Vanitas

se non è vero, è ben gradito


még néhány percem van rá, hogy eltűnjön a novemberi süllyesztőben

Alter

De milyen név ez az Alter?

Kárpátaljai falu. Margaret Bourke-White fotója, 1938

Ivan Olbracht (1882-1952), noha Észak-Csehországban született, a két világháború közötti Kárpátalja legjelentősebb írója volt. 1931 és 1936 között az itteni hegyekben élt, a ruszinok és zsidók lakta Ökörmezőn, s innen tudósította lapját, a Literární novinyt az újonnan létrejött Csehszlovákia e kevéssé ismert, és romantikus módon elképzelt legkeletibb csücskéről. Nagy szeretettel írt e soknemzetiségű, szegény vidék ruszin, zsidó, magyar, német lakóiról, és bírálta a cseh államot, amiért gyakorlatilag gyarmatként kezelte a tartományt. Erről a vidékről írta két főművét is: a Nikola Suhajt (Nikola Šuhaj loupežník, 1933) a ruszinokról és Robin Hood-szerű legendás betyárjaikról, s az Átok völgyét (Golet v údolí, szó szerint gálut, azaz evilági száműzetés, 1937) a kuriózumnak számító kárpátaljai földműves haszid zsidókról. Ez utóbbi kötetből származik az alábbi rövid részlet.


Técsői Banda: Ökörmezői ruszin tánc. A Vertek engem, vertek… (2004) lemezről.
Az egyik utolsó hagyományos cigánybanda a kárpátaljai hucul ruszin vidéken, akik még egyaránt játsszák a környező falvak ruszin, magyar, román és zsidó repertoárját. Dumneazu gyakran zenél együtt velük.

Kárpátaljai zsidó iskola. Margaret Bourke-White fotói, 1938

„Házigazdámat Herskovics-Alter Ábrámnak hívják, de ha keresik, akkor Alter után kérdezősködnek, mert mindenki így ismeri. És az Alter nagyon szép név.

A vallásos haszid zsidók életében nem is olyan ritkán… előfordulnak bizonyos tragikus mozzanatok, amelyek miatt megengedhetőnek tartják az Örökkévaló becsapását. Például a kelecsényi Herskovicsnénak egymás után meghal néhány újszülött gyereke. Ezután az Úr vigaszképpen fiúval ajándékozza meg, és a szülei a fiúnak a Sámuel nevet adják. De a kis Számi nemsokára megbetegszik, nem segítenek a forró borogatások, nem segítenek a gyógynövényfőzetek, nem segítenek az imádságok, s az anya szívét kétségbeesett félelem fekszi meg, hogy Számi követi testvérkéit. Az anya tehát felkeresi a rabbit, és összeteszi előtte a kezét, de vigyázva, hogy az ujjai ne fonódjanak össze, mert akkor a kereszt jegye rajzolódna ki rajtuk.

– Rabbi, tégy csodát!

Kárpátaljai zsidó fiúk tanulnak. Cseh képeslap, 1938 előtt

A rabbi alulról fölfelé simogatni kezdi ősz szakállát. Gondolkozik.

– Már három gyereked halt meg?! És ez most fiú?… Igen, akkor meg van engedve.

És a rabbi csodát tesz. Szertartást hajt végre a gyermeken a zsinagógában. Elveszi tőle a nevét, és az ugyanaz, mintha a lelkét venné el. És más nevet ad neki, s az ugyanaz, mintha új lelket adna neki. A fiút már nem hívják Sámuelnek, hanem Ábrahámnak. Nemsokára ezután betelik az idő, és az Úr szólítja a halál angyalát:

– Betelt a gyermek Sámuelnek, Herskovics Cháim fiának ideje. Menj, és hozd el nekem!

„Leendő rabbik”. Kárpátaljai cseh képeslap, 1938 előtt

A halál angyala tehát könnyű szárnyán Kelecsénybe repül egyenesen Herskovicsékhoz… Herskovics Sámuel?… Hol van itt egy Herskovics Sámuel?… Nincs itt semmiféle Herskovics Sámuel!… Végigrepül az egész falun. Herskovics Sámuelt sehol sem talált. Visszatér az Úrhoz:

– Uram, Kelecsényben nincs semmiféle Herskovics Sámuel nevű gyermek. Hiba csúszhatott a könyvedbe.

