Irán percről percre

Az útjainkról írt „percről percrék” alapvető célja, hogy azon melegében megosszam azokat a kis történeteket, benyomásokat, összefüggéseket, amelyek később már feledésbe merülnének. Ennek a mostaninak azonban még egy speciális célja van. Az, hogy megmutassam: a szenzációhajhász, tájékozatlan és felelőtlen sajtómunkások által no-go-zónának beállított Iránba nemcsak hogy el lehet utazni (és onnan vissza is jönni, nem úgy, mint a spanyol mondás tartja: Irán – y no volverán), hanem nagyon is érdemes, mert annyi szépséggel és jósággal találkozik az ember, mint sehol másutt. És hogy ez még a mostani feszült helyzetre is érvényes, ha az ember hiteles forrásokból tájékozódik, kellően elővigyázatos, és nem ül fel a tömeghisztériának.

A vízummal mindig variálnak. Régebben csak az iráni követségeken lehetett igényelni, ahol azonban többnyire elutasították a kérelmet, úgyhogy iráni turistairodáknál kellett ál-túrákra benevezni, akkor megadták. Aztán a 2015-ös atomegyezmény óta már a teheráni repülőtéren is meg lehetett kérni, és ugyan jó másfél-két órás várakozás után, de mindig megadták. Most azonban nem akarok kockáztatni, és ismét turistairodán keresztül kérem meg a vízumot az egész csoportnak. Az e-mailen megkapott vízumok birtokában a leszállás után mindjárt beállunk a útlevélellenőrzéshez, de nyersen elutasítanak. Kiderül, ez csak voucher, a tényleges vízumot most is a repülőtéri vízumiroda adja ki. Fél óra, míg a muzeális eszközökkel leellenőrzik a kódokat, bevételezik a vízumdíjat és kiállítják a papírokat. Utána a hivatalnok emberi hangra vált, és nagyon melegen megköszöni a türelmes várakozást.

Az útlevélellenőrzés előtt még be kell mutatnunk covid-oltási igazolásainkat. Galinának ez csak e-mailben van meg, de a mobiltelefonja értelemszerűen nem tud kapcsolódni az iráni netre. Pár perc próbálkozás után a hivatalnoknő csak azt kéri, mondja el pontosan milyen oltásokat kapott, és bemondásra elhiszi neki. Ez után beléphet ő is.

Egyszer-kétszer-háromszor filozofáltam már a különféle – német, olasz, orosz, szovjet – bürokraták természetrajzáról. Ez a két példa most a perzsa alfajt adja hozzá a rendszertanhoz, amely nyersen és keményen lép fel tekintélye elismertetéséért, de ha ezt megkapta, utána nagyon emberi és előzékeny módon viselkedik.

A teheráni reptérről Kashanba vezető út egyik oldalán a sivatag, a másikon a Keselyű-hegység húzódik, egy régi hegységrendszer alaposan erodált hegylánca, szaggatott gerincekkel és színes hegyekkel. Holnapután a belsejébe is bemerészkedünk.

A Khomeini Nemzetközi Repülőtérre való megérkezésünk után alig haladhattunk nyugodtan egy órát, amikor a forradalmi gárda fehér köpenyes tagjai leállították és körbefogták buszunkat, és Halál Amerikára! kiáltások közepette bekényszerítettek a sztráda melletti reggelizőbe, ahol az iráni jólétet hirdető propagandafotókhoz használtak fel minket. A pék a hagyományos perzsa tonírban valójában az ország utolsó kiló lisztjéből süti előttünk a látványkenyeret.

Ismerik a Benvenuto al Sud című filmet? Egy milánói postamestert Dél-Itáliába helyeznek, és hiába ír haza pozitív tapasztalatairól, felesége jobban tudja, hogy milyen a Dél, s azt hiszi, férje csak őt akarja kegyes hazugságokkal megnyugtatni. Ezért aztán amikor ellátogat hozzá, férjének helyi barátaival elő kell állítania a maffia uralta bűnöző Dél állapotait, hogy felesége elhiggye, jó helyen jár.

Így járt jó néhány olvasóm is, amikor ezt az első reggelinkről szóló bekezdést eredetileg önálló Facebook-posztként tettem közzé. Azt gondoltam, hogy süt belőle az irónia, de nem: sok olvasó, aki a sajtóból már pontosan tudta, milyen szörnyű állapotok vannak Iránban, saját képének igazolását olvasta ki belőle, s kétségbeesett szomorú és könnyező emotikonokkal, valamint hazasürgető e-mailekkel reagált. Az ilyeneknek azt tanácsolom, hogy ne olvassanak Hírcsárdát, mert csak felzaklatják magukat, ismerőseiknek pedig hogy vizsgálják felül velük tartott kapcsolataikat. És a tanulság: sose becsüld alá, mennyire birkává tudja tenni az embereket a hisztéria.

