Korányi & Fröhlich

A birodalmak lassan enyésznek. Ahogy a gótikus falusi templomok kirajzolják a középkori Nyugat határát, vagy az újrahasznosított leninszobor-talapzatok az egykori Birodalomét, úgy jelölik ki még száz év után is az egykori Monarchia területét, Bécs és Budapest redőnyfővárosok akciósugarát a csöndesen meghúzódó redőnycímerek. Csernovic, Lwów, Żółkiew és Budapest után most Szabadkán találkoztunk a budapesti Korányi és Fröhlich cég emlékével egy régóta lehúzott redőnyön a Gorkij és Matija Gubec, az egykori Damjanich és Bercsényi utcák sarkán (a térképen pirossal).




A Korányi és Fröhlich redőny- és lakatosárugyárat 1902 körül alapította Korányi Béla a Józsefvárosban, a Kisfaludy utca 5. szám alatt (alább kékkel). A cég fellendülésével néhány házzal arrébb, a 32-esek tere és a Baross utca sarkán reprezentatív székházat is építettek az üzletek és irodák számára (alább pirossal).




Az egykori gyár nyomait és számos további termékét a Józsefváros Anno blog kutatta fel. A még használatban lévő Korányi és Fröhlich redőnybehúzók szereléséhez a Budapest blog ad útmutatást. Egy újabb, feketére mázolt példányukat Marguerite fotózta a Hadik András utcában. Egy további példányukat, a kiskunfélegyházi vasútállomás eltűnt restijének megmaradt napernyőnyitóját pedig a Vasútállomások szájtra küldték be.




Szabadkán a Fröhlich-redőnytől csupán egy sarokra egy másik, az egész korabeli Monarchiába – például Sepsiszentgyörgyre – szállító cégtől, Justus Sándor és Fiától is felfedeztünk egy redőnybehúzót a Hugo Badalić (vajon annak idején hogy hívták?) utca 3. szám alatt, az Incognito panzióban (a Szabadka-térképen kékkel). A félhomályban, zsebkamerával csak az alábbi fotó tellett róla. Menjenek, nézzék meg, csináljanak jobbat. Az egyes számú szobát kérjék.

Filléres program

Visszatéríted a halandót a po…
És szólsz: Térjetek meg fiai az em…

Javaslat a közeljövőbe tervezett, a nagy lélegzetű, közép- és kelet-európai utak közti szabad félnapokra. Vagy akár három szabad órára. (Szinopszis)

A következő út helyszínére induljunk el Budapest szívéből, a Blaha Lujza térről, ahonnan mintegy öt villamosmegálló megtételével megérkezünk utunk végcéljához. Leszállva három irány között lehet választani.

A jobbra kiinduló kockaköves út a Józsefvárosi pályaudvar rampái felé vezet.

Egyenesen előre tekintve az út a semmibe veszik el; ismert világunk vége ez.

Balra térve egy még kevésbé ismert világ a Lajta Béla építtette kapu mögött. Nem bejárat, nem kijárat.

A szinte élettelen előtérben egyszerre megjelenik egy kutya, és feszülten figyel.


Amikor az egyik kőtábla hatalmas robajjal a földre zuhan, a kutya előrébb megy, de továbbra is feszülten figyel. Most már ránk.

Előbb körbenézhetünk a fogadóépület és a rituális temetési szertartások végzésére szolgáló, a kupoláját évtizedekkel ezelőtt vesztett épületmaradvány előtti zárt udvaron.

Mikor a gondnok megláncolja a kutyát, és az épület sarkánál lévő, a baromfiudvarok bejáratához hasonló palánkfélét félretaszítja, be(ki-)léphetünk a sírkertbe.

Körben a Kiegyezés utáni prosperitás legfontosabb személyiségei, virilisták, az ezerkilencszázas évek fordulóján elhunyt zsidó hírességek síremlékei és mauzóleumai. Válogatás nélkül néhány síremlék, ami elébünk kerül a bejárattól elindulva:

• Vásonyi Vilmosé, aki az Ószövetségre tette le igazságügyi miniszteri esküjét; • Csepeli Weisz Manfréd és családja; • A Bródy család; • Aschner Lipót, a Tunsgram alapítója; • Fényes Adolf festőművész; • Bächer Vilmos Talmud-kutató; • A Hatvany-Deutsch család mauzóleuma, ahová külön széles keresztút vezet az utcáról;

• A Zwack ősök páros síremléke; • Az óbudai textilgyáros Buday Goldberger család; • Bloch Mózes, a Rabbiképző első igazgatója; • Wahrmann Mór várospolitikus; • Brill Sámuel Lőw rabbi; • Friedmann Bernát, védő a tiszaeszlári vérvád perében; • Kiss József költő, író, egyházi énekszerző, publicista; • Kaufmann Dávid rabbi, hebraista, vallásfilozófus.

