Együtt Odesszában

Háromezer kilométer, hét nap, százhúsz ébren töltött óra, tucatnyi felkeresett hely, ezer élmény. Tizenkilenc ember, aki mindezt átélte, és akik alább adnak számot benyomásaikról. A fenti térkép egyes pontjai a Wang folyó posztjaira mutatnak. Egy részük már megjelent, más részük hamarosan megjelenik: nézzenek vissza. És ha úgy érzik, hogy épp ez az út hiányzott az életükből, ne keseredjenek el. Jövő áprilisban megismételjük: 4-11. között a Mazsike közönségének, negyven+++fős busszal, április végén pedig a Wang folyó olvasóinak az eddig megszokott kicsi és mozgékony társasággal. Már ha időben jelentkeznek rá.

Studiolum

Ogyesszai pillanatképek

Saját blog az útról: • Medzsibozs • Ogyesszai feliratok • „Poétikus hervadás” • A csernovici temetőben • A remény (Junona Avosz) • Babel Ogyesszája nyomában • Ogyesszai pillanatképek • Választások előtt Ukrajnában • Utazás • „Az ember fáj a földnek” • Útközben Ogyessza felé • Menni kéne

Megérkezik az ember éjjel 1 óra tájban, áll a a Gyeribaszovszkaja sarkán – várja, míg Studiolum utánanéz a szállásnak –, s előtte a macskaköves utcán topog két almásderes, nyergükben fiatal lányok, s azt kérdezik: „Taкси”? Utolsó este a szobatársammal éjfél tájban még egyszer körbejárom a városi parkot, megszólít bennünket egy másik lovas: „Дaвaйте катaться!”

A parkban szombaton, vasárnap is élőzene, a tömeg hullámzik, elegáns nők táncolnak, a népszerű ogyesszai dal refrénjét a közönség is énekli: „Я вам не скажу за всю Одессу…” Utyoszov szobrával és a 12 szék egyikén fényképezkednek. A kávéházak, éttermek teraszai tele, benn csupa fiatal.

A Patyomkin lépcső környéke központi hely: ifjak és gyerekek sasröptetésre invitálnak, katonai usankát, könyveket, fasiszta jelvényeket árulnak, menyasszony-vőlegény (s minden rendű, rangú és korú ember) itt fényképezkedik, választási nagygyűlést tartanak…

Az Opera megtisztítva a szürkeségtől, a mellette lévő kis parkban szelíd napsütésben kávéznak, s talán a próba szünetében szaladt ki a mamájához egy kis balerina.

A belvárosban gazdagság, nemzetközi márkák, hihetetlen árubőség – a Moldavanka egy másik világ, Babelé többek között, de erről majd máskor. Szőlő és macskák mindenütt.

Melinda

Odesszai nosztalgia

Csak egy röpke pillanat a hosszú hétvégénkből:

Valamiért éppen a TV-t nézzük, még egy ilyen jobbnál-jobb programokkal sűrűn töltött hétvégén is jut rá valahogy idő. A 70 ukrán vagy orosz csatornából a leginkább élvezhető a Nosztalgia TV. Ötletes logójukat lásd fönt. Az adás hasonlít Dévényi Tibi bácsi kívánságműsorára.

Ül a jól megtermett műsorvezető egy halom fekete-fehér TV között, és telefonon, meg néha Skype-on (videó) beszélget a betelefonálókkal. Néhány mondat után megjelenik a hőn áhított előadóművész, általában a 70-es vagy 80-as évekből. Már ez is elég bizarr, ámde egyszer csak ismerős arc tűnik fel, s alatta az aláírás: Янош Коош. És a kívánt dal: Szent Péter vár rám, az I did it my way meglepő ferdítése.