Telefonkártyáért állunk sorba a kashani Irancellnél, néhányan a shopban, többségünk az utcán. A bent várakozó irániak készségesen maguk elé engednek minket, hiába vagyunk huszan: nekik végtelen sok idejük van itt, mi vendégek vagyunk, drága az időnk. Egy nő jön el mellettünk, az öklét nyújtja Galinának. Galina beleöklöz, a nő felfordítja és kinyitja a markát. Kicsi mentás csoki van benne. Odaadja Galinának. Később még találkozunk ezzel a gesztussal, a mozgalom titkos jelével.

A bazár mellett zöldséges, előtte néhány kiskamasz eladósegéd. Ahogy a zebra előtt várunk, egyikük belemarkol a narancsba, egyet-egyet oszt nekünk. Ez viszont merő kedvesség.

„Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt. Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.” (Ter 2,8-15)

Ha így történt, akkor az első ember perzsául beszélt. Ez a „kert” ugyanis a héberben פרדס pardes. Ez pedig az óperzsa pairi-daêza, „fallal körülvett”-ből ered. Miért kell a kertet fallal körülvenni? Azért, hogy a puszta állatai be ne jöjjenek lelegelni és kiinnni a vizét. A pairidaêza ugyanis szükségszerűen a pusztában áll, a perzsa sivatagban, amelynek földje a sok millió év folyami hordalék nyomán nagyon termékeny, csak víz nincs, amitől teremne. Ezt a vizet hozzák le már sok ezer éve a perzsák és elődeik a hegyekből hosszú boltozott földalatti csatornákon, úgynevezett qanat-okon át. A qanat az az „Édenben eredő folyó”, amely a kert közepén szökőkút formájában felszínre tör, s négy ágra oszlik, négy negyedre osztva a kertet. Ez a struktúra, a négy negyedre osztott hortus conclusus, amelyet a fogságba hurcolt zsidók a perzsa sivatagban láttak először, azóta is a kert archetípusa az európai és az iszlám világban.

A legkorábbi fennmaradt pairidaêza a világörökség Fin-kert Kashan mellett, amelyet I. Nagy Abbasz sah építtetett 1590-ben. Ennek „folyóját” a közeli Sialk-hegyről vezeti le ide egy qanat, s a kert közepén felbukkanva négyfelé oszlik, hogy aztán a kerten kívül egyesülve végigfolyjék az út mentén sorakozó teaházak asztalai között. De a kerti pavilon delfti fajanszot utánzó, szinte rokokó bájos jelenetei másfél századdal későbbiek. Rózsákkal társalgó fülemülék (gol va bolbol, „bülbülszavú rózsák”), Qajar hercegek, geometrikus minták.

Leányosztállyal találkozunk, boldogan fotózkodnak, csevegnek velünk. „Maguknál van Covid?” kérdezik. „Volt, de huss! elrepült”, mutatom. „És maguknál?” „Mi nem tudjuk, a kormányzat nem mond róla semmit.” Később olvasom, hogy az iráni lakosság átoltottsági szintje 81%.

Fiatal kurd házaspár jön mellettünk Kermanshahból, a lány gyönyörű, dús haján nincs kendő, de senki nem szól rá a kertben. Kifelé menet megkérdezi a magyar nőket: „Maguk miért viselnek kendőt?” „Mert különben kirúgnának minket az országból.” „Nekünk muszáj viselnünk”, mondja, „és ez nagyon rossz.” Egy másik házaspár is hallja a beszélgetést, közbeszólnak: „Nem, nekünk ez jó.” Tapintatosan elhagyjuk a kibontakozó hitvitát.

„A kendő és a tisztaság garantálja a szépség és az erény tartósságát”. Az erkölcsrendészeti plakátra kézzel ráírva a kendő miatt meghalt Mahsa Amini neve. A helyiek szerint a plakát alá éjjelenként felragasztanak egy feliratot a tüntetések jelszavával: „Zan, zendegi, âzadi” – „A nőkért, az életért, a szabadságért”, amelyet csak reggelenként szed le a rendőrség.

Örmény keresztény barátnőm teljesen egyetérteni látszik az erkölcsrendészeti plakát üzenetével [VICC!!!]

Iránnal szolidaritást vállaló felirat egy velencei jelmezbolt ajtaján, egy héttel iráni túránk után. A kép Marjane Satrapinak, a Perszepolisz rajzolójának karikatúrája, egy iráni nő, aki kifésüli hajából a beleragadt mollahokat. A felirat szójáték: „A nőkért, akik elszabadítják Isten haragját”, de az „ira”, harag helyett „Iran” áll.

