Kolumbusz koporsója

„Ég és föld között lebeg, mint Mohamed koporsója,” tartja a mondás, persze tévesen, mert Mohamed koporsója Medina földjében nyugszik. Az elképzelés Embricho Moguntinus 11. század végi Vita Mahumetijéből, az első európai Mohamed-életrajzból ered, amely szerint Mohamed koporsója mágnesek révén lebeg ég és föld között, hogy csalárd módon imitálja a keresztény szentek levitációját és lenyűgözze az együgyű muszlimokat.

Van azonban legalább két másik koporsó, amely tényleg ég és föld között lebeg. Az egyik ráadásul egy igazhitű muszlimé. Bem apóé.

Józef Bem az 1849. augusztus 9-i vesztes temesvári csata után Konstantinápolyba emigrált. A nagy hírű hadvezért örömmel fogadták az oszmán hadseregben, de katonatiszt csak muszlim lehetett. Bem ezért 74 tisztjével együtt áttért, és 1850. december 10-én bekövetkezett haláláig Aleppóban szolgált. Innen szállították haza hamvait 1929-ben szülővárosába, Tarnówba. A lengyel egyház azonban nem engedélyezte, hogy muszlimként a katolikus temető megszentelt földjébe temessék. És minthogy a zsidón kívül – ahová azért mégse – egyéb temető nem volt, ezért egy parkban ásott tó közepébe, hat korinthoszi oszlop tetejére helyezték el a koporsót. Ég és föld közé. Még török nevét is ráírták: مراد پاشا, Murad pasa.

A másik lebegő koporsó Kolumbusz Kristófé a sevillai székesegyházban. Noha egy áttérés talán itt is befigyelt, de ennek nincs köze a koporsó lebegéséhez. A historizáló művész, Arturo Mélida (1849-1902) olyan Kolumbusz-kori koporsóhordozó előképeket tartott szem előtt, mint Philippe Pot Louvre-beli síremléke (1480 k.), Hieronymus Cock 1559-es V. Károly császár gyászmenete, vagy barátja, Francisco Pradilla rendkívül sikeres Őrült Johanna (1877) c. festménye.

Kolumbusz a spanyolországi Valladolidban halt meg 1506. május 20-án, itt is temették el a ferences templomban. Fia, Diego kérésére 1509-ben Sevillába vitték át, ahonnét 1492-ben felfedező útjára indult. Itt a karthauzi kolostorban, amelyet életében különösen szeretett, helyezték „örök” nyugalomra.

1536-ban vagy 1544-ben hajózták át Santo Domingo szigetére (ma Dominikai Köztársaság), fia, Diego hamvaival együtt, a frissen befejezett Santa Maria de la Encarnación székesegyházba. 1795-ben, amikor Spanyolország Franciaországnak engedte át a szigetet, Havannába menekítették át.

Havannában a század közepétől indult kezdeményezés, hogy Kolumbusz hamvainak méltó emléket emeljenek. Először nyilvános emlékműre gondoltak a temetőben, de aztán a székesegyházba tették át a helyszínt. Hogy megerősítsék a sziget és Spanyolország összetartozását, közvetlenül az összeomlás előtt, a madridi Képzőművészeti Akadémiától rendelték meg az emlékművet. A pályázatot Arturo Mélida nyerte el, s a síremléket 1891-ben állították fel a havannai székesegyházban. Majd amikor Spanyolország 1898-ban Kubát is elveszítette, újra visszahozták Sevillába, s itt 1902-ben helyezték el a székesegyházban.

Közben 1877-ben Santo Domingón felfedeztek egy urnát azzal a felirattal: „A jeles és kiváló férfiú, Don Colón, az óceán admirálisa.”

A sevillai koporsó tartalmát a granadai egyetem 2006-ban bevizsgálta, s DNS-e megegyezik Kolumbusz bátyja, Diego hiteles DNS-ével. Lehet, hogy a santo domingói urna fia, Diego hamvait tartalmazza, aki ugyanezt a címet viselte?

Szép élete volt Don Colónnak, de hányattatott halála.

A Kolumbusz-síremlék viaszmodellje a madridi Prado állandó kiállításán

Arturo Mélida 1891-ben már Spanyolország egyik legnagyobb historizáló építészének és szobrászának számított. Mélyen tanulmányozta a 15-16. századi spanyol stílusokat, a mudéjar (pszeudo-mór) és plateresco (spanyol reneszánsz) építészetet, és 1881-ban ő nyerte el az 1478-ban alapított toledói San Juan de los Reyes kolostornak, a spanyol királyság alapító emlékművének helyreállítását. Ebben a vizuális keretben fogalmazta meg Kolumbusz síremlékét is.

Amikor 1899-ben a síremléket – nagy nehézségek árán – visszahozták Kubából Spanyolországba, s úgy döntöttek, a sevillai székesegyházban állítják fel, helyet kellett keresni neki. A leglogikusabb javaslat az úgynevezett „Régi Szűz kápolnája” volt, amelynek középkori Szűz Mária-képe elől – erről majd még bővebben írok – indultak és oda tértek vissza hálát adni a tengerészek évszázadokon át. De a monumentális síremlék szétfeszítette volna az apró kápolna látványát. Ezért végül úgy határoztak, hogy a kereszthajóban állítják fel, közvetlenül Kolumbusz védőszentje, az egész falat betöltő hatalmas Szent Kristóf-freskó előtt.

