Életrajzok

Friss, ropogós, egyenesen a könyvgyárból. Az első darab. Igyekszem is addig eldicsekedni vele, amíg az egyetlen. Holnap már jön a többi, hamarosan kikerülnek a könyvesboltokba. Biztatok is mindenkit, hogy olvassa el. Mint Vergilius Danténak, úgy siet segítségére ez a könyv a Babits archaizáló Színjáték-fordítása és a középkori toszkán belpolitika sűrűjében utat tévesztett olvasónak. Fejezetről fejezetre, énekről énekre kalauzol végig a Színjáték sötét erdején, s aki párhuzamosan olvassa a két művet, az biztosan kijut a csillagokhoz, amelyekkel mindhárom cantica zárul.

A Litera kért belőle két oldalt mutatványnak. Hosszan találgattuk a kiadóban, mi legyen az. Szép a Firenze-leírás, jó detektívmunka a donna gentile kilétének vagy az évszázadok óta találgatott tra feltro e feltro kifejezésnek a megfejtése, Dante esetleges tudatmódosító szereinek firtatása meg elég nagy marhaság ugyan, de a kiadó az eladott példányszám növelését reméli tőle. Hogy végül mi áll majd a Literában, az nekem is meglepetés lesz. Én mindenesetre az epilógusnak azt a két oldalát javasoltam, ahol Barbara Reynolds leírja, hogyan veszett el, majd került meg a Paradicsom utolsó tizenhárom (!) éneke.

A temetés után fiai, Pietro és Jacopo azonnal nekiláttak, hogy rendbe rakják papírjait. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban nem találták a Paradicsom utolsó tizenhárom énekét. Biztosak voltak benne, hogy apjuk befejezte a nagy művet, ám a kézirat csak a XX. énekig tartott. Hol a többi? Tudták, hogy szokása szerint néhány énekenként másolatot küldött Can Grande della Scalának, ám ez irányú kérdezősködésük nem járt eredménnyel. Elkeseredésükben barátaik biztatására nekiláttak, hogy maguk fejezzék be a Paradicsom-ot. Jól ismerték apjuk munkáját, annyira, hogy később ők maguk írták hozzá az első kommentárokat, s jártasak voltak a versírásban is. A feladat azonban meghaladta erőiket.

Körülbelül nyolc hónappal később Jacopo egy éjjel apját látta álmában. Kérdésére, hogy befejezte-e a művet, Dante azt válaszolta: „Természetesen.” Aztán kézen fogta fiát, megmutatott neki egy szobát, és a falat megérintve azt mondta: „Itt van, amit keresel.” Amint Jacopo felébredt, barátjával együtt elment a házba, és ott egy eltakart falifülkében penészes kéziratcsomót talált. Amikor kiemelték és megtisztították, látták, hogy a hiányzó tizenhárom ének az.

A történet önmagában is szép. Még szebb azonban az, amit Reynolds itt brit szemérmességgel elhallgat: hogy ugyanez a történet hétszáz év múlva megismétlődött – vele.

Erről annak az új angol Dante-fordításnak az előszavában ír, amelyet a legjobbnak tart, s amelyből végig idéz a könyvben. A fordítást Dorothy L. Sayers készítette, a jeles brit író, klasszika-filológus, keresztény humanista és detektívregény-szerző, aki történetesen Barbara Reynolds keresztanyja és első mestere volt. Ezt szánta élete utolsó, legnagyobb művének. Amikor azonban 1957. december 17-én elhunyt, a fordítás befejezetlen maradt. A Paradicsom XX. énekéig jutott. Tizenhárom ének hiányzott, az a tizenhárom ének.

Reynolds, aki ekkor saját főművén, a Cambridge Italian Dictionary-n dolgozott, kötelességének érezte befejezni a fordítást, mégpedig úgy, ahogy Sayers befejezte volna. Az addigi fordítás részletes elemzésével „megtanulta” Sayers stílusát, újra végigolvasta minden művét, levelezését, kéziratait és olvasmányait. Aztán lefordította a hiányzó énekeket és kiadta a Színjáték-ot. S ezzel kezdetét vette munkásságának egy „második szála”. Miközben húsz éven át dolgozott az Italian Dictionary-n és eredeti témáján, a tizenkilencedik századi olasz irodalom történetén, ezzel párhuzamosan a Színjáték után lefordította Dante első művét, a Vita Nuová-t, az összegyűjtött háttéranyagból összeállította Sayers életrajzát és öt kötetben kiadta levelezését, s egy élet munkájával, kilencvenkét éves korában megírta ezt a Dante-életrajzot.