Üzenetek Mezopotámiából

Történelemkönyveink illusztrációiból úgy tűnhet, hogy az ókori Keletről ránk maradt feliratokon főleg az aktuális uralkodó igyekszik mindenki másnál magasabbra srófolni a saját árfolyamát. Mint ezen a berlini Pergamon Múzeumban őrzött, Kr.e. 820 körüli sztélén, amelyen Kilamuwa, Samʿal királya simfolja saját őseit:


„Én Kilamuwa vagyok, Ḥayyā fia. Gabbar uralkodott Samʿal felett, de nem ért el semmit. Következett Bāmā, de nem ért el semmit. Következett atyám, Ḥayyā, de nem ért el semmit, majd bátyám, Šaʿil, de nem ért el semmit. De én, Kilamuwa, Tammat fia, amit én tettem, nem tették azt az előző királyok!” (Hahn István fordítása, a teljes szöveget lásd itt)


A Kilamuwa-sztélé feliratát arám betűkkel, de – kivételesen – föníciai nyelven írták


Samʿal királysága nagyjából ott virágzott, ahol most ezt írom, a mai dél-törökországi Gaziantep közelében. Egyike volt azoknak a kis arám/neohettita városállamoknak, amelyek a környező hettita és mezopotámiai nagyhatalmak pillanatnyi hanyatlása következtében jöttek létre Kr.e. 1200 után az anatóliai hegyvidék és a síkság találkozásánál, hogy majd az újonnan felemelkedő asszír birodalom kebelezze be őket a Kr.e. 7. században. (Az egyik ilyen kis királyság, Guzana/Tell Halaf regényes feltárásáról már korábban is írtam.) Fővárosának impozáns romjait 1888 óta tárják fel német majd amerikai közreműködéssel a Zincirli-domb alatt. A leletek egy részét a berlini Pergamon Múzeumban állították ki, míg másik részét a dél-törökországi városok múzeumaiban, amelyeket éppen most járunk sorra. A pergamoni arám kiállítás jól ismert tárgyaihoz ezek a kitűnő, de kevéssé ismert múzeumok igen sokat adnak hozzá.

Az észak-mezopotámiai arám/neohettita királyságok Kr.e. 1000 körül

A gaziantepi múzeumban látható Kuttamuwa-sztélé ugyancsak Samʿalból származik. Ezt azonban nem király állíttatta, hanem egyik hivatalnoka. És nem is evilági dicsőségről beszél, hanem arról, amihez itt, Anatóliában a leginkább értenek: az evésről.


„Én, Kuttamuwa még életemben készíttettem ezt a sztélét és helyeztem el az örök kamrában, ahol ünnepséget rendeztem: egy bikát vágtam Hadad Qarpatallinak, egy kost NGD/R SWD/RN-nek, egy kost a Szőlők Hadadjának, egy kost Kubabának és egy kost saját lelkemnek, amely ebben a sztélében fog lakozni. Bármely fiam vagy bárki más fia e kamra birtokosa lesz, rendezzen minden évben ünnepséget szőlője legjavával. És végezze el a fenti állatáldozatokat is lelkem közelében, s adjon nekem belőle egy darab combot.”

Kuttamuwa lelke combot eszik a mezopotámiai szőlők legjavával, amelynek utódai a mai kiváló tur abdini szír borok. Bónusz, hogy ez a szöveg a testtől külön álló lélek legelső említése a Közel-Keleten

Az evés áll olyan hivatalos okiratok középpontjában is, mint ez a luvi hieroglifákkal írott Kr.e. 8. századi ingatlan-adásvételi szerződés Carchemish királyságból. A királyság fővárosa is a mostani közelemben feküdt, az Eufrátesz partján, a mai török-szír határon, s Kr.e. 605-ben itt zajlott a Bibliában is említett nagy csata Egyiptom és Babilónia között. A carchemishi leletek java része ma a gaziantepi és az ankarai múzeumokban látható. Az okiratban a lakoma garantálja az ügylet érvényességét, s a záradék szankcióként nem a Btk-ra vagy választott bíróság joghatóságára, hanem mindjárt a legfelsőbb bírói tekintélyre hivatkozik.


