Kolumbusz koporsója

„Ég és föld között lebeg, mint Mohamed koporsója,” tartja a mondás, persze tévesen, mert Mohamed koporsója Medina földjében nyugszik. Az elképzelés Embricho Moguntinus 11. század végi Vita Mahumetijéből, az első európai Mohamed-életrajzból ered, amely szerint Mohamed koporsója mágnesek révén lebeg ég és föld között, hogy csalárd módon imitálja a keresztény szentek levitációját és lenyűgözze az együgyű muszlimokat.

Van azonban legalább két másik koporsó, amely tényleg ég és föld között lebeg. Az egyik ráadásul egy igazhitű muszlimé. Bem apóé.

Józef Bem az 1849. augusztus 9-i vesztes temesvári csata után Konstantinápolyba emigrált. A nagy hírű hadvezért örömmel fogadták az oszmán hadseregben, de katonatiszt csak muszlim lehetett. Bem ezért 74 tisztjével együtt áttért, és 1850. december 10-én bekövetkezett haláláig Aleppóban szolgált. Innen szállították haza hamvait 1929-ben szülővárosába, Tarnówba. A lengyel egyház azonban nem engedélyezte, hogy muszlimként a katolikus temető megszentelt földjébe temessék. És minthogy a zsidón kívül – ahová azért mégse – egyéb temető nem volt, ezért egy parkban ásott tó közepébe, hat korinthoszi oszlop tetejére helyezték el a koporsót. Ég és föld közé. Még török nevét is ráírták: مراد پاشا, Murad pasa.

A másik lebegő koporsó Kolumbusz Kristófé a sevillai székesegyházban. Noha egy áttérés talán itt is befigyelt, de ennek nincs köze a koporsó lebegéséhez. A historizáló művész, Arturo Mélida (1849-1902) olyan Kolumbusz-kori koporsóhordozó előképeket tartott szem előtt, mint Philippe Pot Louvre-beli síremléke (1480 k.), Hieronymus Cock 1559-es V. Károly császár gyászmenete, vagy barátja, Francisco Pradilla rendkívül sikeres Őrült Johanna (1877) c. festménye.

Kolumbusz a spanyolországi Valladolidban halt meg 1506. május 20-án, itt is temették el a ferences templomban. Fia, Diego kérésére 1509-ben Sevillába vitték át, ahonnét 1492-ben felfedező útjára indult. Itt a karthauzi kolostorban, amelyet életében különösen szeretett, helyezték „örök” nyugalomra.

1536-ban vagy 1544-ben hajózták át Santo Domingo szigetére (ma Dominikai Köztársaság), fia, Diego hamvaival együtt, a frissen befejezett Santa Maria de la Encarnación székesegyházba. 1795-ben, amikor Spanyolország Franciaországnak engedte át a szigetet, Havannába menekítették át.

Havannában a század közepétől indult kezdeményezés, hogy Kolumbusz hamvainak méltó emléket emeljenek. Először nyilvános emlékműre gondoltak a temetőben, de aztán a székesegyházba tették át a helyszínt. Hogy megerősítsék a sziget és Spanyolország összetartozását, közvetlenül az összeomlás előtt, a madridi Képzőművészeti Akadémiától rendelték meg az emlékművet. A pályázatot Arturo Mélida nyerte el, s a síremléket 1891-ben állították fel a havannai székesegyházban. Majd amikor Spanyolország 1898-ban Kubát is elveszítette, újra visszahozták Sevillába, s itt 1902-ben helyezték el a székesegyházban.

Közben 1877-ben Santo Domingón felfedeztek egy urnát azzal a felirattal: „A jeles és kiváló férfiú, Don Colón, az óceán admirálisa.”

A sevillai koporsó tartalmát a granadai egyetem 2006-ban bevizsgálta, s DNS-e megegyezik Kolumbusz bátyja, Diego hiteles DNS-ével. Lehet, hogy a santo domingói urna fia, Diego hamvait tartalmazza, aki ugyanezt a címet viselte?

Szép élete volt Don Colónnak, de hányattatott halála.

