami ugyancsak nem emelte színvonalát. Jobboldalt egy sávot az enkausztika helyett olajfestékkel egészítettek ki, ami élesen elválik az eredeti festéstől. A két szent közé ékkövekkel díszített, aranyozott kereszt töredékeit, a felső szegélyen felirat maradványait lehet kivenni: ez utóbbiak megfejtése világított rá a mártírok kilétére.

A harmadik ikon egy nagyon szép Mária a gyermek Jézussal. Hans Belting külön felhívja rá a figyelmet, hogy mennyivel antikosabb, a klasszikus kontraposzt figyelembevételével készült kép ez, mint a római Pantheon nem sokkal későbbi Mária-ikonja, amely már a középkori merev, „mutató” pozitúrát képviseli.

Végül a negyedik ikon, Keresztelő Szent János ábrázolása hasonló struktúrát mutat, mint Sergius és Bacchus képmása. Itt is medaillonban jelenik meg János „felettese”, Krisztus, akire Keresztelő Szent János a Jn 1,29-30. cselekménye szerint rá is mutat: „Íme az Isten báránya!”, ami a kezében hordozott töredékes feliraton is állt. A másik oldalon hasonló medaillonban Szűz Mária képe jelenik meg, s így a három figura egy olyan különleges deészisz-csoportot – az ikonosztáz központi hármas csoportja – alkot, amelyen Szűz Mária és Keresztelő Szent János nem a szokásos módon, kétoldalról kérlelik Jézust, hogy irgalmasan ítélje az emberiséget, hanem az egyik vele egy mennyei magasságból, a másik pedig evilági formája szerint innen a földről.

Ezt a medaillonos megoldást alkalmazza egy olyan ikon is, amelyet Uszpenszkij atya a Sinai-kolostorban hagyott, de amelyet stílusa alapján Belting egyértelműen összeköt a Kijevbe került ikonokkal. Ez az ugyancsak 6. századi ikon Szent Pétert ábrázolja, feje fölött Krisztus medaillon-képmásával, mellette két másik medaillonnal, amelyekben a kutatás többnyire az ikont készíttető és a kolostornak adományozó anyát és fiát látja.

Röviden összefoglalva ez az, amiért a négy képbe sűrített kiállítás A szent képek eredete címet viselheti. Részletes kibontásához persze olyan részletes katalógusra volna szükség, amely képről képre – és több más ikonnal is illusztrálva – elmondja azt, amit Belting és Mathews a maguk munkáiban. Reméljük, ez is megszületik majd, és olvashatjuk a háború után hat órakor a Kehelyben. Vagy inkább a Fekete Ökörben.

Русский корабль, иди нахуй

Tüntetés a háború ellen a brüsszeli oroszok és ukránok szervezésében az orosz nagykövetség előtt.

A Háromkezű Istenanya udvara

A Laboratooriumi utca a még épen álló városfal tövében húzódik a tallinni óváros északi részén. Egyik oldalán a fal, a másikon apró házak a középkortól az eklektikáig.




Az 1410 körül épült Plate-bástyával szemközti középkori kereskedőházon nagy félköríves kapu. Benyitok rajta. A hosszú, sötét kapualj végén belső udvar napfényes négyszöge. Az udvaron álló gyalupadnál magas, erős, fehér szakállú sztarec deszkát fűrészel, körülötte négy-öt fiúcska játszik. Kicsi kutya pillant meg, dühödt ugatással ront felém. Nyugodt hangon csillapítom, a sztarec is visszaparancsolja.

„Jó napot”, mondom oroszul. „Magyarországról vagyok.”

„Ну, такой бывает, előfordul az ilyesmi”, mondja mosolyogva, s kérdő tekintettel várja a folytatást.

„Nemrég írtam a Háromkezű Istenanya-ikonról, s most láttam, hogy itt Tallinnban külön temploma van. Azt szeretném megnézni.”

„Hát az most zárva van”, mondja. „De jöjjön el holnap reggel a kilenc órai istentiszteletre.”

„Akkor már nem leszek Tallinnban”, magyarázom.

„Hát elég baj az. A papunk nincs itt, a templomba csak ő engedheti be. De nézzen körül legalább.”

Először az udvar hosszú oldalán álló installációt veszem szemügyre. Nagy állványon hét szent nagy méretű ikonja, a végén Mihály arkangyal dupla méretben. Fölöttük latin Plautus-idézet: A jóravaló ember jót kap, a rossz meg amit megérdemel. A hét szent ikonja alatt is latinul olvasható a hét erény neve. A latin nyelv eleve furcsa itt, egy ukrán görögkatolikus templom udvarán, de a hét erény és főbűn még inkább, hiszen ezeket az egyházszakadás utáni katolikus teológia dolgozta ki, mint az az alapműből, Carla Casagrande A hét főbűn-éből tudható, amelyet nekem volt szerencsém lektorálni 2011-ben az Európa Kiadó számára.



Anatolij megforgatja az állvány bal alsó szélére erősített biciklikereket. Zakatolás kezdődik, az ikonok alatti sínen ördög-vontatta fa kocsi indul meg lassan, rajta festett lángok között rettegő figurákkal, egyenesen bele a pálya végén fogait csattogtató hatalmas pokolbéli sárkány szájába. A sín túlsó végén egy hajó kormánykereke forog és csilingel, rajta a hét főbűn latin neveivel.






