Betlehem Córdobában

A córdobai egykori zsidó negyed árkádos belső udvaros reneszánsz paloták körül szerveződik, amelyek 1492-ig vagyonos zsidó kereskedő családok, utána pedig kasztíliai arisztokraták tulajdonában voltak. Hamarosan írok is róluk. Most csak arról az egyről akarok, amelyben az 1492-es kiűzetés után ötszáz évvel is találunk zsidókat. Mit zsidókat, egy egész zsidó várost. Sőt esetleg kettőt.

A Motilla márkik 16. századi palotája – az övék a 10. századi Almodóvar, a legjobban karbantartott spanyol vár is, ahol a Trónok Harca számos jelenetét felvették – ma katolikus ifjúsági központként működik. Kapuja a karácsony előtti hetekben hívogatóan nyitva áll: ilyenkor teszik közszemlére az udvaron Betlehem modelljét.

Mediterrán vidéken a belén vagy presepe amúgy is reprezentációs műfaj, plébániák és közösségek versenyeznek, ki tud elevenebb, meghatóbb karácsonyi jelenetet állítani, de itt mintha tényleg az ókori Betlehemet akarták volna terepasztalra vinni, az udvar teljes hosszában.

A város modellje Betlehem egyetlen kapujánál kezdődik. Körben a Közel-Kelet jellegzetes agyagkockaházai, köztük a háttérben a rómaiak (eunt domus!), amint éppen kihirdetik Augustus összeírási rendeletét. Az előtérben érkeznek is már Betlehembe az innen elszármazottak, balra a fogadónál alkudoznak szállásra. A nyúl a veteményeskertben totális biztonságban érzi magát, hiszen nem kóser állat. Jobbra a földszintes ház a valószínűleg teli vödörrel, contrappostóban kilépő asszonnyal és a tűzifás szekérrel, igazi olasz neorealista filmkivágat.

Egy ácsműhelybe látunk be, az ács dühödten fűrészel, kisfia a földön ülve áhítattal nézi. Persze, miért is ne lett volna Betlehemben ácsműhely. De ha kicsit arrébb megyünk, a hátsó szobában az üldögélő fiatal feleséget is látjuk: túl sok ez így együtt, hogy ne a Szent Családot lássuk bennük. De akkor már néhány évvel később vagyunk, és egy másik városban, Názáretben.

John Everett Millais, Krisztus szülei házában (Az ácsműhely), 1850

Hogy Betlehemben már Názáret is jelen van, azt a következő jelenet igazolja, ahol ugyanezt a fiatal nőt názáreti szobájában köszönti az angyal. A Szentlélek galambja épp most ér a tető fölé.

És máris egy másik angyali jelenést látunk: a jelentést a pásztoroknak, akik mindjárt terelni kezdik nyájaikat a város felé. De a háromkirályok tevéi már előbb odaértek, épp most térdelnek le, hogy levehessék róluk az ajándékos táskákat.

És közben a város házai között megállás nélkül zajlik az élet: vásárt tartanak, szőnyeget, cserepet, zöldséget válogatnak, a patakban mosnak és horgásznak. „Míg az öregek áhítattal, mohón várják a csodás születést / mindig kell legyenek, akik nem törődnek vele…”

És végül a kamera, mint egy panorámafelvételnél, körbefordulva visszatér kiindulópontjára, a városkapuhoz. De közben eltelt az idő. A házaspár, amely az imént még belépett a kapun, most már egy gyermekkel megszaporodva kifelé igyekszik, el a városból, el az országból, el Egyiptomba. A történet itt leesik a terepasztalról, és etióp freskókon folytatódik tovább.

Lilith és a draconcopes. Leányfejű kísértők a Talmudtól Boccaccióig

A firenzei reneszánsz festészet egyik főműve, a Carmine-templom Brancacci-kápolnájának freskóciklusa (1424-1428) a paradicsomi bűnbeesés jelenetével kezdődik. Noha a ciklust Masaccio közreműködése teszi igazán naggyá, a vezető mester itt Masolino volt, s ő festette meg a kezdő képet is. Ezen könnyed, táncos, gótikus tartásban látjuk az első emberpárt a fa alatt, amelyről a kísértő kígyó hajol föléjük. De ennek a kígyónak különös módon emberfeje van: bájos női arca hatalmas szőke hajkoronával.