„Ezt a házat XXX fia adta el Kamonisnak, ő pedig fivére fiának, Parisarmasnak, Papitatis unokájának, aki így szólt: »24 mina ezüstöt adunk neki, és lakomát rendezünk neki mi, Urasarmas Ihasából, Pamu…, Muwas… és Kumawaris, a Kutya. Nagy lakomát adunk WASHA urának. És aki ezt a házat elveszi fiamtól, unokámtól vagy az ő fiától, az ellen keljen fel a mennyei Tarhunzas, Karhuhas és Kubaba, a hold és a nap, és Parakaras, és zúzzák össze fejét.«”

Carchemishből származik a gaziantepi múzeumnak az a dombormű-együttese is, amelynek három tábláján a helyi uralkodó ugyancsak nem saját dicsőségét beszéli el, hanem mintegy boldog apa módjára fiai fotóalbumát mutogatja.


„Ez itt Kamani, amazok pedig öccsei. Itt kézen fogom őt, és a templom fölé rendelem, noha még gyermek.”

mezopotamia3 mezopotamia3 mezopotamia3 mezopotamia3 mezopotamia3 mezopotamia3 mezopotamia3 mezopotamia3 mezopotamia3

A második táblán hét öccs látható, amint egy törpe kíséretében juhcsont-játékot visznek a játszószobába, illetve alul önfeledten játszanak vele. A juhcsont- vagy asztragalosz-játékról avagy öt kőről már régebben festettem egy világméretű pannót. Ott azt írtam, hogy az ókori görögök anatóliai eredetűnek tartották a játékot, s ezen a domborművön most éppen ezt az eredetet látjuk.


„Malitispa, Astitarhunza, Tarnitispa, Isikaritispa, Sikara, Halpawari, Yahilatispa.”

mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4 mezopotamia4

Az album harmadik lapján csupán egyetlen gyermek van, a legkisebb, a legkedvesebb, a benjámin (és csak remélhetjük, hogy nem józseffé teszi majd bátyái irigysége). A gyermeket hordozó szolgáló egy borjút is vezet: nem tudni, a kettő kapcsolatban áll-e egymással, vagy egyszerűen csak a babysittert terhelték meg a borjúpásztorsággal is.


„És ez itt Tuwarsai, az uralkodó vágyott gyermeke, a kiválasztott az uralkodásra.”

mezopotamia5 mezopotamia5 mezopotamia5

A mezopotámiai múzeumok legmegrázóbb ókori felirata ugyancsak nem a dicsőségről beszél, hanem éppen annak elmúlásáról. A kis arám/neohettita királyságok a 7. században esnek egymás után a terjeszkedő Asszíria áldozatául. Az asszír hadsereg és asszír uralom hírhedt volt kegyetlenségéről, amit az asszír királyfeliratok is erősítettek mint önképet. Annál megrázóbb ezért azt az agyagtáblát olvasni, amelyben az ostromlott Tušhan asszír helyőrség parancsnoka, Mannu-ki-Libbali könyörög erősítésért Kr.e. 611-ben, mielőtt a várost elfoglalnák a babiloniak. A levél olyan apokaliptikus képekkel festi le a közelgő végső csapást, a védők kiszolgáltatottságát és pusztulását, amit asszír szöveg korábban soha nem engedett volna meg magának. Mintha egy Donyeckben bekerített orosz parancsnok írna a hivatalos orosz propagandára rácáfoló könyörgő levelet feletteseinek. Mindezt azonban már hiába. Mannu-ki-Libbali nem tudhatta, hogy fővárosa, Ninive röviddel korábban elesett.


„Lovakért, asszír és arám írnokokért, altisztekért, hivatalnokokért, kovácsokért, fegyverjavítókért, ácsokért, íj- és nyílkészítőkért, szabókért, foltozókért kihez forduljak? Egy sem maradt belőlük a városban. Kinek osztogassak parancsokat? Mit tegyek? Az én uram azt mondta: »Mindannyian egy csónakban evezünk.« És most én egyedül haljak meg? Mert ennek a vége itt a halál.”


