What’s in a name?

Komaváry nagyon kedves bejegyzésben gondolta tovább a Stein Aurél-kiállítás néhány tanulságát.

A képeskönyv, amelyben először olvasott Kőrösi Csoma Sándorról – akinek hagyatékát ugyancsak feldolgoztuk a Studiolummal – annak a könyvnek az emlékét idézi bennem, amelyet gimnazistaként vettem biciklitúrán egy zsolnai antikváriumban. A boltban már senki nem tudott magyarul, s talán ezért is árazták a századeleji metszetes könyvet még a korabeli árakhoz képest is olyan irreálisan alacsonyra, hogy egy tizenéves fiú meg tudta venni. A vásárlás mozgatórugója az a – rövidítsük így – „Pamuk-elv” volt, amely épp ekkortájt vált könyvvadászataim hajtójává. Csóválta is rosszallóan a fejét Jelenits a könyv láttán, amely Sven Hedin ázsiai útleírása volt. Számomra azonban ez nyitotta meg Ázsia kapuját. Csak évtizedekkel később, a Stein-hagyaték honlapján dolgozva tudtam meg, hogy ugyanez a könyv keltette fel a fiatal Stein Aurél vágyát is a rejtelmes Kelet iránt.

Stein Aurél munkásai a Takla Makán sivatag észak-déli átszelése után a Keriya folyó vizéből isznak. Stein ezen az úton szándékosan Sven Hedin útvonalát akarta bejárni, csak a nehezebb ellenkező irányban.

Azzal viszont, hogy Stein Aurél végre megoldja a „mondj egy híres magyart” kínzó kérdését a Távol-Keleten, jó lesz vigyázni. Nem azért, mintha Stein neve ismeretlen volna mondjuk Kínában, hanem éppen mert túlságosan is ismerős. Azok között a századforduló táji imperialista ügynökök között tartják számon, akik az „egyenlőtlen szerződések” sorozatával gúzsba kötött Kínát kifosztva elhurcolták az ország műkincseit, ki a pekingi palota aranyát, ki a Zhou-kori bronzokat. Steinnek a befalazott dunhuangi barlangkönyvtár Tang-kori kéziratai és selyemfestményei jutottak. A kínai szakirodalom újra és újra felhánytorgatja, hogyan szedte rá a barlang taoista őrét, s hogyan szerezte meg néhány ezüstpénzért a hatalmas mennyiségű kéziratot. Még a kínai Wikipedia visszafogott hangvételű Stein-cikke sem tudja türtőztetni magát ezen a ponton: „1906-1908-ban, második közép-ázsiai expedíciója során … a dunhuangi Mogao-barlangból elvitt huszonnégy ládányi kéziratot és öt ládányi buddhista selyemfestményt és hímzést.”

Wang Yuanlu taoista szerzetes, a dunhuangi barlangkönyvtár felfedezője és őre

Lehet, hogy a hongkongi kiállítás, mint már felvetettem, e szemlélet megváltozását jelzi. Annál is inkább, mert a kiállításnak egy olyan mozzanata is volt, amelyre ha bármely külföldi egyáltalán felfigyelt is, apróságnak érezhette, ám egy kínai számára nagy jelentősége van. Stein ugyanis a kiállítás összes nyomtatott anyagában – akárcsak a wuxia-regényekben a rossz ügy mellől a jó ügy oldalára átállt kóbor lovagok – új kínai nevet kapott. Eddigi neve, 斯坦因 szö-tan-jin első szótagját megváltoztatva immár mindenütt 史坦因 sö-tan-jin-ként emlegették. Persze azért is, mert ez közelebb áll a eredeti kiejtéshez. Ugyanakkor az előző névvel ellentétben, amely pusztán fonetikus átírás, az új szótag 史 shĭ jelentése: „történelem”, amelynek kínai csarnokába ezzel a beszélő névvel Stein is befogadást nyert. Már a „nemzeti Wiki”, a Hudong is az új néven említi őt.

Jiang Siye, Stein kínai titkára, nyelvtanára, barátja és kísérője második belső-ázsiai expedícióján

Japánban persze büszkén lehet említeni Stein nevét, már csak azért is, mert két évtizeddel megelőzte a japán régészeket Dunhuangban. Ugyanakkor Japánban híres magyart mondani eddig sem jelenthetett problémát, hiszen ahogy hírlik, két ilyet is számon tartanak: Nemecseket és Bokát.

Életrajzok

Friss, ropogós, egyenesen a könyvgyárból. Az első darab. Igyekszem is addig eldicsekedni vele, amíg az egyetlen. Holnap már jön a többi, hamarosan kikerülnek a könyvesboltokba. Biztatok is mindenkit, hogy olvassa el. Mint Vergilius Danténak, úgy siet segítségére ez a könyv a Babits archaizáló Színjáték-fordítása és a középkori toszkán belpolitika sűrűjében utat tévesztett olvasónak. Fejezetről fejezetre, énekről énekre kalauzol végig a Színjáték sötét erdején, s aki párhuzamosan olvassa a két művet, az biztosan kijut a csillagokhoz, amelyekkel mindhárom cantica zárul.

