Isten állatkertje

Ezt a miniatúrát Iszfahánban vettem a bazárban, egy öreg kéziratfestő félhomályos műhelyében, aki a teológia könyvtárából kiselejtezett százéves jegyzetek lapjaira festi aranyfüst alapú hagyományos perzsa miniatúráit. „Tudja, ki van a képen?” kérdezte, arcomat fürkészve. „Hogyne, Nūh, Noé.” „Maga muszlim?” kérdezte meglepett örömmel. „Nem, masihi am, messiáshitű vagyok. De nálunk is mindenki ismeri Noét.” „Hát persze”, mondta elgondolkodva, „hiszen valamennyien tőle származunk”.


Mahsa Vahdat: از دل سلامت میکنم Az del salâmat mikonam (Szívből köszöntelek). Jalal ad-din Rumi (1207-1273) verse. Az امید خفته Âmid khafte (Derűs remény) (2017) albumról

A Korán és a Hadith – Mohamed próféta összegyűjtött mondásai – számos helyen említi Noét, bárkáját és az egész földet elborító özönvizet, ami rendkívüli mértékben foglalkoztathatta a sivatagban élő pásztornép képzeletét. Noé – Nūh ibn Lamech ibn Methuselah –, akárcsak a Teremtés könyvében, igaz ember volt, akit Isten először azzal bízott meg, hogy prófétáljon az általánossá vált bálványimádással szemben. Miután kilencszázötven évig türelmesen, de a legcsekélyebb siker nélkül próbálta jó útra téríteni az emberiséget, végül B-tervként pusztán saját családját és minden állatból egy párat vitt fel a bárkára szaporítóanyagnak az egykori Paradicsomból.


A Korán abban is jólértesültebb a Teremtés könyvénél – vagy ahogy a hitetlenek mondanák, szereti kiszínezni forrásait –, hogy Sém, Hám és Jáfet mellett Noé egy negyedik fiáról is tud, Yamról, aki titokban hitetlen volt, s az utolsó pillanatban leugrott a bárkáról, hogy egy biztosabbnak vélt magas hegyen várja be az özönvíz elmúltát. Nem jött be neki. Sőt Noé felesége – akit a Korán nem nevez meg, de az írásmagyarázók biztos forrásból tudják, hogy Umzrah bint Barakilnak hívták – is titkos hitetlen volt, s így maradt le ő is a bárkáról. Velük szokás példázni az iszlám exegézisben, hogy az ítélet napján mindenki saját bűneiért megy a Jahannam tüzére, és senkit nem fog megmenteni, mennyire igaz családból jött.

Hafiz-i Abru, Majma al-tawarikh („Történetek gyűjteménye”). Herat (Irán), 1425 k.

Noé bárkájának ábrázolása az 1501 utáni szafavid perzsa, majd onnan az oszmán miniatúrafestészetben vált közkedveltté. A bárka ezeken a képeken olyan könnyű, egyárbocos dau, amelynek befogadóképességét már egy csodálatosabb halfogás is próbára tenné, hát még kettő-kettő a föld valamennyi igaz állatából. Az iszlám exegézis, amely kizárólag a betű szerinti értelmezést fogadja el, erőlködik is eleget, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. De Allah hatalmas, s ha az Ítélet napján az igazak a pókháló-hídon, a sziraton is átkelnek, míg a bűnösök alatt a vashíd is leszakad majd, úgy az Ő akaratával a világ teljes génállománya is bőven elfér egy egyárbocos sajkában.

19. század végi nyomat a marokkói Ouarzazate zsinagógájában (!)

A perzsa kéziratfestészet mogul változatában a bárkát jóval komolyabb építménynek festették, olyanfajta úszó mulatópalotának, amelyen az uralkodó és udvartartása gyakran indult sétahajózásra a nagy indiai folyók backwaterein.

A középkori európai bárka-ábrázolásokon pedig többnyire sokemeletes óceánjárókat látunk, amelyeknek végtelen sok ablakában az enciklopédikus hagyomány szellemében úgy ülnek az egyes élőlények, mint később a törzsfejlődési fa ágain.

