但闻人语响 返景入深林 复照青苔上。 kōng shān bù jiàn rén dàn wén rén yŭ xiăng făn jĭng rù shēn lín fù zhào jīng tāi shàng üres a hegy, nem látni embert csak beszéd foszlányait hallani a délutáni fény áthatol az erdő sűrűjén és újra beragyogja a smaragdzöld mohát |
Üresség. A hegy néptelensége. A dolgok hiánya. A tevékenység szünetelése. A csak foszlányokban hallatszó beszéd – kié? a favágóké? – tárgy-nélkülisége.
De a vers üressége csak látszólagos. Ez az üresség éppolyan súlyos, éppolyan lényeges, mint az előző verseket benépesítő tárgyak. A Tao üressége, amelyből majd a dolgok fakadnak. A Zen üressége, amelyből majd a megvilágosodás fakad.
És a megvilágosodás eljön. Az erdő sűrűjén fény hatol át, és felragyog valami, ami mindig ott volt, elrejtőzve, alázatosan, de most váratlanul főszereplővé lép elő az ürességből. A moha, amelynek smaragdzöldje azelőtt is megvolt, de a ráeső fénysugártól vált nyilvánvalóvá. A délutáni nap meleg fényétől, amely az utolsó órában a legszebb, közvetlenül mielőtt kihunyna. Váratlan epifánia, a dolgok lényegének megnyílása, felragyogása.
A vers címe lehet utalás a sarnathi Szarvasparkra, ahol a Buddha megvilágosodása után az első beszédét tartotta. De lehet valóságos helyszín is a Wang folyó völgyében, ahol valóban volt ilyen park. Éppen ebben a parkban van eltemetve Wang Wei – különös véletlen, hogy a szarvas a kínai ikonográfiában az örök élet jelképe. Ismeretlen sírján talán ma is felragyog a smaragdzöld moha a meleg délutáni nap ráhulló fényében.
1 megjegyzés:
Szép a vers és a kommentárod is!
Megjegyzés küldése