A Litera kért belőle két oldalt mutatványnak. Hosszan találgattuk a kiadóban, mi legyen az. Szép a Firenze-leírás, jó detektívmunka a donna gentile kilétének vagy az évszázadok óta találgatott tra feltro e feltro kifejezésnek a megfejtése, Dante esetleges tudatmódosító szereinek firtatása meg elég nagy marhaság ugyan, de a kiadó az eladott példányszám növelését reméli tőle. Hogy végül mi áll majd a Literában, az nekem is meglepetés lesz. Én mindenesetre az epilógusnak azt a két oldalát javasoltam, ahol Barbara Reynolds leírja, hogyan veszett el, majd került meg a Paradicsom utolsó tizenhárom (!) éneke.

A temetés után fiai, Pietro és Jacopo azonnal nekiláttak, hogy rendbe rakják papírjait. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban nem találták a Paradicsom utolsó tizenhárom énekét. Biztosak voltak benne, hogy apjuk befejezte a nagy művet, ám a kézirat csak a XX. énekig tartott. Hol a többi? Tudták, hogy szokása szerint néhány énekenként másolatot küldött Can Grande della Scalának, ám ez irányú kérdezősködésük nem járt eredménnyel. Elkeseredésükben barátaik biztatására nekiláttak, hogy maguk fejezzék be a Paradicsom-ot. Jól ismerték apjuk munkáját, annyira, hogy később ők maguk írták hozzá az első kommentárokat, s jártasak voltak a versírásban is. A feladat azonban meghaladta erőiket.

Körülbelül nyolc hónappal később Jacopo egy éjjel apját látta álmában. Kérdésére, hogy befejezte-e a művet, Dante azt válaszolta: „Természetesen.” Aztán kézen fogta fiát, megmutatott neki egy szobát, és a falat megérintve azt mondta: „Itt van, amit keresel.” Amint Jacopo felébredt, barátjával együtt elment a házba, és ott egy eltakart falifülkében penészes kéziratcsomót talált. Amikor kiemelték és megtisztították, látták, hogy a hiányzó tizenhárom ének az.

A történet önmagában is szép. Még szebb azonban az, amit Reynolds itt brit szemérmességgel elhallgat: hogy ugyanez a történet hétszáz év múlva megismétlődött – vele.

Erről annak az új angol Dante-fordításnak az előszavában ír, amelyet a legjobbnak tart, s amelyből végig idéz a könyvben. A fordítást Dorothy L. Sayers készítette, a jeles brit író, klasszika-filológus, keresztény humanista és detektívregény-szerző, aki történetesen Barbara Reynolds keresztanyja és első mestere volt. Ezt szánta élete utolsó, legnagyobb művének. Amikor azonban 1957. december 17-én elhunyt, a fordítás befejezetlen maradt. A Paradicsom XX. énekéig jutott. Tizenhárom ének hiányzott, az a tizenhárom ének.

Reynolds, aki ekkor saját főművén, a Cambridge Italian Dictionary-n dolgozott, kötelességének érezte befejezni a fordítást, mégpedig úgy, ahogy Sayers befejezte volna. Az addigi fordítás részletes elemzésével „megtanulta” Sayers stílusát, újra végigolvasta minden művét, levelezését, kéziratait és olvasmányait. Aztán lefordította a hiányzó énekeket és kiadta a Színjáték-ot. S ezzel kezdetét vette munkásságának egy „második szála”. Miközben húsz éven át dolgozott az Italian Dictionary-n és eredeti témáján, a tizenkilencedik századi olasz irodalom történetén, ezzel párhuzamosan a Színjáték után lefordította Dante első művét, a Vita Nuová-t, az összegyűjtött háttéranyagból összeállította Sayers életrajzát és öt kötetben kiadta levelezését, s egy élet munkájával, kilencvenkét éves korában megírta ezt a Dante-életrajzot.

Totum devicerat orbem

A tizennégy éves Stein Aurél drezdai iskolai füzete itt volt kinyitva azon a hongkongi kiállításon, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteménye rendezett ez év tavaszán, s amely a Stein-hagyatékból vett kéziratokkal és fotókkal illusztrálta életútját az Akadémia mellett álló szülőháztól a Selyemúton át a kabuli temetőig.


Nem világos, milyen tárgyhoz tartozott ez a füzet, mert együtt van benne minden, ahogy később is egész életében, a térképészettől a nyelveken át a filológiai elemzésig. Nem okult az antik bölcsességből, amelyet pedig ide is felírt latinul és németül. Nem is kapta meg az annyira áhított kolozsvári gimnáziumi tanári állást, se más posztot idehaza soha.

Mos hominum est, ut nolint, eundem hominem compluribus rebus excellere.
Szokása az embereknek, hogy nem szeretik, ha egyazon ember több dologban is kitűnik.

Jobboldalt Bajorország, Württemberg és Baden tartományok vázlata, a vonalvezetés még bizonytalan, de a földrajzi struktúra már világosan fölépített. Baloldalt latin mondattani gyakorlatok, felül német fordítással, alul szintaktikai és prozódiai elemzéssel.

Magnus Alexander totum devicerat orbem
unde sibi magni nomen adeptus erat.