Gábor

Mindenki fényképez. Ki komoly rendszer-fényképezőgéppel, ki digitálissal, más a mobiltelefonjával, egyesek a szemükkel ;)
Ezen az úton is sok kép készült, szép őszi tájakról, pompás épületekről, emberekről, emlékművekről, sok érdekes pillanat és életkép került megörökítésre.
Nem ezeket adom közre, mert legtöbbjüket nálam jobb fotósok jobban elkapták, szebben lefotózták.
Kicsit szakmai ártalom, hogy én mindenhol jobban megnézem az épületeket.
Szépek és csúnyák, regiek és modernek, érdekesek és furcsák, az épületek egésze és/vagy csak részletei, együttesük vagy kontrasztjuk, mindegyik körüljárandó és megörökítendő… :)
Az odesszai úton is ez volt a helyzet: láttunk Odessza fénykorából megmaradt pazar épületeket, szecessziós gyönyörűségeket és modern csillogó-villogó házakat, de itt is, mint már a lembergi úton, szinte fizikai fájdalmat okozott a házak állapota.
Míg Lembergben inkább csak elhanyagolt, leromlott volt a legtöbb szép épület (bár sokakat már restauráltak/-nak, és nem is rosszul), addig Odesszában elkeserítően sok a ROMOS épület. És milyenek lehetnek bennük a lakások?!? Még gondolni is rossz rá. És mégis: itt is emberek élnek, vágyakkal, reményekkel és hittel teli életet. Kívánjunk nekik (is) békét, és hogy a most megválasztott kormányuk közelebb segíti őket álmaik megvalósításához. (?)

Anna

Egy utazás az erózió, életfilozófia és remény nyomában

Ukrajna a fantasztikus látványok/tájak egész sorozatával mutatta be, hogy mire képes a víz ereje, ha geológiáról van szó. Mégis szomorúvá tett, hogy milyen kevés nyomát lehet fellelni annak az igyekezetnek, hogy a megismerhető történelem fontos nyomait megőrizze az utókor számara. Amit az embereknek nem sikerült lerombolniuk, arról – egyre gyorsuló ütemben – gondoskodik napjaink savas csapadéka, amely nem kímél egyetlen épületet sem.

A káprázatos őszi színek, amelyekben a természet még egyszer összegyűjti utolsó energiáit az elkövetkező új tavasz előtt, maga is élményszámba ment. A pazarló természet, termékeny föld és természetes szállítási útvonalak bizonyára hozzájárultak a korai települések létrejöttéhez és a kulturális fejlődéhez, de nem jelent(h)ettek semmiféle garanciát a békére és hosszú távú toleranciára.

Anélkül, hogy minden névre, évszámra, stb. emlékeznék, amelyek oly fontosak voltak a különböző régióknak a terület fejlődésére gyakorolt hatásával kapcsolatban, az a határozott kép alakult ki bennem az út során, hogy a gazdasági és kulturális fejlődés akkor volt a legerőteljesebb, amikor az egyes népekhez, vallásokhoz és csoportokhoz tartozás iránti tolerancia is a legnagyobb volt a térségben. Fájóan döbbenetes volt hát hallani, hogy a különböző ellenségeskedések idején egyes kisebbségek nagy tömegeit szinte teljesen kiirtották! A történelemkönyvek, legalábbis az a néhány, amit én olvastam, semmit sem említ ezekről a borzalmakról.

Ismereteim földrajzi fehér foltja, habár csak csekély mértékben is, kisebb lett, ám egy nagyobb fehér folt: a történelmi vált tudatossá bennem az utazás során.

Nem tudom, hogy a ma Odesszában élők mit és mennyit tudnak a történelmükből, egy dolog azonban feltűnt: esténként kikapcsolódik az egész család. Az utcai forgatagban nem csak tizenévesek láthatók, de karon ülő csöppségek és nagymamák, nagypapák is. A spontán éneklés mindenhol jelenlévő eleme, melyben a többség részt vesz, arra utal, hogy ez nem új jelenség, hanem – talán – egy hagyomány része. A dalok sokszor szomorúságot fejeznek ki, de sokszor reményt is.

Arról nem tudtam fogalmat alkotni, hogy a zsinagógák renoválása illetve újjáépítése a békés egymás mellett élés iránti megnövekedett remény kifejezéseiként értelmezhető-e.

Áttelelésre készülünk most mi is, mint a természet maga; nemsokára újra tavaszodik. Újabb, a történelembe visszavezető utak reményével.

