Három királyok Párizsból

A Háromkirályok egy ideje már évről évre beköszönnek ide a Wang folyóra. Először a pisai székesegyház bronzkapujáról szálltak alá, s ókeresztény és orthodox ábrázolásokkal bizonyították, hogy e világon csak tükör által, homályosan láthatjuk őket, valódi kilétükről semmit sem tudunk. Majd Perzsiában találkoztunk velük és más királyokkal, ami érthető is, hiszen a legkorábbi hagyomány szerint onnan érkeztek. Utána azt láttuk, hogyan tették Firenze koronázatlan királyai, a Mediciek a családjuk hatalmát reprezentáló városi ünneppé a Háromkirályok felvonulását, s hogyan örökíttették meg ezt számos publikus műalkotáson a legnagyobb kortárs művészekkel, Fra Angelicóval, Botticellivel vagy Leonardóval, míg legpompásabb ábrázolásukat saját privát kápolnájuk számára tartották fenn a Medici-palotában. Idén pedig Párizsból érkeznek, amely, mint látni fogjuk, Makónál jóval közelebb van Jeruzsálemhez.

Berry herceg híres Szép Hóráskönyvében, a francia-flamand gótikus kéziratfestészet főművében, amelyet a Limbourg fivérek festettek ki 1412 és 1416 között, a Háromkirályok ünnepét kettős miniatúra illusztrálja az 51v-52r oldalakon. A dupla egész oldalas ábrázolás egyfelől jelképezi az ünnep fontosságát a korabeli arisztokrácia számára, másfelől azonban különös, hogy a két külön pergamenlapra festett két képet csak utólag illesztették bele a kódexbe, a Mária-zsolozsmák megfelelő, karácsonyi helyére.

A jobboldali képen hagyományosnak mondható Háromkirályok-jelenetet látunk. A királyok fejedelmi menettel járulnak az istállóban ülő Szent Család elé. A legöregebb király már térdel is a Királyok Királya előtt, és átadja neki ajándékát. A háttérben zöld dombon pásztorok legeltetik nyájukat, és néznek fel az égre, ahol egy, a földi világból kidudorodó mennyei lunetta alatt egyszerre látjuk a születést hírül adó angyalokat és a királyokat vezető betlehemi csillagot.

A baloldali képen azonban valami szokatlan epizódot látunk. A három király és kíséretük három égtáj felől közeledik a középen álló gótikus képoszlop – azaz kis fülkékben szentek szobrait vagy képeit a vándorok elé táró, útjukat megszentelő magányos útszéli oszlop – felé, amilyenek a Párizsból St. Denisbe vezető utat szegélyezték. Körülöttük pusztaság, benne a betlehemi pusztaságot a szokásos módon jelképező állatokkal, az oroszlánnal és a medvével (utóbbi Berry herceg címerállata is). A háttérben pedig arany nap alatt tündöklő pompás város, nyilvánvalóan Jeruzsálem, amelyet azonban a középkori Párizs jellegzetes épületei, a kódex korábbi miniatúráin is szereplő Notre-Dame, a Sainte-Chapelle és a Louvre tesznek összetéveszthetetlenné.

A pusztaság és a város Betlehemre és Jeruzsálemre utalnak, a három csapat pedig arra, mintha a három király Betlehemben találkozott volna először egymással. Pedig hát az evangéliumban úgy áll, hogy a bölcsek együtt jöttek Jeruzsálembe, hogy a zsidók újszülött királya felől tudakozzanak, akinek csillagát napkeleten látták.

A Limbourg fivérek és kortársaik azonban Máté evangéliumán kívül mást is olvastak. Az evangéliumok lakonikus híradásait a középkor szívesen gondolta tovább, s az ilyen szűkszavú, in medias res bevezetőkhöz, mint hogy „Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől”, vagy hogy „Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek”, szívesen kanyarítottak színes előtörténetet akár önálló könyv terjedelemben is, mint amilyen Jakab protoevangéliuma, amely Mária életét beszéli el fogantatásától Jézus fogantatásáig. És ilyen könyv volt a Historia trium regum, a Három Király története is.