Nagy Sándor az egész világot meghódította
magának ezáltal nagy nevet szerezve.

Még előtte állnak a bécsi, lipcsei, tübingeni indológiai és iráni tanulmányok, a londoni, cambridge-i és oxfordi posztdoktori évek, az indiai, turkesztáni és perzsiai felfedezések. Még nem tudja, hogy majd azzal szerez magának nagy nevet, hogy a Selyemutat Kínától Szíriáig végigjárva ő rekonstruálja elsőként Nagy Sándor egykori világhódító útját.



A hongkongi kiállítás négynyelvű – magyar, angol, spanyol és kínai – internetes katalógusát nemrég fejeztük be a Studiolummal. Most raktuk fel az Akadémia szerverére: http://stein.mtak.hu. Holnapután, november 12-én, a Magyar Tudomány Napján lesz ünnepélyes bemutatója a Kauffmann-kódexek internetes kiadásával együtt az Akadémia Roosevelt téri épületének Kistermében, délután kettőkor. A két gyűjteményről Wojtilla Gyula és Raj Tamás beszél, utánuk én mutatom be a webes katalógust. Kávéval és pogácsával a vendéglátó kedveskedik. Olvasóinkat is elvárjuk.

Rinocerológia 3. Az első alom

A természet a művészetet utánozza.
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Giambologna: Grotta degli Animali, Firenze, Villa di Castello, 1537 után

Pisa, székesegyház, a Giambologna-műhely által készített bronzkapu részlete, 16. sz. első fele

Kronborg-kastély (Dánia), németalföldi gobelin, 1550

Mint a fenti példák mutatják, a rinocérosz a 16. század közepére egész Európában elterjedt a legdélibb Déltől a legészakibb Északig. Ezek az állatok azonban többségükben nem a Dürer-metszet közvetlen leszármazottai voltak.

Dürer orrszarvúja, 8. kiadás. Willem Janssen, Amszterdam, 17. század

Igaz, Dürer metszetét a következő kétszáz évben többször is kiadták. Ezeket az önálló metszetlapokat azonban többnyire a fejedelmi gyűjtők kabinetjei őrizték elzárt magán-állatkertek módjára. Az orrszarvú Dürer által megformált „valódi képét” elsősorban a reneszánsz kézikönyvek és enciklopédiák metszetei közvetítették a nagyközönség számára. A modern enciklopédia létrejöttének ezt a nagyon izgalmas időszakát sajnos még nem igazán fedezte fel a mai kutatás, amely vagy a középkori enciklopédiákra figyel, Sevillai Izidor Etimológiáira és Vincent de Beauvais négy Speculum-ára, vagy pedig Diderot és Alembert 18. századi nagy francia enciklopédiájára és ennek természettudományos előzményeire (noha a Foucault-inga, a Lemprière-lexikon és epigonjaik már busás haszonnal kalózkodnak belőlük). Pedig ezek a maguk korában ünnepelt, s azonfelül igen olvasmányos és sok bájos meglepetést tartogató munkák voltak. Amellett pedig ezek alakították ki mindazt, amit ma már bármely kézikönyvnél természetesnek találunk, az ábécérendtől a szaklexikonon át a bibliográfiáig.


Az egyik első és legnagyobb hatású enciklopédia Sebastian Münster bázeli földrajztudós és hebraista Cosmographiá-ja volt, amely öt nyelven harminchárom kiadást ért meg 1544 és 1628 között. Sikeréhez nagyban hozzájárultak a gyönyörű metszetek, amelyek olyan kiváló művészektől származtak, mint az ifjabb Hans Holbein, Urs Graf, vagy David Kandel. Ez utóbbi, aki egy másik korai enciklopédiát, Hieronymus Bock korszakalkotó Kreütter Buch-ját azaz Füvészkönyv-ét (1546) is illusztrálta, készítette azt a Dürer-másolatot, amely számtalan utánnyomásban terjesztette Európa-szerte a rinocérosz képét.


A metszet jellegzetessége, hogy a nyomódúc, úgy tűnik, már valamelyik korai kiadásnál hosszában kettétört, s ettől fogva lenyomatain egy vékony, kissé ferde vízszintes vonal szaladt végig, akár egy eredetiséget igazoló vízjel. Ezt a színezett példányokban, mint a Cosmographia fenti 1580-as francia kiadásában is, igyekeztek festéssel eltüntetni.


Későbbi kiadásokban azonban, mint ez a bázeli 1598-as, a nyomódúc már nemcsak rajzos, de illesztési felületén is megkophatott, s két fele enyhén elmozdult egymástól.


A metszetet számos egyéb kézikönyvben is felhasználták, itt például Conrad Lycosthenes, a jeles német humanista Prodigiorum ac ostentorum chronicon (A csodák és előjelek krónikája) című gyűjteményében (Bázel 1557), amely az ókortól a reneszánszig említett valamennyi csodás eseményt, óment és jelenséget regisztrálta és illusztrálta. Az orszarvú itt a többi csodás állat között kapott helyet. De belekerült Paolo Giovio Dialogo dell’imprese militari e amorose (Beszélgetés a lovagi és szerelmi jelképekről) című könyvébe is, a 16. századi jelképtárak ősatyjába, amelyre még visszatérünk egy következő bejegyzésben.