Carl Henrik / Svédország

Ode(és vi)ssza *

* Kissé esetlen szójáték Odessza nevéből és J. R. R. Tolkien A hobbit című könyvének alcíméből („Oda és vissza”). Érdekes egybeesés, hogy éppen idén 75 éve, hogy A hobbit először megjelent az Allen & Unwin kiadónál, 1937-ben.

Vegyes társaság indult útnak október 17-én hajnalban. Nem mondanám, hogy aggódtam, sokkal inkább kíváncsi voltam, hogy mi sül ki belőle, és – főleg az út vége felé – elég jól összeszoktunk, amit például a hosszú és fárasztó (de elkerülhetetlen) buszút is elősegített. Nem szeretnék patetikus, még kevésbé érzelgős lenni, de azt hiszem, még két nap után sem értem haza teljesen, lélekben még valahol a Kárpátokon túl, de legalábbis a Máramarosban vagyok. Budapesten járva időnként egy-egy útitársat vélek felfedezni a tömegben (persze tévesen), a zsebemben még keveredik a magyar forint és ukrán hrivnya meg kopijka. Élményekkel teli hét nap volt, a csodálatos vidékek mellett érdekes embereket is megmerhettem, amit ezúton is köszönök, és remélem, hogy találkozunk még a Wang folyó egyik vagy másik útján.


Az egyik első, meghatározó kép, amely eszembe jut az útról, amikor magunk mögött hagytuk a borongós Máramarost, és megérkeztünk az októberi napfényben fürdő Pokutiába, Galícia és Bukovina határvidékére, a Cseremos és a Prut felső folyása közé. Az útnak ezt a szakaszát részben átaludtam, úgyhogy kicsit álomszerűen maradt meg bennem az egész: az egyik pillanatban még monoton szürkeség, a másikban már aranysárga fák mindenütt és ragyogó napsütés, mintha a Kárpátok lett volna a próba, az akadály, amelyet ha sikerül megugrani, onnantól már az idő is megjavul.

Bár Tamás azt mondta, jobban szeret egy-egy régiót alaposabban bemutató utakat vezetni, s ezt a mostani, különböző vidékeken – Máramaroson, Kelet-Galícián, Pokutián, Bukovinán, Podólián, Novorossziján – átívelő két-két napos utat inkább a kényszerűség szülte, én azt gondolom, hogy ez így is nagyon jó volt. A földrajzi táj határai, változása, és ami roppant érdekes: utóbbinak a kultúrákra gyakorolt hatása (ahogy Novorosszija gyéren lakott, nomadizálásra termett vidékét felváltja a sűrűbben lakott, kisebb-nagyobb településekkel „teleszórt” Podólia) csak ilyen nagy léptékkel mérve, régiókat átszelve érzékelhető igazán.

Újra és újra feltűnik, hogy mintha kelet felé haladva egyre több lenne az utak, autópályák, vasútvonalak mentén bóklászó állat: tehenek, lovak, kecskék, tyúkok, libák. Megfigyeltem én ezt már vonattal Budapestről Debrecen felé menet, vagy még tovább, Kolozsvárra. Minden egyes alkalommal eszembe is jut Andrzej Stasiuk szép leírása:


„Három hónappal később a Słone Góry lábánál fekvő Rozpucién autóztam át sötétedéskor. Tehenek ballagtak hazafelé a legelőről, teljes szélességében eltorlaszolták az utat. Kénytelen voltam lassítani és végül megállni. Úgy váltak szét az autó előtt, mint egy lusta, vörösesbarna hullám. Csípős hideg volt, dőlt a pára az orrlukaikból. Melegek, duzzadtak, közönyösek voltak. Egyenesen maguk elé néztek, a távolba, minthogy a dolgok, a táj és a tárgyak nem bírtak jelentéssel a számukra. Egyszerűen átnéztek az egészen. És Rozpuciében megéreztem a körülöttem lévő világ roppant súlyát és megszakítatlan folytonosságát. Egy időben, ugyanabban a kihunyó fényben ballagtak haza a marhák: ugyanaz történt Kijevtől, mondjuk, Splitig, az én Rozpuciémtől Skopjéig és – teszem azt – Sztara Zagoráig. A természeti és az épített táj, az állatfajok, a szarv formája és a szőr színe változott valamicskét, de a kép ugyanaz maradt: két házsor között, az úton jóllakott csordák vonultak. Nyomukban kitaposott cipős, kendős asszonyok vagy gyerekek lépkedtek. Sem az ipar magányos szigetei, sem az itt-ott elszórt, álmatlan metropoliszok, sem az utak vagy vasútvonalak pókhálója nem fedhette el az évezredes képet. Az emberi kapcsolódott az állatihoz, hogy együtt várják az éjszaka végét. Kapcsolódott hozzá, noha sohasem vált el tőle.