Innen már csak a fal melletti sírboltok és mauzóleumok vonalához igazodó, de alig kirajzolódó ösvényt követjük, esetleg az áthatolhatatlan bozóttal benőtt sorok közti két, egymásra merőleges, keresztet formáló temetői főutat.

Kerülgetve, bukdácsolva, a billegő köveken szökellve próbálunk visszaérni a bejárathoz a rogyadozó, kifosztott síremlékek mentén.

Utazásunk végére értünk. Aki összeszedte lelkierejét, a kapun visszafelé áthaladva kanyarodjon jobbra. Hamarosan visszaérkezik a józsefvárosi Teleki tér, Lujza és Dobozi utcák életszagú valóságába.

Utunk ezzel véget ért, további jó szórakozást kívánunk.

(Részvételi költség: 2 villamosjegy ára; 65 év felett ingyenes!)

Odessza

Odessza 1905, a Wang folyó posztjainak helyszíneivel. Teljes térkép

• A Gyeribaszovszkaján, a Riseljevszkaja sarkán… • Odessza szelleme • Odesszai mesék • A görög Odessza • Az odesszai ócskapiac • A Moldavanka • Arcok a Városi Parkból • Odesszai lépcsőházak

• A Fanconi kávéház megkerült kiskanala • Odessza 1931. Branson DeCou fotói • A Lengyel utca udvarai • Újév Odesszában • Odessza, a csodák városa • Odessza, szellemváros • Odessza, 2014. május 2.

Útibeszámolók: • Odessza percről percre, 2013 április • Határtalan Kelet, 2013 április • Együtt Odesszában, 2012 október

„A hajók illatán kívül akác, tengeri algák, a falak repedéseiben megtermő kamilla illata volt a levegőben, no meg kátrány- és rozsdaszag. Időről időre mindezeket elsodorta egy különleges, vihar utáni illat, amely a nyílt tenger felől érkezett. Egészen egyedi és összetéveszthetetlen volt, olyan, mintha egy leány fürdőtől hűvös karja simult volna az arcomhoz.”

Konsztantyin Pausztovszkij, 1920

Odessza percről percre

A medve ugyan kijött a barlangjából, de az elmúlt hetekben keserűen csalódnia kellett saját időjóslásában. Holnap reggel útra kel hát Odesszába, hogy egy kis mediterrán levegőt szívjon. Aki vele tart, élőben követheti végig a Máramaroson – a medvék ősi birtokán –, a Kárpátokon, Csernovic Monarchia-teremtette városán, Podólia soknemzetiségű síkságán és a délorosz sztyeppén át vezető útvonalát, amelyet már korábban megírtunk. Az itthon maradóknak pedig ez a ha nem is percről percre, de wifi-spotról wifi-spotra frissített beszámoló és térkép szolgáljon felvilágosítással arról, hol jár és mit csinál. Nézzenek vissza.


Péntek hajnali öt, Budapest
Utunk utolsó és leghosszabb szakasza: nyolcszáz kilométer egyetlen nap alatt (a felső piros útvonal), mert el akartuk kerülni a rövidebb, de rosszabb odafele vezető utat. Reggel még Kamenyec-Podolszkban tartottunk napfelkeltés városnézést, majd reggeli után megemlékezést az 1941 augusztusában itt kivégzett „hontalan” magyar zsidók emlékművénél, amelyen részt vett a helyi hitközség elnöke is, elbeszélve az 1941-es tömeggyilkosság részleteit. Kamenyecből Hmelnyickij felé araszolva egy taxis állított meg, hogy vegyük át az utasát, aki lekéste a kamenyeci buszt, és vigyük el a hmelnyickiji vasútállomásra. A magyar zsidók lelkesen üdvözölték Rebekát, a las vegasi zsidó iskola angoltanárnőjét, aki most a csernovici egyetemen tanít angolt, és részletes előadást tartott a las vegasi zsidók életéről.