Tušhani végső elestére azonban csak két és fél ezer évvel később került sor. A 2006-2014 között a Tigris folyón épült Ilısu-gát száz méterrel emelte meg a folyó szintjét, elöntve hatalmas területeket, sok száz települést és régészeti lelőhelyet, köztük Hasankeyf tízezer éves műemlék városát. Az elmerült helyszínek közé tartozik Tušhani is, amelyet az akroni (Ohio) egyetem tárt fel rohammunkában az elárasztás előtt. Ami a városból megmaradt, közte Mannu-ki-Libbali levele, ma a diyarbakıri múzeumban látható.

Az utolsó nyár. Hasankeyf szeldzsuk kori hídja és óvárosa röviddel az elárasztás előtt

Nizip görög temploma


Antepből (a török politikai mitográfia szülte nevén Gaziantepből, a Hős Antepből) autózunk az Eufrátesz felé. Zeugmába tartunk, az egykori római limes katonai központjába, amelyet a Birecik-gáttal felduzzasztott folyó 2000-ben elárasztott, de előtte egy amerikai magánalapítvány által fizetett régészek rohammunkában feltárták és kiemelték a tiszti villák páratlan padlómozaikjait. A számukra létrehozott antepi Zeugma Múzeum ma a világ legnagyobb mozaikmúzeuma.


Utunk végtelen pisztácialigetek között vezet. Törökország a harmadik legnagyobb pisztáciatermelő Irán és Kalifornia után. Az antepi pisztácia fogalom a török gasztronómiában, még saját ünnepe is van októberben, a szüret után. Hogy az itteni pisztáciát már az antik Zeugma lakói is kedvelték, arra bizonyíték a Zeugma Múzeum 2. századi sírsztéléje, amelyen a gyermek Brutus Koskonios egyik kezével lélek-jelkép madarat, míg a másikkal nagy fürt pisztáciát tart.

A talapzat görög felirata: „Brutus Koskonios, idő előtt! Isten veled!”


Nizip városban, „a pisztáciatermelés fókuszában” keskeny út ágazik le a főútról Zeugma felé. Ahogy az elágazást keresem a térképen, apró jelet veszek észre a közelében. Én tettem a Maps.me térképre sok száz hasonló jellel együtt az elmúlt hónapokban, ahogy az útra készülve a lehetséges látnivalókat gyűjtöttem ki a szakirodalomból. A jel ezen a tájon ritka látnivalót, középkori keresztény templomot jelöl. Rászánjuk a rövid kitérőt.

A Fevkani mahalle az óváros negyedei közé tartozik. A város bevezető útját kísérő lakótelepek szabályos alaprajza itt girbegurba utcáknak, kétszintes házaknak adja át a helyét, amelyeket azonban a török vidékre jellemző telekspekuláció jegyében itt is, ott is bontanak már. Az egyik kanyar után felnyíló kis téren minden bevezetés nélkül tárul elénk a bizánci stílusú templom hármas apszisa. Nemcsak hatalmas méretei lenyűgözőek, hanem puszta jelenléte is itt, a római majd bizánci birodalom távoli perifériáján. Ilyen templomra Thesszalonikiben számítana az ember; már Isztambulban is ritkaság volna. Az otthonosság érzésével, a saját történelmi gyökereinkre rátalálás élményével tölt el itt, Mezopotámia peremén, a kurd házak és provinciális mecsetek között.


Az irodalom nem sok adatot közöl a templomról. 6. századinak mondják, de jelenlegi formái nyilvánvalóan későbbiek, talán 11-12. századiak. Az AintabData műemlékjegyzék szerint az 1800-as években alakították át mecsetnek, majd a két városi nagymecset 1888-as ill. 1904-es megnyitásával magára hagyták. Később az önkormányzat használta raktárként, majd üresen állt. 2011-ben állami támogatással állították helyre a 14 templom + 1 zsinagóga között, amelyeket a török állam 2003 és 2017 között nagy hírveréssel restaurált. Egy 2018-as beszámoló szerint a városszéli szíriai menekülttábor gyerekei súlyosan megrongálták, és ismét üresen áll.