Nincsenek csodák, gondoltam magamban, és egyesbe tettem a váltót. A visszapillantó tükörben ringó farokat láttam. Már nem voltak legyek, tétlenül lógtak a farkak. Ennek az egésznek el kell pusztulnia, hogy, ha csak csökevényes formában is, de fennmaradjon. A „rosszabb és kisebb” népek az állataikkal élnek, és velük együtt szeretnének megváltást nyerni. A nyájaikkal együtt szeretnének elismerést szerezni, mert nemigen van egyebük. A marhaszem mélykék örvénye olyan, akár a tükör: megelevenedett húsnak látjuk benne magunkat, amely mégis valamiféle kegyelemben részesült. […]

Igen, az én Európám tele van állatokkal. Nagy, sáros disznók az út mentén valahol Tiszaörs és Nagyiván között, kutyák a bukaresti kocsmák udvarán, bivalyok Resinárban, szabadon eresztett lovak a Csornohorán. Hajnali ötkor kelek, hallom a birkák kolompolását. Esik az eső, fojtottan, laposan szól a tehénbőgés, nem visszhangzik. Egyszer megkérdeztem egy asszonyt, minek van annyi tehene a gazdaságban, ha úgysem vesz tejet senki. „Hogyhogy minek?” – felelte, mintha nem is értené a kérdést. „Valamit kell tartani.” Egyszerűen fel sem merült benne, hogy lehetséges volna csak úgy elvágni az archaikus köteléket ember és állat között. „Miféle emberek vagyunk, ha nincs állatunk?” Körülbelül ezt jelentette a válasz, amiben volt egy jó adag az emberi faj magánytól való félelméből is. A jószág a hiányzó láncszem köztünk és a világ többi része között.”

(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba)

Meg persze a városokban, falvakban a Catherine által már megfigyelt kutyák, a rengeteg macskáról nem is beszélve.


Ukrajnáról is sokat tanultam az út során. Az elmúlt hét nap eloszlatott bennem jó néhány, az országgal kapcsolatban akaratlanul is meglevő előítéletet. Úgy gondolom, a városok, falvak nagy része az érzékelhető szegénység ellenére közép-európai mércével mérve idehaza, Magyarországon is bármikor megállná a helyét (persze tudom, nem láttuk egész Ukrajnát, óvatosabban kellene bánnom az ilyen kijelentésekkel). Az ország történelme szintén kevéssé ismert, sokszor homályos, nagy vonalakban felvázolt elképzelésekre szorítkozik. Enyhe képzavarral élve: jó volt kiszínezni mentális térképem fehér foltjait, amihez a látvány mellett nélkülözhetetlen volt Tamás és Krisztina szakértő vezetése.

Ogyessza nem egyszerűen a csodák városa, Ogyessza bizonyos értelemben maga a csoda, egy külön világ. Az épületek még jelen állapotukban is tükröznek valamit az egykori nagyságból, „imperialista” vonásaikból még látszik, hogy egykor egy hatalmas birodalom jelentős városa volt. Sok minden kavarog még bennem a városról, amit egyelőre bajosan tudok szavakba önteni, inkább csak hangulatok, érzések kötődnek hozzájuk. A Moldavanka a romos állapotukban is szép házaival, udvaraival, a babeli Moldavanka. A tenger (thalassa! thalassa!) Az újjáépített német evangélikus templom, amely számomra ugyan túl modern belülről, de a belső üvegajtóra, mintegy a régi sokszínűség jelzéseképp nyolc nyelven van felfestve (gravírozva?), hogy „béke veled”. Ha sokszínűségét az elmúlt majdnem száz évben jórészt el is vesztette, a város elevensége a mai napig megmaradt, a Gyeribaszovszkaja esténként élettel teli, a Városi Park nappal is az. Budapesten nem láttam még ennyire természetesnek ható elevenséget, életerőt, mint itt.


