Ars poetica

Xu Futong: 月 (Hold), kalligráfia

我爱亨利摩爾的雕塑，尤其沉迷於雕塑中的孔。
Szeretem Henry Moore szobrait, különösen az ürességet a közepükön.
(Gu Gan: 現代書法三步 (A modern kalligráfia három lépése), Peking 1990)

Lin Yutangot újra végiglapozva bukkantam rá Xin Qijinek arra a versére is, amelyet annyira szeretek, s amelyről azt hittem, nem fordították még le magyarra. A vers Benedek Marcell fordításában így hangzik:

Ifjú napjaimban Csak vidámságban volt részem, De szerettem fölmenni a padlásra, De szerettem fölmenni a padlásra, Hogy bánatot színlelő dalt írjak.

Azóta volt részem A bánat keserű ízében, És szót nem találok, És szót nem találok, Csak ezt: „Mily aranyos őszi óra.”

Ez a fordítás a maga pontatlanságával, félreértéseivel, és főként indokolatlan érzelmes kiegészítéseivel jól mutatja, miért alapvető tévedés az egész szecessziós gyökerű magyar kínai versfordítói hagyomány Kosztolányin át Szabó Lőrincig.

Gu Gan: 绕 (Dróttekercs)

A kínai vers olyan, mint a kés. Szikár és pontos. A kínai vers szavai már-már keresetten egyszerűek, tárgyilagosak. Csupán keretei annak a hatalmas ürességnek, amely éppúgy lényege a kínai versnek, mint a kínai képnek.

Ezért mi is csak annyit teszünk a Kínai Vers Házában, hogy először a kínai jelek fölött kinyíló ablakocskában szóról szóra lefordítjuk a vers minden egyes szavát, hogy ki-ki maga is megértse ezeket a kereteket; aztán latin betűvel is átírjuk őket, hogy a ritmust is átérezze; aztán pedig hangsúlyozottan szó szerinti, szinte nyers fordításukat adjuk. A verset mindebből kinek-kinek magának kell összeraknia.

Xing Qijinek ezt a versét is érdemes megnézni ott írásjegyenként és átírva is. Ide most csak pontos fordítását emelem át.

Fiatalon nem ismertem még a bánat ízét, a toronyba vágytam. A toronyba vágytam, hogy képzelt bánatomról verset írjak.

Mára a bánat minden ízét megismertem, de már nem vágyom beszélni róla. Nem vágyom beszélni róla, csak annyit mondok: milyen szép, hideg ősz.

Gu Gan: 露 (Harmat)

Xing Qiji ebben a versben egy olyan finom „szójátékkal” – pontosabban „írásjegy-játékkal” – él, amelyet lefordítani nem tudunk, csak megmagyarázni. Ugyanakkor ez a játék a kulcsa ennek a versnek, sőt egyáltalán a kínai versnek.

A két versszak egy-egy hasonló hangzású szóra, chóu-ra, illetve qiū-ra végződik (kiejtve nagyjából cshó és cshjó). A második versszak végszava az „ősz” jelentésű 秋 qiū, amely a kalász 禾 és a tűz 火 képéből áll össze: ez a tarlóégetés évszaka. Az első versszak 愁 chóu végszavában az ősznek ez a jele áll a szív és az érzelmek 心 jele fölött, s azt jelenti: bánat, „ősz a szívben”.

A Tang-kor klasszikus költészete igyekezett kerülni ezt a túlságosan „lírai” szót; a Tang-kori költészet nagyszótára mindössze két előfordulását közli. A Song-korban népszerű versforma, a népdalokat imitáló ci azonban már gyakran aknázta ki a két szó hangzásbeli és „etimológiai” hasonlóságát, ahogy azt az általunk fordított versek közül Li Yunél is látjuk.

Ezt a maga korában már közismert játékot fordítja visszájára Xin Qiji, amikor azt mondja: fiatal korában még „a szívben lévő őszről” akart verset írni – pedig hol volt még attól, hogy igazán ősz legyen a szívében! S mire az lett – hogy mitől, arra az előző bejegyzésben már utaltunk – addigra eljutott oda, hogy már nem a „szívben lévő őszt” akarta leírni, hanem pusztán az „őszt”, amelyet már világosan látott, a maga szépségével és hidegségével együtt, az érzelmek 心 sallangjainak elhagyásával.

S ha ő – és a kínai költészet legjava – eljutott oda, hogy elhagyja ezeket, akkor miért akarja a fordító mindenáron, tolakodóan és töményen visszacsempészni bele a sajátját?

Wang Xuezhong: 白花齊放 (Virágozzék száz virág)

•

A tea útja

A hangzhoui Nyugati Tó, amelyről Zhang Dai regényét, A Nyugati Tó álombéli keresésé-t írta

Egy teáskannával a kínai akárhol is boldog tud lenni.
(Lin Yutang)

Tegnap, a Lin Yutang-idézetet keresve húsz év után újra végiglapoztam a Mi kínaiak-at. Újra gyönyörködtem kellemes, csevegő stílusában, és újra elámultam azon, milyen könnyedén fordítja a nyugati kultúra nyelvére – persze a két háború közötti, elmúlt kultúra nyelvére, amely ma már szintén fordításra szorul – saját kínai világát. De ez a húsz év kellett hozzá, hogy azt is lássam: azokat az irodalmi, művészeti, történelmi példákat, amelyeket látszólag véletlenszerűen idéz hol innen, hol onnan, mintha épp csak eszébe jutna, valójában a legjelentősebbek közül választja ki gondosan, s csevegés közben a kínai kultúra reprezentatív szemelvénygyűjteményével ajándékozza meg az olvasót.

