A grúzok kolostora az Athosz-hegyen


Két dolog miatt örülök, hogy úgy alakult, hogy az Iviron kolostorban szállunk az Athosz-hegyen. Az egyik a grúz szál, amelyik a Szvaneti-projekten dolgozva különösen érdekes számomra. A kolostort ugyanis grúzok alapították és lakták is sok évszázadon át. Neve is erre utal: Ιβήρων annyit tesz, „az ibéreké”, ahogy a közép-grúziai Kartli, majd a 11. században egyesült Grúzia lakóit az ókori Európában nevezték.

Grúz ma már nincs a kolostor közel harminc szerzetese között, noha környékén ma is sok grúz remete lakik. De a grúz alapítók emléke még él a kolostorban. Az általuk írott rendkívül értékes kéziratok töltik meg a könyvtárat. Ők tekintenek le ránk a főtemplom előcsarnokának freskóiról, s a találkozás ikonikus ábrázolásaikkal itt, ahol éltek és szentté lettek, személyes ismerőssé teszi őket számos grúziai középkori templomban is, ahol eddig mint kevéssé ismert grúz szentekre tekintettünk rájuk.

A kolostornak már alapítása is grúzokhoz illő: nagy harcosokhoz és háborús győzelmekhez kötődik. Az arabok a 7-8. század folyamán elfoglalták szinte egész Grúziát, csupán a megközelíthetetlen Szvaneti maradt meg függetlennek északon, és Tao-Klarjeti tartomány (a mai Törökország északkeleti csücskében) délen. A tao-klarjeti főurak közül emelkedik fel a Bagrati dinasztia, amely a következő évszázadokban fokozatosan visszahódítja Grúziát a muszlimoktól. Ennek előkészítésében játszott nagy szerepet Tornike, III. Nagy Dávid fejedelem hadvezére. Ő katonai karrierjét lezárva 963-ban lépett be a Nagy Lavrába, Athosz akkor még egyetlen kolostorába ugyancsak hadvezér sógorával, Jánossal és ennek fiával, Ekvtirmével (Euthymiusszal) együtt. 976-ban azonban Bardas Skleros bizánci generális lázadást szított II. Baszileiosz császár ellen, s a császár a tao-klarjeti fejedelem segítségét kérte. Dávid visszahívta hadvezérét, és 12 ezer grúz lovassal Bardas ellen küldte őt. Tornike döntő győzelmet aratott, és 1200 font arannyal tért vissza Athoszra, amiből az anyakolostor közelében új, saját kolostort alapított a grúz szerzetesek számára. Dávid pedig a kouropalatēs (kb. „alkirály”) címet és jelentős földadományt kapott a császártól, amelyek birtokában megkezdhette Grúzia visszafoglalását, s fia, III. Bagrat már grúz királlyá koronáztathatta magát.

A legnagyobb bizánci császárok csoportképe az ivironi főtemplom előcsarnokában. A középen álló Nagy Konstantin jobb válla fölött tekint át a nagy szakállú, sisakos Tornike (itt szerzetesi nevén, Jóannészként)

A kolostor alapítójaként ma mégis Ibériai Szent Jánost tisztelik, Tornike hadvezér sógorát, aki vele együtt lépett a Nagy Lavrába, s aki aztán az Iviron első apátja lett. Őt fia, Ekvtirme (Athoszi Szent Euthymius) követte, aki kora egyik legnagyobb teológusa és fordítója lett. Ő fordította le például Balahvari bölcsessége címmel Buddha megvilágosodásának történetét, amelynek keresztény változata a középkorban Barlaam és Josaphat címmel vált népszerű olvasmánnyá. Főszereplőit – akiknek neve a Gautama és bódhiszattva torzulása – a katolikusok a középkorban, az orthodoxok mindmáig szentként tisztelik.