Ogyessza nagy színész is. Utolsó reggel teátrális búcsút vett tőlünk: az idő elromlott, az utcán csak néhány ember lézengett, varjak károgtak, a Gyeribaszovszkaján elbontották a cirkuszt – éppen csak egy verkli nem játszott valami bús melódiát. De biztos vagyok benne, hogy délután-este ugyanúgy feléledt a város, mint az előző napokban. Sokan hagytunk ott valamit Ogyesszában: egy idő híján meg nem látogatott múzeumot, egy dallamot, felfedezésre váró utcát, egy megvásárolni kívánt könyvet. Ha más nem, ezekért érdemes lesz visszajönni egyszer (kétszer, háromszor…)

Ha Lemberg „hajó-város”, sőt, kísértethajó – ahogy Jurij Andruhovics ukrán író, költő írja egyik esszéjében, a város egykori kultúráinak egymásra rétegződésére utalva –, akkor, a hasonlatot továbbgondolva, ez a vidék Galíciától Bukovináig és Tokajtól a Máramaroson át Podóliáig egy egész (kísértet)flotta, temérdek hasonló, noha kisebb hajóval. A túlsó végén pedig Ogyesszával, ezzel a másik nagy „hajó-várossal”, amely eleve meglevő zárkózottságának köszönhetően talán mélyebbre süllyedt, az egykor volt sokszínűség felfedezése élesebb szemű búvárkodást igényel, mint mondjuk Lemberg esetében – de az elmúlt egy hét alapján biztosan állíthatom: megéri alámerülni.

K. Dani

Saját blog az útról: • Cseremos és huculok • 7. Kamenyec- Podolszk – Budapest • 6. Odessza – Kamenyec-Podolszk • 5. Odessza, még mindig • 4. Moldavanka • 3. Odessza, belváros • 2. Csernovic-Odessza • 1. Budapest – Csernovic

Milyen apróságokon múlik minden. Pár évvel ezelőtt kerestem egy doberdói dal szövegét a neten. A kereső kidobott egy oldalt, valami Wang nevűt. Az írás angol volt, fura módon a dal szövege olaszul és magyarul is szerepelt benne. Érdekesnek tűnt, félretettem, hogy majd egyszer átnézem.
Azóta is nézegetem, lankadatlanul.
Egyik délután nem volt kedvem elmenni kerékpározni - pedig ekkortájt nagyon elhatároztam, hogy minden nap legalább egy óra mozgás. Csak éppen már minden útvonalat bejártam a környéken, sőt, nemhogy bejártam, de meg is untam. Már beöltöztem a bringáscuccba, de a döntésképtelenség megbénított. Így inkább visszaültem a számítógép elé. Mi is van az rss olvasómban? Azt mondja, andalúz étolaj. Helyszín? Kőleves. Hah! Tökéletes célpont. Igaz, nem szeretem az olívaolajat, de a csajok igen, majd legfeljebb jól meglepem őket.
Aztán mindennek egyenes következményeként itt zötyögök, immár negyedik napja egy szűk buszon. Az ülés jobban ismeri a gyenge pontjaimat, mint a feleségem, pedig az üléssel még sohasem volt költségvetési vitánk. A mögöttem ülők úgy duruzsolnak, mint egy farmotor. Ha kihagynak, ijedten riadok fel a szundikálásból.
Milyen eszetlen dolog már! 1400 kilométer, busszal. Csak oda. Aztán ugyanennyi vissza. Bár errefelé, Ukrajnában, még ez se biztos. Mint ahogy az út sem: nem csak arról van szó, hogy az út minősége bizonytalan, hanem a létezése is. Ködös, borongós idő, még az se biztos, hogy a falvak léteznek. Ló legel az útkereszteződés közepén. Mit rágcsálhat? Aszfaltot? Hát, ettől nem fog tüzet lehelni a táltos.