A Kolumbusz-síremlék viaszmodellje a madridi Prado állandó kiállításán

Arturo Mélida 1891-ben már Spanyolország egyik legnagyobb historizáló építészének és szobrászának számított. Mélyen tanulmányozta a 15-16. századi spanyol stílusokat, a mudéjar (pszeudo-mór) és plateresco (spanyol reneszánsz) építészetet, és 1881-ban ő nyerte el az 1478-ban alapított toledói San Juan de los Reyes kolostornak, a spanyol királyság alapító emlékművének helyreállítását. Ebben a vizuális keretben fogalmazta meg Kolumbusz síremlékét is.

Amikor 1899-ben a síremléket – nagy nehézségek árán – visszahozták Kubából Spanyolországba, s úgy döntöttek, a sevillai székesegyházban állítják fel, helyet kellett keresni neki. A leglogikusabb javaslat az úgynevezett „Régi Szűz kápolnája” volt, amelynek középkori Szűz Mária-képe elől – erről majd még bővebben írok – indultak és oda tértek vissza hálát adni a tengerészek évszázadokon át. De a monumentális síremlék szétfeszítette volna az apró kápolna látványát. Ezért végül úgy határoztak, hogy a kereszthajóban állítják fel, közvetlenül Kolumbusz védőszentje, az egész falat betöltő hatalmas Szent Kristóf-freskó előtt.

Az admirális koporsóját négy allegorikus alak, Mélida szavaival a négy akkori spanyol tartomány megszemélyesítése hordozza. Az összeválogatás kissé tendenciózus, a 19. századi spanyol nacionalizmus céljait szolgálja. Elöl Kasztília és León figurái állnak, noha a két királyság már 1230-ban egyesült Kasztília néven. Így kettébontva, mint a Fidesz és a KDNP, hogy kézenfekvő párhuzammal éljek, többnek látszanak egynél. Aragón királysága, amellyel Kasztília 1492-ben egyesül spanyol királyságként, csupán hátul tartja a koporsót, mert Mélida szerint „nem volt akkora szerepe az Újvilág felfedezésében”. Ez igaz is, mert Aragónia kereskedőit és tengerészeit királyi rendelet tiltotta el az atlanti hajózástól. Az aragóniai korona alá tartozó Barcelonában a Kolumbusz-szobor máig hátat fordít a tengernek, hogy jelezze: ők ott se voltak.

Kasztília köpenyén a nevét adó várat viseli. Kezében evezőt tart, rajta delfinnel, jelezve, hogy Kasztília engedélyezte Kolumbusz kifutását a tengerre.

León nevének megfelelően nagy oroszlánt visel köpenyén, noha ez hamis etimológia. A tartományt az őt biztosító római Legio VI-ról nevezték el, mint a középkoron át használatos regnum Legionense neve mutatja. A figura szoknyáján további jelképekkel büszkélkedik: a meghódított Galíciára és Granadára utaló Jakab-kagylókkal és gránátalmákkal. Keresztes végű lándzsájával is egy gránátalmát szúr át, utalással a muszlim Granada meghódítására ugyanabban az évben, 1492-ben, amikor Kolumbusz kihajózott az óceánra.

A koporsó hátsó sarkát fogja Aragón, az ugyancsak 1492-ben létrejött Spanyolország másik alapító királysága. Címere szerint függőleges vörös-sárga sávos szoknyát kellene viseljen, de minthogy a 19. század végén ez már az önállóságra törekvő Katalónia jelképe lett, ezért Mélida másik jelkép után nézett. És meg is találta az egykor Aragóniához tartozó valenciai királyságban. Ennek címerállata a denevér volt. Eredetileg talán sárkány, griff vagy más címerképesebb állat lehetett, de már a 13. században denevérré változik, s ehhez az a legenda is járul, hogy a muszlimok ellen harcoló I. Jakab valenciai király seregét denevérek surrogása ébresztette rá az ellenség éjszakai támadására.

A negyedik tartomány Navarra, amelyet Spanyolország csak 1512-ben fog bekebelezni. Ennek címere a lánc, különös nyolcágú formában összerendezve, közepén kék türkizzel. Ennek is van legendája, miszerint az 1212-es navas de tolosai győztes csatában, amelyet az andalúziai muszlimok csak maʿerakat al-eikab, „a büntetés csatája” néven jegyeztek, egyszóval a mór Mohács napján a navarrai csapatok bizonyos láncokat törtek volna át, behatolva a muszlim vezér sátrába és elragadva ékkövét. Ám legyen.

