Grúzia percről percre

Ushguli, a világ teteje. Hajnalban ettünk utoljára, délután már jólesne valami az egész napos túra után, de a kihalt lakótornyok között legföljebb valamelyik sovány tehenet fejhetnénk meg, mert bolt egy szál se. „Menjünk be itt egy házba, ha mást nem, kenyeret meg sajtot csak adnak nekünk”, indítványozza terepjárónk sofőrje. A háziasszony azonnal asztalhoz ültet, a megkelt kenyértésztából lepénynek valót szakít ki három főre, perceken belül feltálalja a frissen sült húsos hacsapurit. Apósa, az egykori szovjet pilóta ma hetven évesen orosz nyelvet tanít a helyi iskolában a szvan gyerekeknek. Otthon főzött grúz konyakot tölt újra meg újra, háromszor mond ünnepélyesen tósztot a vendégekre, a családra, meg hogy ne legyen háború Donyeckben, Abháziában és Dél-Oszétiában.


Mestiában a lengyel-grúz baráti társaság külön kocsmát tart fenn a főtéren, lengyel-grúz kétnyelvű feliratokkal. A társaság lengyel és grúz tagjai csak nyáron vannak itt turisták képében, ilyenkor télen csak szvanokkal találkozni odabenn. Az ő nyelvjárásuk az érthetetlenségig eltér a grúztól, de csak beszélt formában létezik, így hát a feliratokra sem kerül fel. A pincérnő jazidi vallású kurd, akinek szülei Irakból a törökországi Karszba, majd onnan ide, Szvanetibe menekültek. A „jezidszkijt” folyton „jazicseszkij”-nek, pogánynak mondja, freudi módon utalva rá, miért kellett szektájuknak egyfolytában menekülnie az igazhitű muzulmánok elől, a középkortól az ISIS új középkoráig. A bárpultnál hatalmas termetű szakállas férfi, a szemközti kis kórház ügyeletes orvosa, akinek legfőbb szenvedélye a szvan és a sumér nyelv rokonságának bizonyítása. A másik szenvedélyére csak akkor derül fény, amikor autójával körbefuvaroz a szálláshelyek között, amelyeket csoportunknak ajánlanak. Az autóban klasszikus zene szól a legjobb előadóktól. „Jordi Savalltól minden CD-m megvan”, mondja áhítattal. „Persze az orosz kalózszájtokról, hát eredetiben képtelenség volna itt hozzájutni.”


Logisztikai teendők, szállások kiválasztása és megtekintése leendő csoportunk számára. „Én is magyar vagyok”, hökkent meg a Gora Hotel fiatal tulajdonosnője, ahogy az áldomást isszuk narancsos csácsával a vacsorateremben, alattunk az esti Kutaiszi fényeivel. „Legalábbis nagyapám az volt. A háború elől menekült ide.” „Melyik háború elől?” „Negyvennégyben. Huszonnégy éves volt.” „Hát akkor nem hiszem, hogy menekült volna. Vagy a németekkel jött katonaként, vagy ugyancsak velük hadifogolyként.” „Nem tudom, erről soha nem beszéltünk a családban.”


A Sztálin-graffitikon jól érzékelhető a félmúlthoz való ambivalens viszony. A népszerű „Putyin, te fasz!”-stencileken az orosz elnök a szovjet főtitkár kisebb matrjoska-kiadása, míg a szvaneti Kala faluban gyakorlott kézzel a vakolatba karcolt Generalissimus-portré a romos házon is tiszteletet parancsolóan tanúskodik a dicsőséges korról, amikor a grúzokat csak közülük való hóhérok irthatták.



Kutaiszit az ötödik legrégebbi folyamatosan lakott európai városként emlegetik, bár erre elsősorban azt hozzák fel bizonyítékul, hogy a görög történelem mitikus hajnalán az argonauták ide, Kolkhiszba jöttek az aranygyapjúért, így hát a várost már szükségképpen lakták. Az ősi Kolkhisz egyetlen fennmaradt emléke az Argo sör, amely fekete, mint a Fekete-tenger, ahonnét Jázón és társai ide érkeztek az Argo hajón, amely a címkén látható.