Közben az ikonok egyenként kinyílnak, mint a középkori katolikus szárnyasoltárok. Először mindegyik mögött az adott erénnyel ellentétes főbűn tárul fel, az erénnyel szemben nem orthodox ikon, hanem középkori viking-kelta stílusban megfestve, majd ez is kinyílik, s a mögötte feltáruló dobozban, mint egy kis színpadon, mozgó fa figurák és kihajtható festett táblák adják elő az adott bűn és erény küzdelmének egy-egy fordulatos történetét. Ezek nem egyszerű személyes kísértés-elbukás-megtérés-történetek, mint a középkori legendáriumokban. Mindegyik történet arról szól, hogy az ember valamiképpen a természet ellen vét, kapzsiságból, gőgből, irigységből kizsarolja, tönkreteszi a teremtett világot. A történet vége pedig mindig az, hogy a bűnöshöz közel állók imádkoznak érte, mire megjön az esze, lerombolja a környezetpusztító gyárat, bezárja az állatokat tönkretevő nagyüzemi tenyésztelepet, felhagy az olajszennyezéssel, és így tovább.

„A gyerekeknek szoktunk ezzel előadást tartani. Meg más figurákkal is”, mondja, és előadja a lovacska történetét, aki összehozza a szétszakadt családot.



Lelkesen dicsérem a kreativitását, külön kitérve a részletekre. „Te is rajzolsz?” vált át kollegiális tegezésbe. Bólintok. Innentől fogva иконописец-ként, ikonfestőként mutat be a többieknek.

„Gyere, nézd meg a műhelyeinket.”

Az udvar másik hosszú oldalán húzódó középkori ház lakásait két szinten műhelyek foglalják el: papírmerítő műhely, nyomda, scriptorium. Észt és ukrán önkéntesek dolgoznak itt, tartanak tanfolyamokat, készítenek levelezőlapokat, füzeteket, kiadványokat. Most ismerem fel, hogy az ő standjukat láttam a vasárnapi vásárban.

Munka a Labora műhelyekben. Roman Dragunov videója

A műhelymunka legkifinomultabb termékei a merített papírtól a kalligráfián és illusztrációkon át a borítóig teljesen kézzel készült könyvek. Egyet mutatnak Észtország élővilágáról. Ennek a párját Ferenc pápának küldték el ajándékba, most a vatikáni könyvtár őrzi.




Egy másikat is küldtek neki a galíciai huculokról, akik közül, utalásaiból ítélve, Anatolij is való. A Lembergből jött kalligráfus lány egy harmadikat is mutatni készül Ukrajna történetéről, de ekkor beszól a műhelybe Anatolij, hogy jöjjek, mert megjött a pap, kinyitja nekem a templomot.

A templomot az utca felőli középkori raktárépületben rendezték be. Kifelé zárt, csak az udvar felé van három csúcsíves ablaka. A fából ácsolt ikonosztázt ugyancsak Anatolij ikonjai díszítik, köztük a Háromkezű Istenanya.






„A Háromkezű Istenanya az ártatlanul bántalmazottak védőszentje, és hát ki a leginkább ártatlanul bántalmazott manapság, ha nem a természet?” magyarázza Anatolij a megfestett szentek ikonográfiáját. Köztük egyaránt vannak orthodox és katolikus szentek: Szent Laurus és Florus, a lovak védőszentjei, Assisi Szent Ferenc a gubbiói farkassal, Szent Miklós, aki nemcsak a halászok, de a halak védelmezője is.



A természet védelme kívül esik a hagyományos zsidó-keresztény gondolkodás horizontján. Az ember feladata a teremtéstől fogva, hogy „uralkodjék a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog” (Ter 1,26). „Az uralkodás pedig hatalmat jelent”, kommentálja ezt az 1. századi Barnabás-levél: „aki uralkodik, az parancsol”. A hagyományos keresztény felfogás szerint az egész természet egyfajta erőforrás csupán, amelyet Isten az ember használatára teremtett, mégpedig kimeríthetetlen bőségben. Ezért nagyon szimpatikus, hogy az itteni horizont kitágul, a természet szenvedő testvérünkké lesz – „hiszen az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig” írja Szent Pál a Római levélben –, amelyért felelősek vagyunk.


A másik szimpatikus horizont-tágulás, hogy itt komolyan veszik a kereszténység egyetemességét. Amerre csak jártam eddig keleten, az orthodoxok mindenütt eretneknek tekintették és lenézték a nyugati keresztényeket. Itt a katolikus szentek is felsorakoznak, a latin nyelv is helyet talál. Az egyik ajtón festett pszeudo-ikon-töredék, a keleti kereszténységet hetven éve támogató Kirche in Not, Bonifatiuswerk és Renovabis alapítványok nevével. A másik ajtón nagy ikon, amelyet a vasárnapi vásárra is kihoztak, a középkori füvészkönyvet író Bingeni Szent Hildegard képével, körötte társai, a füvek-fák, amelyekről írt, és a közöttük élő állatok.




Visszamegyünk az udvarra. Anatolij mint kollégát foglalkoztat, tartsam oda a deszkát, egy hatalmas angyal-ikon készül. „Van egy tornyunk az utcában, azt rendezzük be Mária-kápolnának. Ráérsz holnap délelőtt?” „Sajnos reggel indul a repülőm”, emlékeztetem. „Akkor majd legközelebb, ha erre jársz. С Богом, járj Istennel,” ad kezet.