A kashani bazár már ezer éve épül folyamatosan. Gazdag, bonyolult struktúrájában egyaránt jelen vannak szeldzsuk, Szafavid- és Qajar-kori elemek. Legszebb része a Timche-ye Amin od-Dowle nevű hatalmas karavánszeráj vagy inkább plaza, amelyet 1863-ban épített a nagy kashani építész, Ustad Ali Maryam, közepén medencével, körben kis szőnyeg- és régiségboltokkal, kávézókkal, további plazákkal. A Zhee szőnyegboltban elképesztően színvonalas – szinte múzeumi – kínálat van elképesztően alacsony áron. A kiállítás középpontjában egy nagy alakos szőnyeg van az afgán-szovjet háború idejéből tankokkal, helikopterekkel, csonka szovjet katonákkal. „Ez nem eladó”, mondja a fiatal boltos, „kiállításokra szoktuk kölcsönadni”.

Azok a kashani kereskedőcsaládok, akik a bazár üzleteit és karavánszerájait, s a bazár körüli óváros gazdag kereskedőházait építették, már rég elvándoroltak innen, akár a fővárosba, akár külföldre. Házaik közül négyet-ötöt múzeumnak rendeztek be, de többségük elhagyatva pusztul. Ezen változtatott barátom, Mehdi, amikor tizenöt-húsz évvel ezelőtt elsőként újította fel vendégháznak a patinás Kamal-ol-Molk-házat. A vendégház sikerének köszönhetően sokan követték példáját, és ma már Kashan nyolcvan legszebb régi háza vendégházként kapott új esélyt méltó életre. Legalább még egyszer ennyit fel lehetne támasztani.

És valahol itt, a kereskedőházak labirintusában, nagyon egyszerű és kedves arcok erdejében, egy kicsi vályogházban itt lakik az Isten is.

Iránban a pénznek már annyira nincs értéke, hogy készpénzt szinte egyáltalán nem használnak, mert egy bevásárláshoz már külön táskában kellene vinni. A boltokban sem tartanak: készpénzfizetésnél a visszajárót csokiban vagy golyóstollban adják. Elmúltak már azok az idilli idők, amelyekről A perzsa bankó posztban írtam: ma már egy csésze jó kávé háromszázezer riál, ami egy euró. Az ország szinte teljesen átállt a kártyás fizetésre. Kártyát viszont csak iráni kaphat, a mi kártyáink pedig nem érvényesek itt. A külföldinek továbbra is készpénzt kell váltania, de készpénz a bankokban szinte már nincs. Mehdi egy egész délután gyűjt össze annyi riált nemtudomhány bankból, hogy mindannyiunknak jusson legalább száz eurónyi. Este egy baráti családnál főzünk és vacsorázunk, ide érkezik a pénzszállítmány, kiborítjuk nagy halomba a szoba közepére, számolgatjuk.

Olvasóink írták, hogy van rá mód, hogy külföldi is szerezzen iráni fizetős kártyát, a Mah Cardot. Kipróbáltam, abszolút nem működött. Feliratkoztam rá, megígérték, hogy kihozzák a szállodába, de nem jöttek el, és onnantól kezdve egyetlen e-mailre sem válaszoltak.

Naftali, Simeon és menorah: zsidó csempék egy kashani régiségboltban az Ameri történelmi kereskedőház mellett. A „kis Jeruzsálemnek” is nevezett Kashan, e selyemúton fekvő fontos kereskedőváros zsidósága különösen jelentős volt az 1979-es iszlám forradalomig, amikor részben emigráltak, részben nagyvárosokba költöztek. A 17. században egy részüket erőszakkal iszlamizálták; a mai ajatollahok közül többen is elismerik zsidó származásukat. Az iráni zsidókról már írtam korábban, és még fogok is alább.

A kashani Tabatabaei-ház az egyik legrégebbi a híres kashani kereskedőházak közül. Seyyed Jafar Tabatabaei, a selyemút gazdag szőnyegkereskedője építtette 1840 körül a kor legnagyobb kashani építészével, Ustad Ali Maryammal, aki a kashani bazár imént látott Timcheh-ye Amin od-Dowleh plazáját is építette. A ház egy nagy medencés udvar két keskenyebbik oldalán, egy-egy, az udvarra nyitott ív (eivan) körül, kicsi patiók együtteseként szerveződik. A falakat gazdagon díszítik a Qajar-korra jellemző stukkók és tükörbetétek.

