A túlzás poétikája

Elhagyatott helyből, gyárból, bunkerből, úttörőtáborból, rozsdatemetőből van elég a nehézipar, a hidegháború és a szocializmus utáni Európában. Többnyire még behatolni sem olyan nagy kunszt. Hanem olyan fotókkal visszatérni, amelyek visszaadják a hely lidércnyomását, az értelmetlenné vált rendeltetésük végtelen ciklusában kiöregedett danaidákként benne ragadt tárgyak abszurditását, mely egyszersmind feltárja ama rendeltetés abszurd oldalát is, „a szörnyek arcát”, mint Ajvaz írja, amelyet, míg olajozottan mennek a dolgok, „elfed előlünk a grammatika gondos és álnok istenségének védő karja” – ez az igazi Kunst. Ezt műveli magas fokon és iparos biztonsággal saoirse egy éve vezetett blogjában, amelyben hetente-kéthetente tesz kirándulást egy-egy Moszkva környéki objektumba. A helyszíneket sosem közli, вопросами о местонахождении просьба не беспокоить, hollétüket illetően kéretik kérdésekkel nem zaklatni, de ez valószínűleg a koncepció része, az összefüggések megszüntetéséé, hogy az egyes tárgyakat, már önmagukban is rabelais-i és boschi torzpofákat egyenként kézbe véve, nevükön szólítva, könyörtelen élességgel közelről fotózva próbáljon meg új életet lehelni beléjük, hátha ez a konok tagoltsággal recitált végeérhetetlen katalógus, névsorolvasás, rabelais-i és boschi lista, amelynek előrehaladtával hol borzongás, hol hitetlenkedő nevetés kerít hatalmába minket, valamiképpen megmenthetné őket céltalan galaxisaik poklából, de legalábbis a feledéstől.