De a Grúzia-szerte leginkább tisztelt ivironi szent Ibériai Szent Gábriel, aki nem sokkal az alapítás után lépett a kolostorba. Rendkívüli szerzetesi és szellemi erényei folytán egyedül ő volt méltó rá, hogy kiemelhesse a tengerből a Panagia Portaitissát, a Kapuőrző Szűz-ikont, amely az ikonrombolás elől lebegett át a tengeren Konstantinápolyból az Athosz hegyéhez, s amely később, mint látni fogjuk, a kolostor nagy védőikonjává vált. Gábrielt a legtöbb grúz templom freskóin viszontlátjuk, kezében az ikonnal, többnyire a bejárat környékén, ahol az ikon-, gyertya- és kegyszerárusok is vannak, mintha az ő védőszentjük lenne.

Szent Gábriel kihozza az ikont a tengerből. Az ikon ivironi kápolnájának freskóciklusából

Ivironba akár hajóval, akár busszal jön az ember, ugyanoda érkezik, a tengerpartra, a kolostor erődített arsenasához, amely most fűrésztelepként szolgál.



Az arsenas mögött, olaj- és cseresznyefák között váratlanul bukkan fel a kolostor, magas, tagolt középkori falának felső szintjein fa konzolokon kiugratott, vidáman festett nyitott és zárt erkélyekkel, mint egy nagy, színes keleti város.



Végigmegyünk északi oldala mellett a márványoszlopokkal díszített kettős kapuhoz. Balra van az eredeti, alapításkori szent kapu, amely őre, az itt „lakó” Kapuőrző Szűz-ikon miatt maradt fenn változatlan formában, noha folyton zárva, jobbra pedig a mai kapu nyílik a tágas udvarra, az egyik legtágasabbra az Athosz-hegyi kolostorok között.




Az udvar közepén áll a kupolával fedett oszlopos márvány kút, ahol a szerzetesek elüldögélnek és friss vizet isznak liturgia után.


A kúttól balra, azaz keletre nyílik a katholikon, a főtemplom. Előcsarnokának padlójára minden délután kaleidoszkópot vetít a színes üvegablakok előtt végigvonuló napfény.







Az előcsarnok falát és mennyezetét 18. századi freskók díszítik, valószínűleg régebbi freskók tűzvész utáni felújításai: német reneszánsz metszetek után készült Apokalipszis-ciklus, az első egyetemes zsinat története, a Szűz élete, ivironi szentek.

athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4 athos4

A kúttól jobbra, azaz nyugatra a trapeza, a szerzetesi ebédlő hatalmas tömbje áll, bejárata fölött a harangtoronnyal. Az ebédlőhöz balra a vidám hobbitház-szerű konyha tapad, jobbra a kincstár és könyvtár, sok ezer középkori grúz és görög kézirattal, amelyeket azonban most az épület renoválása miatt máshová költöztettek, talán az udvar végében, a kút mögött álló nagy toronyba.





Az eddig áttekintett alaprajz hasonló a többi nagy athoszi kolostoréhoz. De az Ivironnak egy különleges épülete is van. A kolostor eredeti, mindig zárt kapuja mellé egy kis kápolna épült a kolostor csodás ikonja, a Kapuőrző Szűz számára. A legenda szerint ugyanis a tengerből kiemelt ikon, valahányszor elhelyezték a főtemplomban, magától átköltözött a kapu falára. A sokadik próbálkozás után a Szűz megjelent Gábriel szerzetesnek, s kijelentette: Nem azért jöttem, hogy ti rejtsetek el engem, hanem hogy én védjelek benneteket. Végül az a kompromisszum született, hogy az ikon saját „kapusfülkét”, kápolnát kap a kapu mellett, ahol minden vecsernye után külön liturgiával tisztelik.