Adonáj nyájasan mosolyog. Mosolyt csalt az ajkára az anyai szív és népe bölcsessége. Odalent az anya pedig Ábrámka mellett ül, és bölcsődalt énekel neki:

– Aludj, gyermekem, aludj, kisfiam, dulinka… dulu-lu.

És hangtalan nevetéstől, vagy talán sírástól remeg. Az ilyen csodálatos módon megmentett gyermeket aztán egész életében Alternek hívják. „Alt sol er verdn… Sokáig éljen!” És ilyen Alter az én házigazdám, Herskovics Ábrahám, azelőtt Sámuel.”

Zsidók kisfiúk. Munkácsi cseh képeslap, 1938 előtt

Ha már Olbrachtról esik szó, hadd idézzek tőle még egy részletet, azt, ahol a falusi mikvéről, a péntek esti rituális fürdőről ír. Azzal az iróniával és szeretettel, ahogy a tágabb régió más nagy írói, Singer, Roth vagy Sólem Áléchem is írtak volna, de azzal a fanyar abszurditással is, amely a cseh humor sajátja.

Kárpátaljai zsidó zöldséges illetve köszörűs ugyanazon a piacon (a háttérben ugyanaz a cégér).
Cseh képeslapok, 1938 előtt

„A szent törvényhozók, akik elrendelték Izrael fiainak a mosdást, jól ismerték a zsidókat. És ismerte őket Baal-Sém Tov is (nyugodjék békében), e hegyek híres favágója, a tudatlanok védője a tanultakkal szemben, az Úr nagy prófétája, aki a testi tisztaságot Isten kegyelmének föltételévé tette. E törvényhozók tudták, hogy ha például azt mondták volna: Kárpáti földművelők, favágók, cipészek, szabók, kereskedők, fuvarosok, koldusok, véssétek agyatokba, hogy a tisztaság fél egészség, akkor a zsidók sokat gondolkodtak volna a rendelet bölcsességén, hogy hirdették volna azt az imaházakban, magyarázták volna a héderekben és a jesivákban, a rabbiképzőkben, hogy a hét mesterségben, amelyeket a rendelet említett volna, a hét angyali kar szimbólumát látták volna, hogy véres vitákat folytattak volna arról, vajon az egészség szó örökkévalóságot vagy isteni bölcsességet jelent-e, hogy abban a mondatban biztosan találtak volna egy három- vagy ötbetűs csoportot, amely nem is betűcsoport, hanem valami végtelenül mély titok, aminek a nyitjára sohasem lehet rájönni, de amelyen gondolkodni fölér egy emberi élettel – viszont nem mosakodtak volna.

Kárpátaljai zsidó drótos. Cseh képeslap, 1938 előtt

Ezek az öreg bölcsek – és mindenek előtt Baal-Sém Tov, minden haszidok atyja (nyugodjék békében) – tudták azt is, hogy ha röviden és világosan elrendelték volna: Mosdjatok meg minden pénteken!, hogy akkor az ő zsidóik a parancsolatból megható ceremóniát csináltak volna, taleszüket a fejükre és vállukra borítva jajgattak vagy ujjongtak volna, imájukat szép és méltóságos mozdulatokkal kísérve, hogy megemlékeztek volna a vizekről, amelyek fölött kezdetben az Isten szelleme lebegett, a vízről, mely Mózes botja nyomán a sziklából fakadt, a Vörös-tenger vizéről, amelyet az Úr keleti széllel kettéválasztott, hogy Izrael fiainak kétoldalt falként szolgáljon, megemlékeztek volna a babiloni folyók vizéről és a fűzfák ágaira aggatott citerákról – de a mosdásból nem maradt volna egyéb, mint az, hogy három ujjuk hegyét ünnepélyesen vízbe mártották volna.

Nem! A polanaiakkal másképpen kell beszélni. Sokkal határozottabban és szigorúbban.”

Hogy pedig pontosan hogy is kell beszélni a polanaiakkal, azt már olvassa el ki-ki maga az Átok völgyében.

