Beugratós

Barbara Reynolds, Dante, The Poet, the Political Thinker, the Man, 2006, book coverBarbara Reynolds friss Dante-életrajzát fordítom. (Angolul nagyrészt olvasható itt, magyarul a karácsonyi könyvvásárra jelenik majd meg az Európánál). Nagyon jó könyv. Szerzője, aki egész életében Dantét kutatta és fordította – erről majd még szeretnék írni néhány megkapó részletet egy következő bejegyzésben –, kilencvenkét évesen határozta el, hogy „még egyszer végigolvassa Dante valamennyi művét, függetlenítve magát minden előfeltevéstől”, s ennek alapján „olyan képet vázol fel Dantéról, a költőről, a politikai gondolkodóról és az emberről, amilyet korábban még senki sem készített róla.” Sikerült neki. Olasz szakos hallgatóként a három évnyi „lectura Dantis” során nem tanultam annyit Dantéról, mint ebből a könyvből. Ez persze nem nagy dicséret annak fülében, aki ismeri a pesti olasz tanszék színvonalát, de azért számukra is szédítő minőségi ugrás lesz, hogy mostantól legalább egy jó könyv lesz, amit elolvassanak az öt év alatt.

Különösen nagy – és ritka – teljesítmény, hogy a könyv egyszerre élvezetes szakértők és nem szakértők számára. Röviden és érthetően mutatja be a reménytelenül bonyolult korabeli itáliai belpolitikát – amely alapvetően befolyásolta Dante pályáját és írásainak tartalmát –, a szerző életét és gondolatvilágát, s a Színjáték szinte követhetetlen útvonalát és epizódjait. Aki ezt a könyvet elolvassa, már könnyű szívvel vág neki a Színjátéknak. Többé nem riasztja el a ki nem mondott nevek és meg nem nevezett események fojtogató sötét erdeje, hanem mindezeket világosan átlátva teljesen átadhatja magát a mű irodalmi és emberi finomságainak, amelyekre egyébként Reynolds lépten-nyomon felhívja a figyelmet. Ugyanakkor, mint ő maga írja, „szinte minden egyes fejezet új gondolatokat és új megfigyeléseket tartalmaz, amelyek egy része gyökeresen új, és ellentmond a jelenlegi tudományos közmegegyezésnek”. Ezek némelyike megkérdőjelezhető ugyan – későbbi bejegyzésekben még visszatérek rájuk –, de többségük teljesen megalapozott, és valamennyi gondolatébresztő.

A Pokol kilencedik köréről szóló fejezetet fordítva egy pillanatra azt hittem, talán én is gyarapíthatom az új megfigyelések sorát. Dante és Vergilius itt érnek a Pokol fenekére, a földgolyó középpontjába, ahol Lucifer, a démonok királya személyesen kínozza a legnagyobb bűn elkövetőit: azokat, akik elárulták jótevőiket. Ezek közül a három legfőbb Júdás, Brutus és Cassius, akik Krisztust, illetve az Istentől rendelt császárságot árulták el, s akiket Lucifer saját szájával marcangol időtlen időkig.

Suloni Robertson, A Pokol kilencedik köre, illusztrációSuloni Robertson: A Pokol kilencedik köre.
Fölül a négy toszkán áruló, akikkel Dante szóba áll,
alul a háromarcú Lucifer marcangolja Júdást, Brutust és Cassiust.

Vergilius így mutatja be a három figurát Danténak:

„Quell’anima là sù c’ ha maggior pena”,
disse ’l maestro, „è Giuda Scarïotto,
che ’l capo ha dentro e fuor le gambe mena.
De li altri due c’ hanno il capo di sotto,
quel che pende dal nero ceffo è Bruto:
vedi come si storce, e non fa motto!;
e l’altro è Cassio, che par sì membruto.”

„Fenn akit legjobban gyötör a Sátán” –
szólt költőm – „Júdás, az Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus – a fekete szájból ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, s nem akar szót se szólni.
Meg Cassius: nézd azt a vastag testűt.”