A koporsóhordozó figurákon azonban valami furcsát tapasztalunk. Egy admirális koporsóját, úgy várnánk, vén tengeri medvék vagy marcona katonák hordozzák. Ezek a figurák azonban szakálltalan, sima arcú, nőies fiúkák, sőt nők, még ha a szobrász ezt nem is hangsúlyozza túl.

Nők, férfiruhában és férfiszerepben – netán hermafroditák? – egy katedrálisban? Lefóliázni!

A helyzet láttán azonban csak a keresztény hagyományokat nem ismerő neofita esik kétségbe. A keresztény irodalom és művészet ugyanis bőségesen ismer férfiruhát és fegyvert öltő nőket, akiknek nő mivoltát kifejezetten hangsúlyozni kell, ezért, akárcsak a síremléken, szoknyát is viselnek. Ezek az erények, amelyek a Prudentiustól eredő psychomachiában, azaz a lélekért folytatott csatában megküzdenek az ugyancsak nőként ábrázolt bűnökkel. Ők állnak talpig fegyverben a chartres-i északi kereszthajó kapujában, s az ő szerepüket és öltözéküket véglegesíti Cesare Ripa 1593-ban az Iconologiában, az allegóriák négy évszázadon át mértékadó enciklopédiájában.

De miért nők? Mert a neolatin nyelvekben az elvont fogalmak, így az erények nevei, nőneműek. Ugyanígy a tartomány, región is nőnemű a spanyolban. A négy tartományt férfiként ábrázolni, bármennyire is illene a szerephez, éppúgy kognitív disszonanciát okozna a spanyol szemlélőben, mint a koporsót hordozó nők látványa a nemek nélküli nyelvet beszélő magyarban.

Эпидемия – Vongozero. Menekülés a tóhoz (Netflix, 2019)

Moszkva, 2019. Járvány kezdi szedni áldozatait a városban. Véres köhögéssel kezdődik, az áldozat szeme vérbe borul majd kifehéredik, végül két-három napon belül meghal. Orvosság nincs ellene. A hatóság karantént rendel el minden megbetegedés körül, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fertőzöttet kivégzik, a körülötte élőkre pedig lassú pusztulás vár, ha csak a fegyverrel felszerelt egészségügyi dolgozók az egyszerűség kedvéért le nem mészárolják mindannyiukat. És hát miért ne.

Ahogy Shaun Tan The Arrival-jében (2007) meséli a minden bizonnyal kelet-európai menekült

Még fel sem fogjuk igazán, mi történik, amikor Szergejnél és pszichológus feleségénél megjelenik Szergej évtizedek óta nem látott apja. Elmondja, hogy ők a kutatóintézetben társadalomtudós-matematikusként többször is lemodellezték, mi fog történni egy ilyen járvány esetén: a társadalom széthullása, az erősebbek uralma, a mindenki önmagáért anarchiája, erőszak, fosztogatás, mészárlás. Úgyhogy most azonnal kell csomagolni és indulni északra, a néptelen Karéliába, Vongozero tavának szigetére, ahol ő már erre az esetre előkészített egy menedékhelyet.

Az út csak ezer kilométer, de már az indulás sem egyszerű. Az anarchia a vártnál hamarabb következik be, a hadsereg és rendőrség fosztogatni és mészárolni kezd. Végig az úton mindenki mindenki ellen: a fegyveresek a lakosságot ölik, a lakosság a fegyvereseket. Az egészségügyi osztagok egész falvakat mészárolnak le, a túlélők partizáncsapatokban vadásznak az egészségügyisekre és minden idegenre.

Nagyon ismerős helyzet. A kórházi mészárlás egyetlen túlélője, egy nővér hiába meséli, mit látott, a falu a hatalmat igyekszik igazolni. „Bizonyára így kellett tenniük.” „Hiszen úgyis meghaltak volna, hát fertőzöttek voltak.” „Nem is a mieink voltak, hanem… hanem… kínaiak!!!” A nővér által elhozott katonai rádió aztán egyértelművé teszi a helyzetet, de a legtöbb ilyen helyzetben nincs ott ez a rádió.

