A Wang folyó versei. Utószó

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • 15. A fehér kavicsos part • 16. Az északi hegy • 17. Kunyhó a bambuszok között • 18. A magnóliák völgye • 19. Az ecetfák udvara • 20. A fűszerkertben Csuang-ce – Zhuangzi – egyszer egy folyó mellett sétálva azt mondta örök ellenlábasának, Huizinek: „Nézd, hogy játszanak a halak, hogy cikáznak ide-oda, ahogy nekik tetszik. Ez az, amit a halak igazán élveznek.” Huizi pedánsan ellenvetette: „Te nem vagy hal. Honnan tudod, mit élveznek a halak?” Zhuangzi letorkollta: „Te nem vagy én. Honnan tudod, hogy nem tudom, mit élveznek a halak?” Ezt az ismeretelméleti vitát folytatja a jeles Song-kori festő, Zhou Dongqing A halak öröme című hat méter hosszú tekercsképén (1291, Metropolitan Museum of Art) amelyen a játszadozó halak hosszú sora mellé az alábbi verset írta: 非鱼岂知乐 寓意写成图 成探中庸奥 分明有象无。 Fēi yú qǐ zhī lè yù yì xiě chéng tú chéng tàn zhōng yōng ào fēn míng yǒu xiàng wù Hal nem lévén, hogy tudhatnánk örömükről? De saját érzéseinket kifejezhetjük a képen. Ha a mindennapi mélyét fel akarjuk tárni, meg kell mutatnunk a létezőt és az ürességet.

A létező és az üresség a kínai festészet és költészet kulcsszavai. A kínai kép nem pusztán a látványt adja vissza, hanem egy olyan kozmológia körforgását, ahol a létezők, „a tízezer dolog” a Tao ereje folytán létrejönnek az ürességből, majd életciklusuk végén visszaolvadnak abba. Ahogy Lao-ce – Laozi – írja a Tao te king-ben (42):

A Tao szüli az Egyet. Az Egy szüli a Kettőt. A Kettő szüli a Hármat. A Három pedig a tízezer dolgot.

A képen mindig ott van a generatív üresség is – a víz, az ég, a körvonalakkal ábrázolt dolgok belseje –, amelyből a létezők éppen csak kiemelkednek vagy már olvadnak is vissza. Ugyanígy a versben is mindig ott van az az üresség, amelyből a kimondott dolgok lettek vagy amellyé lesznek, s amit hozzá kell gondolnunk teljes értelmezésükhöz.

Az ember úgy hinné, hogy a kínai festmény és vers mindig is ilyen volt. Pedig nem. Csak a Kr.u. 4. században vált ilyenné. A császári udvar ekkor vonult vissza az északi nomádok fenyegette északról délre, ahol az udvarhoz kötődő értelmiségiek új, lenyűgöző hegyi tájakkal találkoztak. A Laozi által meghirdetett egység az univerzum körforgásával ekkor kap konkrét formát, ahogy egyre többen elvonulnak közülük a hegyek közé a rendkívül korrupt politika elől. Ugyanekkor érkezik meg Kínába a buddhizmus is, és találkozik az újra felvirágzó taoista filozófiával és gyakorlattal. A kettő szintézise chan (zen) buddhizmussá éppen az új főváros közelében megy végbe, a nagy hatású Huiyuan szerzetes által alapított Lu-hegyi Donglin-kolostorban, amelynek az új irányzat költői és festői rendszeres látogatói vagy szerzetesei is voltak.

Fontos látnunk, hogy ez az elvonulás nem egy „vissza a természetbe” mozgalom. A régi kínai világképben nincs „természet” úgy, mint nyugaton a romantika óta, a civilizáció előtti romlatlanság vagy az emberrel szemben álló fenyegető világ értelmében. A hegyekbe elvonuló taoista vagy zen-buddhista nem a vidéki idillt keresi, hanem a maga igazi helyét az egyetlen létező, az univerzum, a Tao körforgásában.