Ki ez a nő?

A legtöbben jólértesülten rávágják: Lilith, Ádám exe, akiről Goethe boszorkányszombatja (1808) óta tudja a művelt európai közönség, hogy

„MEPHISTO: Adams erste Frau! Nimm dich in Acht von ihren schönen Haaren, Vor diesem Schmuck, mit dem sie einzig prangt, Wenn sie damit den jungen Mann erlangt, So läßt sich ihn so bald nicht wieder fahren.”

„MEFISZTÓ: Ádám első asszonya! Ajánlom, óvakodj pompás hajától, mellyel, mint páratlannal kérkedik; ha egy legényre rátekeredik, onnét az egyhamar már el se lábol.”

Goethétől veszi át a képet Dante Gabriel Rossetti is, a preraffaelita iskola alapítója a Body’s Beauty címmel 1881-ben megjelent szonettjében, amely azonban eredetileg Lilith címmel a Lady Lilith (1866-1873) képét kísérte:

„Lo! as that youth’s eyes burned at thine, so went Thy spell through him, and left his straight neck bent And round his heart one strangling golden hair.”

„Ahogy az ifjú pillantása a tiéddel összeégett, úgy hatolt beléje varázslatod, meghajlítva egyenes nyakát, és egy fojtogató arany hajszállal megkötve szívét.”

A másik nagy hatású preraffaelita Lilith-kép John Colliertől, 1892, Merseyside, Atkinson Art Gallery

Az ördögről azonban tudjuk, hogy a hazugság atyja, s így a Faust doktornak Lilithről adott anyakönyvi kivonata is méretes fake.

Lilith ugyanis csak egyetlen helyen bukkan fel a héber Bibliában, Izajás 34. fejezetében (13-16), ahol az Úr arról jövendöl, hogyan pusztítja el Edomot:

„Bojtorján nő majd palotáiban, csalán és bogáncs a váraiban. Sakálok nyugvóhelye lesz ott, és struccmadaraknak tanyája. Vadmacskák találkoznak ott hiénákkal, vadkecskék kiabálnak egymásnak. Ott vesz menedéket a lilith לִילִית is magának, ott talál nyugvóhelyet. Ott fészkel majd a nagy bagoly és tojást rak, melegíti és ki is költi őket. Keselyűk gyűlnek oda, mindegyik a maga párjával.”

A lilith szerepe itt az, hogy az összes többi baljós lénnyel együtt fémjelezze, mennyire pusztasággá teszi az Úr Edomot. De hogy pontosan milyen lény, azt innen nem tudjuk meg, mert a név hapax legomenon, a Bibliában csupán egyszer előforduló szó. A korabeli zsidók számára azonban ismerős kellett legyen, ha ezzel lehetett jelezni a pusztulás mértékét. Mintha manapság azt olvasnánk, hogy egy hely vámpírok és orkok tanyájává lett, a Drakula fészkévé: az utóbbi száz év fantasy-irodalmának termékei eléggé benne vannak a köztudatban, nem kell külön magyarázni őket.

A lili és līlītu szavak a mezopotámiai nyelvekben, sumérban, akkádban és asszírban ʻszellemet’ jelentettek, egyes szövegekben a szélben lakozó, betegséghozó szellemet. Valószínűleg innen és ilyen értelemben került át a babiloni zsidók által beszélt arámba és a Bibliába is. A Kr. u. 4-6. században a területen elterjedtek voltak a „mágikus tálak”, amelyeket a ház alapjába vagy földjébe ástak, hogy mintegy csapdaként fogják meg a házra törő lilitet. A tál belsejébe erre szolgáló varázsigéket írtak körbe, közepén pedig a csapdába esett lilit látható. A tálakat minden helyi kultúra és nyelv használta; sok százat találtak zsidóktól arám nyelven, bibliai vagy talmudi utalásokkal.

Zsidó mágikus tál a 6. sz-ból (fent) és a Penn Museum által begyűjtött kortárs párja (lent)

Jellemző módon a Biblia-fordítások sem tudtak mit kezeni a névvel. A diaszpóra-zsidóság által készített görög fordítás, a Septuaginta a hiénákat „onokentaur” név alatt összevonja a lilittel, s a kecskét, amelyet szatírnak értelmez, „démon”-nak fordítja.