Amikor Mehdi Borujerdi feleségül kérte Seyyed Jafar Tabatabaei lányát, leendő apósa végigvezette imént látott házán, és azt mondta neki: látod, a lányom ilyenhez szokott. Borujerdi nemcsak gazdag kereskedő volt, de okos is, értett a szóból. 1857-ben ugyancsak Ustad Ali Maryammal megépíttette Kashan legelőkelőbb kereskedőházát. A ház kisebb apósa házánál, de dekorációja – amelyet a kor vezető festője, az ugyancsak kashani származású, de a Qajar sahi udvarnak dolgozó Kamal ol-Molk tervezett – jóval kifinomultabb annál. A stukkókban és falfestményekben újra meg újra felbukkannak a monarchia és a hadsereg jelképei és motívumai, minthogy Borujerdi az udvar és a hadsereg beszállítója is volt. A fogadóterem falát Nasser ad-Din sah és két fia képe díszíti. A sah és a trónörökös arca üresen maradt, amivel a festő Mohamed és családja kötelező tiszteletteli ábrázolására utal, így hízelegve a sahnak.

A fogadóteremben négy kakukkos óra is van stukkóból, ami elterjedt motívum volt a 19. századi perzsa művészetben, s a jóval költségesebb nyugati valódi órákat helyettesítette.

Kashan harmadik leghíresebb muzeális kereskedőházát, az Âmeri-házat Âmeri Khan, Kashan kormányzója építtette a 18. század második felében, ilyenformán a három közül ez a legkorábbi, ez szolgált mintául a Tabatabaei-háznak is. A hatalmas, hétudvaros ház ma szépen helyreállítva exkluzív szálloda és kávézó.

Kashan óvárosának Szafavid-kori (16. századi) közfürdőjét Sultan Amir Ahmad imám-leszármazottról (imamzade) nevezték el, akinek mauzóleuma a közelben áll. A pompás nyolcszögű öltözőcsarnokot négyszögű fürdőterem követi, oldalai körül számos kis fürdő-szobával. A tetőn számos felülvilágítós kupola emelkedik egymás mellett, ihletet adva Gaudínak.

A történelmi kereskedőházak közelében, egy kisebb kereskedőházban nyílik a bábmúzeum. Keleten a vásári bábszínház nem pusztán a nép, gyerekek és felnőttek szórakoztatásának eszköze, hanem a nyilvános politikai szatíra talán egyetlen megtűrt műfaja is. Egy bábot mégsem lehet lefejezni, amiért kimondja, hogy a pasa lop, vagy hogy a padisah sorra veszíti el a csatákat. Ez a hagyomány engedte meg Rezo Gabriadzénak, hogy underground bábszínházat működtethessen az 1980-as évek Tbiliszijében, amelyben a szovjet rendszer visszásságait karikírozták ki. És ez magyarázza a kashani bábmúzeum számos pompásan egyszerű katona-, kán- és hivatalnok-bábfiguráját.

Kashant 1778. december 15. reggelén, pontosan születésem előtt 187 évvel hatalmas földrengés sújtotta, ami ritkaság ebben a nagy földtani mozgások által parkolópályára helyezett régióban. A főbb épületek romba dőltek. Kashan építészettörténete ezért néhány korábbi töredéktől eltekintve a 19. században kezdődik, amely ilyenformán a gazdagság, fejlődés és újítás időszaka, miközben Irán többi városában inkább hanyatlást tapasztalunk. Az épületeket a nosztalgia jellemzi az előző évszázadok elveszített épületei iránt: tele vannak Szafavid-kori motívumokkal, noha egyszerűbb és gyorsabb módon, például kőfaragás helyett stukkóval vagy színes csempével megoldva. Ilyenek a korábban bemutatott kereskedőházak, de ilyen az Aga Bozorg-nagymecset is, amelyet Hajj Mohammad Taghi Khanian gazdag kereskedő építtetett Kashan főmecsetének 1834-49-ben. Aga Bozorg, azaz Nagy Aga, a mecset névadó híres prédikátora és tanítója az ő veje volt. A mecset udvarát, mint a legtöbb kereskedőházét, a helyi száraz, meleg időjárás miatt két szinttel lejjebb mélyítették, hogy a föld hűtse őket. Itt ma a kashani teológia tanulószobái nyílnak. Valószínűleg a fiatal papnövendékek karcolták az elbűvölő leányarcokat is a mecset hátsó, rejtett boltíveinek falára. Az utca felőli boltívek alatt a helyi lakosság hűsöl.