A fiktív apokalipszisben több megdöbbentő dolog is van. Az egyik, hogy öntudatlanul elővetíti az egy évvel későbbi valódi járványt. Ez persze nem a forgatókönyvíró jövőbelátásának köszönhető: a film Jana Vagner jóval korábbi, 2011-es Vongozero című regényén alapul. Ahogy Szergej apja, úgy Jana Vagner is csupán lemodellezte, mi várható az orosz társadalomtól egy ilyen könyörtelen járvány esetén.

És ami még megdöbbentőbb, hogy az író, ahogy a matematikus is, kíméletlen ítéletet mond az orosz társadalom fölött. Hogy a társadalmi rend illuzórikus, hogy egyetlen pillanat alatt visszatérhet az a mindenki mindenki ellen, csak még szélsőségesebb formában, ami az 1990-es évek elején volt, amit a 90-es évek orosz írói hideglelős regényekben és elbeszélésekben mutattak be, s ami végül a KGB diktatúrájának visszatéréséhez vezetett, mert az orosz társadalom szerint még az is jobb, mint ami volt. És nagyjából az, amit az orosz katonák és Wagner-zsoldosok az elmúlt években Szíriában, Maliban, Ukrajnában mutattak be, a szabadjára engedett erőszak pokla, amit, ne legyen kétségünk, mi is megtapasztalnánk, ha az orosz hadsereg Ukrajnát elfoglalva tovább haladna Európa felé, ahogy azt az orosz kormány 2021. decemberi kettős hadüzenete már előrevetítette.

De az orosz társadalom igazi mély szétrohadottságát nemcsak a külső erőszak mutatja meg, hanem ami sokkal fájdalmasabb, azok a viszonyok is, amelyek az elvileg összetartozó és gyakorlatilag egymásra utalt menekülők között vannak: a keménység, a gyűlölködés, az önzés, és hogy voltaképpen mindenki manipulál és kihasznál valakit. A film végéig tart, míg a külső erőszaktól eljutunk eddig a felismerésig, de akkor nagyot szól.

És ezen a ponton, ahogy a legjobb orosz művekben, megjelenik a transzcendencia is az autószerelő-szerzetes, az egyetlen figura jóvoltából, aki a tisztaságot képviseli. És a vágy, amely a nyomoruk legmélyére leért szereplőkből feltör, hogy legalább egy kicsit kapjanak ebből a tisztaságból. Nem sokat, és az sem a megváltást hozza el számukra – a film nem hittérítő tanmese akar lenni –, de mégis megemeli őket.

A befejezés nyitott és ütős. Ahogy a külső erőszaktól való elvonulás idillje az egymás közötti erőszak miatt csődöt mond, s ahogy egy újabb külső hatalom messziről figyeli ezt, mint egy kutató a laboratóriumi egereket. Annyira jó a befejezés, hogy nem is tudom, hogyan akarják ezt folytatni – mert megvan már a második évad oroszul, csak a Netflix még nem vette meg. A jelen helyzetben talán nem is fogja, és ez dramaturgiailag lehet, hogy nem is baj.

Én éppen 2019-ben tettem meg ezt az utat autóval, nemcsak Vongozeróig, hanem onnan még félezer kilométerrel északra, a Szolovki-szigeti kolostorokig és vissza. Nem volt könnyű az út, de azt nem is képzeltem, milyen imaginárius apokalipszis tombol körülöttem.

A film útijelenetei visszahozták azokat az emlékeket, a fenséges tájak, a végtelen magány képeit, mint ez itt alább. Olyan táj ez, ami tud hiányozni. És a jelenleg zajló kis apokalipszis miatt még hiányozni is fog jó ideig.

Az utolsó jobbágyfalu Európában

Ha az ember a málagai repülőtérről autózik a Málagai-hegységen át Andalúzia belseje felé, nem sokkal az antequerai csomópont előtt, ahol az utak szétágaznak Sevilla, Córdoba és Granada felé, az út mentén egy dombtetőről házak kompakt együttese tekint le rá, hagyományos andalúz fehér házak, amelyek úgy vetik hátukat egymásnak, úgy állnak össze egyetlen zárt településsé, mintha egy régi történetet őriznének. Engedek a megérzésnek, letérek az útról, hogy meghallgassam a történetet.

A bekötőúton a falu felé közeledve még inkább szembeötlő a település zártsága. A meleg januári napfényben ragyogó szántóföldek és olajligetek mögött egyenes vonalba rendeződő fehér homlokzatok mintha egy erődtelepülés első védőfala lennének, jobbra, a fehér templomtorony mögött a nagy épülettömb pedig mintha erődített kolostor vagy vár lenne.