A helyi hagyomány szerint a templom az örményeké volt. Formáját tekintve azonban egyértelműen görög, úgyhogy eredetileg az övék kellett legyen. Nizip a bizánci korban Niszibisz néven nagy görög város volt itt a limes mögött (nem azonos a még nagyobb Niszibisszel, a mai Nusaybinnal, amely 363-as perzsa megszállásáig fontos teológiai és filozófiai központ volt). Csak a bizánci birodalom visszavonulásával és a görög lakosság eltűnésével vehették át az örmények. Viszont sok száz más örmény templommal ellentétben nem az örmény népirtás után, hanem száz évvel előtte vált mecsetté. Mi történt a nizipi örményekkel, miért adták fel templomukat a 19. században?

Egy 1919-es angol fotóalbum tanúsága szerint (az AintabDatáról) a templom ekkor még a városon kívül állt


A templom melletti kis parkban idős férfi gereblyéz. Szertartásos török üdvözlés után a templom kulcsa felől érdeklődöm. „Kulcs nincs”, húzza össze a szemét. „Nem lehet bemenni?” „Nem lehet. Nemrég rakták rendbe a templomot, aztán a huligánok megrongálták. Úgyhogy az önkormányzat lezárta. Maguk honnan jöttek?” „Madzsarisztánból.” Széles mosoly, legalább egy ország van még, ahol szeretnek minket. „Attila…” mondja a férfi, mint itt mindenki az ország neve hallatán. Régebben ez közös mitikus királyunkat jelentette, de tavaly óta más a helyzet. „…Szalai”, folytatja, és ujjával a Fenerbahçe sárga csíkjait húzogatja kék pólójára. Szalai Attila tavaly óta játszik a közkedvelt Fenerbahçe futballcsapatban, mégpedig úgy tűnik, elég jól ahhoz, hogy hatékonyan javítsa országimázsunkat.

Így hát legalább kívülről megnézzük a templomot. Fehér kváderkövekből rakott méltóságteljes, puritán épület. Négyzetbe zárt görögkereszt alaprajzát keleten hármas apszis zárja le, kereszthajóinak hangsúlyos homlokzatát mindössze két-két félköríves ablak tagolja, nyugati homlokzatán három kapu és ugyancsak két félköríves ablak. Méltatlan alumínium ajtaját még raktár korából örökölhette.







Már az autóba szállunk vissza, amikor egy sovány férfi érkezik bicegve, és széles mosollyal a templom felé int. „Bemehetünk?” kérdezem, mire bólint. Valóban láttam, hogy miközben a templomot kerültük, a kertész hevesen telefonált; nem vette lelkére, hogy ne kerítse elő a kulcsos embert Attila fiainak. Besorjázunk hát a templomba, amely a hitvány restaurálás – tükörsimára csiszolt kupola, máris penészes és málló vakolatok – ellenére lenyűgöző hatást kelt.







Az első benyomás után olyasvalamit keresek, amiről a szakirodalom még beszámol: egy nagy bizánci freskót, apostolokkal, szentekkel. Vezetőnk egy kis freskótöredéket mutat ruharedők maradványaival a sekrestyében, de a nagyobb sehol sincs. „A mozaikot elvitték a múzeumba”, mondja kérdésemre. „Melyik múzeumba?” „Az ittenibe, a zeugmaiba, ide tíz kilométerre.” Megmutatja a térképen a múzeumot az Eufrátesz partján, ahová igyekszünk. De hát ez, mint később látjuk is, az itt in situ konzervált antik padlómozaikokat őrzi, semmi mást nem hoztak ide. A freskót – mert az volt, nem mozaik, ahogy vezetőnk fabulálja –, amely a pusztító évszázadokat túlélve még 1987-ben is megvolt, minden bizonnyal a restaurálás idején tüntették el.