Magától értődik, hogy az állat képe helyet kapott Conrad Gessner svájci orvos monumentális Historia animalium-ának (1551-58) a négylábúakról szóló első kötetében, amely 1565-től német, majd 1606-ban angol fordításban is megjelent. Ez az első zoológiai enciklopédia nemcsak Dürer rajzát reprodukálta kiváló minőségben, hanem három folio méretű apróbetűs oldalon az állatra vonatkozó valamennyi ismert információt is gondosan összegyűjtötte. Ennek fordítását kuriózumként majd külön bejegyzésben közöljük.



A metszetek azonban csak formákat közvetíthettek, színeket nem. A Historia animalium (illetve Thierbuch) két változatának eltérő színezése jól mutatja, mennyire különbözött egymástól a kortársak elképzelése az állat valódi színét illetően.


De még ezeknél is meglepőbb színekben tündöklik az orrszarvú Ulisse Aldrovandinak, az egyik legkorábbi botanikus kert (Bologna) alapítójának és az egyik legnagyobb korabeli „kuriózumgyűjtemény” birtokosának 1599 és 1640 között tizenegy folió kötetben megjelent nagy zoológiai enciklopédiájában.


Ambroise Paré, négy francia király udvari sebésze, akit már komoly önkritikáról és emberismeretről tanúskodó jelmondata is szimpatikussá tesz – Guérir quelquefois, soulager souvent, consoler toujours, „Ritkán avatkozz be, gyakran enyhíts, mindig vigasztalj” – a 16. század egyik legeredetibb természettudósa volt. Szerteágazó és alapos szakirodalmi munkásságán belül a rinocérosznak is szentelt egy fejezetet. Számos kiadásban több nyelvre is lefordított Discours de la licorne (Értekezés az egyszarvúról) című írásában, amelyben a méreg és pestis hathatós ellenszerének tartott „egyszarvú-szarv” mibenlétét igyekszik tisztázni, felveti, hogy az ismeretlen egyszarvú talán azonos lehet az orrszarvúval. Ennek alkalmából pedig nemcsak a fenti képet közölte az állatról, de az elefánttal való viaskodását is illusztrálta, ahogyan Plinius leírta, s ahogyan egy későbbi bejegyzésben bemutatjuk.

Örmény kolostorok Iránban

Örményekről még: • Julfa, örmény temető • Van-tó, Ara legendája • „Először az orosz”

A kiváló Días del futuro pasado blog az UNESCO szájtjáról vett képekkel és rajzokkal ad hírt róla, hogy a világörökség listájára felkerült egy olyan műemlék-csoport, amelyet különösen szeretek. Három monumentális középkori örmény templomerőd a fenségesen kopár észak-iráni hegyek között, a Szent Tádé-kolostor, a Szent István-kolostor és a Dzordzor-kápolna. Az armenica.org-ról kölcsönzött térkép csak a két nagyobbikat tünteti fel, a kápolnát én helyeztem el rajta.


Mindhárom szentély néptelen völgyben fekszik, s időtlen idők óta elhagyatott. Valaha a kápolna mellett is kolostorépület állt, de már rég elpusztult. A környéket kurd és azeri pásztorok és parasztok lakják, örmények nem élnek errefelé. Meglepő, hogy Örményországtól ilyen távol, idegen ajkú és iszlám környezetben három olyan hatalmas kolostort találunk, ami még Örményországban is ritkaság. De csak addig, míg meg nem tudjuk, hogy nem őket építették távol Örményországtól, hanem Örményország került messze tőlük.

Örményország határainak változása időszámításunk kezdetétől napjainkig, az örmény történelmi atlaszból. A piros örmény kereszt a három műemlék helyét jelöli.

A térképen jól látszik, hogy a kolostorok a történelmi Örményország központi részén, a Van-tótól keletre fekvő Vaspurakan tartományban épültek, amely évszázadokig önálló királyság is volt. Ez volt az örmény nép bölcsője, gazdag vidék, amelyen számos karavánút haladt át. Keleti határán fekszik Tabriz, amely Marco Polo idejében is a keleti kereskedelem kapuja volt, s fölötte, az Araxes hegyi folyó partján Julfa örmény városa, amely kulcsszerepet játszott a perzsa selyemkereskedelemben, és a reneszánsz idején önálló örmény kirendeltséget és kolóniát tartott fenn Amszterdamban.

A Szent István örmény kolostor az Araxes folyó partján.