„καὶ συναντήσουσιν δαιμόνια ὀνοκενταύροις καὶ βοήσουσιν ἕτερος πρὸς τὸν ἕτερον ἐκεῗ ἀναπαύσονται ὀνοκένταυροι εὗρον γὰρ αὑτοῗς ἀνάπαυσιν”

„és démonok találkoznak onokentaurokkal, s kiáltoznak egymásnak; ott pihennek meg az onokentaurok is, ott találnak maguknak nyugvóhelyet.”

Alapjában ezt a fordítást követi Szent Jeromos latin fordítása, a Vulgata is, amely a lilitet lamiának, a görög mitológia gyermekevő női démonának fordítja:

„et occurrent daemonia onocentauris et pilosus clamabit alter ad alterum, ibi cubavit lamia et invenit sibi requiem”

„és démonok találkoznak onokentaurokkal, s szőrös lények kiáltoznak egymásnak; ott tanyázik a lamia is, ott talál magának nyugvóhelyet.”

Az ’onokentaur’ jelentése csak kicsivel volt világosabb, mint a lilité: az ὄνος = szamár szó alapján egyfajta szamár-kentaurnak értelmezték. Ilyennek ábrázolja egy 12. századi franko-flamand bestiárium, ahogy a démon találkozik az onokentaurral:


A zsidó rabbinikus irodalomban a név ha elő is fordul – összesen négyszer –, csupán az izajási szövegre utal vissza egyfajta „gonosz szellem” értelemben. Egészen a Kr. u. 8-10. századig, tehát már jócskán a középkor derekáig, amikor egy Sirák fia ábécéje című héber nyelvű traktátus személlyé teszi őt. A traktátus a héber abc szerint sorba állított 22-22 közmondást tartalmaz arám illetve héber nyelven, s mindegyik értelmét egy midrási példabeszéddel világítja meg. Az ide vonatkozó történet szerint Sirák fia (ben Sira) egy amulettel gyógyítja meg Nabukodonozor király beteg kisfiát. Amikor a király megkérdezi, mit írt az amulettre, Sirák fia elmondja, hogy Isten az első emberpárt a föld porából gyúrta, s ilyenformán egyenrangúak voltak. Az asszony, Lilith ezért nem akart Ádám alatt feküdni az ágyban, ahogy a zsidó szexuális erkölcs megkövetelte, hanem ő akart felül lenni. Fellázadt, és a Vörös-tengerhez menekült, ahol démonokkal párosodott. Isten három angyalt küldött utána, Szenojt, Szanszenojt és Szemangelofot, akiknek azonban nem sikerült őt visszahoznia. Csupán annyiban tudtak megállapodni vele, hogy noha immár démonként hatalma van az újszülött gyerekek megbetegítésére, de ha valahová felírják e három angyal nevét, ott nem fogja bántani a gyereket.

A traktátust az irodalom egyfajta szatírának tartja, unatkozó jesivabóherek által összehordott paródiagyűjteménynek, méretes hoaxnak, amely válogatott disznóságok fölötti tudós talmudi hóhmecolással van tele a fingástól az önkielégítésen át a vérfertőzésig (például maga Sirák fia is Jeremiás prófétának és leányának egyesüléséből származott volna). Körülbelül ennyire kell komolyan venni Lilith mint Ádám első felesége hagyományát is. Igaz, a kettős teremtéstörténetben Isten először megteremti a férfit és a nőt saját képmására (Ter 1,27), majd a férfi oldalbordájából megteremti az asszonyt (Ter 2,22), s a szó szerinti értelmezésben hívő írástudók számára ez két teremtés kellett legyen: de akkor hol az első nő? Ezt a logikus hiátust pótolták ki a jesivabóherek a Bibliában és a Talmudban jelentés nélkül árválkodó izajási lilithtel. Előttük azonban sem a zsidó, sem a keresztény egzegetikai hagyomány nem vetette fel és válaszolta meg a kérdést, különösen nem egy „első feleség” kreálásával.