A könyvet Johannes de Hildesheim karmelita szerzetes (1310-1375), számos népszerű könyv szerzője írta valamikor 1364 után a münsteri püspök megrendelésére, hogy méltó lelki-történelmi háttérrel szolgáljon a három királyok Kölnben tisztelt ereklyéi számára. Az ereklyéket Ilona császárnő, Nagy Konstantin anyja gyűjtötte össze a Szentföldön, ahonnét a konstantinápolyi Hagia Sophiába vitte, majd Nagy Konstantin Szent Eustorgius milánói püspök őrizetére bízta őket. Milánóból az invesztitúraharc idején, 1164-ben, a város elfoglalása után küldte őket Barbarossa Frigyes császár Kölnbe, ahol máig őrzik őket, s ahol az egész középkoron át zarándokok tömegeit vonzották. E zarándokok „útikönyvéül” szolgált a Historia trium regum, amelyet azonnal legtöbbjük anyanyelvére, németre, franciára, flamandra és angolra is lefordítottak.

A három király ereklyetartója a kölni dómban, 1181-1230. Verduni Miklós munkája, a moseli ötvösművészet főműve

A könyv számos hiteles vagy fantáziadús forrásból gyűjtött össze mindent, amit a három királyokról érdemes vagy nem érdemes tudni. Részletes leírást ad országaikról, a „három Indiáról” (amelyek közül az egyik minden jel szerint valahol Núbiában feküdt), szokásaikról és terményeikről, hogy a királyok miképpen figyeltek fel egymástól függetlenül a betlehemi csillagra, milyen gazdag kíséretet összeállítva indultak útnak, s hogyan érkeztek csodálatos sebességgel tizenkét nap alatt Jeruzsálem környékére. Amikor azonban csupán két mérföldre voltak a várostól, nagy sötét felhő takarta el előlük az eget és a csillagot, „amiképpen Izajás mondja”, mondja Johannes: „Kelj föl, ragyogj föl, Jeruzsálem, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez.” (Iz 60:1-3).

Palestrina: Surge, illuminare Jerusalem (Kelj föl, ragyogj föl, Jeruzsálem) (1575) – Tallis Scholars

És „a felhő alatt egyre közelebb kerültek Jeruzsálemhez, és végül összetalálkoztak a város alatt, és követeket küldtek egymáshoz, és faggatni kezdték egymást, hogy melyikük mit keres itt. S amikor kiderült, hogy mindannyian egyazon ügyben járnak, nagyon felvidultak, s egymáshoz lovagoltak, s átölelték és megcsókolták egymást, és mindegyikükben még szilárdabbá és forróbbá vált az elszántság, hogy tovább keressenek.”

A találkozás leírása a Historia trium regum német fordításának 1483-as kiadásából, Strasbourg, Heinrich Knoblotzer

Ezt az apokrif pillanatot ábrázolja tehát az első miniatúra: amikor „a három India” egyazon csillag által vezetett három uralkodója végül összetalálkozik Jeruzsálem alatt, egy olyan keresztúton, amely a Historia leírása szerint valahol az akkor még a városon kívül fekvő Golgota és az Olajfák hegye között volt.

És a Háromkirályok ábrázolása valami mást is köszönhet a Historiának. Az előző fejezetek ugyanis részletesen leírják, micsoda kincseket, díszes felszerelést és hatalmas kíséretet, „riche tresoure and riche ornamentis and grete multitude of pepil”, ahogy a korabeli angol fordítás mondja, gyűjtöttek össze a királyok, mielőtt útnak indultak volna, hogy ezáltal beteljesüljön a fenti Izajás-prófécia folytatása: „Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. … Feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak és az Úr dicsőségét zengik. Nálad sereglik egybe Kedár összes nyája, s Nebajót kosai is neked szolgálnak. Mint nekem tetsző áldozatok, odajönnek oltáromhoz, hogy díszére legyenek dicsőséges templomomnak. Kik azok, akik repülnek, mint a felhő, vagy mint a galambok dúcaikhoz? A hajók gyülekeznek szolgálatomra, az élükön Tarsis hajóival, hogy hazahozzák fiaidat a távolból, s ezüstjüket meg aranyukat is velük.” (Iz 60:3-9).

