Noruz királyokkal

Nou Ruz, Új Fény, a tavaszi napéjegyenlőség napja, március huszonegyedike, avagy Farvardin arkangyal havának elseje, újév napja a perzsa naptárban. A bazárokat már hetekkel előtte háromkirályok, zoroasztriánus papnak öltözött és szerecsennek kifestett énekesek járják, újévköszöntő dallal kívánva szerencsét az árusoknak és mindenkinek, aki némi apróval honorálja őket. Nekem is szerencsét hoztak, mert noha a gép nem volt autofókuszra állítva, ennek ellenére a felvételt nem zavarja, hanem kifejezetten sejtelmessé teszi a homályosság. A közepe táján, amikor közelebb jönnek, még éles is lesz a kép, aztán ahogy távolodnak, úgy nő mögöttük a homály, mintha belevesznének a bazár vibráló fényeibe.


Kétezerötszáz éve ezen a reggelen Darius király és utódai a perszepoliszi királyi fogadócsarnok, az Apadana keleti kapujában álltak főnemeseik és papjaik között, hogy köszöntsék a felkelő nap első sugarát, majd fogadják a huszonegy tartomány követeit. Az ajándékokat hozó követek ma is ott sorakoznak kőbe faragva a keleti lépcsőfeljárón, ahol felvonultak, s az északin, ahol elhagyták a királyi csarnokot. A legjobb időpontban, délután ötkor megyünk fel a palotához, hogy lássuk, hogyan festi meg a lenyugvó nap fénye őket, hogyan kelti életre minden nap egy órára, kétezerötszáz éve.

A perszepoliszi ajándékozás olyannyira emblematikussá vált a perzsa kultúrában, hogy Marcell Mauss klasszikus antropológiai alapművének, Az ajándéknak a perzsa fordítását is egy perszepoliszi ajándékvivő követ képe illusztrálja.


Mint ahogy a király meglátogatása is. Perszepoliszban nincs többé király, amióta Nagy Sándor és fővezérei azon a részeg éjszakán felgyújtották Xerxész palotáját. Irán népe ezen a napon az országalapító Nagy Kürosz sírjához járul. A paszargadei síkságon magányosan álló, egyszerűségében is fenséges síremlék körül színes tömeg hullámzik. Médek Hamadánból, kurdok és bakhtiari nomádok a Zagrosz hegységből, azerik és khuzesztániak, örmények és beludzsik, egymást fotózva és egymással fotózkodva, rácsodálkozva egymásra és a perzsa birodalom nagyságára. Magától értődően és örömmel fogadják be Európa követeit is, Athén örököseit, akik annyi évszázad után végre jobb belátásra tértek, és eljöttek leróni tiszteletüket a perzsa nagykirály előtt.

Láthatatlan városok: Lemberg nevei

Lemberg, a bernardinusok tere, háttérben az orthodox templommal

A budapesti FUGA Építészeti Központban tartott Láthatatlan városok sorozatunkban azt mutatjuk be, hányféle módon válhat egy város láthatatlanná, s hogyan lehet – ahogy túráinkon igyekszünk – ismét láthatóvá tenni őket. Vannak városok, amelyek, mint a prágai zsidó negyed vagy a tbiliszi óváros, fizikailag semmisültek meg, úgyhogy fotók, rajzok, elbeszélések révén kell rekonstruálnunk őket. Másokban, mint a barokk Rómában, a felszín alatt, láthatatlanul feszül az a struktúra, amely megteremtette és évszázadokon át gyarapította őket. Megint másokban, mint a háború utáni Csernovicban és Berlinben, az a kultúra tűnt el, amely a várost, mint önmaga kulisszáját létrehozta és értelmezte.

Muzaffar-ed-Din perzsa sah Lwówban, a Kordyan fotóműteremben, 1905-ben. Mellette fia és örököse, Ahmad Mirza, a „kis herceg”, akiről korábban írtunk

Lemberg talán az utóbbiakra hasonlít, de mégis alapvetően más. Innen nemcsak az a kultúra, hanem az a nép is eltűnt, amely ezt a várost létrehozta. És nemcsak egy nép, hanem több is. A 13. században egyszerű váralji piacként létrejött települést 1349-ben Nagy Kázmér tette Kelet-Lengyelország kereskedelmi központjává, ő építtette pompás reneszánsz főterét, s ő hívta be a főtér két oldalára az örmény és a zsidó negyed lakóit, a mindezt megépítő olasz mestereket, és persze a lengyel, német és magyar polgárságot, amely ma már csupán a városnegyed méretű Lyczakówski temető lakója. A többieket a háborúban irtották ki, vagy a háború után telepítették át a nyugatabbra tolt Lengyelországba. Helyükbe a falvakból vagy az elpusztult szovjet városokból költöztettek be ukránokat. Lemberg, Lwów, Lemberik, Lvovi, Ilyvó, Leopolis mind eltűntek. Csupán Lviv maradt.

Lwów promenádja Sobieski János lengyel király szobrával, amelyet 1945-ben népével együtt kitoloncoltak nyugatra

Az új lakók számára új történelmet írtak. A szovjet Lviv/Lvov történelme az 1939-es szovjet bevonulással kezdődött. Ami az előtt volt, azt vagy ukránosították, vagy elfelejtették. A zsidó emlékeket elbontották, ezekre az azóta is beépítetlen üres helyek emlékeztetnek. A lengyel utcaneveket és emlékműveket ukránra cserélték fel. Jellemző, hogy Lvivben nincs antikvárium, hiszen a régi könyvek nyelvét senki sem érti.