Egyik falu a másik után. Mindegyikben megállt az idő. Illetve, dehogyis. Ahol eddig Lenin mutatóujja tört az égbe, most Sevcsenko integet űrbéli stoppért. E.T. hazatér.
Valamikor másik volt a mutatóujj, nagyobb is, és lefelé mutatott: itt lesz a hazád! Sokáig tényleg így volt: ebben a véráztatta csíkban, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig falvak nyüzsögtek, aztán átvonult rajtuk valamelyik hadsereg, de ezek csak nyüzsögtek újra.
Ma már nem nyüzsögnek. A táj, a falvak maximum emlékeznek. Köd van, ködre emlékszem… pedig biztos volt olyan is, hogy sütött a nap, hiszen az egyik pólóm izzadtan ment a szennyeszacskóba. Az valami meleg köd lehetett.
Odessza más. Ott süt a nap. Akkor is, amikor köd van. A lusta, félálomba süllyedt stétlek utána Odessza vibrál - de ez csak tengerparti álca. Moldovanka már megint inkább lusta. Minden belső udvar egy külön stétl. Még az is lehet, hogy valamelyikben ló eszi az aszfaltot.
Piacok. Egyszer jó lenne ugyanabban a pillanatban megnézni a Privozt és a Sztarokinnijt. Kizárt, hogy egyszerre mind a kettő tele legyen. Annyi ember nincs a Földön.
És megint stétlek. Kamenyec Podolszk megmutatja, mi is az igazi köd, pupákok. Hogy nem látni a faluban a ködtől a templomtornyot? Kezicsókolom, itt egy város tűnt el, héttornyos várral, sziklára épült óvárossal, mennyasszonynak öltözött hetmannal egyetemben.
Aztán vodka a boltban és már nem is zötyög a busz. Hazai utakon járunk.
Veszélyes hely ez a Kőleves. Naívan elmész és már rá is beszéltek valami ránézésre is hajmeresztő utazásra.
És akkor az olajról még nem is beszéltem.

József

Tamás blogján beharangozó jelent meg egy autóbusz-útról Budapestről Odesszába. Fiam rávett, hogy vegyek rajta részt, noha sem Tamást nem ismertem, sem azt nem tudtam, mit fog mutatni nekünk. Szerencsére Tamás tökéletes idegenvezetőnek bizonyult. Rendkívül jól ismeri a vidék és a meglátogatott helyek történetét. Az úton különös hangsúlyt kaptak az egykori zsidó élet emlékei a felkeresett városokban és végcélunkon, Odesszában is. Ez utóbbi nagyon figyelemreméltó város. Egyfelől maga a város – legalábbis belvárosa és a tengerpart – gyönyörű. A hivatalos kommunista történetírásban is nagy szerepet játszott, mert innen, a Patyomkin-lépcsőről indult el az 1905-ös forradalom, legalábbis Eizenstein filmje szerint. S valamikor nagy zsidó élet is virágzott itt. A 2. világháború előtt a város lakosságának 40%-a zsidó volt, s ennek nyomai még ma is megtalálhatóak. A Moldavanka városrész életét, amelyet az alvilág uralt, Iszaak Babel írta le érzékletesen.
Hazafelé több lenyűgöző erődöt is meglátogattunk a moldovai határszélen, amelyek közül külön ki kell emelnem Kamenyec-Podolszk városát.
Különös, hogy amerre jártunk, szinte alig találkoztunk turistákkal, noha a városok – de a táj is, elsősorban a Kárpátok – lenyűgözőek és igazán meglátogatásra érdemesek.
Azt hiszem, a világ egy olyan ismeretlen részét jártuk be, amelyet másképp soha nem ismertünk volna meg. Még egyszer szeretném ezt megköszönni Tamásnak és az igazán kellemes útitársaságnak.