Nem is csalódunk nagyot. Ahogy leparkolom az autót a falu bal szélén, és végigsétálok a templom felé vezető Granada utcán a zárt sorú fehér házak között – a másik két utca a Sevilla és Málaga nevet viseli, mintegy tippet adva, hová lehet innen elmenni – a fehér templomtorony mögött egyre szélesebben kibontakozik egy vaskos falú épülettömb sok ablakos homlokzata. Ez az évszázadok toldozgatásából összeállló nagy parasztvár végső soron nem más, mint a mór Cabeche vagy Qawŷ vára.

Cabeche várát elsőként az Andalúzia aranykorában, a 10. században élt córdobai történetíró, Ahmad ibn Muhammad al-Razi említi Az andalúz uralkodók történetében, amely spanyol nyelven A mór Rasis krónikája címmel vált ismertté. Eszerint a vár Andalúzia korai időszakában, valamikor az omajjád emirátus idején épült.

Qawŷ várát a 15. századi granadai Muhammad Abu Yahya ibn ʿĀsim Yannat al-Rida krónikája említi azoknak a váraknak a sorában, amelyeket a keresztények 1410-ben elfoglaltak a granadai szultánság nyugati határvidékén, de 1447-ben a muszlimok egy időre visszahódítottak tőlük. Ibn ʿĀsim elég pontosan leírja a vár helyét, s ez nagyjából egybeesik Cauche várával. Hogy ez az al-Razi által említett Cabeche várával is azonos lenne, azt nem tudjuk, mert al-Razi nem ad pontos helymegjelölést, de nincs kizárva.

Annyi bizonyos, hogy a vár mór erődítményként évszázadokon át felügyelte a Malagából Medina Antequerába vezető főutat.

A település azonban sokkal régebbi múltra tekint vissza. A mór erődtől kissé délre máig láthatóak a római kori Aratispi városka alapfalai, amelyet a helyiek Cauche el Viejónak is neveznek, mintha innen jött volna a mai Cauche falu eredeti lakossága. Ennek faragott köveiből épült a falu malma is, amely ma romosan áll a Cauche folyócska partján. És innen származik három szépen faragott 2. századi római feliratos kő is, amelyeket a falu templomának tornyába falaztak be – a helytörténet szerint 1731-ben – olyan elhelyezésben, ami nem egyszerűen az ingyen kőanyag felhasználására, hanem antikvárius érdeklődésre utal.

A délkeleti sarkon beforduló kő az ebben a tartományban, Hispania Baeticában született Traianus császár (53-117) halálának állít emléket. Vége: Res publica Aratispitanorum decrevit et dedicavit – az aratispi közösség rendelte és állíttatta.

Egy sírkő ugyanezen a déli falon M. Fulvio Senecioni Aratispitano kezdettel – az aratispi Marcus Fulvius Senecio számára állíttatták barátai

A torony szomszédos, keleti falán lévő követ az ugyancsak helybéli születésű Hadrianus császár (76-138) tiszteletére állították: Res.P. Aratispitana D.D. – az aratispi közösség rendelte és állíttatta

Miután II. Ferdinánd 1487-ben elfoglalta Málagát, a granadai szultánság legdélibb erősségét, a tőle függő Qawŷ is elesett, s a király több más kis mór erődítménnyel együtt leromboltatta. A vár elnéptelenedett környékét 1509-ben telepítette újjá a közeli Antequera városa keresztény lakókkal, így ez a falu is megkapta a lakosságot váltó Andalúziára annyira jellemző „Villanueva”, új telep nevet. Az ő leszármazottaik a mai Villanueva de Cauche falu 65 lakója. A földbirtokot pedig az Arreses nemesi család kapta meg a királytól, akiknek nyolcadik leszármazottját, Pedro de Arreses y Aspillagát 1679-ben őrgrófi rangra emelték. Ők építették a mór erődítmény romjain a mai udvarházat, amelynek falához fut a falu három utcája.