Az egykori belvárosban, a pusztuló paloták között századfordulós passzázs, szecessziós kapuján „Mon Plaisir” felirattal, boltjai helyén ma kocsma, kifőzdék, szükséglakások, foghíjak paddal, a tinédzserek társas életének színhelyei. Az udvar másik végét árkádsorral zárták le és nyitották meg egyszersmind a másik utca felé. Árkádjai alá valamikor a hetvenes években építhették be a neoreneszánsz ívsorral tökéletesen inkompatibilis, impozáns beton csigalépcsőt, amely mint hatalmas fúrószár lendületes dinamizmussal tör fel a földből, hogy aztán az árkád boltozatába ütközve ne vezessen sehová.


Az óváros házai között apró udvar, benne nagyméretű, jellegzetesen ántivilágbeli szobrok. Befényképezek a rácson. „Mi ez?” „Galéria. A mi nemzeti művészeink”, magyarázza a ház előtt beszélgető fekete bőrkabátos zömök grúz. „Régiek?” „Hát… nem mostaniak.” „De korábban nem itt álltak?” „Hát itt is meg máshol is.” „Tereken?” „Hát a Majakovszkij például a tanácsház előtti téren.” „Ööö… nézze, én Budapestről vagyok, Magyarországról, nálunk azt csinálták, hogy a rendszerváltás után egyetlen múzeumban gyűjtötték össze a kommunista szobrokat. Ez is olyan?” „Hát persze!” ver hátba örömmel, hogy végre felfogtam, miről van szó.


A zsidó utcán faragott kőből épült szép házak, kváderekből rakott két zsinagóga. Az egyik nyitva áll az Izraelből rendszeresen hazalátogató és közös vállalkozásokat alapító kutaiszi zsidók számára, a másik már bezárt. Vele szemben ugyancsak kőfalú szép ház, stílusa alapján az is a zsidó közösséghez tartozott. Az ajtajában ülő idős asszony magához int. „Héberek, Izraelből?” kérdezi oroszul. „Nem, Magyarországról és Amerikából”, mire megnyugodva visszavált grúzra. „A hátsó ajtó nincs bezárva, bemehetnek a zsinagógába. A nagy zsinagógát az utca elején látták? És ha továbbmennek, ott a harmadik zsinagóga is, a grúz, a szent arkangyaloknak szentelve”, mutat a sziklán álló templomra.


A kutaiszi székesegyház magas sziklán trónol a Rioni folyó fölött, a város minden pontjáról látható, a legváratlanabb skurcokat gazdagítja valami extra konnotációval: a zsidó utcát, a nyomornegyedet, az óvárosnak a folyóra lefutó belső udvarait. A meredek kis utcákon jó húsz perc alatt lehet felkapaszkodni hozzá, a szerpentinen taxival csak pár perc az út. Negyedóránként, félóránként egy-egy fekete taxi áll meg a kapu előtt, fiatal pár száll ki belőle szép ruhában, az eljegyzésen még innen, ünnepélyesen végigjárják a templomot, mézszagú vékony gyertyákat gyújtanak az ikonok előtt, bölcsességet kérnek a döntéshez, és áldást kapcsolatukra.


Kínai bakancsom talpa a leválik a sziklás hegyi úton. „Hol lehet itt olcsó cipőt venni?” „Venni?” A taxis szeme elkerekedik a pazarláson. Kis cipőjavító trafik elé kanyarodik, alig férek be a suszter és kínai kutyája mellé. Nagyokat fúj, míg az árral körbedöföli a két cipő talpát. Két eurót kér a félórás munkáért, büszkén feszíti a fonalat, hogy ezer évig sem lehet elszakítani.


Gelati, Motsameta, középkori kolostorok a Kutaiszi fölötti hegyekben, Építő Dávid király sírja, gyönyörű hegyi táj, bár ezt mindennap leírhatnám. A falvakból feljönnek a vasárnapi misére. Orosz-ukrán-grúz testvérpárral ismerkedünk meg a buszon, mise után felhívnak a kolostor fölötti dácsába kávézni, a falu gyerekei összefutnak, körbeállnak, fényképezkednek.


Kutaiszi ébred. Itt már nyolc óra, a fejünkben még csak öt. Mindössze két óra alvás után indulunk fel a hegyekbe. Hátizsákunkban egy-egy üveg kitűnő grúz bor, amellyel minden utast megajándékoznak (!) az útlevél-ellenőrzésnél, ez ürítjük majd a csúcson minden leendő vendéglátónk egészségére.