A vidék s az egykori Nagy-Örményország veszte az lett, hogy a középkor végétől kezdve három olyan nagyhatalom perifériájára esett, amelyek egyike sem volt elég erős ahhoz, hogy elfoglalja és meg is tartsa mint az ókori Perzsia, majd Bizánc tette, de mindhárom tartott tőle, hogy a másik kettőnek jó utánpótlási területként, sőt szövetségesként szolgálhat támadás esetén. Ezért aztán szisztematikusan néptelenítették el évszázadokon át. Nagy Abbász perzsa sah 1606-ban a perzsa fennhatóság alatt álló vidék, közte Julfa szinte teljes örmény lakosságát a sok száz kilométerrel délebbre fekvő új fővárosba, Iszfahánba telepítette át iparosnak és kereskedőnek, ahol ma is élnek Új-Julfa gazdag örmény negyedében. Kétszáz évvel később a Kaukázust meghódító oroszok telepítették az ország belsejébe az általuk elfoglalt területről az örmény kereskedőket. Az első világháború alatt pedig az oroszok támogatta kaukázusi örmény tartomány terjeszkedésétől tartó törökök irtották ki végleg a történelmi Örményország milliós lakosságát. Ahol a Perzsiából a spártai sereggel visszavonuló Xenophón, de még a Fekete-tengertől Tabrizba tartó Vámbéry Ármin is örmény falvak sokaságán haladt át, a mai utazó csak fenséges hegyeket és néptelen fennsíkokat lát, mert a török állam 1915 után még az elnéptelenedett örmény településeket és középkori templomokat is a földdel tette egyenlővé.


A Szent Tádé-kolostort a hagyomány szerint maga Szent Júdás Tádé apostol, „az Úr testvére” és az örmények első térítője építette 66-ban, s az 5. századi Movses Khorenatsi, az első örmény krónikás szerint itt is van eltemetve. Ha ez így van, akkor a templom egyenrangú Péter és Pál apostolok római bazilikáival, Jakab apostol compostelai sírjával vagy Tamás apostol madrasi székesegyházával, csak éppen sokkal ismeretlenebb azoknál. Egy földrengés után 1324-ben építették újjá mai formájában, s fekete-fehér kövei miatt a helyiek félig azeri török, félig a Kirché-vel rokon perzsa kifejezéssel Qara Kelisá-nak, fekete templomnak nevezik. Az armenica.org-on részletes leírást, sok jó képet és rajzot találunk róla.


A Szent István-kolostort ugyancsak említik már a 7. században, de ennél jóval korábban alapították, a hagyomány szerint maga Szent Bertalan apostol, Szent Tádé társa és vele együtt az örmény egyház védőszentje. Ezt a helyiek ragyogó aranybarna kövei miatt Qizil Kelisá-nak, azaz arany templomnak nevezik. Az armenica.org róla is részletes dokumentációt közöl. Néhány kilométerre innen még láthatóak az utolsó örmény falu, Darashamb romjai. A kolostor évszázadokon át a vidék kulturális központja volt, könyvtárral, teológiai és filozófiai oktatással és scriptoriummal, amelyből ma is számos kéziratot őriznek a velencei örmény kolostortól az iszfaháni örmény múzeumig.


A Dzordzor-kápolna a kolostorvidék legkevésbé ismert műemléke, annyira, hogy még az útikönyvekben sem volt benne – idáig. A 10. század táján, majd mai formájában a nagy földrengés után, 1324-ben épült, s eredetileg kolostorerőd is tartozott hozzá, de ez a helyi örmények 1606-os áttelepítése után fokozatosan elpusztult. A kápolna is igen romos állapotban volt már, amikor 1986-87-ben a folyó duzzasztása miatt az iráni állam fél kilométerrel feljebb költöztette, s egyszersmind fel is újíttatta.


Az egymástól nem messze fekvő kolostorokat a legegyszerűbben taxival lehet körbejárni Julfából vagy Makuból indulva. Nem kerül sokba, tekintve, hogy a benzin literje Iránban 20 forint körül van: ott jártunkkor már 200 ezer riálért, azaz 4000 forintért is vállaltak egy teljes, egésznapos túrát. A hegyi utak lélegzetelállítóan szépek, az ember újra meg újra megállítja a kocsit, hogy fényképezhessen, de minthogy az út hosszan a határfolyó mentén halad, az iráni határőrök felbukkanására és igazoltatásra számítani kell.


A Dzordzor-kápolna rendesen zárva van, de a két kolostorban egy-egy öreg kurd, illetve azeri őr él, akik szívesen kinyitják a templomot és körbevezetnek. A Szent Tádé-kolostor pedig évente egyszer, júliusban, a védőszent ünnepén megelevenedik. Ilyenkor örmények sokasága érkezik az egész világról, misét celebrálnak és zenével, tánccal ünnepelnek. Fabien Dany tavaly és Duško M Du Swami idén ott voltak, és közzétették a búcsún készült fotóikat. Jövőre talán nekem is sikerül.

Li Yu verse

(烏夜啼) 林花謝了春紅， 太匆匆。 無奈朝來寒雨晚來風。 胭脂淚， 相留醉， 幾時重。 自是人生長恨水長東。 Lín huā xiè liăo chūn hóng, tài cōng cōng. Wúnài zhāo lái hán yŭ wăn lái fēng. Yānzhī lèi, xiàng liú zuì, jĭ shí chóng. Zìshì rénshēng cháng hèn shuĭ cháng dōng. (Az „Éjjel szólnak a varjak” dallamára.) Elhervadt az erdei virág, a piros tavasznak vége túl hamar. Így kell legyen: hideg a reggeli eső, az esti szél. Rúzsos könny részeg magány – mikor jön újra el? Örökké fájdalmas az élet, örökké keletnek tart a folyó.