Akárhogy is, a gyermekhalál ellen ajánlott amulett túl jól hangzott ahhoz, hogy ne vegyék komolyan. Better safe than sorry, az amulett elkezdett valósággá válni zsidó körökben s egészen a 20. századig széles körben használták.

Középkori amulett a három madárszerű figurában a három angyal nevével a Sepher Raziel HaMalach (Raziel arkangyal titkos könyve) 1701-es amszterdami kiadásából (fent), 18. századi nyomtatott kimpetbrivl (kind+bet+briv, gyermekágyi levél) a berlini Zsidó Múzeumból (lent), és 19. századi ezüst amulett Lilith figurájával a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből (még lejjebb)

Az amulettel együtt pedig Lilith mint Ádám első feleségének gondolata is fokozatosan gyökeret vert a zsidó népi vallásosságban. Ez az elképzelés azonban még náluk is jobban izgatta a keresztényeket, amint először megismerkedtek ezzel az igen régi és szent titkos tudásnak tartott zsidó hagyománnyal. Ez éppen Firenzében történt a 15. század végén, amikor Lorenzo de’ Medici Platóni Akadémiájában, amelynek Pico della Mirandola, az első keresztény kabbalista is tagja volt, fordítani kezdték a Kabbala és a rabbinikus irodalom szemelvényeit. Ennek köszönhető a motívum felbukkanása olyan művészeknél, akik az Akadémia látogatói voltak. Filippino Lippi például a Santa Maria Novella Filippo Strozzi-kápolnájában festi meg a négy pátriárka között Ádámot, amint Lilith elől védelmezi kisfiát, Szétet, miközben azért még mindig ábrándos pillantást vet dús vörös hajú exére. Egyes művészettörténészek Michelangelo (ugyancsak az Akadémia látogatója) római Sixtus-kápolna-beli kísértőjében, vagy Bosch Gyönyörök kertjének első asszonyában is Lilithet látják viszont, de érvelésük nem meggyőző: ezeket tökéletesen lehet magyarázni a középkori keresztény hagyományból is, amelyet alább látunk majd.




A neoplatonikus irányzat azonban a 16. században elhal. Lilithet majd Goethe idézete támasztja fel, s a preraffaeliták kultusza emeli új magasságokba és teszi „viktoriánus ikonná”, eladdig hogy ma már feminista védőszentnek számít, mint a férfival való egyenrangúságáról le nem mondó első nő.

Érdekes, hogy Lilith mítoszának terjedésével hogyan változnak a modern bibliafordítások, hogyan költözik be az Iz 34,14 „ártó szellem” jelentésű lilithjének kietlen tanyájára a jesivabóherek, Goethe és a preraffaeliták által megteremtett Lilith. Luther még Kobold-nak fordítja a lilithet, a későbbi változatok Gespenster-nek, ʻszellemek’-nek, a 2000-es genfi Schlechter már Lilith-nek. A legkorábbi angol változatok a Vulgatából kölcsönzött lamiá-nak, a King James Version screech owl-nak, azaz kuviknak, aztán a későbbi angol fordítások egyre inkább lilith-nek, sőt Lilith-nek. A magyar Károli még éji boszorkány-nak, a katolikus Szent István Társulati Biblia már személynévként Lilit-nek. Úgy tűnik, a mítosz megtette a magáét, és hamarosan már magából a Bibliából lehet kimutatni, hogy Lilith legalábbis Izajás korától már a zsidó hitvilág szerves figurája volt.

A legelső nyomtatott amulett Lilith ellen, Amszterdam, 1700 k. „Ádám és Éva, Lilith kizárásával. Szenoj és Szanszenoj és Szemangelof őrangyalok, törjétek meg a Sátánt.”