A freskó részlete John Sinclair: Eastern Turkey: An architectural and archaeological survey, Volume 4-ből (1987)

Freskótöredék ma a sekrestyében

Vezetőnk, Abdulkarim teára invitál minket, de vár már ránk Zeugma és a mára tervezett sűrű program az Eufráteszen. Sajnálkozik, és mosolyogva invitál legközelebbre. Elkérem a telefonszámát, hogy egy következő csoporttal könnyebben bejuthassunk. A kapun kilépve pénzt adnék neki a fáradságáért, határozott mozdulattal utasítja el. A kertész is barátságosan int felénk, majd ketten együtt indulnak teázni. A magányos templom lassan tűnik el mögöttünk.

Sámán az alagsorban


A török repülőtéri biztonsági ellenőrök a brute force emberei. Nem tudok úgy elindulni az isztambuli Sabina Gökçen repülőtérről, hogy valami baj ne essék a kézipoggyászommal. Az hagyján, hogy az összes rádiós idegenvezető készülékem minden elemét elkobozták (még gondosan utána kell néznem a dark weben, mi látványosat művelhetek velük a gép fedélzetén, ha egyszer nálam hagyják). De a Kodak objektívem védőüvege is betört valahogy az ellenőrzésen áthaladva, két nagy töréscsík húzódik keresztbe rajta. Nem nagy ügy, végül is ezért vettem védőüveget, hogy ha már törni kell, ez törjön, ne a lencse. De zavaró, mert a fény a legváratlanabb helyzetekben törik meg rajta és teszi tönkre a felvételt. Egy hónapon át a világ egyik legkevésbé ismert és legizgalmasabb vidékét járom, és orosz rulettet játsszak minden kattintásnál? Jó lenne legalább lecsavarni a törött üveget, hogy be ne csillogjon, de rá van gyógyulva az objektívre. Sorra próbálom a társaság fotós tagjaival, majd török és kurd erőművészekkel, de ezen a ponton mind visszaadják aranyérmeiket. A védőüveg szilárdan áll az objektív tetején, mint a Salamon bölcsessége.

Utunk első komolyabb városa Diyarbakır. Megérkezéskor mutatom a recepción a törött üveget, hol tudnának vele mit kezdeni. Felír egy címet: Doğuş Elektronik. Ma már zárva van, holnap megpróbálom. Másnap a csoportot szabadidőnek eresztve épp egy Kodak-szaküzlet előtt állok, bemegyek, megmutatom a gépet. Ők sem tudják lecsavarni a védőüveget, ők is adnak egy névjegyet: Doğuş Elektronik. Tíz percre van gyalog, ennyi ajánlás után meg kell próbálnom.


A bazalt városfal mentén vonuló széles autóút másik oldalán egymást követik a nagy elektronikai szaküzletek és áruházak. 18, 20, 22, 24. Itt kéne legyen, de nem látom a hatalmas világító reklámok között a Doğuş Elektronikét. Befordulok a sarkon. A kopott üzletház sötét földszintjén egy öreg szabó teázik két kliensével. „Nem tudják, hol van a Doğuş Elektronik?” „Itt lent”, mutatnak az alagsorba vezető csigalépcsőre, amely méltán viselhetné Dante mottóját.


A csigalépcső alján végleg szétfoszlik minden illúzióm. A sötét alagsorban egyetlen kis műhely világít. Egy kreatív káosszal beterített asztal mögött, műtőlámpa fénye alatt joviális figura ül és valami nyákot hegeszt. Érkezésemre felpillant. „Doğuş Elektronik?” kérdezem reménykedve, hátha mégis tévedek. „Én vagyok”, jelenti ki az égő csipkebokor magabiztosságával.