A hosszú út kiváló alkalmat nyújtott rá, hogy ki-ki kiélhesse a kátyúk okozta pesszimizmusát, és megtehesse tétjét, vajon mikor érünk utunk utolsó állomására, az ungvári étterembe. És láss csodát: még aki a legkésőbbi időpontot mondta, az is alulmúlta tíz perccel a valóságot, éjjel fél tizenkettőt. Amiből mindjárt kiderül, hogy az utak nem is tettek olyan pesszimistává minket.

A Kárpátokon átvezető út a közös mulatósdal- és kórusrepertoár felelevenítésével telt, az utolsó, magyarországi szakasz már alvással. Az ungvári magyar konzulátus jóvoltából ezúttal is gyorsan – egy óra alatt – értünk át a kettős határon: köszönet érte. Háromezer kilométer után hajnali fél ötre értünk vissza kiindulópontunkra, a Hősök terére. A medve pedig ismét kelet felé fordult, felkészülve az újabb utakra.

Szokásunkhoz híven ismét kértünk minden résztvevőt, hogy írjon és küldjön képeket egy közös poszt számára, amely remélhetőleg jövő hét első napjaiban kerül fel a Wang folyóra.

Szerda éjszaka, Kamenyec-Podolszk
Át a dél-orosz sztyeppén, végig a podóliai síkságon, és láss csodát: mindenütt szorgosan tömik a kátyúkat. Ez is egy filozófia, nem egyszerre megcsinálni egy utat húsz évre jól, mint Németországban, hanem minden tavasszal ráereszteni sok ezer szorgos hangyát, hogy néhány nap alatt befoltozzák, téltől télig. Csak arra kell vigyázni, hogy ne a szétfagyás és a foltozás közötti két hétben érkezzen ide az ember, mint most.

Umany és Medzsibozs, a két legnagyobb kelet-európai haszid zarándokhely, Nachman rabbi és dédapja, Baal Shem Tov sírja. A hosszú tóvá szélesedő Bug partján, a török ellen épített végvár tövében, sok száz éves fa zsinagóga, épen maradt haszid sírkövek az erdők és hosszan elnyúló dombvonulatok előterében, igazán szakrális táj. A buszba visszaszállva többen azt mondják: talán ez volt az út legszebb része.

Kedd éjszaka, Odessza
Mulatni tudni kell. Tudta ezt az az orosz társaság, akik este velünk együtt ültek a búcsúvacsorán a Gyeribaszovszkaja utcai Gambrinus sörözőben, ahol minden este odesszai kocsmadalokat és régi orosz sanzonokat játszanak, s akik megrendelték számunkra az alábbi dalt, Odessza „nem hivatalos himnuszát”. És tudták a társaságnak azok a tagjai is, akik a táncparketten védték meg a magyar nemzet mulatós hírnevét. S nem utolsósorban Deák Andrea, aki még a régi iskolában tanulta a jó modort, és gavallérosan állta értünk a zenekarnál a cehhet. Köszönet mindannyiuknak.

Leonyid Utyoszov: У Черного Моря – A Fekete-tengernél

Kedd délután öt óra, Odessza
Odesszába is megérkezett a tavasz, még ha az utolsó napon is. A napfény és a meleg még szebbé teszi ezt az amúgy is gyönyörű várost. A belváros és az alvilági Moldovanka közötti szürke zónákban jártunk, egykori iparvidéken, bohémnegyedekben, a Katajev által megénekelt Szabadkikötő utcában, benéztünk az 1861 óta folyamatosan működő utolsó hagyományos orosz közfürdőbe, a német költségen újjáépített százéves lutheránus templomba, a Hadzsibej hajón átszeltük az Odesszai-öblöt, a vállalkozó kedvűek végignézhették velem a kitűnő Irodalmi Múzeum 19-20. századi kiállítását. A háromnapos vezetés méltó lezárásaképpen pedig végigvezettem a társaságot a belvárosi udvarok egymásba nyíló labirintusán, s a végén megmutattam azt a titkos udvart, amit a legjobban szeretek ebben a városban. Hogy ez melyik, az legyen titok azok számára, akik ezután jönnek velem Odesszába.