Budapestet frissen hullott hó borítja, az utcán jégbordák, ahogy az éjféli repülőtérre indulunk. Kutaisziban tizenöt fok van, és virágzik a narancs az orosz bloggerek fotóin. Oda hat óra az út, visszafele tíz perc lesz csak. Igyekszünk tudósítani, már ahogy internethez jutunk. Mert Tusheti tartományba például, fenn a csecsen határon, még az áramot se vezették be idáig.

Rózsaszínű levelek 14.

Kelt [1915. jan.] 30-án
A feladó neve: Timó Károly I. honv. gyezred V. zászlóalj
A feladó czime: Ferencz Jozsef laktanya Kecskemét, Reservespital 9 n 88. ajtó

Czím: Szépreményű Zajác Antonia urhölgynek
III. Kis Korona utca 52.
Bpest

Előző levelek (térképen szürkével): • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Kedves fiam
E pár sort már abban a reményben írom hogy most már kapok rá választ, mert közel vagyok Pesthez vagyis hozzád. ugy bosszankodtam hogy nem pestre küldtek hanem kecskemétre a kórházba. és itt adig maradok míg teljesen felgyógyulok.
Hogy érzed magad fiam egészséges vagy? és a mamád nővéred. Mi ujság van a feriről?
Én elég jo érzem magam aránylag a sebhez.
Te fiam én kértem otthonról egy kis pénzt mert még cigarettázni se tudok. Ha nem kapnák meg a lapom arra az esetre hogy te mond meg de biztossan, mert alig várom a posta fordultával.
Mi ujság van más különben pesten
2 hét mulva körülbelül haza jövök már. Addig is légy türelemmel.

Ölel csokol szerető Károlyod
Tisztelem a munkahelybelieket.

[Hát ennyi volt. Egy szűk hónapja annak, hogy az első sebesülésből felgyógyulva kivezényelték vissza a frontra. Most másodjára is megsebesült. Szerencséjének burkában védve másodszor kerüli el a végzetes golyó.
A hőferek általánosságban és szűkszavúan vázolják a kárpáti harci eseményeket; csak következtetni lehet, mikor és hol sebesülhetett meg. Január 11-én írt lapja semmilyen baljós utalásokat sem tesz egy közelgő kataklizmára.

Laktanya és Reservespital No. 9.

Visszafelé számolva legalább 1 napja kerülhetett a kecskeméti Ferenc József laktanyában felállított ideiglenes tábori kórházba. A kárpáti hágókról szintén ennyi időre lehetett szükség, mire egy sebesülteket szállító katonavonat a többi sérült bajtársával a lapályra leszállította. És még előtte ott a tábori kötözőhely és szűrőállomás, ahol – amennyiben a szabályokat betartották –, öt napot várakoztak. Ennyi időre szükség volt mindenképpen, hogy a lappangó fertőző betegségeket hordozó katonákat el lehessen különíteni az egészséges sebesültektől. Feltehető tehát, hogy a kemény tél bekövetkeztével együtt megindult első kárpáti csata (1915. jan. 23 - febr. 20.) első felvonása, a czeremcha-nagycsertészi csata szerencsés áldozatának tekintheti magát.

Révész Imre: Két magyar, 1915

A kiinduló harci helyzetről az ezred már többször idézett emlékkönyve ad valamelyes felvilágosítást:

„Az 1914. évi harcok folyamán a magyar és osztrák hadsereg állománya annyira lefogyott, hogy 1915-ben, újév körül az egész orosz hadszíntéren mindössze 270.000 fegyverünk volt alkalmazásban, holott az oroszoknak egyedül a Kárpátokban 400.000 emberük harcolt a mi, ellenük ott harcoló 180.000 katonánkkal szemben. Evvel a helyzettel még idejében számolni kellett, mert a 3–4-szeres óriási túlerőnek hadseregeink passzív védelemben már nemsokáig állhattak volna ellen. Hadvezetőségünk ennélfogva, a német hadvezetőséggel karöltve egy nagyobb szabású támadással akarta az orosz túlerőt jóidőre megbénítani éspedig oly módon, hogy a németek Kelet-Poroszországban északról az orosz jobbszárnyat, a magyar-osztrák haderők pedig délen a Kárpátokban az oroszok balszárnyát támadják meg. Ezen intézkedések nyomán keletkezett a németeknél a híres mazuri csata, nálunk pedig a téli kárpáti csata.”