Az Ádámot és Évát a paradicsomban megkísértő leányfejű kígyó képe viszont már jóval azelőtt megszületik, mint hogy a Medici-udvarban fordítani kezdenék a zsidó ezoterikus hagyományt, és nem sokkal azután, hogy a jesivabóherek ökörködése a világra hozza Lilithet mint Ádám első feleségét. Szerzője Petrus Comestor, a 12. századi párizsi teológiai iskola feje volt, aki 1173-ban tette közzé Historia scholasticáját, a középkor „népszerű bibliáját”, amely az egyetemi curriculum alapvető anyagává vált, s a legtöbb európai népnyelvre lefordították. Ebben azt írja:

„Minthogy Lucifer tartott tőle, hogy a férfi leleplezi, ezért a nőt környékezte meg, aki kevésbé éleslátó volt, s könnyebben rávehető a bűnre. Kígyó képét öltötte; a kígyó akkoriban még felegyenesedve járt, mint az ember, csupán Isten átka tette csúszómászóvá. … Egy bizonyos kígyót választott ki … amelynek feje leányéhoz hasonlít, minthogy hasonló a hasonlót szereti; s ő mozgatta a nyelvét, hiszen a kígyó magától nem tudott volna beszélni, ahogy az őrülteken és megszállottakon keresztül is ő szól.”

Két lábon álló leányfejű kígyó Hugo van der Goes Bűnbeesésén (1479 után), a bécsi Kunsthistorisches Museumban

Felegyenesedett kígyó. Furtmeyr-biblia, Regensburg, 1475 után

Speculum humanae salvationis, német, 14. sz. British Library, Harley 4996 f. 4v

Kasztíliai Johanna imakönyve. British Library, Add. MS 18852, fol. 15v

Hóráskönyv, Bruges vagy Ghent, 15. sz. Beinecke Rare Book and Manuscript Library, MS 287, fol. 46r

És itt látható a Lucifer által kiválasztott „egy bizonyos kígyó”: a draconcopes (=ʻkígyólábú’). Az 1491-es Hortus Sanitatisból. Eredetileg Beauvais-i Vince 13. századi Speculum naturaléjából: „Draconcopedes serpentes magni sunt, et potentes, facies virgineas habentes humanis similes, in draconum corpus desinentes.” (A draconcopesek nagy és erős kígyók, amelyek leányarca az emberéhez hasonló, de testük kígyótestben végződik.)

A képet sok más szerző is átvette. Egyik legnépszerűbb terjesztője az a Le Jeu d’Adam című 12. századi normann-angol misztériumjáték volt, amely három színben mutatta be a teremtést, a bűnbeesést és a próféták jövendöléseit a Megváltó eljöveteléről (modern előadása itt látható). Az Európa-szerte játszott darabot többnyire a székesegyházak főkapuja előtt adták elő, s része volt, hogy egy adott ponton egy „elmésen elkészített” kígyó jelenik meg a fán. Minden bizonnyal ez is leányarcú volt, mert figurája átment a portálok ekkoriban készülő faragványaira is.

Párizs, Notre-Dame, nyugati homlokzat, 13. sz.

A kép egy másik fontos közvetítője Boccacciónak A jeles asszonyokról (De mulieribus claris) című könyve volt, amelyet szintén sok nyelvre fordítottak. A jeles asszonyok sora Évával kezdődött, s történetét a 14-15. századi képes kéziratokban a bűnbeesés jelenete illusztrálta, mindig leányfejű kígyóval. A legmegindítóbb az a Boucicaut Mester által díszített 1413-1415 közötti kézirat a Getty Museumban, amelynek kezdő képén a Paradicsom falánál balra íróasztalánál ülő Boccaccio várja a jobbról érkező öreg Ádámot és Évát, hogy oral historyt rögzíthessen velük.

Très Riches Heures du duc de Berry, Limbourg fivérek, 1411-15 fol. 25v

Boccaccio, The Fall of Princes, John Lydgate fordítása, 1450-60. British Library, Harley 1766, fol. 11r

Az olasz szerző művétől már csak egy lépés volt, hogy olasz festő is megfesse a motívumot. Az 1420-as évek elején Paolo Uccellót bízták meg a Teremtés és Bűnbeesés ciklusának megfestésével a firenzei Santa Maria Novella domonkos templom ún. zöld kerengőjében. A képek – amelyeket az Arno 1966-os áradása nagyon megviselt – még frissek voltak, amikor Masaccio itt dolgozott a Szentháromság-freskón, s ezzel párhuzamosan a Brancacci-kápolna freskóciklusán is, ahol hamarosan hasonló emberfejű kísértő jelenik meg.




Láttuk tehát a szereplőket; kezdődjék a ciklus.