A versnek az Elválás címet lehetne adni, de nem szabad.

Egyrészt mert a kínai költők nem adnak címet verseiknek. Adjon az olvasó. A cím hiánya fontos összetevője a kínai versnek. Legföljebb a dal címét szokták megjelölni, ha dallamra írták a verset, mint ebben az esetben. Ez a cím olykor megadja a vers alaphangját, máskor sokatmondó ellentétben áll vele, mint az A találkozás örömé-nek dallamára szerzett vers, amelyet szintén Li Yu írt, a Tang-dinasztia utolsó császára, börtönben, a kivégzése előtti éjszakán.

Másrészt mert ezzel tapintatlanul kifecsegnénk, amit Li Yu olyan gondosan elrejtett a vers közepébe: rúzsos könny és részeg magány. A tapasztalatlanabb olvasót a pedáns kínai kommentárok figyelmeztetik, hogy „ez a két sor egy-egy megszemélyesítés”. A vers egy másik változatában „részeg magány” helyett 留人醉 „részegen [magára] maradt ember” áll, de szebb ez a változat.

A reménykedő kérdésre, „mikor jön újra el” – hogy mi? mindaz, amiről addig szó volt és nem volt szó a versben – az utolsó sorban Li Yu magának válaszol. Kínában, amely a Himalájától a Sárga-tengerig egyetlen hatalmas lejtő, természeti törvény, hogy minden folyó keletre tart, visszafelé nem folyik egy se.

Kíméletlenebb választ adott a császártól kölcsönvett kérdésre a századelő nagy archaizáló költője, Wang Guowei, aki 1927-ben, amikor a császárság folyója végleg elfolyt, s a forradalmárok behatoltak a Tiltott Városba, a Nyári Palota tavába ölte magát, hogy ne kelljen látnia az új világot. Előtte még, talán hogy erőt merítsen, Tavasz a Jáde-pavilonban kezdettel – így kezdődik Li Yu egyik leghíresebb ci-je – egyetlen versbe kivonatolta Li Yu elmúlásról szóló költeményeit. Ennek végén válaszolja nem is annyira az ezer éve halott császárnak, inkább magának:

君看今日树头花，不是去年枝上朵。
Királyom, nézd, a virág az idei ágon nem a tavalyi fának a virága

mert eljön még az 1928-as év tavasza is, és virágozni fognak a magnóliafák a Kunming-tó partján, ahogy virágoznak ma is; de ő azt a tavaszt már nem akarja megérni.

Majd Wang Guowei verséről is írunk. Csak előtte szeretnénk Li Yu többi, általa idézett versét is lefordítani.

Rinocerológia 2. Orrszarvú a visszáján

A bolzanói Pierio Valeriano volt az első olyan reneszánsz humanista, aki felismerte, hogy a hatalmas mennyiségű frissen felfedezett antik ismeretanyag beáramlása az európai kultúrába alapjaiban változtatta meg a művelt kultúra jelképrendszerét, s hogy remek üzleti vállalkozás lenne összeállítani a klasszikus kultúrán alapuló új szimbólumnyelv szótárát mindama patrónusok, humanisták, festők és irodalmárok számára, akik szeretnének jártasnak látszani ebben az új műveltségben. Hieroglyphica címmel kiadott, sűrűn szedve majd ezer oldalas jelképszótára – amelynek első modern, háromnyelvű kiadásán most dolgozunk a Studiolummal – üzleti és kulturális szempontból egyaránt bestseller lett. 1556-tól 1678-ig nyolc kiadást ért meg, olaszra és franciára is lefordították, s még a 19. században is gyakran idézték.

Valeriano számtalan különféle forrásból gyűjtötte össze a maga anyagát az antik szerzőktől a középkori teológusokig és a mitológiai ábrázolásoktól a diadaloszlopok domborműveiig, de mindezek között kitüntetett helyet foglaltak el az ókori érmek. Ezeket a reneszánsz humanisták az írott művekkel egyenrangú történelmi forrásoknak tekintették. Ahogy Sebastiano Erizzo, az egyik legelső numizmatikai kézikönyv szerzője kifejtette:

Sì come di molte & varie cose, per le istorie habbiamo noi conoscimento, che ogni diletto di tutti gli altri spettacoli & discipline auanzano, così gl’istorici, che di quelle scriuono, spesse fiate con molti errori, opinioni diuerse, & fauole, la verace istoria ci tengono ascosa. A rimedio di ciò, per auiso mio prouidero gli antichi, lasciandoci tanta copia di marmi, di scritture & di bella istoria illustrati; le statue tante & sì varie de i loro Dei, & de gli huomini illustri; i superbi edificij, gli archi notabili, la tanta quantità di antiche medaglie in oro, in argento, & in varij metalli formate. Le quali cose della istoria, & della grandezza de gli antichi ci danno riscontro & testimonianza vera. … Di cotali antichità dilettatomi io sempre, fino dalla mia prima età, & ricercando parimente tutte le istorie greche & latine, incominciai à voler intendere i riuersi lati delle medaglie antiche, per gli molti & varij libri delle istorie, in tal maniera drizzando il corso di tali studij, che esse medaglie mi seruissero in vece di imagini, & rappresentationi di tante cose belle, che nelle istorie sparse si leggono.

