Családi vagyon

„Mint minden kalamálit, őt is meglehetősen sok dísztárgy vette körül. Kis tükrök és családi fényképek bársony- és kagylóhéj keretben, porcelán macskakölykök és böhölik csipketerítőkön, gyönyörű selyemmel vagy ezüsttel hímzett aranymondások, egészen pici serlegek és kedves mórika alakú teáskanna-sapkák – igen, minden olyasmi, ami könnyebbé, kevésbé veszélyessé és kevésbé nyomasztóvá teszi az életet.”

Tove Jansson: „A Kalamáli, aki hitt a balszerencsében” (A láthatatlan kisgyerek, 1989)

黄庆军 Huáng Qìngjūn (1971) és 马宏杰 Mă Hóngjié (1963) pekingi fotósok évek óta járják Kína valamennyi tartományát, s arra igyekeznek rávenni egy-egy családot – nem egyszerű, mesélik –, hogy rakja ki minden holmiját a háza elé, majd üljenek le ők is tárgyaik közé, hogy közös csoportképen örökíthessék meg őket.


Nem tudom, ők mondják-e meg nekik, hogyan rakják. Ha nem, akkor figyelemre méltó, milyen hasonló mintákat követ a tárgyak közszemlére tétele a belső-mongóliai pusztáktól a miao falvakig és a szecsuáni hegyvidéktől a Jangce-torkolatig. Egyetlen széles sorba rakják ki őket, hogy minél több látsszék belőlük, már ha elférnek egy sorban, de többnyire elférnek. Rendszerint nem kupacosítják, hanem egyenként állítják ki, ahogy egyenként is szerezték meg őket. A család szinte mindig középen ül vagy áll, s még a két vagy három kivételnél is a ház mint középpont felé húzódik. Ahol vannak élelmiszertartalékok, rizseszsákok, kukoricacsövek, azok kerülnek az előtérbe a bőséget jelképezve. Meg az állatok.


A képek láttán az első benyomás az „ennyi”. Itt van hát együtt minden tárgy, amit egy ember születésétől haláláig megérint, és ami mindig készen áll az érintésre a szokott helyen várakozva, háttérbe húzódva, a házban és a ház körül szétszóródva, úgyhogy együttes jelenlétük súlya, mint egy további családtagé, soha nem is tudatosul ilyen kényszerítő módon, legfeljebb költözéskor, vagy amikor az embert az utcára rakják.


A második benyomás a „csak ennyi”. Ilyen kevéssel le lehet élni egy életet? Míg nem is olyan régen egy paraszti háztartásban körülbelül ötszáz tárgy volt megtalálható, amelyek nagy részét a mindennapi tevékenységek során használták, addig egy indusztrializált kultúrában ennek akár két nagyságrenddel többszöröse vesz körül bennünket háztartásonként. Bármennyire is vágyunk az egyszerűségre és igyekszünk felszámolni magunk körül a fölösleges kacatokat, a mindennapi tárgyak ilyen szűkös együttese még a házak állagától eltekintve is szegénységet sugall.

A két fotós ugyanakkor a kísérőszövegben azt hangsúlyozza, hogy a kínai családok túlnyomó részének micsoda felfoghatatlan előrelépés és gazdagság ilyen sok tárggyal rendelkezni. Számukra, mondják, ez a mustra a határtalan lehetőségeket és fejlődést jelképezi, amelyet a párt, oly sok évtizednyi ígéret után, végre elhozott nekik. Gyakran megfeledkezünk róla, milyen különbségek lehetnek perspektíváink között.