Emberi sors

Babs71 amellett, hogy rendszeresen városnéző sétákat ír le és hirdet meg Pétervár kevéssé ismert műemlékeihez, szenvedélyesen gyűjti ócskapiacon és az ismerősöktől a régi képeslapokat, dokumentumokat és fotókat. Az alábbi képek egyetlen valamikori családi fotóalbum töredékei. A rájuk vonatkozó adatok az eredeti orosz bejegyzés hozzászólásaiból állnak össze.



Ivan Ivanovics Gavrisev cári tiszt és családja Orjolból. Azt már a hozzászólók pontosították, hogy Gavrisev a kovnói 110. gyalogezred főhadnagya, fia pedig ebben az időben, 1912 körül az orjoli Bahtyin-kadétiskola növendéke volt. Még azt is megjegyzik, hogy nincsenek kitüntetései: zubbonyán csupán ezrede s alatta a szentpétervári Vlagyimir tisztiiskola jelvényét viseli – amely akkor, amikor Gavrisev oda járt, a legalacsonyabb rangú tisztiiskola volt, szemben a szentpétervári Pavlovszkij és a moszkvai Alekszandrovszkij tisztiiskolával –, s hogy korához és családi állapotához képest szokatlanul alacsony rangot visel.



Ha – mint a mondás tartja – az az öregebb, aki közelebb van a halálhoz, akkor a fiúval kell kezdenünk. Az ő portréja ugyanezekben az években készülhetett, ugyanabban az orjoli fotóstúdióban, amelyet – „Kitüntetve II. Miklós cár legmagasabb pártfogásával 1904-ben… A negatívok megőrizetnek” – 1851-ben alapítottak a Volhovszkaja utcán, a Levakov-házban. Egy hozzászólás szerint még négy-öt évvel ezelőtt is fotóstúdióként működött. Azóta illatszerüzletté alakították át, de falán tábla hirdeti, hogy itt nyílt meg 1851-ben Orjol első fotóstúdiója. 1902 és 1916 között Ivan Grigorjevics Varenyik címzetes udvari fotográfus tulajdonában volt, akitől számos fényképet találni az orosz neten, egy elveszett világ hírmondóit.


Egy orjoli hozzászóló megemlíti, hogy a Bahtyin-kadétiskola egyik tanára is szenvedélyes fotográfus volt, s amellett az iskola növendékeinek életrajzírója. Negatívjait unokája őrizte meg, aki szerette volna albumban kiadni őket. A tervből nem lett semmi.


Babs71 egy másik képet is betesz ide, de a hozzászólók rámutatnak, hogy ez nem a fiú fényképe, s nemcsak azért, mert jó tizenöt-húsz évvel korábban, 1892 végén készült Varsóban, hanem azért is, mert az ábrázolt már altiszti rangot visel. Ugyanakkor tényleg meglepő a hasonlóság. Vajon rokon képe-e, vagy minden diák egyformán nézett ki a kadétiskolában?


Ez itt viszont tényleg a fiú: az utolsó kép a frontra indulás előtt, s a többi a hadszíntéren. Az utóbbiak mindegyikén hangsúlyosan és büszkén teszi közszemlére karóráját, amely ekkor még ritkaság volt Oroszországban. Az első karórák 1904-ben jelentek meg a piacon, s a német hadseregben a felderítők felszereléséhez tartoztak. Nagyon valószínű, hogy a fiú is hadizsákmányként jutott hozzá.





Az utolsó, vizitkártya formátumú kép már 1919-ben készült, röviddel az előtt, hogy elesett volna a polgárháborúban.



Ez pedig apja fotója a nagy háború kitörése után.


Ekkor már százados, és megkapta a negyedosztályú Szent Vlagyimir-kitüntetést is. Alább ugyanő a fronton.



A frontról hazatérve feleségével együtt, műtermi fotón. Ugyanekkor készült feleségéről, Alekszandra Sztyefanovnáról az alábbi, képeslap formátumú fotó, amely 1916. október 19-től személyi igazolványként is szolgált:


A felvételek talán 1916. húsvétján készülhettek, amikor szabadságon volt Orjolban. Erről tanúskodik az alábbi három alkalmi fotó, amelyen lányaival együtt részt vesz a húsvéti adománygyűjtésen a veteránok javára (a zászló felirata: „Дайте увечному на красное яичко!” – „Adakozzatok a rokkantaknak piros tojásra!”). A helyi hozzászólók szerint ilyet a többi orosz várossal ellentétben nem 1915-ben, hanem 1916-ban szerveztek először Orjolban, míg 1917 húsvétján már sehol Oroszországban, ami meghatározza a képek dátumát.




Fennmaradt két kép nővéréről is, aki ápolónőként szolgált a fronton. Az egyiket 1915. április 14-én édesanyjuknak ajánlotta.



A másikon karddal a kezében fényképeztette magát, ami azért különös, mert a katonai szabályzat szerint ápolónőnek tilos volt fegyvert kezébe vennie.


A polgárháborúban Gavrisev a vörösök oldalán harcolt, ami volt cári tiszttől szokatlannak tűnik, de a hozzászólásokban figyelmeztetnek rá, hogy nem volt sok választása. A Moszkvától délre mindössze 300 kilométerre fekvő Orjol végig vörös kézen volt – eltekintve egy rövid időszaktól 1919. október 13. és 20. között, amikor Gyenyikin csapatai foglalták el –, és a tisztek családját szokás volt túszként használni a családfő lojalitásának biztosítására. Rangjelzése szerint a vörös hadsereg 8. rangfokozatáig jutott, ami nagyjából a cári hadsereg őrnagyi-alezredesi rangjának felelne meg.




Talán a meggyőződés hiányát jelzi, hogy a háború után leszerelt, és a 20-as és 30-as években tanítóként dolgozott. Lehet, hogy ennek köszönhetően is sikerült megúsznia a 30-as években a volt cári tisztek ellen indított tisztogatást.






Az 1941-43-as blokád alatt halt éhen Leningrádban.



A 7. számú tömegsírba temették el a Szerafimov-temetőben.