Az ikon egyáltalán nem olyan kicsi, mint amilyet Ibériai Szent Gábriel tart a kezében, hanem szinte embernagyságú. Nemcsak az Athoszon és grúz vidéken tisztelik. Nikon moszkvai pátriárka 1648-ban rendelt róla egy másolatot, amelyet a Vörös Tér kettős kapuja előtt emelt kápolnában állítottak ki. A grúz Szűz ilyenformán a moszkvai Kremlnek is kapuőre lett, s aki csak belépett a kapun, meg kellett hajoljon előtte. A bolsevikok ezért 1929-ben le is bontották az Ibériai kaput és kápolnát, s az ikonnak nyoma veszett. Ma újra mindegyiknek másolata áll a téren.



A kapu a kápolna kupolával fedett előterébe nyílik. A kupola freskóján a Jel Szűz, azaz a várandós Szűzanya áll oráns tartásban, körben mennyei udvartartással és a Jézus eljövetelét megjövendölő prófétákkal. A falakon az Utolsó Ítélet, és egy ciklus az ikon megtalálásáról és csodatetteiről. A kapu külső oldalán az ikon felnagyított részlete, s fölötte a Szűz elszenderülése-freskó, minthogy a főtemplomot ennek tiszteletére szentelték. Ezt látja először a zarándok a templom képei közül, mielőtt belépne a kolostor udvarára.

athos3 athos3 athos3 athos3 athos3 athos3 athos3 athos3 athos3 athos3 athos3 athos3

A kívülállónak elsőre talán a legnagyobb élmény, hogy ezek között az évezredes épületek között szerzetesek járnak-kelnek, kétezer év beavatott tudásától görnyedt vállal és fennsőbbrendű arccal, hosszú szakállal és karakteres fejjel, ezzel az egészen másfajta külsővel tanúskodva egy egészen másfajta valóság létezéséről és megélhetőségéről. A látogató számára a legnagyobb kolostori kihívás az aszkézisnek az a fotósok számára kitalált formája, hogy ne fényképezhesse le ezeket a fotogén arcokat. Az aszkézis azonban megtermi a maga szellemi gyümölcsét. Minthogy nem fényképezhetek, s az el nem készült képek folyton a fejemben járnak, lassan rájövök, hogy a legtöbb esetben szellemi restségből fényképezném őket, mint a helyi egzotikum védjegyeit. Ugyanazért, amiért a turisták a kiteregetett ruhákat és a macskákat kilószámra Olaszországban. Vagy, még rosszabb, mint sajátos helyzetkomikum forrásait: hogy nézd csak, így végez a szerzetes olyan hétköznapi cselekvéseket, amelyeket nem kapcsolnánk hozzá, így mobiltelefonoz, így iszik bort, így cipel egy zsákot. Mint egy ember.

A fotózási tilalom az első kolostori látogatások okos szellemi gyakorlata. Megspórolja, hogy az ember később szégyenkezve gondoljon vissza olyan helyzetekre, amikor nem vette teljesen emberszámba a másik embert. És felkészíti rá, hogy ha egyszer majd valami okból tényleg fotózhat egy kolostorban, akkor már ne az egzotikumot lássa és fotózza benne, hanem az embert.

Egy Athosz-hegyi fotóalbumból szeretném illusztrálni, milyen az, amikor a fotós a szerzetesben az embert látja. A fotós, Chariton maga is a Vatopedi kolostor szerzetese, belülről ismeri és mutatja meg ezt a világot 1997-ben kiadott Ματιές στον Άθω / Images of Athos albumában. Minthogy a könyv abszolút hozzáférhetetlen, ezért szkennelt változata öt napig letölthető innen.

athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5 athos5

És egy irodalmi példa ugyanerre William Dalrymple A Szent Hegytől keletre című könyvéből, amelyről még lesz szó:

„– Ilyen tájt Krisztofórosz lent van a kikötőnél – mondta Jakovosz atya, és zsebórájára pillantott. – Eteti a macskáit.

Ott találtam az öregembert a hullámtörő gáton, kezében halfarkakkal teli vödörrel. Óriási fekete szemüveg billegett az orrán, és legalább két tucat macska kerengett körülötte.

– Gyere csak, Jusztinianosz – szólította az egyik macskát. – Gyere hát, Krizosztomosz, cicic… Gyertek, kedveskéim, nocsak, gyertek!

Odamentem és bemutatkoztam.

– A múlt hétre vártuk – felelte kicsit mogorván a szerzetes.

– Sajnálom, de Szalonikiben gondok akadtak az engedély beszerzésével.

A macskák kacéran tovább kerengtek Krisztofórosz atya bokája körül, fújtak egymásra, oda-odakaptak a szétszóródott uszonyokhoz.

– Sikerült beszélnie az apáttal arról, hogy látni szeretném a kéziratot?

– Sajnos nem – felelte. – Az apát Konstantinápolyban tartózkodik, az ökumenikus pátriárkával tanácskozik. Maga azonban itt maradhat, amíg vissza nem tér.

– Mikor ér haza?

– Urunk színeváltozásának ünnepére talán már itthon lesz.

– De hát az még legalább két hét.

– A türelem nagyszerű szerzetesi erény – mondta Krisztofórosz, és fejével filozofikusan odamutatott Kallisztoszra, egy meglehetősen rozoga, görbe lábú, öreg kandúrra, amely addig még egyetlen halfarokhoz sem jutott.

– Holnapután lejár az engedélyem – feleltem. – Csak három napos diamonitiriont kaptam. El kell utaznom a reggeli hajóval – pillantottam az idős szerzetesre. – Nagyon kérem, hiszen csak azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy láthassam ezt a könyvet.

Az öregember mintegy próbaképpen meghuzigálta a szakállát.

– Nem szabadna ilyesmit tennem – mondta. – A könyvtárban különben sem működik a világítás.

– A vendégszobában van néhány lámpa – vetettem fel.

Egy másodpercig tanácstalanul állt, aztán engedett.

– Rajta, gyorsan. Kérje meg Jakovosz atyát, hogy kölcsönözzön magának egy lámpát.

Köszönetet montam Krisztofórosznak, és még mielőtt meggondolhatta volna magát, gyors léptekkel elindultam a monostor felé.

– Ne hagyja, hogy Jakovosz elmesélje magának az élete történetét – kiáltott utánam –, mert akkor sohasem fogja meglátni a kéziratot.”

Kortrijki orthodox atyák a húsvéti „Krisztus feltámadt” himnuszt éneklik kérésemre flamand nyelven az Iviron kolostorban

A kolostor másik humán látványosságai a zarándokok. Túlnyomórészt egyszerű emberek, markáns parasztarcok, úgyhogy messziről kirí közülük a néhány orosz entellektüel. Híján vannak a katolikus zarándokhelyeken megszokott áhítatosságnak, ami abból is fakadhat, hogy kizárólag férfiak, hiányoznak az összképből a mi zarándoktemplomainkat jellemzően betöltő idős asszonyok. Görögország és az orthodox világ minden részéből jönnek, kézzelfoghatóvá téve a Balkántól és Oroszországtól Anatóliáig terjedő orthodox commonwealth fogalmát.

Ennyi ember befogadása és nap nap utáni ellátása komoly logisztikai feladatot ró a kolostorra, pláne hogy csak a tengeren át kaphat bármiből utánpótlást. Ahogy az ebédlőben ülve végigtekintek az atyák és a zarándokok sokaságán, száz-százötven emberen, csak egyetlen kolostorban a húsz közül, arra gondolok, hogyan érkezik ide ez a hatalmas mennyiségű étel nap mint nap a szárazföldről, különösen hogy a hegyen, ahol nőstény háziállat nem él, a tojás és a tej sem terem meg. És aztán önkéntelenül tovább gondolom: hogyan távozik ugyanez a mennyiségű étel a lefolyókon. A tenger kristálytiszta, semmi nyoma szennyvíz közvetlen bevezetését jelző algásodásnak. De hol van ekkora ülepítő-derítő rendszer a kolostor mellett, egyáltalán hol van erre hely a keskeny partszakaszon? Kérdezem az atyákat is, akik persze orthodox atyákra jellemző módon úgy felelnek, mintha pontosan tudnák, de a válaszokból lerí, hogy még soha nem gondolkodtak el a dolgon.


Étkezni kétszer gyűlnek össze, késő délelőtt és kora este. Az időpontot nem lehet pontosan megmondani: a reggeli és az esti liturgia végeztével. Ezek azonban minden nap nagyon eltérő időpontban kezdődnek és eltérő ideig tartanak. Ha valaki enni akar, annak tanácsos ott lennie a szertartáson, mert miután a szerzetesek átvonultak az ebédlőbe, és a zarándokok is beáramlottak a nyomukban, az ebédlő ajtaját bezárják. Az étel egyszerű, de jó és bőséges, bár ez kolostoronként változik. A zarándokok némelyike, aki még nem vette az Isten gondoskodásáról szóló leckét, kifelé menet nejlonzacskóba gyűjti, amit a többiek meghagytak, sőt pillepalackba tölti össze a megmaradt bort.




A kolostorba lépve jelentkezünk a kapus atyánál, aki kiosztja szállásainkat. Az atyák szobái a tengerre néznek, a zarándokokéi a kolostor fölötti hegyekre. Az erdők reggeltől délutánig napfényben fürödnek, utána a szobába tűz be búcsúzóul a nap. Napnyugtáig a traktorok zakatolása szűrődik be a földekről, éjjel, ha soká van fenn az ember, a sakálok üvöltése a hegyekből.


Mozgalmas időben jöttünk. Püspöki látogatás lesz, és püspöki misén diakónusszentelés. A mise előtti virrasztó szertartás hajnali kettőig tart. Reggel pedig hatkor kezdődik a mise, amely eltart tízig. A liturgia lassan, ünnepélyesen zajlik. Nem tudni pontosan, hol tartunk benne, de mindegy is, aranyló áradással fog körbe, mint odakint a nap. A kórus lenyűgözően énekli a bizánci liturgiát, amely nem többszólamú, mint az orosz, hanem a többek által kitartott alaphang fölé énekelt bonyolult, kupolás dallam.

A fotótilalom ellenére egyre többen veszik elő a mobiljukat, fényképeznek, videóznak. Nem mindennap láthatnak püspöki misét, az asszonynak is kell vinni vásárfiát, hogy né, így szentelték fel a gyereket. A sort egy erre az alkalomra érkezett idős japán pap kezdi, profi géppel jár-kel a templomban, mint egy fotóriporter, premier plánban lövi arcon a szerpapokat, sőt a püspököt is. Az atyák megbocsátó mosollyal nézik. A látogatók, majd a szerzetesek is sorra kapcsolják be a mobilt. Mire én is el merem kezdeni, a leglátványosabb részek már lezajlottak, ezeket csak emlékezetben örökítettem meg. De itt van egy felvétel, amelyen a templom egyébként bezárt belsejét látni. Legjobban annak örülök, hogy így sikerül megmutatnom a gyönyörű kozmateszk padlómozaikot, amelyet itt határozottan alapításkorinak, tehát 10. századinak tartanak, miközben a szakirodalom a technikát a 12-14. századi Rómából származtatja. Valaki téved… de hálistennek nem az én dolgom szentségtörő módon megállapítani, hogy ki.



A figyelmes olvasó, aki idáig követett, lassan közbevetheti, hogy még mindig nem mondtam el, mi a második dolog, ami miatt örülök, hogy pont az Ivironban kaptunk szállást. Nos, a második ok egy csodálatos könyv, amely ezen a helyen kezdődik, és egy olyan csodálatos könyvről szól, amelyik ezen a helyen végezte. Amelyik itt kezdődik, az William Dalrymple A Szent Hegytől keletre című útleírása: ebből már Tur Abdin török ostromáról szólva idéztem. A másik pedig Jóannész Moszkhosz 7. századi bizánci útleírása Mezopotámiától Egyiptomig, amelynek útvonalát Dalrymple követi és kommentálja. Ennek kéziratát az Iviron könyvtára őrzi. Dalrymple könyve azzal indul, hogy itt, a könyvtárban végre kézbe veheti ezt a kéziratot:

„Az asztalon ott fekszik kinyitva Jóannész Moszkhosz Lelki rét című művének fordítása olcsó, puhafedelű kiadásban. Ez a hihetetlen kis könyv hozott ide, ebbe a monostorba. Eredeti kéziratát egy órával ezelőtt pillantottam meg először. Ha Isten is úgy akarja, Jóannész Moszkhosz lesz útikalauzom Konstantinápolyban, majd Anatóliában. Onnan délre megyek a Nílushoz, és ha lehetséges, le egészen a nagy Kharga-oázisig, ahol hajdan a Római Birodalom határa húzódott.”

A könyvtár kéziratai most a renoválás miatt ismeretlen helyen vannak, s egyébként is reménytelen volna engedélyt szerezni, hogy beletekintsünk a Moszkhosz-kéziratba. Minek is, hiszen Dalrymple már közreadta, olyan érzékletes, színes, személyes kommentárral, amelyet semmi sem múlhat felül. De maga az a tudat, hogy itt vagyok, ahol ez a páratlan kaland indult, és a kézirat is itt van valahol az ezer éves falak között, elegendő feeling. Elképzelem Williamet, ahogy itt ül, egy, az enyémhez hasonló cellában, kitekint az ablakon – ő nem az erdőre, hanem a kolostori veteményesre látott, biztosan a folyosó végében kapott cellát –, és akárcsak én, az íráshoz készül.

„A cellám kopár, szigorú. A falak fehérek, a padló kőkockákkal van kirakva. Ürességét csak két bútordarab enyhíti: az egyik sarokban egy olajfából készült íróasztal áll, a másikban egy vaságy. Ez utóbbit egy fehér lepedő fedi, amely úgy ki van keményítve, mint egy apáca főkötője.

A nyitott ablakon át fekete csuhákat látok, szerzetesek dolgoznak a konyhakertben, a monostori munkalánc a káposztaágyást gyomlálja, még mielőtt napnyugtakor a szimandrion kompletóriumra szólítaná őket. A konyhakert mögött szőlőskert terül el, körvonalai jól kivehetők a Szent Hegy zord, fekete piramisa előtt.


Minden csendes, csak messziről hallatszik, amint a hullámok megtörnek a gáton, és a fémtányérok a monostor konyhájában csörömpölnek. A hely ünnepélyes csendje nemigen derít jókedvre, de nehezen lehetne alkalmasabb helyet találni arra, hogy az ember elrendezze gondolatait. Nincs semmi, ami elterelhetné a figyelmet, és a monostori csend szinte kényszeríti az elmélkedést.”

Különös, hogy két ember mennyire másként láthatja ugyanazt. Dalrymple leírásában Iviron aszketikus, komor, fekete hely. Az én emlékezetemben úgy marad meg, mint joviális arany hely, amelyet eláraszt a napsütés és a bizánci liturgia aranya.


2 megjegyzés:

pera írta...

Szép poszt, mint mindig. A grúzoknak van közük az Ibériai-félsziget névadóihoz?

Studiolum írta...

Ez egy nagy kérdés. A mainstream tudomány szerint nincs, de Grúziában és Spanyolországban, sőt Dél-Franciaországban (baszkok) önálló iberológiai tanszékek vannak az ellenkezőjének bizonyítására és terjesztésére.