Amikor például a teázás fontosságát akarja illusztrálni, a régi irodalom leghíresebb tea-történetét idézi a Ming-kor legnagyobb írójától, Zhang Dai (1597-1689) Álmok és emlékek Tao Anról című művéből. A történet olyan szép, hogy nekem is muszáj idéznem Benedek Marcell Lin Yutang-fordításából. Már csak azért is, hátha Gyuri a hosszú útról hazatérve ihletet kap tőle A Két Sheng Szerelmesének folytatásához.

Chou Molung gyakran beszélt nekem lelkesedve Min Wenshui teájáról. Egy bizonyos esztendő [1638] szeptemberében elmentem a városába, s megérkezve meglátogattam őt a Baracklevél-komp közelében. Délután volt már, s Wenshui nem volt otthon. Későn került haza, és öreg embernek találtam. Éppen belekezdtünk a beszélgetésbe, amikor hirtelen fölállt, azt mondta, hogy a botját elhagyta valahol, s újra elment. Én erősen elhatároztam, hogy nem szalasztom el ezt az alkalmat a beszélgetésre, hát megvártam. Nagy sokára visszajött, este volt már, rám bámult, és így szólt: „Még mindig itt vagy? Miért kerestél?” Azt feleltem: „Régóta hallom már a nevedet, s elhatároztam, hogy még ma együtt iszom veled, mielőtt elmegyek.” Wenshuinak tetszett a dolog, s fölkelt, hogy maga készítse el a teát. Csodálatosan hamar elkészült vele. Aztán bevezetett egy szobába, ahol minden tiszta és rendes volt, s több mint tízféle Chingch’i kannát és Hsüanyao- meg Ch’engyao-féle teáscsészét láttam, valamennyi igen ritka és értékes volt. A lámpa világánál észrevettem, hogy a tea színét nem lehet megkülönböztetni a csészék színétől, de orromat csudálatos illat ütötte meg, boldognak éreztem magam. „Miféle tea ez?” – kérdeztem. „Langwan” – felelte Wenshui. Újra megkóstoltam, és így szóltam: – „Ne csalj meg. A készítés módja Langwan, de a tealevél nem.” – „Hát micsoda?” – kérdezte mosolyogva Wenshui. Újra megkóstoltam, és azt mondtam: „Miért hasonlít ez annyira a Lochieh teához?” Wenshuit egészen megdöbbentette a válaszom, és így szólt: „Csudálatos! Csudálatos!” „Miféle víz ez?” – kérdeztem. „Huich’üan” – felelte. „Ne ugrass” – mondtam újra. „Hogy lehetne olyan nagy távolságból idehozni a Huich’üan-vizet, s hogy maradhatna ilyen friss, amikor az úton összerázták?” Erre Wenshui azt mondta: „Most már nem próbállak többé megcsalni. Amikor Huich’üan-vízért megyek, kutat ások, s várok egy éjszakát, amíg friss víz szűrődik belé, s azt merítem ki. A korsó fenekére hegyi köveket rakok, s útközben csak a szél irányában vitorlázom, de evezni nem engedek. Így aztán a víz megőrzi az erejét. Szóval ez a víz még jobb, mint az eredeti Huich’üan-víz, nem is beszélve más források vizéről.” Újra felkiáltott: „Csudálatos! Csudálatos!” – s még mielőtt befejezte, újra kiment. Hamarosan másik kannával jött vissza, s kért, hogy kóstoljam meg. Azt mondtam: „Az illata erős, az íze nagyon enyhe. Ez bizonyosan tavaszi tea, az előbb pedig őszi teát ittunk.” Wenshui erre felkacagott, s kijelentette: „Hetvenéves vagyok már, de még ilyen teaismerővel, mint te, nem találkoztam.” Azóta nagy barátságban maradtunk.

Zhang Dai látta a Ming-dinasztia hanyatlását, és megélte annak pusztulását (1644), maga is elveszítve minden vagyonát. Életének a hangzhoui Nyugati Tó mellett eltöltött hátralévő több mint harminc éve alatt ezt az elveszített életet és világot teremtette újjá emlékekből és álmokból hatalmas családregény-folyamában, kétszázötven évvel Proust előtt. Különös, hogy akiket ma a régi kínai irodalom nagy alakjai közül a legmodernebbeknek érzünk, sokszor épp ilyen két korszak közötti pusztulás idején alkották meg remekműveiket, mint Li Yu, a Tang-dinasztia fogságban kivégzett utolsó császára, vagy Xin Qiji, az utolsó Song-császár ragyogó tehetségű tábornoka, akinek, mielőtt visszavonult volna remetének, Zrínyihez hasonlóan végig kellett néznie, ahogy a Jangcétől délre szorult, rettegő udvar megalázó, minden győzelmét megsemmisítő békét köt az általa tönkrevert barbárokkal. Zhang Dainak ezt a modernségét és álomszerűségét hangsúlyozza nemrégen megjelent életrajzában Jonathan Spence, aki jó érzékkel tapint rá az ilyen témákra: nagy sikerű korábbi könyvében például az „emlékezetnek” azt a „palotáját” festi le, amellyel a jezsuita Matteo Ricci szemléltette az európai mnemotechnika tudományát a nyugati vívmányok iránt fogékony, rendkívül művelt Kangxi császár számára (akinek életrajzát ugyancsak megírta), a Hu kérdésé-ben egy másik jezsuita 1722-ben Európába érkező, s az itt látottaktól megbolondult kínai szolgájának életét rekonstruálja fiktív napló formájában, míg az Isten kínai Fiá-ban a kereszténységet és a kínai népi vallásosságot vegyítő Taiping-felkelés által megalapított Új Jeruzsálemet mutatja be. Szeretnék majd ezekről a könyvekről is írni.