És így válik a Háromkirályok ábrázolása a korábbi, alapvetően háromalakos kompozícióból olyan, az egész tájat ellepő gazdag vonulássá, ami már igazán királyokhoz illik, s amivel az arisztokrata megrendelők is szívesen azonosulnak. Nem véletlen, hogy az első ilyen gazdag képet a francia király fia, Berry hercege hóráskönyvében találjuk, csupán néhány évtizeddel a Historia francia fordítása után. De a vonzó előképet csakhamar más reprezentatív megrendelések is követik. A párizsi udvarból kiinduló internacionális gótika terjedésével az új kompozíció is tovább terjed, az avignoni udvarba, onnan a sienai festészetbe, majd Firenzébe, ahol arisztokraták híján a feltörekvő Mediciek veszik át és ábrázolják önmagukat a gazdag, de gazdagságukat istenes célra fordító királyok képében.

Bartolo di Fredi: A háromkirályok imádása, 1375-85, eredetileg a sienai dómban, ma a sienai Pinacoteca Nazionaléban

Gentile da Fabriano: A háromkirályok imádása, 1423, ma az Uffiziben (részletekért kattints!)

Benozzo Gozzoli: A háromkirályok menete a firenzei Medici-palota kápolnájának falain, 1459. Részlet a Medici-család portréival, középen a tizenkét éves Lorenzo il Magnificóval. A teljes freskót és történetét lásd korábbi posztunkban

Isten állatkertje

Ezt a miniatúrát Iszfahánban vettem a bazárban, egy öreg kéziratfestő félhomályos műhelyében, aki a teológia könyvtárából kiselejtezett százéves jegyzetek lapjaira festi aranyfüst alapú hagyományos perzsa miniatúráit. „Tudja, ki van a képen?” kérdezte, arcomat fürkészve. „Hogyne, Nūh, Noé.” „Maga muszlim?” kérdezte meglepett örömmel. „Nem, masihi am, messiáshitű vagyok. De nálunk is mindenki ismeri Noét.” „Hát persze”, mondta elgondolkodva, „hiszen valamennyien tőle származunk”.


Mahsa Vahdat: از دل سلامت میکنم Az del salâmat mikonam (Szívből köszöntelek). Jalal ad-din Rumi (1207-1273) verse. Az امید خفته Âmid khafte (Derűs remény) (2017) albumról

A Korán és a Hadith – Mohamed próféta összegyűjtött mondásai – számos helyen említi Noét, bárkáját és az egész földet elborító özönvizet, ami rendkívüli mértékben foglalkoztathatta a sivatagban élő pásztornép képzeletét. Noé – Nūh ibn Lamech ibn Methuselah –, akárcsak a Teremtés könyvében, igaz ember volt, akit Isten először azzal bízott meg, hogy prófétáljon az általánossá vált bálványimádással szemben. Miután kilencszázötven évig türelmesen, de a legcsekélyebb siker nélkül próbálta jó útra téríteni az emberiséget, végül B-tervként pusztán saját családját és minden állatból egy párat vitt fel a bárkára szaporítóanyagnak az egykori Paradicsomból.


A Korán abban is jólértesültebb a Teremtés könyvénél – vagy ahogy a hitetlenek mondanák, szereti kiszínezni forrásait –, hogy Sém, Hám és Jáfet mellett Noé egy negyedik fiáról is tud, Yamról, aki titokban hitetlen volt, s az utolsó pillanatban leugrott a bárkáról, hogy egy biztosabbnak vélt magas hegyen várja be az özönvíz elmúltát. Nem jött be neki. Sőt Noé felesége – akit a Korán nem nevez meg, de az írásmagyarázók biztos forrásból tudják, hogy Umzrah bint Barakilnak hívták – is titkos hitetlen volt, s így maradt le ő is a bárkáról. Velük szokás példázni az iszlám exegézisben, hogy az ítélet napján mindenki saját bűneiért megy a Jahannam tüzére, és senkit nem fog megmenteni, mennyire igaz családból jött.

Hafiz-i Abru, Majma al-tawarikh („Történetek gyűjteménye”). Herat (Irán), 1425 k.

Noé bárkájának ábrázolása az 1501 utáni szafavid perzsa, majd onnan az oszmán miniatúrafestészetben vált közkedveltté. A bárka ezeken a képeken olyan könnyű, egyárbocos dau, amelynek befogadóképességét már egy csodálatosabb halfogás is próbára tenné, hát még kettő-kettő a föld valamennyi igaz állatából. Az iszlám exegézis, amely kizárólag a betű szerinti értelmezést fogadja el, erőlködik is eleget, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. De Allah hatalmas, s ha az Ítélet napján az igazak a pókháló-hídon, a sziraton is átkelnek, míg a bűnösök alatt a vashíd is leszakad majd, úgy az Ő akaratával a világ teljes génállománya is bőven elfér egy egyárbocos sajkában.

19. század végi nyomat a marokkói Ouarzazate zsinagógájában (!)

A perzsa kéziratfestészet mogul változatában a bárkát jóval komolyabb építménynek festették, olyanfajta úszó mulatópalotának, amelyen az uralkodó és udvartartása gyakran indult sétahajózásra a nagy indiai folyók backwaterein.

A középkori európai bárka-ábrázolásokon pedig többnyire sokemeletes óceánjárókat látunk, amelyeknek végtelen sok ablakában az enciklopédikus hagyomány szellemében úgy ülnek az egyes élőlények, mint később a törzsfejlődési fa ágain.

A perzsa-oszmán kézirathagyomány meg sem próbálkozik efféle teljességgel. A kicsiny bárkában csupán néhány állattal példázza a világ teljes faunáját, a legköznapibbakkal és a legegzotikusabbakkal. A ló és a teve mellett az elefánt és a zsiráf – utóbbi Allah nagyságának jelképe – hozzák be a nagyvilágot, hosszú nyakuk és ormányuk egy ütemre himbálózik a zoomorf hajó fejével és farkával. Ilyeneket még Iszfahánban és Isztambulban is csak távoli követségek ajándékaként látott a nép. Mint azt a zsiráfot, amelyet a bengáli szultán 1414-ben továbbított a malindi – mai kenyai – követség ajándékából Yongle kínai császárnak, s amelyet a régi kínai festészet egyik ikonikus alkotása örökített ránk.


Különös figyelmet érdemel, hogy Noé arcát a bárkán fátyol takarja, s kezeit is köntösébe rejti. Mohamedet szokták így ábrázolni a késő középkortól kezdve. A Korán tanítása szerint ugyanis a bálványimádás éppen a kiváló emberek tiszteletének elfajulása, akikről képmást készítettek, majd egy idő után imádni kezdték őket: ezért épp a legkiválóbbakat nem szabad ábrázolni. Ez a tanítás nyilvánvalóan a korabeli keresztény képkultuszra reflektál, és sokatmondó, hogy míg a keleti keresztény ikonokon az arc és a kéz jelennek meg fedetlenül, a Mohamed-ábrázolások épp ezt a kettőt takarják el, mintegy jelezve, hogy csak a ruháját festik le.

Az ábrázolás tilalmát, a lefátyolozott vagy üresen hagyott arcot néha átviszik más nagy emberekre, a síitáknál az imámokra is. Sőt a kashani Boroujerdi-ház 19. század végi dísztermében például Naszreddin sahot és a trónörököst, Mozaffar ad-Dint is így ábrázolják, amivel a megbízó azt üzenhette Kashan máig rendkívül konzervatív kereskedőinek, hogy a sah iránti minden odaadása ellenére sem fog imádásának bűnébe esni.


Talán ezért kap Noé is fátylat számos síita bárka-ábrázoláson. De van egy másik lehetőség is. Mégpedig az, hogy a fátyollal Mohamedre utalnak. Hiszen a síiták által neki tulajdonított mondások között szerepel: „Íme, az én házam olyan, mint Noé bárkája. Aki felszállt rá, megmenekült, de aki elfordult tőle, elpusztult.” Mohamed háza – Ahl al-Bayt – a síita értelmezésben rajta kívül lányát, Fatimát, valamint vejét, Alit, és a tőlük származó első imámokat, Hasszant és Husszeint jelentik. Mindazokat tehát, akiket a szunniták üldöztek, legyilkoltak, és még csontjaikat is kidobták szent sírjaikból, s azóta is bitorlókat ültetnek trónjukra. Ezért látunk olyan perzsa bárka-ábrázolásokat is, amelyek egyes vitorlái a Ház tagjainak, s legfelül Allahnak a nevét viselik.