…január 23-án, reggel hét órakor Nagycsertész északi szegélyén, a kiutalt harcsávnak megfelelően, 4 századdal és 3 géppuskás osztaggal – sulyponttal a jobb szárnyon – támadáshoz fejlődik, az ellenség által megszállott 651.-es magaslat elfoglalása céljából…

Hogy a „…rendelkezések alapján végbemenő harcokban az 1-es honvédek kiváló teljesítményeit a szíves olvasó kellőképp méltányolhassa, a terepviszonyokról tudnunk kell, hogy az egész terület az oroszok állásáig – kik a gerincvonalon helyezkedtek el – állandóan 30%-ra emelkedett, s a kiutalt harcsávban csak a jobbszárnyon volt ritka fenyőerdő, míg a terep többi része teljesen nyílt volt, helyenként csak kevés cserjével borítva.
Az egész terület 50 cm magas, tehát térdig érő hóval volt borítva, a hideg pedig -28 ˚C.-ra süllyedt.”

A 23-án megindult támadás „…24.-én ismét megindúl, de csak 150–200 méterrel haladt előre, mivel már a géppuskák sem tudják támogatni az előnyomúló csoportokat, mert a nagy hidegben befagynak a géppuskák hűtői. Az ellenség puskatüze ezen a napon is sok veszteséget okoz…

…Az éjjel ismét csak feketekávét, forralt bort, kenyeret és lőszert lehetett a rajvonalba behozni. A 25.-ére forduló éjjel oly erős havazás állott be, hogy az ezred egész tűzvonalát hó borította, s a halottakra – mivel azokat az ellenség puskatüze miatt leszállítani nem lehetett – a kárpáti sűrű hó terített fehér szemfedőt.”

Mikor a kilátástalan tusakodásban a szembenálló szibériai lövészezred egyik mesterlövésze leterítette, Timó Károly valahogy mégis megúszta. Levitték a hegyoldalról, sebesülését tábori körülmények között ellátták, majd vonaton leszállították Kecskemétig. Hogy miként, arról a civilek PROCHOV József és PAULIKOVICS Elemér hadisebészetről írt könyveiből szerezhetnek hátborzongató fogalmat.

Milyen lyukat üt egy puskagolyó, ha valakibe belemegy, és a másik oldalán kijön? Vagy a koponyán?

Be- és kimeneteli nyílások

Ugyanaz koponyán

Ideiglenes betegszállító alkalmatosságok

Kórház, barakk és szűrőállomás a front mögött

Golyófogó olló a testben lévő lövedék eltávolítására

Végtagok csonkolása (Érzékenyebb lelkű olvasók ne tanulmányozzák hosszasan!)

Sebesültszállító vagon

Egyenlőre maradnak a találgatások és a kételyek Károly állapota felől. Ha reményei valóra válnak, eljut majd Pestre, és legalább ezek a bizonytalanságok eloszlanak, bármi várjon is Óbudán szeretteire, barátaira, és a műhelybeli munkatársakra.]

Orosz sírok Nagycsertész közelében. Divald Kornél 1915-ös jelentéséből.

Következő levél: 1915. február 10.

Lublin ablakai

Ez a bejegyzés a Mazsike hírlevele számára készült.

Hegedűs játszik véget nem érő néma zenét, szemét a kottára függesztve a horizonton. Esküvői fotó pózába merevedett fiatal pár. Koszorúslány fehér ruhában, virágcsokorral, divatos frizurával. Két szomszéd ablakban elegáns fekete ruhás párok, talán két fivér és feleségeik. Borbélyműhely ablaka előtt fehér köpenyes tanonc, ollót tartó keze örökre megállt a nyisszantás pillanatában. Kerek arcú nő mosolyog a balkonon a Szent Katalin-templom romjai fölött. Tágra nyílt szemű kislány szalagos kalapban, ölében tacskó kutyával. Bruno Schulz ikertestvére félénken, bátorításra várva mosolyog ránk. Fekete hajú szépség pazar nyaklánccal, válláról kacéran lecsúszott ruhában. Öreg rabbi, mélyen ülő, hunyorgó szemmel, fehér szakálla szálanként rajzolódik ki fekete öltönye előtt. A várost nézik, amelyet hetven éve nem láttak, amely hetven éve nem látta őket.