A három utca harmincöt házának lakói ilyenformán évszázadokon át a cauchei őrgrófok jobbágyai voltak. Az ő földjeiket művelték, részben robot formájában, részben saját célra de tized fejében. Cauche lakói még az ezredfordulón is rendszeresen szállítottak fel tyúkokat és terményeket az udvarházba. Házaikról, noha nemzedékeken át lakták őket, nem volt tulajdonlevelük, csupán egy, a márki által aláírt irat, amely engedélyezte ottlakásukat. Ilyenformán a házakat sem eladni, sem átépíteni nem lehetett.

2005-től az új örökös a nemesi birtokot modern gazdasággá szervezte át, és lehetőséget adott Cauche lakóinak az általuk művelt földek megvásárlására 90 euro/m² áron. Ez meg is történt, de az új tulajdonosok csupán egy magánszerződést kaptak, földhivatali bejegyzést nem, mert az antequerai földhivatal nem volt képes új parcellák szerint átalakítani az őrgrófi birtok nyilvántartását. Végül 2015-ben sikerült megoldani az átszervezést, és a földek és a házak tulajdonjogának bejegyzését. A középkor 2015-ben Európa utolsó jobbágyfalujában is véget ért.

A falu látképén mindez nem sokat változtatott. Legjelentősebb épülete ma is az őrgrófi udvarház és a templom. Közösségi intézmény ezen kívül csak egy van a faluban, az „Antigua Peña”, azaz a Vén Klub, a kocsma. Ez mostani ottjártamkor zárva volt, de a feudalizmus végéről cikkező helyi lapok szerint amúgy nagy élet folyik itt. Üzlet nincs: naponta kétszer jön a boltosautó kenyérrel, hússal, hallal és más alapélelmiszerekkel, szombaton pedig a mozgó áruház. „Ugyan melyik másik faluban hozzák házhoz az árut?” büszkélkednek a lakók. A faluképre szigorú műemlékvédelmi előírások vonatkoznak. Ha a középkor végetért is, a hagyományos andalúz fehér házakat – amelyeket a jobbágyi kötöttségek őriztek meg – minden változtatás nélkül fenn kell tartani.

Villanueva de Cauche ma délután repülőgépről fotózva

A háromkirályok üvegtrombitája

A háromkirályok immár évről évre tiszteletüket teszik ünnepnapjukon itt a blogon. Ez alkalommal Mallorcából jelentkeznek be, ahová tegnap este érkeztek díszes karavellájukon, majd dúsan megrakott tevéikkel és fényűző kíséretükkel áldást és ajándékokat osztva bejárták Palma óvárosát, pontosan azon az útvonalon, amelyen két hét múlva majd a démonok vonulnak végig tüzes szekereikkel.

A háromkirályok menetét ma rezesbanda kíséri és tölti be az utcákat a felvonulás jelentőségéhez mért zenebonával. A tizenkilencedik században azonban a kaotikus zenei aláfestést még maga a lakosság szolgáltatta, s ennek jellegzetes hangszerei a kagylókürt és az üvegtrombita voltak. Utóbbiaknak a mallorcai etnomuzikológus Amadeu Corbera Jaume szentelt nemrég külön tanulmányt. Ebben kimutatta, hogy az üveghangszereket a palmai Santa Catalina negyed üveggyári munkásai készítették szórakozásból, két valódi munka között.

„Örömünk akkor hágott a tetőfokára, amikor a tömeg kiáltozása és sikoltozása, elvegyülve az apokaliptikus üvegtrombiták éles hangjával és a kagylókürtök mély búgásával, betöltötte az ucát, hirdetve, hogy itt vannak a Királyok.
»A Szent Királyok!« kiáltottuk. És tódultunk ki az erkélyre, faltuk szemünkkel a csődületet, az égő fáklyákat lóbáló gyerekeket és sihedereket, közöttük egy feketére mázolt arcú, piszkos és rongyos ruhába öltözött figurával, fején két különböző színből formált turbánnal, egy kétágú létra tetején, amelyet fél tucatnyi utcagyerek vitt a vállán hatalmas hangzavar közepette.” (Miquel Binimelis, La Tradición 1897)

Az üvegtrombitákat többnyire a rakoncátlan sihederek fújták, bele a járókelők arcába, és egyéb módokon is kötözködve velük. A háromkirályok menete Palmán egyszersmind az utcai erőszak többé-kevésbé tolerált rituális alkalma is volt, mint manapság a szurkolók felvonulása a focimeccsek előtt és után.