Hétfő este, Odessza
Az odesszai út két legintenzívebb napja, nem csoda, hogy az idegenvezetőnek nincs ideje tudósítást írni, mikor napközben a város titkaiba vezeti be a látogatókat (s ezek valóban titkok, minthogy Odesszában se útikönyv, se emléktáblák vagy másfajta tájékoztatók sem léteznek), este a másnapi programot szervezi, telefonál és az éttermeket járja, a reggelinél pedig az aznapi program részleteit beszéli meg a társasággal. A Gyeribaszovszkaja és Riseljevszkaja sarkáról indulva bejártuk a klasszicista óvárost, a tengerparti sétányt, a görög negyedet, a Moldavankát, a babeli mitológia világát, Benya Krik és Frojim Gacs házának udvarát, a Zsidó utcát – amelyet a leghosszabb odesszai utcának neveztek, minthogy a KGB itt álló központja miatt „az eleje Odesszában van, a vége a Gulagon” –, ellátogattunk a Migdal zsidó kulturális egyesület központjába és lakásmúzeumába, bejártuk a sakktábla-szerűen épült belvárost.

Vasárnap hajnal kettő, odesszai autópálya
Amikor az ember Umanynál rátér az odesszai autópályára, kifizeti a lesben álló rendőröknek a kétszáz hrivnya büntetést (erős alkudozás után, nyolcszáz illetve ötven hrivnyáról indulva), és végre leül a néhány száz méterre lévő high-class azerbajdzsáni benzinkút kávézójában, úgy érzi, megérkezett Európába. A Moszkva-Odessza autópálya, amelyen a gazdag oroszok suhannak végig hétvégi és nyári kiruccanásaikkor a déli tengerhez, teljesen elüt a kétoldalt elterülő Ukrajnától mind nyelvében (minden oroszul van kiírva ukrán helyett), mind a szolgáltatások nyugat-európait is meghaladó színvonalában, mind pedig abban az eléggé nem becsülhető tényben, hogy egyetlen kátyú sincs rajta. Már-már gazdag orosznak érezzük magunkat mi is, amint egy-egy azeri sült szendviccsel a kezünkben végigsuhanunk rajta Odesszáig.

Szombat este
Nemcsak a wifi-spotok, hanem az idő hiánya is szaggatottá teszi a helyszíni tudósítást. Csütörtök délelőtt léptük át az ukrán határt – a magyar konzulátus kiküldött felvezető gépkocsijának köszönhetően rekordidő, egy óra alatt –, és azóta folyamatosan követik egymást a programok. Beregszászon meghívtak a zsidó közösségnek nemrég visszaadott Zrínyi utcai kis-zsinagóga (korábban lőszertár) meglátogatására, amelyet nagy erővel igyekeznek helyreállítani. A városon átvezető út igazi időutazás volt: utastársunk, Rozi, aki Beregszászon nőtt fel, házról házra sorolta, ki hol lakott és hová emigrált, hol rendeztek mulatságokat a hatvanas években. A városon kívüli út azonban már nem volt mulatság. Ahogy haladtunk előre, kétségbeesetten igyekeztem visszaemlékezni, hol ér véget a rossz út, talán Husztnál… talán Rahónál… végül is nem ért véget soha. És még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az útra, amelyen hajnali háromkor végigbukdácsoltunk a Cseremos mentén Csernovicig, másnap szükségállapotot hirdettek és lezárták.

Csernovicban, mielőtt a helyi zsidó közösség meghívására részt vettünk volna a péntek esti gyertyagyújtáson, három órán át sétáltunk a belvárosban, a Ringplatzról indulva az egykori Elisabethplatzon – a zsidó polgárság által kialakított Színház téren – át a Rudolfsplatzig – a görög-román mágnások által létrehozott Filharmónia térig –, és még délebbre, a Judengassétól a Türkenbrunnenen át az Armeniergasséig, felkeresve amennyit csak lehetett a város egykori harminc nemzetiségének központjaiból. Külön szépsége volt a sétának, hogy néhányan megbízást kaptak régi csernovici elszármazottaktól az egykori lakóház lefényképezésére, de még a régi osztrák-magyar címeket megadva. A mindig nálunk lévő osztrák-magyar Czernowitz-térkép segítségével azonban ez nem jelenthetett problémát.