Reynolds brit realitásérzéke nem állja meg, hogy egy gyakorlati megjegyzést ne fűzzön ehhez a leíráshoz:

Lucifer hatalmas termetéből, amelyet Dante útmutatása alapján több, mint négyszáz méter magasnak becsülnek, körülbelül fele a jég fölé magasodott, azaz három feje legalább kétszáz méterrel tornyosult Dante saját feje fölé. Ezen a ponton a realisztikus leírás és a költői képzelet konfliktusba kerül egymással, hiszen ekkora távolságból és ilyen sötétben lehetetlen volna megítélni, hogy Cassius tömzsi termetű.

Belém azonban belémhasít a felismerés. Hallgatag Brutus… kövér Cassius… várjunk csak. Hiszen nem is kellett ezt látnia Danténak, anélkül is tudhatta Plutarkhoszból. Vagy nem a Párhuzamos életrajzokban mondja Julius Caesar, hogy nem fél a vidám és kövér Cassiustól, hanem inkább a hallgatag és komor Brutustól? S ha így van, hogyhogy nem figyelt fel erre éppen Reynolds, amikor Shakespeare szó szerint megismétli ezt a mondást a Julius Caesarban?

Miközben előkeresem Plutarkhoszt és Shakespeare-t, az is belém villan: hiszen Plutarkhoszt csak a 15. században fedezték fel újra, s csak a 16. század közepétől fordítják. Shakespeare Thomas North 1579-es regényes angol fordításában olvasta, amely Jacques Amyot bőbeszédű 1559-es francia fordítása alapján készült. Hogy ismerhette ezt Dante? Csak nem ugyanolyan látnoki megérzésről van szó, mint amilyennel a felfedezések kora előtt kétszáz évvel leírta a déli égbolton látható Dél Keresztjét?

A látomás egy percen belül szétfoszlik. A Shakespeare-idézet helyesen így szól:

Tedd, hogy kövér nép foglaljon körül,
És síkfejű s kik éjjel alszanak.
E Cassius ott sovány, éhes szinű;
Sokat tünődik s ily ember veszélyes.
Mért nem kövérebb? Bár nem félem őt,
S mégis, ha nevemhez férne félelem,
Nem ösmerek, kit inkább kellene
Kerülnöm, mint e fonnyadt Cassiust.

Van itt Cassius, és van itt kövérség, van hallgatagság és mindjárt lesz Brutus is, csak éppen… nem úgy.

Mint a viccben, hogy mi a villa németül: Gabel, hol zavarodtak össze a nyelvek: Bábel, ki ölte meg Káint: Ábel. Ööö… vagyis…

A blog egyik nagy előnye a tudományos publikációhoz képest, hogy nemcsak azokról a felfedezésekről lehet beszámolni benne, amelyek igaznak bizonyultak, hanem azokról is, amelyek csupán intellektuális gyönyörűséget okoztak, ha csak egy percig.

2 megjegyzés:

T. írta...

Figyelem majd a könyv megjelenését, mert a mondat,amit Dante magáról ír a színjáték elején,nagyon megfogott.És biztos különös oka volt,hogy ezt ennyire hangsúlyozta.
Babits ezt szépen,egyszerűen fordította.Az eredetiben is érezni a finom malíciát benne? Vagy az szikárabb?

"írta
DANTE ALIGHIERI,
születésére nézve firenzei,
erkölcseit tekintve nem az.

INCIPIT COMEDIA DANTIS ALIGHIERII
FLORENTINI NATIONE, NON MORIBUS"

Studiolum írta...

Igen, az eredeti is ugyanilyen ironikus. Szegénynek sok évbe telt, míg idáig szelídült a firenzeiek ellen írt különféle dühödt kirohanásaihoz képest. És tényleg minden oka meg is volt rá. Élete húsz utolsó évében Firenze az ellenségei kezében volt, akik őt mindenétől megfosztották, száműzték, még száműzetésében is ellene mesterkedtek, s ami a leginkább fájt neki: olyan politikát űztek, amely szögesen ellentétben állt az általa igazságosnak ítélttel. Mindez szépen ki is derül a könyvből, amiből szívesen adok példányt majd ha lesz.

Mindamellett biztos vagyok benne, hogy ha nem tették volna ezt vele, ha nem kellett volna ezt a húsz év kiszolgáltatottságot elviselnie, akkor nem nőtt volna fel oda, hogy megírhassa a Színjátékot.