Ungvári zsidó varrógépbolt cseh és magyar feliratokkal. Mint Giacomo Ponzetto rámutatott
az angol változathoz fűzött kommentárjában, a reklámozott cég, a MINERVA, Erste
Österr.-Ungar. Nähmaschinen-Fabrik AG még ma is működik
Csehországban. Margaret Bourke-White fotója, 1938

Áttűnés: Öregurak

Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett, 1907

„Byale (Biała Podlaska, Lublin megye), 1926. Apa és fia. A rontástól tartva Leyzer Bawół,
a kovács nem mondja meg a korát, de százon felül járhat. Ma már fia végzi
a kovácsmunkát, s az öreg orvoslással foglalkozik. Törött
karokat-lábakat tesz helyre.” Alter Kacyzne fotója

Kintorna

„Josele Rozenblat hasznosítója. Josele Rozenblat éneke szárnyal a koldus gramofonjából.
Az emberek az ablakokból pénzt dobnak neki a dalért. A zsidó kézikocsiján
udvarról udvarra »hordozza« Joselét, s ezzel keresi kenyerét
Varsóban.” Menachem Kipnis fotója

Ez a koldus lassan már többször lép fel itt a Wang folyón, mint Josele Rozenblat a maga idejében. Egyszer már szerepelt Menachem Kipnisnek a háború előtti lengyel zsidóságról készült fotókiállításán, aztán pedig Két Shengnek a Kipnis által megörökített jeles kántorokról szóló beszámolójában. Most harmadszor azért lép fel újra, mert one-way fantasztikus sorozatot tett közzé a régi kintornásokról a maga blogjában, akiket én is áthoztam vendégszereplésre, s gondoltam, legyen együtt az egész kompánia.


Donovan: Hurdy Gurdy Man (A kintornás) (3'17"). A Hurdy Gurdy Man (1968) lemezről.
Ez a dal volt Két Shenggel gyerekkorunk egyik legkedvesebb száma, jóval azelőtt, hogy igazi verklis embert láttunk volna. Azóta persze már tudom, hogy ebben sem kintornás volt az a kintornás. Azért míg a képeket nézik, hallgassák nosztalgiával. A végén lesz még igazi verkliszó is, átvezetésül a második részhez.

„очень мало, молодой господин, очень мало, подайте еще чуть-чуть” – „nagyon kevés,
fiatalúr, nagyon kevés, adjon még egy kicsikét” – Odesszai kintorna.

Karacsoheli-dal, kintornával kísérve. A karacsohelik – „feketekabátosok” – a hagyományos
céhes iparosok és kereskedők voltak Tbilisziben, akik munka után
testületileg látogatták az óvárosi borospincéket.

De a nyitóképet nemcsak a téma, hanem a fotós miatt is idéztem újra. One-way előző fotósorozatának ugyanis még sokkal több köze van Menachem Kipnishez.

Ács leányunokájával. Czortków (ma Чортків), 1925

Alter Kacyzne (1885-1941) éppúgy a Kresyben – Lengyelországnak a háború után a Szovjetunióhoz csatolt területein – született, mint Kipnis. Ő is irodalmár volt, költő, újságíró, és szenvedélyes fotós. Varsóban saját fotóműtermet tartott fenn, de egész Lengyelországot is beutazta életképeket gyűjtve.

„Otwock (Varsó megye), 1927. Otwock fiatal nemzedéke a vízöntést tanulja.”

„Varshe (Varsó). Az asszony, aki diót árul a szekeres udvar bejáratánál.”

„Zambrove (Zambrów, Białystok megye). Eliyohu, a lakatos. Tizenkét éve vak már egyik szemére, de csak akkor engedte megoperálni, amikor a másikra is megvakult.”

„Kozhenits (Kozienice, Kielce megye), 1927. A hímzés népszerű kenyérkereset a városban.”

Khana, Sulamita és Alter Kacyzne, Varsó, 1930 k.

Kacyznét ugyancsak Varsó német megszállása idején érte a halál. Neki azonban nem volt olyan szerencséje, mint Kipnisnek, hogy ágyban haljon meg. A megszállás elől menekülve Tarnopolban verték agyon a temetőben ötszáz másik zsidóval együtt a németekkel kollaboráló helyi ukránok. Felesége a belżeci megsemmisítőtáborban pusztult el, hamvai ma minden bizonnyal a leskói temetőben nyugszanak a többi áldozatéval együtt. Lányukat lengyel család rejtegette, így élte túl a megszállást. A háború után Olaszországba került, ott halt meg 1999-ben.

Munkásnő, Wyszków, 1927

„Wilejka (Vilno megye). Sara, a pék felesége.”

„Karczew. Meyer Garfunkel felesége és unokája. Apja Washingtonban él, anyja meghalt.”