Bálnaölő Szent Rafael

Szent Rafael arkangyal ikonja a Kék-Nílus hídjánál álló kápolnán, 19. sz.

Írtam már, hogy a keresztény világ peremén, meglehetős elszigeteltségben élő etióp egyház ikonográfiája, azaz ábrázolásainak rendszere külön úton fejlődött, és sok olyan képi formulát alakított ki, amely apokrifnak számít a többi keresztény egyház számára.

Ilyen például a hét arkangyal hangsúlyos szerepe a templomok freskóin. A Tana-tavi etióp kolostortemplomok kör alakú faépítmények, amelyeken belül körbejárható, négyzet alaprajzú kőszentély áll. A szentély négy oldalán egy-egy kapu nyílik (pontosabban áll zárva a közönséges hívő előtt), s ezek ajtószárnyaira két-két arkangyal (az utolsóra a hetedik arkangyal és Szűz Mária) egész alakos figuráját festik.

Szent Rafael arkangyal (jobbra) az Ura Kidane Mihret kolostortemplom egyik kapuján. A nagy hal ledöfésének ellenpárja mindig egy másik tengeri jelenet, az átkelés a Vörös-tengeren, és a fáraó seregeinek vízbe pusztulása.

Ki tudja közülünk felsorolni a hét arkangyal nevét? Valószínűleg nem sokan. A Biblia ugyanis felekezettől függően csak két, illetve három nevet említ. Mikaelt, aki tüzes karddal taszítja le a lázadó angyalokat, és Gábrielt, aki kezében liliommal átadja Máriának az isteni üzenetet, mindenki ismeri. A katolikus Biblia pedig magában foglalja még Tóbiás könyvét is, amelyet a zsidó és protestáns Szentírás nem fogad el, minthogy héber eredetijét nem ismerték, csak görög változatban maradt fenn. Ebben egy harmadik arkangyal, Rafael kíséri el a fiatal Tóbiást Ninivéből Médföldre – Ekbatanába/Hamadanba, annak idején jelentős zsidó településre, Eszter királynő és Mordechaj későbbi temetkezőhelyére, hogy a mai purim-ünnephez is kapcsolódjunk.

Ugyanakkor, apokrif vagy sem, éppen ez a könyv az, amelyen az arkangyalok hetes száma alapul. Az utolsó részben az arkangyal felfedi magát: „Rafael vagyok, egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen.” (Tób 12,15) A hét főangyal – a hét bolygó ura – elképzelését a zsidóság éppen akkor, az asszír-babiloni fogság idején vette át az őket körülvevő népektől – elsősorban a zoroasztriánus vallásból, ahol az ötlet először felmerült –, amikor Tóbiás története is játszódik. A jezidi kurdok ugyanebből a kultúrából őrizték meg a hét arkangyal kultuszát, amely miatt most az ISIS szélsőségesei mészárolják őket. A kultusz az első századokban a helyi kereszténység körében is népszerű volt, annyira, hogy a 363-as laodiceai zsinatnak (35. cikkely) külön meg kellett tiltania az angyalok imádását, és csupán tiszteletüket engedélyezni. A latin egyház ezt a három ismert nevű arkangyalra korlátozta, míg az orthodox egyház máig megőrizte a hét arkangyal tiszteletét, amelynek november 8-án külön ünnepet is szentel „az arkangyalok gyűlése” (Σύναξη τῶν Ἀρχαγγέλων), „Mihály arkangyal gyűlése” (Собор Архистратига Михаила), avagy „a testetlenek gyűlése” (Σύναξη τῶν Ἀσωμάτων) néven. Ezen a gyűlésen a hét, név szerint megjelölt arkangyal tart tanácsot az idők végezetén, közvetlenül az utolsó ítélet előtt.