Az admirális koporsóját négy allegorikus alak, Mélida szavaival a négy akkori spanyol tartomány megszemélyesítése hordozza. Az összeválogatás kissé tendenciózus, a 19. századi spanyol nacionalizmus céljait szolgálja. Elöl Kasztília és León figurái állnak, noha a két királyság már 1230-ban egyesült Kasztília néven. Így kettébontva, mint a Fidesz és a KDNP, hogy kézenfekvő párhuzammal éljek, többnek látszanak egynél. Aragón királysága, amellyel Kasztília 1492-ben egyesül spanyol királyságként, csupán hátul tartja a koporsót, mert Mélida szerint „nem volt akkora szerepe az Újvilág felfedezésében”. Ez igaz is, mert Aragónia kereskedőit és tengerészeit királyi rendelet tiltotta el az atlanti hajózástól. Az aragóniai korona alá tartozó Barcelonában a Kolumbusz-szobor máig hátat fordít a tengernek, hogy jelezze: ők ott se voltak.

Kasztília köpenyén a nevét adó várat viseli. Kezében evezőt tart, rajta delfinnel, jelezve, hogy Kasztília engedélyezte Kolumbusz kifutását a tengerre.

León nevének megfelelően nagy oroszlánt visel köpenyén, noha ez hamis etimológia. A tartományt az őt biztosító római Legio VI-ról nevezték el, mint a középkoron át használatos regnum Legionense neve mutatja. A figura szoknyáján további jelképekkel büszkélkedik: a meghódított Galíciára és Granadára utaló Jakab-kagylókkal és gránátalmákkal. Keresztes végű lándzsájával is egy gránátalmát szúr át, utalással a muszlim Granada meghódítására ugyanabban az évben, 1492-ben, amikor Kolumbusz kihajózott az óceánra.

A koporsó hátsó sarkát fogja Aragón, az ugyancsak 1492-ben létrejött Spanyolország másik alapító királysága. Címere szerint függőleges vörös-sárga sávos szoknyát kellene viseljen, de minthogy a 19. század végén ez már az önállóságra törekvő Katalónia jelképe lett, ezért Mélida másik jelkép után nézett. És meg is találta az egykor Aragóniához tartozó valenciai királyságban. Ennek címerállata a denevér volt. Eredetileg talán sárkány, griff vagy más címerképesebb állat lehetett, de már a 13. században denevérré változik, s ehhez az a legenda is járul, hogy a muszlimok ellen harcoló I. Jakab valenciai király seregét denevérek surrogása ébresztette rá az ellenség éjszakai támadására.

A negyedik tartomány Navarra, amelyet Spanyolország csak 1512-ben fog bekebelezni. Ennek címere a lánc, különös nyolcágú formában összerendezve, közepén kék türkizzel. Ennek is van legendája, miszerint az 1212-es navas de tolosai győztes csatában, amelyet az andalúziai muszlimok csak maʿerakat al-eikab, „a büntetés csatája” néven jegyeztek, egyszóval a mór Mohács napján a navarrai csapatok bizonyos láncokat törtek volna át, behatolva a muszlim vezér sátrába és elragadva ékkövét. Ám legyen.

A koporsóhordozó figurákon azonban valami furcsát tapasztalunk. Egy admirális koporsóját, úgy várnánk, vén tengeri medvék vagy marcona katonák hordozzák. Ezek a figurák azonban szakálltalan, sima arcú, nőies fiúkák, sőt nők, még ha a szobrász ezt nem is hangsúlyozza túl.

Nők, férfiruhában és férfiszerepben – netán hermafroditák? – egy katedrálisban? Lefóliázni!

A helyzet láttán azonban csak a keresztény hagyományokat nem ismerő neofita esik kétségbe. A keresztény irodalom és művészet ugyanis bőségesen ismer férfiruhát és fegyvert öltő nőket, akiknek nő mivoltát kifejezetten hangsúlyozni kell, ezért, akárcsak a síremléken, szoknyát is viselnek. Ezek az erények, amelyek a Prudentiustól eredő psychomachiában, azaz a lélekért folytatott csatában megküzdenek az ugyancsak nőként ábrázolt bűnökkel. Ők állnak talpig fegyverben a chartres-i északi kereszthajó kapujában, s az ő szerepüket és öltözéküket véglegesíti Cesare Ripa 1593-ban az Iconologiában, az allegóriák négy évszázadon át mértékadó enciklopédiájában.

De miért nők? Mert a neolatin nyelvekben az elvont fogalmak, így az erények nevei, nőneműek. Ugyanígy a tartomány, región is nőnemű a spanyolban. A négy tartományt férfiként ábrázolni, bármennyire is illene a szerephez, éppúgy kognitív disszonanciát okozna a spanyol szemlélőben, mint a koporsót hordozó nők látványa a nemek nélküli nyelvet beszélő magyarban.

Nincsenek megjegyzések: