Tüntetés Jerevánban

Ahogy megérkezünk Jerevánba, és befordulnánk a kisbusszal a Martiros Saryan nagyutcára, rendőrautó zárja el az utunkat. Nagyot kell kerülnünk a szállodához. „Mi volt itt?” kérdezem a recepcióst. „Tüntetés. Most ért véget vagy tíz perce.” „Miért tüntettek?” „Hát…” próbálja valami nyugatiak számára is érthető ádámévától kezdeni „a kormány ellen. Alacsony fizetések meg ilyesmi.” „A Pashinyan-kormány ellen? Azért, mert elvesztette a háborút?” csapok bele a lecsóba. „Hát persze”, mondja megkönnyebbülten, hogy nem marslakóval beszél.

Másnap, ahogy a Matenadaranból, a kézirat-múzeumból indulnánk vissza a belvárosba, a főutcán áll a dugó. Ide hallatszik a tüntetés hangja. Gyalog indulunk útnak. A Mashtots és Sayat Nova sugárutak kereszteződését sátrak és zászlók tömege rekeszti el, helynevek alatt egy-egy csoport fekete varjú iszik vagy károg izgatottan. Egy körrel kijebb rendőrök és rohamrendőrök sokasága kávézik, járműveik a kereszteződés felé fordulva állnak. „Mi folyik itt?” kérdezem az egyik rendőrt. „Sajnos nem nyilatkozhatunk”, mosolyog rám. Odamegyek a zászlók között peckesen fel-alá járó pávává előlépett karszalagos varjúhoz. „Mi történik?” „Megbuktatjuk a kormányt. Pashinyan áruló.” „Miért áruló?” „Mert áruló”, mondja, és elfordul tőlem.

Kicsivel a kereszteződés után leülünk öreg fák alatt egy kerthelyiségben. A pincérnő Murmanszkból jött örmény. Egyes népek mindenütt ott tudnak lenni. Tavaly a még mindig az 1940-es téli háború sebeivel teli Viiborgban jártam három örmény étteremben egyazon utcán. „Mi folyik itt?” intek a kereszteződés felé. „Forradalom”, nyilatkoztatja ki egyszerűen. „A kormány ellen? De hát ők is forradalommal kerültek hatalomra”, emlékszem vissza a négy évvel ezelőtti május 8-ra, amikor a noravanki kolostor kertjében vártuk, vajon elfogadja-e a Serzh Sargsyan vezette posztkommunista Köztársaság Párt a Pashinyanék vezette örmény forradalom választási győzelmét. Az örmény látogatók táskarádiók körül gyülekeztek, s amikor bemondták a hírt, mindenki ujjongott és tapsolt. Fiatal pap lépett hozzánk, megkérdezte, honnét jöttünk, majd beterelt a templomba, és mindannyiunkat megáldott a nagy esemény alkalmával.

„Igen”, mondja a lány, „de a háborúban annyi fiatal meghalt. Most az ő hozzátartozóik vannak ott”, biccent a szép örmény hazafias dalokat harsogó tüntetés felé. „De hát nem Pashinyan ölte meg őket, hanem a törökök”, próbálkozom a racionalitással. „Igen, de ő küldte őket a frontra.” A győzelem mindent igazol, a vereség mindent megkérdőjelez. Ha Pashinyan győzött volna Karabahban, minden áldozat megérte volna, míg így, hogy vesztett, a fiatalok mészárosa lett. Az egybites gondolkodás nem a magyar választók kizárólagos sajátja.

A Pashinyan-kormány komoly kutyaszorítóban van. Európa-barát liberális függetlenségi politikája kivívta az orosz vezetés neheztelését, miközben az ország kizárólag orosz támogatással létezhet Törökország és Azerbajdzsán harapófogójában. Az oroszok tétlenül nézték, amint 2021-ben Azerbajdzsán visszafoglalta Karabah és a körülötte megszállt területek közel felét, s ennek komoly fegyelmező üzenete volt. Az orosz vezetés most nyilvánvalóan azt várja – és minden bizonnyal elő is mozdítja –, hogy az örmény lakosság maga hozza vissza a négy éve leváltott oroszbarát kormányt. Az örmény lakosság, úgy tűnik, fogja az üzenetet. A most folyó ukrajnai háború idején sehol egy ukrán zászló, miközben itt is, ott is felbukkannak orosz zászlók és oroszbarát feliratok és jelzések. Ellentétben azzal, hogy a szomszédos Grúzia oroszbarát kormánya ellenére tele van ukrán zászlókkal, feliratokkal és az ukránok melletti kiállás jeleivel.