Lublin százhúszezer lakójából ötvenezer volt zsidó a második világháború előestéjén. Túlnyomó részük az óváros falain kívül élt, a Brama Grodzka, a Grodnói-kapu és a vár között elterülő nagy zsidó negyed labirintusában, ahová a városi polgárságnak a lengyel királytól kapott de non tolerandis Judaeis joga szorította őket a tizenhatodik században. A kapu, amelyet a falakon belül élők csak Zsidó-kapunak neveztek, mediterrán ívvel keretezte a festői, zsúfolt és szegény negyed látványát. A keret ma is megvan. Csupán a kép tűnt el belőle.



„Amikor 1990-ben ide jöttünk” – mondja Witold Dambrowska, a Grodzka-kapu bástyájában működő Teatr NN, „Névtelen Színház” egyik varsói alapítója, – „semmit nem tudtunk Lublin zsidó múltjáról. Nem tudtuk, hogy a kapu egy zsidó Atlantiszra néz. Hogy a kapun kívül elterülő nagy, üres tér mindaz, ami a zsidó városból ránk maradt. Hogy a vár alatti parkoló betonja tucatnyi zsinagóga, sok száz zsidó ház, és egy egész zsidó közösség emlékét temette maga alá.”

A Névtelen színháznak az a zsidó nő adott nevet, aki nem sokkal a színház alapítása után kereste fel a bástyát. „NN én vagyok”, mondta, s elbeszélte, kik és hogyan éltek a bástyát keresztül-kasul szövő apró lakásokban, mielőtt a német megszállók 1942. március 16-án a gettó valamennyi lakóját teherautóra kényszerítették és a bástya kivételével valamennyi épületét felrobbantották volna.

A színház elhatározta, hogy felvállalják ezt a rájuk szállt örökséget. Először is fel kellett mérniük, miben áll ez pontosan. Részletes kutatómunkával igyekeztek felderíteni a zsidó negyed valamennyi házának történetét, minden egyes lakójának nevét, s a túlélőkkel és az egykori szomszédokkal folytatott sok ezer órányi interjú során mindazt, amit még meg lehetett tudni az egykori életről és egykor itt élőkről. A házak és interjúk vaskos dossziéi mint fejfák sorakoznak a kutatóterem falán, amelynek padlóján fehér nyomvonalak jelzik a háború előtti szobák válaszfalait és beosztását. Innen indul a bástya sok évszázad alatt egymásra rétegződött folyosóinak és szobáinak labirintusán át vezető, s a lublini zsidóság fényképeivel szegélyezett út a másik nagy terembe, ahol hatalmas makett mutatja be az egykori zsidó várost. Az interaktív rekonstrukció az internetre is felkerült, ahol házról házra haladva megtudhatunk mindent, amit idáig sikerült összegyűjteni a negyedről és a lakókról.

De a színház nemcsak az emlékezet feltámasztását és megőrzését, hanem közkinccsé tételét is feladatának tartja. Rendszeres kurzusokat tartanak a város diákjainak, s az egész Lengyelországból és külföldről ide látogató fiataloknak a lublini zsidóság történetéről, és utcai performanszokkal jelenítik meg a zsidóság múltját a városban, ahol éltek. Március 16-án a gettó helyén a városi iskolák diákjai reggeltől éjszakáig egymást váltva olvassák fel az elhurcoltak névsorát, s a sötétség leszálltával ezen a napon egyetlen lámpa sem gyullad ki a városban. Csak az az egy marad égve, a negyed egyetlen megmaradt régi kandelábere, amely az év minden más napján is éjjel-nappal világít a meggyilkoltak emlékezetére.