„Varsó. Khana Kolsky százhat éves. Minden este megvallja bűneit és süteményt eszik. Amerikában élő nyolcvanéves fia el sem hiszi, hogy él még. 1925”

Kacyzne fényképeinek is hasonló sors jutott, mint Kipniséinek. Varsói műterme és hatalmas archívuma teljesen megsemmisült. Csak azok a fényképek maradtak fenn, saját aláírásaival, amelyeket az amerikai jiddis nyelvű Forwerts magazinnak küldött el közlésre – ugyanannak a folyóiratnak, amely Kipnis egyedüli fennmaradt felvételeit is megőrizte.

„Lublin. A kis fickó világossá teszi, hogy a csatornának az az oldala az ő területe.”

„Varshe (Varsó). Szegénység a Gęsia utcában”

„Rike (Ryki, Lublin megye). A kisfiú kíváncsi, min nevet a nővére (aki észrevette már a fényképezőgépet, míg ő még nem).”

„Nowy Dwór (Varsó megye), 1927. »Három lány ül, varrogat.« – I. L. Peretz”

„Lomzhe (Łomża, Białystok megye), 1927. A nyolcvanöt éves Khone Shlayfer amellett, hogy köszörűs, egyben lakatos, esernyőkészítő és gyógyfüves ember is (igazán megérdemel egy teljes oldalt).”

„Kutne (Kutno, Varsó megye), 1927. Aron Nokhem varrógépe mellett.”

„Purisov (Parysów, Lublin megye), 1927. Eszter munkában. Férje hét éve magára hagyta öt gyerekkel, akiket fehérvarrónőként tart el.”

„Białystok, 1926. Munka nélküli fehérvarrónő.”

„Varsó, 1928. Miért harcolt? Feyvl Tabakmen, a korábbi politikai fogoly műszerészként nem kap munkát. Ezért kénytelen kést élezni az utcán.”

„Varshe (Varsó). Krochmalna utca”

„Laskarev (Laskarzew, Lublin megye). Lány-kheyder”

„Lublin, 1924. »Kis segítség«”

„Purisov (Parysów, Lublin megye), 1926. Ez a falusi szabó kilencvenhat évesen még szemüveg nélkül fűzi be a cérnát”

„Ostre (Ostróg, Równe megye), 1925. A régi kastélyt és a zsinagógát (jobbra) föld alatti folyosó köti össze.”

„Byale (Biała Podlaska, Lublin megye), 1926. Azrielke, a shabes-klaper. Péntek este ő kopogtatja végig az ablaktáblákat, jelezve a szombat bejövetelét.”

„Byale (Biała Podlaska, Lublin megye), 1926. Wolf Nachowicz, a sírásó olvasni tanítja unokáját, amit a nagymama örömmel figyel. (Az apa Amerikában van)”

„A játék neve ugróiskola.”

Otwock, 1927

„Ostróg (ma Острог), 1925. Asszony egy fazék borsóval.”

„Száll a szó szájról szájra.”

„Ger (Góra Kalwaria, Varsó megye). A szegény ember ünnepi vacsorája. Eydl Karbman asztalánál.”

„Varshe (Varsó), 1927. Eretz Israel Varsó peremén. Halutzim művelik a grochówi földeket.”

„Varshe (Varsó), 1927. A grochówi földek”

„1927. Itt megtudhatja a legújabb pletykákat”

„Varshe (Varsó). A zsidó árvaház”

„Równe, 1925. Az öregek otthonában”

„Vishkeve (Wyszków, Varsó megye), 1927. Itke, az üveges felesége, nyolcvan éves.”

„Likeve (Łuków, Lublin megye), 1926. Vita.”

„Brisk (Brześć nad Bugiem, Pińsk megye). Szükséglakás. Öt család él ebben a helyiségben.”

„Mezritsh (Międzyrzec, Lublin megye), 1924. Munkás ebédje.”

„Byale (Biała Podlaska, Lublin megye), 1926. Apa és fia. A rontástól tartva Leyzer Bawół, a kovács nem mondja meg a korát, de százon felül járhat. Ma már fia végzi a kovácsmunkát, s az öreg orvoslással foglalkozik. Törött karokat-lábakat tesz helyre.”

„Tshortkev (Czortków, Tarnopol megye), 1925. A tshortkevi zsidók pihennek vasárnap, amikor a boltok hivatalosan zárva tartanak.” A falon plakát hirdeti a fotográfus, A. Kacyzne előadását „Az irodalom – nemzeti kincsünk” címmel.

„Wołomin. A nyergesmester felesége.”