A perzsa-oszmán kézirathagyomány meg sem próbálkozik efféle teljességgel. A kicsiny bárkában csupán néhány állattal példázza a világ teljes faunáját, a legköznapibbakkal és a legegzotikusabbakkal. A ló és a teve mellett az elefánt és a zsiráf – utóbbi Allah nagyságának jelképe – hozzák be a nagyvilágot, hosszú nyakuk és ormányuk egy ütemre himbálózik a zoomorf hajó fejével és farkával. Ilyeneket még Iszfahánban és Isztambulban is csak távoli követségek ajándékaként látott a nép. Mint azt a zsiráfot, amelyet a bengáli szultán 1414-ben továbbított a malindi – mai kenyai – követség ajándékából Yongle kínai császárnak, s amelyet a régi kínai festészet egyik ikonikus alkotása örökített ránk.


Különös figyelmet érdemel, hogy Noé arcát a bárkán fátyol takarja, s kezeit is köntösébe rejti. Mohamedet szokták így ábrázolni a késő középkortól kezdve. A Korán tanítása szerint ugyanis a bálványimádás éppen a kiváló emberek tiszteletének elfajulása, akikről képmást készítettek, majd egy idő után imádni kezdték őket: ezért épp a legkiválóbbakat nem szabad ábrázolni. Ez a tanítás nyilvánvalóan a korabeli keresztény képkultuszra reflektál, és sokatmondó, hogy míg a keleti keresztény ikonokon az arc és a kéz jelennek meg fedetlenül, a Mohamed-ábrázolások épp ezt a kettőt takarják el, mintegy jelezve, hogy csak a ruháját festik le.

Az ábrázolás tilalmát, a lefátyolozott vagy üresen hagyott arcot néha átviszik más nagy emberekre, a síitáknál az imámokra is. Sőt a kashani Boroujerdi-ház 19. század végi dísztermében például Naszreddin sahot és a trónörököst, Mozaffar ad-Dint is így ábrázolják, amivel a megbízó azt üzenhette Kashan máig rendkívül konzervatív kereskedőinek, hogy a sah iránti minden odaadása ellenére sem fog imádásának bűnébe esni.


Talán ezért kap Noé is fátylat számos síita bárka-ábrázoláson. De van egy másik lehetőség is. Mégpedig az, hogy a fátyollal Mohamedre utalnak. Hiszen a síiták által neki tulajdonított mondások között szerepel: „Íme, az én házam olyan, mint Noé bárkája. Aki felszállt rá, megmenekült, de aki elfordult tőle, elpusztult.” Mohamed háza – Ahl al-Bayt – a síita értelmezésben rajta kívül lányát, Fatimát, valamint vejét, Alit, és a tőlük származó első imámokat, Hasszant és Husszeint jelentik. Mindazokat tehát, akiket a szunniták üldöztek, legyilkoltak, és még csontjaikat is kidobták szent sírjaikból, s azóta is bitorlókat ültetnek trónjukra. Ezért látunk olyan perzsa bárka-ábrázolásokat is, amelyek egyes vitorlái a Ház tagjainak, s legfelül Allahnak a nevét viselik.

„A Próféta családjának hajója” Noé bárkájának mintájára, az Öt Szent (Mohammed, Fatima, Ali, Hasszan és Hosszein) nevének kalligráfiájából alkotott vitorlával a kashani Imam Husszein téren

A rendkívül népszerű Qisas al-Anbiya („A próféták történetei”) legendagyűjtemény pedig egy olyan síita történetet hoz, amely szerint Jebrail (Gábriel) angyal 129 ezer szöget hozott Noénak a bárka összeállítására. Noé szorgalmasan be is verte őket, míg csak öt különösen fényes szög nem maradt, mindegyiken egy-egy általa ismeretlen névvel. Egyenként megkérdezi, s Gábriel egyenként elmagyarázza, hogy a szögek az Ahl al-Bayt öt nagy eljövendő alakját jelképezik, Mohamedtől Husszeinig, akinek szöge véres, ami a kerbalai csatában a szunnitáktól elszenvedett véres mártírhalálára utal.


Nem véletlen tehát, hogy a Noé-ábrázolások épp 1501 után válnak népszerűvé a perzsa miniatúrafestészetben, amikor az új Szafavid dinasztia államvallásként vezeti be a síitizmust, és az olyan képek kultuszát támogatja, amelyek ezt a szunnita ellenfél fölé emelik. S ezzel – akárcsak korábban láttuk a pillangó és a gyertya jelképénél – létrehozzák egy ugyanekkor kialakuló európai embléma keleti párdarabját. Azét a hajóét, amely a legnagyobb viharban is biztosan halad előre, mert kormánylapátjánál igaz ember ül, és védelmezője maga az Úr.

George Wither, A Collection of Emblemes, 1635, Emblem 1.13.