Wang Wei (699-759) háromszáz évvel később élt, amikor az elvonulásnak ez a költészete már műfajjá szilárdult. A Tang-korban (618-907) élt, a kínai történelem és költészet aranykorában. De épp akkor, amikor ez az aranykor intrikák és lázadások következtében összeomlásnak indult. Az udvarban ismét eluralkodott a korrupció, az érdemeseket elbocsátották és a jellemtelenek hatalmaskodhattak. Wang Wei hol hivatalt kap, hol száműzik vagy megalázzák. Kis birtokot vesz a Wang folyó völgyében, és noha szíve és taoista, majd zen-buddhista hitvallása oda húzza, mégis egész életében ide-oda ingadozik az udvari szerepvállalás és a visszavonult élet között.

Verseiben jelen van ez az ingadozás. Ettől tökéletlenek, és ettől szólnak annyira hozzánk, mai ingadozókhoz. Csak ebben a húsz versből álló ciklusban, A Wang folyó verseiben szánja rá magát, hogy végigvisz valamit. Nagy segítségére van ebben barátja, sőt coacha, Pei Di. Vele állapodnak meg arról, hogy húsz napon át bejárják a Wang folyó völgyének Wang Wei számára legfontosabb pontjait, és mindegyikről írnak egymás számára egy-egy verset. Ettől a rászánástól és elköteleződéstől lesz több mint alkalmi versek gyűjteménye, ettől válik beavatássá, szellemi utazássá, ettől lesz olyan íve, ami csak a rászánás és elköteleződés révén lehetséges.

A versek formája a Tang-korban népszerű 绝句 jueju, szó szerint „kimért mondat”, ahol négy sorban öt-öt, tényleg nagyon pontosan kimért-kiszámított egyszótagos szó követi egymást. Többnyire még a kötőszavakat is mellőzik: így áll elő nyelvtanilag is az az üresség, ahol az olvasónak kell rekonstruálnia a szavak egymásutánjából az elsődleges jelentést, és felbecsülni hozzájuk a másodlagosat. Ezt teszi a fordító is, igyekezve a mi hosszú szavakkal és nagyon jelölt viszonyokkal dolgozó nyelvünkön is kimért mondatokkal visszaadni Wang Wei ötszótagosait, hogy maradjon bőven hely az üresség számára.

Ha megkérdeznénk egy kínait, ki a legnagyobb festőjük, habozás nélkül válaszolná, hogy Wang Wei. Noha egyetlen képe sem maradt fenn, csak sok száz évvel későbbi gyarló másolatok. De aki még az eredetiekről írhatott, az mind azt írta, hogy ennél mélyebbre menni lehetetlen, ez az utolsó szó a hegy-és-víz-festészetben.

És ha megkérdeznénk, ki a legnagyobb költőjük, talán habozna, hogy Li Bai (Li Tai Po), Du Fu, vagy… Wang Wei. Akik egy időben éltek és barátok voltak.

Su Dongpo, a nagy Song-kori polihisztor azt írta róla: „képei versek voltak, és versei képek”. Az előbbit már csak elhinni tudjuk abból, amit az utóbbiból látunk.

* * *

Írások, amelyekből sokat tanultam Wang Weiről és a Tang-kori költészetről:

• 王維詩集 (Wang Wei összegyűjtött versei), szerkesztette és filológiai kommentárral ellátta Zhao Diancheng, Bai He és Meng Bai (ebben benne vannak Pei Di válaszversei is), 2019
• Wang Wei: Poemas del río Wang. Traducción y edición de Pilar González España, 2004
• The poetry and prose of Wang Wei, translated by Paul Rouzer, edited by Christopher M. B. Nugent, 2020
• The Poetry of Wang Wei. New Translations and Commentary by Pauline Yu, 1980
• David Hinton: Awakened cosmos. The mind of classical Chinese poetry, 2019
• David Hinton: Mountain home. The wilderness poetry of ancient China, 2002
• Miranda Shaw: „Buddhist and Taoist Influences on Chinese Landscape Painting”, Journal of the History of Ideas 49 (1988), 183-206.