Noha sok különféle dologról szerzünk tudomást a történetírásból, amely minden egyéb foglalatosság és tudomány gyönyörűségét felülmúlja, ugyanakkor a történetírók gyakran számos hibával, eltérő véleménnyel és hamis mesével takarják el előlünk a történelem valódi folyását. Véleményem szerint ennek orvoslására hagyták ránk a régiek oly nagy bőségben a feliratokkal és széphistóriákkal ékes márványokat, isteneik és jeles embereik számos és különféle szobrát, tündöklő épületeiket, fenséges diadalíveiket, s az aranyból, ezüstből és egyéb fémekből vert ókori érmék nagy sokaságát, amelyek hű képet és tanúbizonyságot adnak az ókoriak történelméről és nagyságáról. … Jómagam ifjúkoromtól kezdve ezekben gyönyörködöm, s miközben valamennyi görög és latin történetírást áttanulmányoztam, hozzáláttam, hogy az írások segítségével megértsem a régi érmék ábrázolásait, olyan módon igazítván tanulmányaimat, hogy felfedezzem ezeken az érméken mindama jeles dolgok képét és ábrázolását, amelyekről nem olvashatunk a történetírásban. (Discorso sopra le medaglie antiche, 1559)

Természetes hát, hogy Valeriano a „Rinocérosz” címszóhoz jutva ugyancsak egy érmével kezdi az állat jelképes ábrázolásainak értelmezését:

Qui Rhinoceronta in Domitiani numis inspexêre, quid id signum sibi velit, quaeritare solent. Ego factum id ad Principis adulationem dixerim, qui animalia huiusmodi spectaculis obtulerit.

Akik Domitianus érmein az orrszarvú képét látják, gyakran kérdezősködnek ennek jelentése felől. Én azt mondanám, hogy a császár dicsőségére verték rá, aki ilyen állatokat szereztetett be a cirkuszi látványosságok számára.

Az antik érmék körül bőséges numizmatikai irodalom virágzott, amelyből a legfontosabb 16. századi műveket ugyancsak közzétesszük a Studiolum reneszánsz sorozatában. Ezek a munkák többnyire császárok szerint csoportosították az ismert érmék leírását, és – ha a mecénás bőkezűsége megengedte – metszett képeit is. Furcsa módon azonban nem találjuk bennük Domitianus rinocéroszos érmét. Úgy tűnik, ritka darab lehetett, mint ahogy maga az ábrázolás is szokatlannak számított a korban, hiszen a római érmék, amelyek az amulettekkel való rokonságuk folytán egy kicsit mágikus tárgynak is számítottak, többnyire védőistenek és császári allegóriák képét hordozták. Noha a Domitianus-érem legalábbis Valeriano korától kezdve ismert kellett legyen, egészen 1683-ig kell várnunk felbukkanására egy nyomtatott gyűjteményben. Ez a gyűjtemény a kor egyik legtekintélyesebb összefoglalója, a Thesaurus numismatum imperatorum, amelyet 1683-ban adott ki Párizsban három fólió kötetben a neves berni éremgyűjtő és metsző Andreas Morellius. A Londoni Királyi Társaság Philosophical Transactions folyóiratának 1684-es száma így méltatja érdemeit:

This ingenious and diligent Helvetian, as a fair instance what humane industry may effect, if fixt and resolv'd, hath already delineated above twenty thousand different and ancient Coynes, which is a very considerable part of the sorts reserved in the Cabinets of the Princes of Europe, and alsoe an admirable advantage to the Philologist.

Ez a nagy tehetségű és szorgalmú svájci, mintegy annak szemléltetésére, mire képes az eltökélt és kitartó emberi iparkodás, immár több, mint húszezer különféle antik érme képét elkészítette, ami igen jelentős része az európai fejedelmi gyűjteményekben őrzött effajta emlékeknek, s csodálatos előrelépés a filológus számára.

A katalógusban mindjárt három – vagy mondjuk két és fél – rinocéroszos érmét is találunk, amelyek képét a gyűjtemény 1752-es amszterdami Wetstein-féle újrakiadásából másoljuk ide. A 2. kötet 497. oldaláról ezt:


a 494. oldalról pedig ezt:

Mindkét érmet Domitianus verette. A bronzból vert felső érem két különböző hátlappal volt forgalomban, az egyiken balra, a másikon jobbra nézett az állat. Az alsó érmet Morellius az Alexandriában és Egyiptomban veretett arany érmek közé sorolja, s görög feliratát latinul is megadja: „Tribunitia Potestate Consul XIIII.”, azaz „a népgyűlés hatalmából tizennegyedik alkalommal konzul”, ami a Kr. u. 88. évre datálja az érmét. Ennek alapján így indokolja az orrszarvú ábrázolását:

Domitiani Consulatus XIIII. incidit in annum V. C. 841. Chr. 88. quo Saeculares Ludos fecit, & Nasamones, & Dacos iterum vicit. Rhinoceros utrumque & ludos & bellum indicat; qui etiam munificentiae, & aeternitatis Imperii est insigne.