Péntek hajnali négykor
Ukrajna legfőbb tavaszi terménye a kátyú. Amikor az áldott nap első sugára megolvasztja az útburkolat repedéseiben megbúvó jeget, majd a porhanyóvá tett aszfaltot a tavaszi áradások kimossák aknatölcséreikből, Ukrajna útjai bombatámadás sújtotta felvonulási területté válnak. És egymillió kátyú nem tévedhet. Ahogy Tél tábornok megállította Oroszországban a német előrenyomulást, úgy torpantja meg Tavasz partizánkapitány a felperzselt aszfalt stratégiájával a Mazsike odesszai villámhadjáratát. Beregszásztól át Kárpátalján, Máramaroson, Pokutián, Bukovinán Csernovicig jó, ha 40 km-es sebességgel tudtunk végigszlalomozni, s a tervezett este 8 helyett hajnali 4-re megérkezni a csernovici szállodába. Ettől eltekintve azonban gyönyörű utunk volt. Többet majd alvás után.

Alvás után a magyar konzulátussal beszélve kiderült, hogy Ukrajnát a rekordhideg tél miatt sújtja az általános útromlás, s hogy akkora baj van, hogy az ország az elmúlt két hétben gyakorlatilag járhatatlanná vált. A budapesti Operettszínház Ungvár – Lemberg – Ivano-Frankivszk – Csernovic turnét indított a Csárdáskirálynővel, ki is van már itt plakátolva az egész városban – Sylva címmel, látszik, hogy a magyar cím megfeküdte a fordítók gyomrát –, de egyelőre bizonytalan, hogy a felszerelést és díszleteket szállító kamionsofőrök az Ivano-Frankivszkig tapasztaltak alapján hajlandóak lesznek-e tovább jönni Csernovicba. Mi mindenképpen felajánlottuk, hogy ha minden kötél szakad, eljátsszuk a megfelelő szerepeket. Szilviánk és Boni grófunk már van. Délután már próbáltunk is a buszban.

Csütörtök reggel hatkor
a medve már el is könyvelhette első sikerét: a görbeházi benzinkútnál, még félálomban-kómásan megkapta a Jómunkásember Érdemérmet, jó előre, várható érdemeiért. Nem kitüntetés ez: teher!

Szerda délután
még gondterhelten kémleli a keleti utat, s azt latolgatja, csomagolt-e elég mézet az útra, pótbundát a Tatár-hágóra, naptejet a Fekete-tenger trópusi partjaira, de mindenekelőtt hogy miként lesz képes holnap reggel fél ötkor ott lenni a Hősök terén, a busznál. Segítsenek neki!

Kezek

Családi album: • Alba, 1867 • Hongkong, 1897 • Marseille, 1900 • Párizs, 1904 • Valenciennes, 1918 • Buenos Aires, 1930

— Te vagy ez, ezen a képen?
— Hm, nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Hol találtad?
— A nagy dobozban, a többi mellett.
— Lehet, hogy én… vagy az ő nővére…
— Georges nővére?
— Nem biztos, lehet, hogy én. Akárhogy is, a fotó mindenképpen bemozdult.
— Ha te vagy az, te mozogtál. Nagyon tetszik a kifeszített fehér vászon, a deszkafal. Elképzelem, ahogy a szüleid a vásárban járkálnak, ott fenn északon, Valenciennes-ben. Valahogy a fotográfus bódéja elé keverednek, és minthogy akkor kezdesz járni, és rettentő büszkék rád, szeretnének egy fotót.
— Azt hiszed?
— Persze nem tudják pontosan, hogy is csinálják. A felnőttek csak leülnek a székecskére a vászon előtt, a fotográfus azt mondja, ne mozogjanak, s csak egy mellképet őriz meg róluk a fehér háttér előtt.
— A vászon ráncaival együtt… igazi szegényfotó!
— Hát persze. Apád a fotográfus mellett áll, nem látjuk, férfiak módjára egyeztetnek — ah, hogy is csináljuk… jó lenne, ha a kicsi nem kezdene el sírni… ne mozogjon… Anyád akarta a fotót, azt hiszem, s most attól fél, le ne essél, szilárdan tart a kezével.
— Ekkor kezdek járni, azt mondtad.
— Kétségtelen, hogy a fényképezés pillanatában el akarta engedni a kezed és hátralépni, de még nem álltál biztosan a lábadon. Úgyhogy nem tehetett mást… Az is lehet, hogy volt egy második, élesebb felvétel is, amelyet a fotográfus körbevágott, s amely azóta eltűnt. Látod, ezen a képen körbevágás után is látszana a kéz, amely tart téged:


— Hm, egyáltalán nem emlékszem rá. És az is lehet, hogy ez nem én vagyok. Ha én vagyok, felmerül a kérdés, vajon miért nincs anyám a képen, velem együtt. Olyanfajta fotóra gondolok, ahol anyám ölében lennék, tudod.
— Nyilván rólad akartak egy portrét, csak rólad.
— Csak rólam. Ha netán elveszítenének.
— Hát elveszítettek már egy másik gyereket, nem?
— Hm, hm. Vagy pedig ez nem az anyám… de akkor ki? Egy szomszéd? A dajka? Lehet, a dajka elvitt a vásárba, ő vette nekem a kisvödröt, odaérünk a fotográfus bódéja elé… Van fotó rólam anyámmal együtt is valahol?
— Hát igen is meg nem is. Emlékszel erre a dokumentumra?


— Ah, az Ausweis — hát persze, hogyne. Mama és én a Kommandaturra mentünk megcsináltatni, tizenkettedik születésnapom másnapján, 1918 augusztusában. Az én születésnapi Ausweisom…


— És a kép rajta nem igazolványkép.
— Hát persze, hiszen háború volt! Azonkívül a város megszállás alatt állt. És 1918 májusától Valenciennes-t egyfolytában bombázták: a középiskolai felvételi vizsgát egy pincében tettem le, a repülőgépek éjjel-nappal köröztek a város fölött, mindenüve hullottak a bombák. Aztán szeptemberben megérkeztek a menekülők Douai-ből és Cambrai-ből. És amikor a németek októberben minket is evakuáltak, mindenkinek folyton magánál kellett tartania ezt az igazolványt.
— Evakuáltak?
— Közeledett a front, kihajtottak az útra, anyámat és engem is. Mons, Liège felé vonultunk. És hát ebben az időben nem nagyon fotózkodott az ember.
— De az igazolványhoz mégis szükség volt egy fotóra.
— Hát ki-ki barkácsolt magának, azt hiszem.
— Nézd csak, a pecsét alatt, a bal karod kinyúlik a képből.


— És?
— A dobozban ott volt ez a kép anyádról is.
— Anyám képei ebben a dobozban? Az én képeimmel együtt?
— Egy vagy kettő. Egy kis kék csomagban. A tieidek egy fehér csomagban voltak, egy boulevard Montparnasse-i stúdióból. Nézd csak.


— Látom. Egy kéz a vállon.
— A te kezed az ő vállán. És ugyanaz a Kommandatur-bélyegző. Ugyanaznap csináltattátok az igazolványokat?
— Ó nem, őneki már rég megvolt a maga Ausweisa. Jóval előbb kellett kettévágja a fotót. Úgyhogy anyám az én kezemmel az ő Ausweiséban járt-kelt Valenciennes-ben… Elképzelem, ha akkor meghaltam volna… mondjuk a városra hulló bombák alatt. Anyám úgy maradt volna, egy kicsi fekete manccsal a fehér ingén. Egy örökkévalóságra a foglya maradtam volna.
—  Egy örökkévalóságra a foglyod maradt volna. Még mindig haragszol rá? Ennyi idő után, hogy már mindketten rég halottak vagytok? Nézd csak, a két kép gond nélkül összeillik:


— Igen, látom, műtermi fotó. Egy festett vászon előtt állítottak be, kezemet a vállára tettem, ahogy a fotográfus kérte, a gép lencséjébe néztünk, egyikünk sem mosolygott – háború volt –, s ő aztán kettévágta a fotót a baszott papírok kedvéért. Hát gondolj csak bele, eredetileg apám kedvéért álltunk modellt, hogy egy képet küldhessünk magunkról apámnak.
— Apádnak?
— Apámnak, aki fogságban volt, valahol Keleten. És ő ahelyett, hogy elküldte volna, kettévágta a képet.
— Nem lehet, hogy ez egy másodpéldány? Hogy volt egy, amit elküldött apádnak, s egy másik, amelyet kettévágott a németeknek?
— Hm, igazán nem tudom, semmire sem emlékszem. Olyan messze vagyok.