Bram de Vries / Hollandia

Mi lehetne alkalmasabb időpont egy ukrajnai útra, át Moldávia szarva fölött, mint amikor az útmenti erdők őszi színpompába öltöznek, s az idő még kellemesen enyhe? A várható kalandok ígérete, s a helyet jól ismerő és kiváló vezető egyaránt ellenállhatatlanná tették számomra a Wang folyón olvasott ajánlatot.

Útközben számos lovaskocsi mellett mentünk el, ami persze egyfelől utal a gazdasági és kulturális állapotokra, hiszen a fű olcsóbb, mint a benzin, másfelől viszont talán a helyiek is jobban szeretik így. Ez a gondolat mindenképpen közelebb áll a szívemhez.


A Szpaszo-Preobrazsenszkij templom harangjai, Odessza

Ki felejthetné el Európa köldökét, a kontinens földrajzi középpontjának dicsőségére pályázó számos hely egyikét, amely büszkén felfelé meredő bronz köldök képét ölti egy sebtében lefestett obeliszk tövében?


Haszidok imádkoznak Nachman rabbi sírjánál, Uman

Umanban meleg fogadtatásban volt részünk a breszlovi Nachman rabbi sírjánál, akit a haszidok szentként tisztelnek. Beinvitáltak a rebe sírja fölé épített terembe, s miközben a fekete ruhába öltözött, fehér szakállú és pajeszes férfiak szünet nélkül folytatták imádságukat és fohászaikat, egy zsoltárt adtak át – héberül, de a könnyebbség kedvéért latin betűkkel is átírva –, hogy recitáljuk el a sírnál a rebe tiszteletére. A hazafelé vezető úton, a lenyűgöző Medzsibozsban hasonló sírt látogattunk meg, Nachman dédapjáét, a haszidizmus alapítójáét, Baal Sem Tovét, körötte számos más jelentős rabbi sírjával, akik mellette kívánták aludni örök álmukat.


A Fogadó haszid motívumát dúdolva Baal Sem Tov sírja felé, Medzsibozs

Odessza négyzetrács alaprajzú belvárosa és hársfákkal és platánnal szegélyezett utcái bőséges látnivalót kínálnak az utazó számára. A nyüzsgő sugárutak, a tengerparti sétány és az utóbbiról a tengerhez vezető monumentális Patyomkin-lépcső mellett Odessza legelbűvölőbb részei a sokszínű homlokzatok, lépcsőházak és udvarok. Ezek a pusztulás különféle fokán álló, gazdag textúrájú, sok emeletes terek arra is figyelmeztetnek minket, hogy a világ más helyein az állami támogatásnak köszönhető, restaurált és elegáns külsővel az itt megtapasztalható meglepetés és a költőiség jó része veszendőbe megy. A zöld szőlőlugasok díszítette, törött járólapok borította udvarokon a szomszédok az átellenes erkélyekről folytatják mindennapi társalgáskat, ami kicsi, falusi jellegű közösségek sokaságát tartja fenn a nagyvároson belül.


Vándor harmonikás este a Primorszkij sétányon, Odessza

A Moldavanka kevéssé festői szegény negyede látványosan tárult fel előttünk bennfentes vezetőnk kalauzolásával az egykori zsidó gengszterek titkos helyszínein keresztül, ahogyan Iszaak Babel leírta őket Odesszai történeteiben. A galambdúc még ma is ot áll Benya Krik álmos macskák lakta udvarán, az egykori Moldavanka minden hivatalos elismertség nélküli, pusztán az íratlan törvény által fenntartott emlékműveként.


Kocsmazene, a vendégek énekelnek. Odessza

Visszafelé Kamenyec-Podolszk magas sziklán álló, a Szmotrics folyó által szinte teljesen körbevett várán haladtunk át. A szikla fölényesen védhető helyet kínált a különféle átvonuló seregekkel szemben, és lenyűgöző látványt nyújt ma. A könnyű hajnali ködben, napfelkelte körül a város egyetlen bejáratát védő héttornyú vár olyannak tűnt, akár egy délibáb, mint egy régi képeslap valószínűtlen tündérmesévé fakult színezett fotója.

Lloyd Dunn / USA/Prága

a felvételek itt egy szép kompozícióban megválogatva, kiegészítve

Ukrajnai esszé

Pruzsinszky Dani