Irán egy nagy tányér, amelynek magas hegylánc-peremén a kívülről jövő felhők leejtik terhüket, de a tányér aljára már nem jut belőle. A lejtős peremen még csak-csak lefolyik, de aztán elhal a sivatagban, amely az ország egész közepét betölti. A történelmi városok a sivatag peremén alakultak ki, ameddig még a vizet a qanat-rendszerrel le tudták hozni a hegyből, s az őket összekötő utak egyik oldalát a hegyláncok, másik oldalát a sivatag kíséri. Csak a nagyon bátor kereskedők és a nomádok vágtak keresztül a nyolcszáz kilométer széles pusztaságon. A perzsa sivatagról már korábban is írtam Nasrollah Kasraian fotóival, de most mi magunk is bátran bemerészkedtünk legalább húsz kilométer mélységben, hogy lássuk a homokdűnéket, az időszaki sós tavak fehér tarajú méhsejtjeit, és az éppen termő datolyapálmákat.

Vacsora a Mozaffer hagyományos étteremben, a kashani kereskedőházak mellett. Hatféle kebab (csirkeszárny, kubide = darált bárányhús, bakhtiari = vegyes csirke és bárány, csirke, bárány, soltani = fűszeres bárány), dizi (birkahúsos bab), tah dig (a fazék alján maradt, tojással összepirított rizs)

Abyanéról, a Keselyű-hegységben rejtőzködő vörös faluról korábban már részletesen írtam. Most újra felkeressük. A falu a maga ezerötszáz évvel ezelőtti középperzsa nyelvével, zoroasztriánus hagyományaival és különleges, színes népviseletével az iráni belföldi turizmus célpontja, de most egyetlen látogató sincs rajtunk kívül. Az irániaknak egyéb dolguk van, a külföldieket pedig visszarettentették a szenzációhajhász nyugati sajtó apokaliptikus jelentései. A falu idős lakói – a fiatalok mind városba költöztek – szokatlanul nagy örömmel üdvözölnek minket. A falu elején még csak gyorsan beszaladnak egy-egy zacskó almáért, préselt gránátalmalekvárért, de mire a végére érünk, már kinyitottak a kisboltok, mindenki reménykedik a covid majd a tüntetések idején kiesett bevételek pótlásában.

Abyanéban két nagymecset van. Az egyik nyilvános, erről már írtam. A másikba csak a falu lakói léphetnek az ünnepen, egyébként zárva van. Sokadszor vagyok Abyanéban, de én is most először léphettem be ide.

A gazdagon faragott és festett, rézveretes Szafavid-kori kapun kívül a mecsetben szinte semmi más dísz sincs. Tetőgerendáit egyszerű datolyapálma oszlopok tartják, csupán fejezetük és a mennyezet kazettái faragottak. Épp ez az egyszerűség a lenyűgöző, a puritán faszerkezet sötét belsejébe felülről és a kicsi ablakokon át beáramló fény. Az egyik oszlopon belevésett nevek és szavak, Mohammedé olvasható, talán egy alhamdulillah is elindul, a többit csak Allah tudja.

De ami még lenyűgözőbb, az az, hogy a mecset oldalfalánál kicsi ajtó nyílik, olyan kicsi, hogy muszáj meghajolva belépni rajta, s utána lépcső indul lefelé, egy még puritánabb, még archaikusabb oszlopos-gerendás terembe. Ez volt a falu zoroasztriánus temploma – népszerű, de félrevezető nevén „tűztemploma” – egészen a Szafavid-korig. Amikor az iszlám a 16. században először eljutott ebbe a hegyek közé zárt, s ezer éven át elfelejtett faluba, a templom falába rézből domborított mihrabot illesztettek, melléje fából faragott mimbart állítottak, de aztán felépült fölötte a mai mecset, s a tűztemplom a rövid iszlám intermezzó után ma is Ahura Mazdáról álmodja Csipkerózsika-álmát.

Esti találkozás Iszfahán főterén. Az itteni 17-18 fokot a perzsák már rendkívül hidegnek érzik. Talpig beöltöznek, és a szobákat is izzadásig fűtik – a rezsidémon nem perzsa rém.

Iszfahán egyik sajátos kézműves terméke a ghalamkar (kalikó), a fa dúcokkal nyomtatott gyapotszövet. A bazárban működő műhelyek olykor sok száz éves dúcokat is használnak. Itt egy ilyen dúc a shir-o-khorsiddal, a napot hordozó oroszlánnal, az Unesco-elismeréssel kitüntetett Shalamonyan örmény műhelyből. Alatta ugyanez a motívum a szomszédos kézirat- és csempefestő műhelyből.