Mihály arkangyal gyűlése. Orosz ikon, 19. sz., a hét arkangyal glóriájában neveikkel: Jegudiel, Uriel, Selaphiel, Barakhiel, Gabriel, Mikael, Rafael (utóbbi mellett a fiatal Tóbiás, kezében a hallal)

Az etióp ábrázolások között különösen figyelemreméltó Rafael alakja, aki mindig egy nagy halat döf át lándzsájával. Tóbiás könyvében az együtt vándorló Rafael és Tóbiás útközben a Tigrisből fognak ki egy hatalmas halat, amelynek szívét és máját később Asmoneus démon elűzésére, epéjét pedig Tóbiás apja, Tobit vak szemének meggyógyítására használják. Vélhetnénk, az etióp Rafael-képeken is Tóbiás könyvének halát látjuk. Különös azonban, hogy a hal mellett vagy a hal hátán mindig kis kápolnát látunk, benne imádkozó emberekkel. Mi lehet ez?


A választ egy etióp forrás adja meg. A 14. századi Synaxarium Aethiopicum, az etióp szentek ünnepek szerint rendezett életrajza szeptember 8-ára teszi Rafael arkangyal ünnepét, akiről többek között a következő csodás történetet beszéli el. Szent Teofil kopt pátriárka (385-412)

„…számos templomot épített, közöttük azt, amely egy szigeten állt Alexandria városán kívül, s amelyet a dicsőséges Rufaʿel (Rafael) arkangyalnak szenteltek. Ám miközben a hívek a templomban imádkoztak, lám, a templom falai remegni és repedezni és ingadozni kezdtek. S akkor látták, hogy a templom egy tengeri bálna hátára épült, amelyen nagy mennyiségű homok halmozódott fel. A bálna addig szilárdan állt egy helyben, és most a sátán indította mozgásnak, hogy elpusztíthassa a templomot. A hívek és az érsek pedig egy hangon kiáltottak fel és könyörögtek Krisztus Urunkhoz, s kérték a dicsőséges Rufaʿel arkangyal közbenjárását. S a legméltóságosabb Isten elküldte a dicsőséges Rufaʿel arkangyalt, aki megkönyörült az emberek fiain, s lándzsáját a bálnába döfte, mondván néki: „Isten parancsából maradj állva, s ne mozdulj helyedről”. S íme a bálna a helyén maradt és nem mozdult. És számos csodajel történt és sok beteg nyerte gyógyulását abban a templomban. S ez a templom fennmaradt mindaddig, amíg el nem jött a muszlimok uralma [641], mert akkor lerombolták, a bálna a mélybe süllyedt, helyét a tenger foglalta el, és sokan megfulladtak, akik ott laktak.”

A történetben két vándormotívumra ismerhetünk. Az egyik a nagy tengeri hal, amelyet szigetnek néznek, s kikötnek rajta, ám egy idő múlva alámerül a tengerbe. Legismertebb példáját a 6. századi ír Szent Brendan apát tengeri utazásaiban olvassuk, ahol az apát és társai éjszakára kikötnek egy szigeten. Amikor azonban reggel misét mondanak, majd tüzet raknak, a sziget a legnagyobb rémületükre megmozdul és lassan elúszik. A társak hanyatt-homlok menekülnek vissza a hajóra, s ott tudják meg Szent Brendantól:

„Isten az éj leple alatt egy szent látomás által felfedte nekem a titok nyitját. Nem sziget az, ahol voltunk, hanem egy hal, méghozzá az óceán halainak legkiválóbbika, amely mindig arra törekszik, hogy összeérintse a fejét a farkával, de hatalmas volta miatt ez nem sikerül neki. A neve Jasconius.”

Navigatio Sancti Brendani Abbatis. Szent Brendan apát tengeri utazása, 10. fejezet, fordította Majorossy Judit, 2001

Szent Brendan szigete, 1230-1240 k. British Library, Harley MS 4751, f. 69r.

A másik vándormotívum pedig a nagy hal / víziszörny legyőzése. Ez a történet gyakran szerepelt a különféle teremtéstörténetekben Mezopotámiában, ahol Tóbiás könyve is keletkezett: az istenség (Ninurta, Marduk, Hadad stb.) legyőzi a káosz őstengerében élő nagy halat / kígyót / sárkányt, s belőle teremti meg / rá alapozza a világot. Ezt a mítoszt a zsidók is átvették a babiloni fogság idején, s noha később a Teremtés könyvének elején olvasható kétféle teremtéstörténettel helyettesítették, nyomai megmaradtak a Bibliában: így Jób 40:25-32-ben, ahol Isten az egykori küzdelem felelevenítésével emlékezteti Jóbot az Ő nagyságára: „Ki tudod-e horoggal fogni a Leviatánt… köt-e szerződést veled, hogy fogadd szolgádul egyszer s mindenkorra?” vagy a 74. zsoltárban, amely Isten nagyságának illusztrálására röviden összefoglalja a teremtésmítoszt:

„Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét. A Leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek. Te hívtad elő a forrást és patakot, elapasztottál ősi folyamokat. A tied a nappal, a tied az éj, te helyezted el a napot és a holdat. Te jelölted ki a föld határait, te alkottad a nyarat és a telet.” (Zsolt 74:13-17)

A Leviatánra alapozott teremtés a łańcuti haszid zsinagóga középpontjában (bimájának boltozatán), 18. sz. vége

Rafael etióp legendája nagy hasonlóságot mutat ezzel a teremtéstörténettel: az arkangyal Isten parancsára ledöfi a nagy halat, hogy szilárd alapjául szolgáljon Isten házának. Lehetséges, hogy az etióp hagyomány megőrzött valamit a zsidó mítoszból, amelyben talán éppúgy Rafael arkangyal végezte el Isten parancsára az ősi víziszörny leigázását, ahogy a lázadó angyalokat is Mikael veri ki az Ő nevében a mennyekből az alvilágba?

Emellett szól egy olyan motívum, amely mintegy véletlenül maradt benne Tóbiás könyvében. A „Tóbiás kutyája” néven ismert probléma legalábbis a hitviták kora óta izgatja a kommentátorok fantáziáját. Arról a kutyáról van szó, amely két ízben is minden előzmény és magyarázat nélkül tűnik fel egy-egy említés erejéig, majd tűnik el minden további szerep nélkül Tóbiás könyvében:

„Az ifjú meg az angyal útra kelt, a kutya meg ment utánuk.” (Tób 6:2)

„Meg is jöttek mind a ketten, a kutya meg ment utánuk.” (Tób 11:4)

Tóbiás és Rafael elindulnak, majd visszatérnek, s e két alkalommal a kutya is felbukkan mellettük. Jacob van Maerlant, Rijmbijbel. Utrecht, 1332, Michiel van der Borch miniatúrái

Naomi S. S. Jacobs elemzése (What about the dog? Tobit’s mysterious canine revisited, 2014) szerint a kutya egy részletesebb népi elbeszélésből maradt benne Tóbiás könyvében, amelyet – mint görög népnyelve is utal rá – egyfajta szórakoztató-tanító midrási történetként írhattak. Az eredeti elbeszélésben pedig éppúgy a nagy halat/víziszörnyet legyőző Rafael segítőtársa lehetett, ahogy a hasonló mítoszokban is a gonoszűző kutya segíti a víziszörnyet/sárkányt legyőző istenséget. A végső változatban is a hal-sztori két kulcspontján bukkan fel: a nagy hal kifogása előtt, illetve amikor Tóbiás és Rafael a hal epéjével meggyógyítják a vak Tobitot.

Elképzelhető tehát, hogy az etióp ikonográfia egyedülálló motívuma, a nagy halat ledöfő és rajta Isten házát szilárdan megalapozó Rafael arkangyal, éppúgy, ahogy a Kr. e. 3-2. században mezopotámiai vagy egyiptomi görög nyelvű zsidó diaszpórában keletkezett Tóbiás könyve, a legősibb „harmadik teremtéstörténet” emlékét őrizte meg a zsidó és keresztény vallás e két peremvidékén, ahol a Kr. e. 6-5. századi Júdeában megszerkesztett hivatalos Teremtés könyvének tekintélye még nem borította teljesen feledésbe az eredeti mítoszt.

Szent Rafael arkangyal (jobbra) az Azwa Mariam kolostortemplom egyik kapuján.

A halas jelenet amúgy is jól illik ide, a Tana-tó szigetein épült kolostorokba. A közel kéttucatnyi kolostor freskói szívesen nyúlnak vissza azokhoz a bibliai vagy apokrif jelenetekhez, ahol a szent szereplők halat fognak vagy halat esznek, ilyen módon megáldva és magasabb szférába emelve a szigetek lakóinak legfontosabb napi betevőjét.