Középkori ház az Örmény és Krakkói utca sarkán

A múlt azonban előszivárog a falakból. Szó szerint: a hámló vakolatok alól lengyel, német és jiddis feliratok sokasága tűnik elő, amelyeket az időközben lembergi lokálpatriótává vált lakók lelkesen üdvözölnek, konzerválnak és publikálnak. Megjelentek a lengyel világ és a Monarchia iránti nosztalgia jelei, cégtáblák, kávézók, műemlékismertetők. És kialakult egy olyan gazdag helytörténeti irodalom, amelyben helyi ukrán szerzők rekonstruálják a soknevű és soknemzetiségű város történetét. Ezek alapján tartunk mi is előadást Lemberg múltjának és városszerkezetének történeti rétegeiről 2018. április 5-én, csütörtökön délután 6-kor a FUGA Építészeti Központban, a Petőfi Sándor utca 5. szám alatt. Mindenkit szeretettel várunk.

Ócskapiac a Sloski téren

Rózsaszínű levelek 33

ДЛЯ ВОЕННОПЛѢННЫХЪ
pour ples risonniers de guerre (!)
ПОЧТОВАЯ КАРТОЧКА

Кому: Wohl.g. Freulein Antonia Zajác
Куда: B. III. Kiskorona gasse 52.
in Budapest, Ungarn

Előző levelek (térképen szürkével): • Oroszoszág, 1915 vége? • Galícia, 1915. szeptember 14. • Galícia, 1915. szeptember 13. • Galícia, 1915. szeptember 9. • Galícia, 1915. augusztus 27. • Galícia, 1915. augusztus 22. • Galícia, 1915. augusztus 6. • Galícia, 1915. augusztus 2. • Galícia, 1915. július 25. • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Karl Timó Kriegsgefangener in Kamienka
Goub. Penza
Woinsky Komissia
Kontora Lewita
Russland.

1916. V/2. Liebe Janka!
Ich teile diehr mit das ich diehr schon sehr oft geschrieben hábe, áber leiter fon diehr noh bischer keine schreiben erchalten, was betait das? fon Meine Eltern hábe ich schon eine karte erhalten. Schreibe miehr wie es diehr geht, hofendlich beser als miehr.
Es küst dich
filmals.
Károly p.c.k.

Schönen grus an der ganze familie

Kedves Janka!

Tudatom veled, hogy már gyakran írtam neked, de sajnos eddig még nem kaptam írást (levelet) tőled. Mit jelent ez? A szüleimtől már kaptam egy lapot. Írj, hogy vagy, remélem jobban mint én.
Sokszor csókol
Károly p.c.k, (Pocok?)

Szívélyes üdvözlet az egész családnak.

[A korábbi, időpont és hely nélküli értesítés után ez az első hazaérkezett és megőrződött rózsaszínű levelezőlap. A címzett most bizonyos Janka, de szövegből áradó szeretet és a címzés azonossága miatt ez ugyanúgy Zajácz Antóniának íródott; talán egy Lengyelországból hozott becenév lehet.

Közel nyolc hónap telt el a fogságba esés óta, és semmi nyoma a Kamenkáig, a Penzai Kormányzóság egy ma is létező települése melletti hadifogolytáborig vezető útnak.

A harci cselekményekről, amelyek során Timó Károly fogságba esett, a kiadott höferekből semmi sem olvasható ki, de valami írás, egy ingatag dokumentum azért fennmaradt: a frontról küldött lapok feltüntetik Martini zászlóaljparancsnok nevét.

Rövid bolyongás után sikerült rábukkanni az ún. Sematizmusok könyveiből a legkorábbi, 1916-ra vonatkozó kötetre. Négy Martini névre szűkült a keresés.

A hadiszerencse most sem hagyott el: Martini Róbert nyugalmazott ezredes 1933-ban Sopronban kiadott egy visszaemlékezést Egy 18-as honvéd naplója címen. És a visszaemlékezéseinek a közepe táján feltűnik – bár a név említése nélkül – „a modern magyar irodalom egyik fejedelme”, Molnár Ferenc. A tovább anekdotázó történetfüzérből a következőkben az ősz beállta előtt egyetlen jelentősebb hadiesemény rajzolódik ki. A Tarnopolt nyugatról és északról körbeölelő hadosztályok egy rosszul átgondolt, tüzérségi támogatás nélküli támadást kezdeményeztek a Stripa és Stubla mocsaras völgyei mögött magukat jól beásó cári csapatok ellen.

A harci helyzet a Strypa-folyó mentén 1915. szeptember 12–15-e között. A Subla-folyó innen északra húzódik.

A kudarcos támadás eredményeként „9 tiszt és 1700 honvéd halott és sebesült. Az ezred, mely reggel még 3000 fegyverrel indult el, éjfélkor már csak 1300 emberből áll.”

A Stubla (Stubiel)-folyó vidéke, Dubnótól északkeletre. Valószínűleg itt morzsolták fel a Martini zászlóaljat. Kivágat a Google Earth Pro alkalmazásból

Hogy hadifogolyveszteségeik lettek volna, arról a leírásban egy betű sincsen. Timó Károly és sorstársai a szavak és sorok közötti spáciumban tűntek el.

A monarchia Kárpátokban foglyul esett katonái

Bruszilov tábornok fejében a térképek fölé hajolva kezdenek összeállni egy leendő áttörés vázlatai.]