Irán klasszikus zenéje és az ebből leszűrődött népzene rendkívül magas színvonalú. Az iszlám rendszer azonban nem kedveli a világi zenét. A koncerteket éppen csak megtűrik, nehéz előre megtudni a helyüket és időpontjukat. Viszont az utcán, teaházakban, bazárokban mindig találni utcai népzenészeket vagy perzsa klasszikus zenészeket. Mint itt, Iszfahánban, az esti bazár egy bezárt boltjának lépcsőjén. A kamanche, az öblös testű, három selyem húros hegedű egyaránt bevett hangszere a perzsa klasszikus zenének és a perzsa, török vagy örmény népzenének is.

Kamanche-játékos, Abu’l Qasim iskolája Fath ʻAli Shah számára, 1816. Alább: Narges Derghani klasszikus kamanchén játszik

Hajji Mirza kisvendéglője Iszfahán egyik legjobban őrzött titka. A bazár labirintusát szisztematikusan bejáró felderítőutam során bukkantam rá, s bejárata úgy el van dugva a műhelyudvarról nyíló kis sikátorban, hogy még most is tétovázva találok csak vissza ide. Odabent hatalmas régiségraktár, síita szentek üvegikonjai, az egykori Iszfahán fotói, máshol nem kapható házias ételek, barátságos pincérek és még barátságosabb vendégek. Még nem hozták ki a teát, s már mindenkivel megismerkedtünk és oda-vissza fotózkodtunk.

Rastak Music: Ey Yar – „Ó, szerelem”

Három egyetemista lány ül le a szemben lévő asztalhoz. Kendőt nem viselnek, ahogy sok más nő sem ezekben a napokban Iszfahánban. Kérdezik, honnan vagyunk, fotózkodásra invitálnak. Először csak az asztaluknál ülve, majd a sikert látva az asztalok között mintegy kifutón, gyakorlott bemutató-pózokban fellépve. „Zan, zendegi, âzadi” – „nő, élet, szabadság”, tanítanak meg minket a tüntetések jelszavára.

گفتم که ماه من شو گفتا اگر بر آید گفتا ز خوبرویان این کار کمتر آید فتا که شبروست او از راه دیگر آید گفتا اگر بدانی هم اوت رهبر آید

گفتم غم تو دارم گفتا غمت سر آید گفتم ز مهرورزان رسم وفا بیاموز گفتم که بر خیالت راه نظر ببندم گفتم که بوی زلفت گمراه عالمم کرد

Ide kívánkozik ez a Hafez-vers, amely utunk során később hangzik el, de az elbeszélésben itt van a legjobb helyen.

Shiraz két legnagyobb szülötte a 13. századi Saʿadi és a 14. századi Hafez. Noha mindketten sokat vándoroltak, a város szerencséjére végül mindketten itt haltak meg, s itt van sírhelyük egy-egy nekik szentelt kert közepén a Shiraz óvárosát körülvevő kertek gyűrűjében. Kultuszuk olyan nagy a perzsák között, hogy nem tudok hozzá foghatót mondani itthonról: talán Petőfi kultusza lehetett ilyen a 19. század végén. Az irániak ünnepélyes látogatást tesznek a két sírnál, kötelező módon elmondják egy-egy versüket, majd ünnepélyesen teát és édességeket fogyasztanak a kert teaházában. Lehet-e ennél jobban ünnepelni egy költőt? Hafez sírjánál én a társaság nevében az alábbi ghazalt recitáltam:

Goftam, gham-e to dâram. Goftâ, ghamet sar âyad. Goftam, ke mâh-e man sho. Goftâ, agar barâyad. Goftam, ze mehrvarzân rasm-e vafâ biâmuz Goftâ, ze hubruyân in kâr kantar âyad. Goftam, ke bar khiâlat râh-e nazar bebandam. Goftâ, ke shabru ast u, az râh-e digar âyad. Goftam, ke bu-ye zolfat gomrâh aolamam kard. Goftâ, agar bedâni, ham ut rahbar âyad.

Azt mondtam, szenvedek érted. Azt mondta, egyszer véget ér az. Azt mondtam, légy a holdam. Azt mondta, amikor elfogy. Azt mondtam, a szerelmesektől tanuld a hűség szokását Azt mondta, a széparcúaknál ritka dolog az ilyesmi. Azt mondtam, képed elől látásom útját elrekesztem Azt mondta, tolvaj az, majd más utat talál magának. Azt mondtam, hajad illata tévútra vitt a világban Azt mondta, ha ismernéd őt, vezetőddé lehetne.

Hafez: Goftam, gham-e to dâram

„Ez nem is szerelmes vers”, mondta valaki csalódottan, amikor lefordítottam a verset. Miért, csak az a szerelmes vers, amelyben „a bevezetés elhagyható, és rögtön ott az izgató, a megvetett ágy”? Mintha a magakelletés, a látszólagos vonakodás, amelyet pedig még Burns annyira ismert, és a magánéletből mi is ismerünk, ma nem lenne versbe való.