„Ki tudja ezt cserélni?” kérdezem, az objektív védőüvegét mutatva. Ő is megpróbálja lecsavarni, de nem tudja versenyen kívül verni az olimpiai erőcsapatot. „Ha erőltetem, tönkremegy a menet, nem tudunk újat tenni rá. Le kell fűrészelnem.” Tovább vizsgálja a gépet. „A nézőkéről hiányzik a gumi.” Letekeri az objektívet. „A tükörreflex piszkos. Meg kellene tisztítani.” Most tisztíttattam Pesten ötvenezerért a teljes gépet, de ráhagyom. „Az annyi mint… kétszáz meg nyolcvan meg hetven, az háromszázötven líra.” Húsz euró, nyolcezer forint. „Meg tudja csinálni gyorsan?”, kérdezem, az óvárost csábítóan elöntő aranyló délutáni napfényre gondolva. Pesten ilyenért egy hétre, Berlinben egy hónapra ott kellene hagynom a gépet. „Persze,” mosolyog bátorítóan. „Maga a vendégünk, segítenem kell magán.”

És megkezdődik a pazar előadás, a nagy hegedűművész koncertje az éjjel-nappali bolt hátsó helyiségében. Aziz finomforgácsoló műszerrel támadja meg az üveg peremét, aztán szabadfogású fűrészpengére vált, majd milliméteres vésővel tuszkolja ki a kör metszetét.

mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1 mezop1
 

Ezután fehér kesztyűt ölt, az objektívet részesíti wellnessben. Fogkefével, tisztító folyadékkal támad neki, büszkén mutatja az eltávolított szennyeződést a vattán. Aztán vadonatúj védőüveget vesz elő a szekrényből, feltekeri az objektívre.

mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2 mezop2


Közben újabb és újabb elkeseredett felhasználók ereszkednek alá döglődő készülékeikkel. Aziznak mindegyikhez van egy jó szava, a gyorsabb ügyeket el is intézi, a várósabbakat leülteti, teát kínál nekik. Közben körülnézek. A bejárati fal tükrére tűzve fénykép: a még fekete szakállú Aziz ugyanennél az asztalnál (néhány alkatrészt felismerni vélek), mögötte szimpatikus jóbarát. Az asztalon török lant fekszik. Egy szép életszakasz tanúja lehet. Később laptopja háttérképén már mostani magát látom, ölében négy gyönyörű kisfiával.


„Madzsarisztán?” kérdez rá. Egy darabig habozik, vajon Türkmenisztán és Tadzsikisztán szomszédja-e, de aztán a helyes vágányra kapcsol. „Az oszmán birodalom része volt. Nagy Szulejmán hódította meg. Akkoriban még muszlim ország volt. Látja, én is szeretem a történelmet.”

Folyton csörög a telefon, az öngyilkosság szélén álló informatikusoktól az anatóliai nagyvárosok szakszervizeinek a falig elérkezett szerelőiig. Aziz mindenre javasol megoldást, miközben lazításképpen a Canont fogkefézi. „Ha már úgyis szétszedtük, nem akar egy teljes géptisztítást? Százötven líra.” A végső kontó ötszáz líra, harminc euró, tizenkétezer forint, s ebben benne van az is, amit a pesti szerviz nem végzett el ötvenezerért.


„Nézze csak meg közben a neten a Doğuş Elektronik kommentárjait”, mondja. Belenézek.

„Egy gondos, érzékeny és becsületes mester. Teljes bizalommal megbízhatsz benne...”

„Megbízható és kifogástalan műhely. Az egyetlen mesterember, aki rendesen végzi a dolgát Diyarbakırban és környékén…”

„Az egyetlen hely, amelyre rábízhatod a fényképezőgépedet.”

„Köszönöm, mester.”

A javítás végén Aziz számítógépes szervizlapot vesz fel, típussal és azonosítószámokkal, a javítás pontos leírásával. Be kell gépelnem a nevemet. Úgy érzem, hagytam nyomot magam után a földön. Mezopotámia az évezredes emlékművek földje. A Doğuş Elektronik számítógépes nyilvántartása mindig emlékezni fog rá, hogy voltam.

Ha legközelebb bármi problémám lesz a géppel, veszek egy jegyet Diyarbakırba.