„A Próféta családjának hajója” Noé bárkájának mintájára, az Öt Szent (Mohammed, Fatima, Ali, Hasszan és Hosszein) nevének kalligráfiájából alkotott vitorlával a kashani Imam Husszein téren

A rendkívül népszerű Qisas al-Anbiya („A próféták történetei”) legendagyűjtemény pedig egy olyan síita történetet hoz, amely szerint Jebrail (Gábriel) angyal 129 ezer szöget hozott Noénak a bárka összeállítására. Noé szorgalmasan be is verte őket, míg csak öt különösen fényes szög nem maradt, mindegyiken egy-egy általa ismeretlen névvel. Egyenként megkérdezi, s Gábriel egyenként elmagyarázza, hogy a szögek az Ahl al-Bayt öt nagy eljövendő alakját jelképezik, Mohamedtől Husszeinig, akinek szöge véres, ami a kerbalai csatában a szunnitáktól elszenvedett véres mártírhalálára utal.


Nem véletlen tehát, hogy a Noé-ábrázolások épp 1501 után válnak népszerűvé a perzsa miniatúrafestészetben, amikor az új Szafavid dinasztia államvallásként vezeti be a síitizmust, és az olyan képek kultuszát támogatja, amelyek ezt a szunnita ellenfél fölé emelik. S ezzel – akárcsak korábban láttuk a pillangó és a gyertya jelképénél – létrehozzák egy ugyanekkor kialakuló európai embléma keleti párdarabját. Azét a hajóét, amely a legnagyobb viharban is biztosan halad előre, mert kormánylapátjánál igaz ember ül, és védelmezője maga az Úr.

George Wither, A Collection of Emblemes, 1635, Emblem 1.13.

November 23.

Ezt a perzsa miniatúrát az iszfaháni bazárban vásároltam, egy öreg miniatúra-festő mester műhely-boltjában. A kép Seherezádét ábrázolja, aki kezében eredetileg minden bizonnyal borospoharat tartott, ám Gyuri kedvéért tekintsük ezt teáscsészének.

A kép gyönyörű, a perzsa miniatúrafestészet legjobb hagyományait követi. Ám nem kevésbé érdekes a fölötte és hátoldalán olvasható írás sem, amely több, mint egy évszázaddal öregebb a képnél. A mester ugyanis az iszfaháni teológiai főiskola kiselejtezett régi füzeteinek lapjaira készíti műveit, ami azon túl, hogy nagyban növeli a kép „régies” hangulatát, gyakran jelentését is gazdagítja.

Ennek a lapnak a két oldalára az egykori tálib, azaz teológiai hallgató egy arab nyelvű imát írt fel gondos kézírással, fekete tintával, majd a sorok közé hevenyészett kézírással, piros tintával perzsául is odafirkantotta az egyes mondatok jelentését. Az arab versek kibogarászását Gyuri sémi filológiai ismeretére bízom. Én csupán a perzsa szövegnek adom hozzávetőleges magyar fordítását, s hamarosan majd perzsa és latin betűs átírását is.

Fülem és nyelvem megemlékezik rólad. Szívemben szereteted és gondoskodásod emlékét őrzöm. Megvallom, hogy rosszat tettem, és alázatosan kérem irgalmasságodat. Hiszen Te szeretettel vagy irántam, s én meghajolok előtted, és imádásodra törekszem. Könyörületességedbe, megbocsátásodba és nyájasságodba ajánlom magam. Ó Istenem tekints rám, hiszen Te ismered elesettségemet. Az ördögtől, a világ gonoszságától, minden rossztól és a hosszú időn át tartó megpróbáltatástól oltalmazz meg engem.

A mester épp távol volt, s fia elmondta, hogy ilyenkor a képzőművészeti főiskolán tanít hagyományos miniatúra-festészetet. Megkértem őt, hogy ha apja visszajön, néhány ajánló sort mellékeljen az ajándékba szánt miniatúra mellé. Így is tett, aláírás helyett egy hevenyészett önarcképpel szignálva jókívánságát:


George-nak szeretettel és megemlékezéssel 40. születésnapjára. [A hidzsra] 1386. [évében], Aban hó 6. napján.

Boldog születésnapot, Gyuri!