És azért is épp ezt a verset választottam, mert a vázolt konfliktus annyira jellemző a mai iráni férfi-nő viszonyra. Az iráni filmekből, regényekből, de a való életből is azt látni, hogy az iráni férfi nagyra nőtt gyerek, ábrándos és kicsit elveszett a világban, az iráni nő pedig gyakorlatias, szarkasztikus, és határozottan irányítja a férfit. És a haj illata pont arról szól, mint a mostani kendő-konfliktus: hogy az orthodox muszlim – és nem csak muszlim – férfiak úgy érzik, az erotikus női haj, egyáltalán a nőiesség valami zavart, kontrollálhatatlanságot hoz a világba – pedig ha elfogadnák és megismernék, vezetőjükké lehetne.

Vámbéry Ármin írta, hogy a perzsa öszvérhajcsárok munka közben Hafez-verseket dalolnak. Valóban minden Hafez-versnek van énekes változata, nem is egy. A legnagyobb perzsa zeneszerzők és énekesek CD-in is sok szerepel belőlük. Tervezek egy olyan poszt-sorozatot a blogon, ahol az egyes Hafez-versek perzsa eredetije és fordítása mellett ott lenne néhány felvétel is ezekből. Van is már fent néhány. Erről a ghazalról is van néhány szép felvétel. Itt kettőt mutatok be. Az elsőn Mohammad Reza Lotfi, a nagy santur- (cimbalom-)játékos kíséri saját énekét a vers népdal-változatának dallamával. A másodikon a legnagyobb perzsa énekes, Mohammad Reza Shajarian énekli, az eredeti dallamtól elszakadó improvizatív erővel.

Hafez: Goftam, gham-e to dâram – Mohammad Reza Lotfi + santur

Hafez: Goftam, gham-e to dâram – Mohammad Reza Shajarian + kamanche

Amikor Abbasz sah 1598-ban Iszfahánt tette birodalma fővárosává, nem az óvárost alakította át, hanem az óváros mellé építette fel saját teljesen új, mondhatni reneszánsz városát. A város központjában a világ egyik legszebb tere, annak fókuszában pedig az egyik legpompásabb mecset áll. Jól látszik, hogy a tér tengelye az óvárostól a folyóhoz vezető főút és az azt övező kertek vonalát követi, s ehhez igazodik a mecset kéttornyú kapuja is, de a mecset tengelye aztán 45°-ban elfordul, hogy mihrabja Mekka felé nézzen, illetve hogy a mecsetet az egész főtérről jól lehessen látni.

Ez a mecset volt Abbasz sah büszkesége, a legfontosabb emlék, amelyet maga után hagyni kívánt. Építését a kor legnagyobb perzsiai építészére, tudósára és filozófusára, a baalbeki Sheikh Bahaʿira bízta, dekorációját pedig az udvari festőre és kalligráfusra, a Szafavid-kor kéziratstílusának megteremtőjére, a kashani Reza Abbasira. Hogy az egész mecsetet kívül-belül mázas csempékkel boríthassa be, 1603-ban, az oszmánok elleni háború során egy egész örmény fazekas-város, Julfa minden lakosát áttelepítette Iszfahánba, a folyón túli Új-Julfa városrészbe, már csak azért is, nehogy az oszmánok telepítsék át őket, mint Tabriz örmény fazekasait 1514-ben Iznikbe, akik ott a híres izniki kerámiát teremtették meg. A csempéket eleinte a legértékesebbnek tartott, és leglassabban elkészülő kék mázzal gyártották, de ahogy Abbasz sah közeledni érezte halálát, igyekezett azáltal felgyorsítani a kivitelezést, hogy a gyorsabban készülő haft-rang, színes csempékkel boríttatta be az alárendelt épületrészeket. Amikor 1629-ben az utolsó négyzetmétert is leburkolták, megtekintette, bólintott, és meghalt.

A mecset hatalmas cseppkőboltozatos eivannal tekint a főtér felé. Kétfelől egy-egy 42 méter magas minaret szegélyezi. Minthogy a minaretek tetejéről jól be lehetett látni a tér bal oldalán nyíló királyi palota kertjébe, a szájhagyomány szerint a Sah-mecsetben csak vak müezzin teljesíthetett szolgálatot.