Domitianus a város alapításának 841. és Krisztus születésének 88. évében kezdte meg 14. konzulátusát, amikor jubileumi játékokat rendezett, s a nasamonokat és a dákokat legyőzte. A rinocérosz egyaránt utal a játékokra [ahogy Valeriano is mondja] és a háborúra, s egyaránt jelképezi a birodalom gazdagságát és örökkévalóságát.

A jubileumi játékokat Róma alapításának centenáriumain rendezték, s az első császárok többsége igyekezett olyan időszámítási módszert találni, hogy épp alatta legyen kerek az évforduló. Róma e centenáriumát ilyenformán több egymást követő császár is megülte. A Domitianus által 88-ban különösen pazar módon megrendezett játékokról még Suetonius és Martialis is megemlékezett.

Domitianus 14. konzulátusa alkalmából veretett arany érme, Kr.u. 88 (RIC 561)

Az érmék orrszarvúi, nem vitás, rendkívül hasonlítanak Dürer rajzára. Hangsúlyosan ott van rajtuk a „második szarv”, az oldalpáncél „sárkányszárny-mintája”, s egyáltalán az állat testtartása, lábai és „páncéljának” szerkezete is éppolyan, mint a pápa rinocéroszáé. Lehetséges, hogy Dürer Domitianus érmeiről pótolta Fernandes vázlatának esetleges hiányosságait? Barátja, az augsburgi humanista és régiségbúvár Conrad Peutinger császári tanácsos, akivel közösen dolgoztak a császár számos művészeti megbízásán – Peutinger a programon, Dürer a kivitelezésen – a kor egyik leghíresebb éremgyűjtője volt, s 1511-ben ő állította össze római érmek alapján a császárok képeinek és címeinek első, kéziratban maradt katalógusát. Nagyon is lehetséges, hogy legalább az egyik érem – ha szabad választanom, az arany, a sárkányszárny-mintával – megvolt a gyűjteményében, s Dürer rajza ilyenformán valóban egy római rinocéroszról készült, csakhogy ez a rinocérosz másfél ezer évvel korábban ért Rómába, mint ahogy a másik elindult Lisszabonból.

Milyen jó lenne itt befejezni ezt a bejegyzést, s önnön fejünkre helyezett babérkoszorúval elégedetten hátradőlve belekortyolni a jól megérdemelt falernumi borba. Csakhogy van itt még egy apróság.

A sztenderd modern katalógus, a Roman Imperial Coinage második kötetének „Domitianus” fejezetében RIC 249 (434) és 250 (435) katalógusszámon a következő bronz érmeket találjuk:






Ezek minden bizonnyal azonosak a Morellius által bemutatott bronz érmekkel. Már csak azért is, mert az egész RIC-ben nincs több rinocéroszos bronz érme.

Ugyanakkor jelentősen eltérnek mind Dürer rajzától, mind Morelliusnál található önnön képmásuktól. Nincs rajtuk a lapockából kiálló „második szarv”, nem „páncélosak”, mint amazok, és lábuk is vékony, akár a marháké és lovaké a korabeli érmeken, így tanúsítva, hogy a művész már akkoriban is a bevett sémákhoz igazította, amit látott.

A másik, a sárkányszárny-mintás arany érme pedig nem is szerepel a RIC-ben.

Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy légből kapott volna. Morellius legalábbis még látta. A RIC folyamatosan bővül, de még korántsem teljes. Franciscus Mediobarbus Biragus 1730-as Imperatorum Romanorum numismatá-ja például megemlékezik egy ugyanebben az évben, Kr.u. 88-ban vert érméről, amelyen orrszarvú és elefánt látható együtt. A RIC ma ilyet sem ismer. Egy római nagy arany érem, amelyet Egyiptomban vertek görög felirattal, eleve ritka lehetett. Az az egy példány, amelyet Morellius lerajzolt, el is veszhetett, vagy lappang valahol.

De a bronz érme láttán felmerül a gyanú: vajon helyesen rajzolta-e le? Nem az történt-e, ami szemmel láthatólag a bronz érmekkel is: hogy Dürer képéhez mint „hiteles ábrázoláshoz” igazította a római érem rajzát?

Minthogy „Rinocerológia, avagy a képek hatalma” című bejegyzés-sorozatunk célja nem az, hogy meghatározza Dürer rajzának pontos előképeit, hanem hogy betekintést adjon a reneszánsz képek „rejtett életébe”, vonzásaikba és hasonulásaikba, ezért éppolyan elégedettek leszünk, ha kiderül, hogy nem Dürer használta mintának Domitianus érmeit, hanem Morellius igazította az érmek rajzát Dürer eleve közvetett minta után készült metszetéhez. Azaz nem Dürer képén látható az ezerötszáz évvel korábbi római rinocérosz, hanem Domitianus érmének képén az a lisszaboni állat, amely ezerötszáz évvel az őt ábrázoló érme kibocsátása után született.

és most nem tudom, hogy
Zhuangzi álmodta-e, hogy
lepke, vagy a lepke, hogy Zhuangzi, pedig
Zhuangzi és a lepke közt
biztosan van különbség

•