„A legnagyobb felháborodással ragadunk ma tollat, hogy elítéljünk bizonyos cselekményeket, amelyeket tegnapelőtt este követtek el fiúcsapatok, akik minden megfontolás nélkül, üvegtrombitákkal, kagylókürtökkel és más különféle disszonáns hangszerekkel felszerelkezve járták a város utcáit, kezükben fáklyákat lóbálva, és jobbra-balra szikrákat szórva, ezáltal jelentős kárt okozva a szegény járókelőknek, akiknek testét és ruházatát folyamatos károsodás veszélye fenyegette.” (Diario de Palma 1863. jan. 7.)

Az erőszak hagyományos tárgyai azonban nem a random járókelők, hanem egyes jól bevált célcsoportok voltak. A mórok már rég eltűntek, na de ott voltak még a zsidók! Igaz, a mallorcai zsidók, a xueták már 1391-ben testületileg keresztény hitre tértek, ahogy ezt megírtam. De a zsidó csak zsidó marad.

„Emlékszem még rá, hogy Háromkirályokkor a külvárosi sihederek fel-alá vonultak a városban az üvegtrombitáikat fújva. És emlékszem még a tombolásra is, amelyet minden évben az Ezüstművesek utcáján [a xueta negyed főutcáján] műveltek, betörve a kirakatokat és megrongálva a berendezést. Ennek szerencsére vége szakadt Rubert polgármester idejében, az ezüstműves bizottság intézkedéseinek köszönhetően, amelynek elnökét, a Szent Pálhoz hasonlóan termetes és kövér senyor Felicindót még magam is ismertem.” (Miquel Forteza költő (1888-1968) emlékirataiból)

Nem csoda, hogy Palmán a „régi keresztények” és a xueták nem házasodtak egymással, bármennyire katolikusok, sőt hívő katolikusok voltak is az utóbbiak. Olyannyira, hogy az izraeli rabbinátus ma is tiszta vérű zsidóknak ismeri el a xuetákat, akiknek csupán a zsidó hitre való visszatérés szükséges a Népbe való visszafogadáshoz. És az Ezüstművesek utcájában álló Szent Eulàlia templomnak, a három ismert középkori zsinagóga egyikének előcsarnokában mindmáig kint van egy a márványtábla a xueta családok neveivel, „akik ide járnak”, más helyi katolikus oda be nem tette a lábát.

De változnak az idők, és velük változnak a ricsajkeltő eszközök is. Az üvegtrombita mint a szegény néprétegek hangszere éppúgy eltűnt Mallorcáról, ahogy gyerekkorom szilveszteri papírtrombitáiból sem hiszem, hogy bárhol lehetne még egyet is fellelni. Annyira megszokott és közönséges portéka volt, hogy senki nem rakott el belőle példányt. Ahol fennmaradt, írja Amadeu Corbera Jaume, az a brüsszeli Hangszermúzeum. A brüsszeli múzeumi negyedben, az egykori Old England szecessziós nagyáruházban működő múzeumot első kurátora, Victor-Charles Mahillon fejlesztette a 19. század végén a világ egyik legnagyobb hangszergyűjteményévé. Ő levelezett világszerte népzenegyűjtőkkel, így a mallorcai Antoni Noguera i Balaguerrel (1869-1904) is, aki számos mallorcai népi hangszer között három üvegtrombitát is küldött neki. Ezek ma is a múzeum gyűjteményében vannak, és a Mahillon-katalógusban az 1316. számon szerepelnek.

Amikor idáig jutottam a tanulmány olvasásában, felálltam, és elsétáltam az innen nem messze lévő Hangszermúzeumba, hogy saját szememmel is lássam és saját lencsémmel is megörökítsem a jeles zajokozókat. De nem jártam szerencsével. A Mahillon által gyűjtött közel négyezer hangszernek csupán egy töredéke került be a néhány száz kiállítási tárgy közé, s az üvegtrombiták nincsenek közöttük.

Azért nem hiábavaló bejárni a Hangszermúzeum három emeletét. Csodálatos darabokat láthat az ember az egész világból. És mint a Kis herceg sivataga, a gyűjtemény attól is szép, hogy valamelyik raktárában három mallorcai üvegtrombitát is rejt. Három olyan tárgyat, amelynél a hozzátapadt történet szinte érdekesebb és fontosabb, mint maga a tárgy.