A kapu kopogtatóján nem más, mint Abbasz sah arcképe látható emblematikus hosszú bajszával, de csak akkor, ha a mecset zárva van. Ha nyitva van a kapu, az őr értetlenkedésével nem törődve le kell akasztani a kitámasztó madzagot és becsukni az egyik kapuszárnyat, akkor mindenki látja. Ezt a hívságot egy szunnita kalifa vagy szultán nem engedhette volna meg magának, bármilyen szép mecsetet emelt is légyen Allah dicsőségére, de a síitáknál az emberábrázolás megengedett, ha nyilvánvalóan nem imádás funkciójával készül.

A belépés után az előcsarnok jobbra kanyarodik, majd lassan elfordul balra, hogy fokozatosan szoktasson hozzá a mecsetnek a főtértől elforduló tengelyéhez, s ezután a nagy udvarra vezet. A perzsa mecset sajátossága – eltérően az arab vagy az oszmán mecsettől –, hogy központja nyitott udvar, s erre két vagy négy oldalról egy-egy eivan nyílik. Közepén medence van, s ha ebből nem is folyik szét a víz négy ágban, a korabeliek számára világos volt, hogy ez az elrendezés éppúgy a paradicsomkertet idézi, mint a perzsa kertek és paloták felépítése.

„Allah kerteket ígért a hívő férfiaknak és nőknek, amelyekben patakok folynak, s örökké ott fognak időzni, és jó hajlékokat az Éden kertjében.” (Korán 9:72)

A Mekka felé invitáló déli eivan nagyobb a többinél. Két oldalsó minaret is hangsúlyozza fontosságát, amelyek csúcsán nem félhold vagy más ismerős muszlim jelkép van, hanem egy-egy kéz, a hős Abolfazl keze, amelyet a szunnita ellenség vágott le a kerbalai csatában. Belépve rajta hatalmas kupolával fedett térbe érünk. A kupola a 11. századi szeldzsuk építészetben jelenik meg – első ismert példája éppen itt, Iszfahánban, a régi nagymecsetben, amelyet hamarosan látunk –, és a mihrab előtti tér megkoronázásaként társul a négyeivanos-udvaros perzsa mecsethez. A Sah-mecset kupolája ráadásul akusztikai csoda is. Pontosan alatta van egy, a padlón is jelölt „éneklőpont”, ahonnét a hang sokszorosan verődik vissza a mecset falain és kupoláján. Itt alább Mehdi barátom recitálja erről a pontról az imára hívást.

A kupolás termet két oldalról egy-egy hosszú imacsarnok fogja közre. Közepükön oszlopsor vonul végig, két sor kis kupolát tartva. Ez a két oszlopcsarnok talán az egész mecset legszebb, legintimebb tere. Délelőtt szívesen üldögél el itt hosszan az ember, és nézi, ahogy az áttört ablakokon beszüremlő kis fény-nyájak végiglegelik a terem falát és padlóját.

Az együttesnek része még a nagy udvar két oldalán egy-egy kisebb, hosszúkás udvar a körötte lévő épületszárnyakkal, amelyeket az építés idején teológiai iskolának szántak. Az iszfaháni muszlim teológia mára már külön egyetemi komplexumot kapott, s a két udvar kissé funkciótlanul árválkodik. A keleti udvarban most egy angolul, franciául és arabul is beszélő fiatal mullah irodája van, akinek feladata, hogy turistákkal hitbeli kérdésekről társalogjon. A nyugati csoportnak a női egyenlőségről, a hidzsabviselésről, a teokratikus államforma legitimitásáról feltett cinikus kérdéseire nem tud meggyőző választ adni, csupán NER-hivatalnokhoz hasonló csökönyös együgyűséggel ismételgeti azokat a kétbites jámbor formulákat, amelyeket felettesei a szájába adtak.

A nagy udvarról kifelé haladva a bejárati eivan melletti fal csempeborítása váratlanul, mint a zsidó viccben, kap egy kómikus stichet. Itt valamit javíthattak a falon a 18. században, s a javítást az eredetit utánzó, de olcsó hétszínű, állatfigurás csempékkel borították. A paradicsomi virágok között kecskenyájak hevernek, fürjek csipegetnek, majmok esznek gyümölcsöket a fáról és isznak hosszú nyakú borospalackból.

Minthogy a Sah-mecset az óváros déli felének gyülekezeti mecsete, azaz ahol a hívőknek a péntek déli imádságot végezniük kell a helyi kis mecsetek helyett, mert itt kapják meg a következő hétre a politikai eligazítást, ezért csütörtök délutántól szombat délelőttig nem érdemes ide jönni. Nem föltétlenül azért, mert esetleg nem értenénk egyet az eligazítással, hanem mert ilyenkor hatalmas árnyékvető ponyvákat szerelnek fel alumínium állványzatra az udvaron, úgyhogy az épület átláthatatlanná válik.

Folytatása következik