És ahol az eltűntek emlékét megőrzik, oda az eltűntek is visszavágynak. Az óváros reneszánsz főterén néhány éve a 4-es számú ház restaurálásakor találtak rá a munkások egy ládára, benne kétezerhétszáz üvegnegatívval, ismeretlen helyi zsidó fényképész felvételeivel a város lakóiról a 20-as és 30-as évekből. A képek túlnyomó része portré, olyan emberekről, akik után egyetlen kép sem maradt. A negatívokat a Teatr NN kiállítása kapta meg letétbe. A portrékról pedig életnagyságú nagyítások készültek az óvárosi házak ablakai számára. Lublin egykori polgárai visszaköltöztek városukba. Kitekintenek egykori lakásaikból, ülnek az asztalnál, és beleisznak poharunkba

kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Köszönöm

Tarnów. Bem apó sírja ég és föld között. A lengyel-magyar barátság múzeuma. Régi kereskedőváros Krakkó és Lwów között, majd a galíciai vasút első megállója: reneszánsz főtér gazdag kereskedőházakkal, a városfal mentén egybefüggő szecessziós palotasor. Nagy zsidó múlt, gazdag történelem, jeles családok, magyar kapcsolatok, máig álló zsinagógák, paloták, temetők. Pompás fotóalbum a régi Tarnówról, kétszázötven ritkán látható képpel főként magángyűjteményekből, lengyel és angol kísérőszöveggel. Elolvastam, beszkenneltem, amit kellett, odaajándékoznám a budapesti Szabó Ervin Könyvtárnak, hogy más is hozzájusson.

A kislány forgatja a kezében, mint a határőr Majakovszkij vörösbőrű útlevelét. „Beviszem, megkérdezem.” Kisvártatva visszajön. „Azt mondják, vigye a lengyel intézetbe, itt nálunk nem olvasnak ezen a nyelven.” „De hát ez egy fotóalbum, egy város története, fontos, ritka képekkel. Meg hát nézze meg, minden oldalon ott van mellette az angol szöveg is.” „Ja tényleg.” Kínlódik. „Hagyja itt, nincs bent most a főnöknőm, megkérdezem, kell-e.” „De nem dobják ki? Mert akkor inkább adja vissza, van hová ajándékoznom.” „Nem, nem, ki azért nem dobjuk.” „Köszönöm.”


Szilézia. Goethe Árkádiája, a 19. századi Berlin kulturális hátországa – „jeder zweite Berliner stammt aus Schlesien” –, a háború utáni Németország elveszített Erdélye. Breslau/Wrocław, az eltűnt és a sosem volt város. A hosszú hallgatás után a 90-es években meginduló német nyelvű Szilézia-irodalmat Hans-Dieter Rutsch most megjelent könyve foglalja össze, áttekintést adva a német Szilézia-recepcióról a német romantikától az ezredfordulóig. Mindjárt megjelenéskor megveszem, elolvasom, kijegyzetelem, és továbbadnám.

A berlini Staatliche Bibliothek kölcsönzőpultjánál hálásan köszönik a könyvet, látszik, hogy igazán örülnek neki. Néhány hét múlva pedig levelet küldenek a könyvtár beszerzési osztályáról.

Adolf Guttmann nyomában, 3. Házasságok

Előző rész

Ez Anna?
Az alvó szobán átlebegő kísértet?

Családi album: • Alba 1867 • Pretoria 1880 • Pretoria 1885 • Pretoria 1890 • Hongkong 1897 • Marseille 1900 • Párizs 1904 • Valenciennes 1918 • Buenos Aires 1930

Vagy ez Anna?
Ez a kissé erőteljes nő, kissé szűk gyászruhába préselve?
Ő lesz majd Adolf felesége.

1885-ben házasodnak össze Fokvárosban: Anna, a francia hugenották leszármazottja, aki farmercsaládban születik Dél-Afrikában, és Adolf, a zsidó, aki Kaliszban születik, Orosz-Lengyelországban.

(1)

Természetesen több Anna van. Az, akit a nagyanyám és unokahúgai, Myra és Madge gyermekei által továbbadott családi legenda megörökít, és az, aki a dél-afrikai levéltárakban megőrzött dokumentumokból lép elénk.

Az első igen fiatal, ártatlan lány, aki megszökik a Fokváros melletti családi birtokról, hogy egybekeljen imádott Adolf Guttmannjával. Csak később ébred rá, hogy az illető milyen nyomorúságos figura, s akkor majd kérelmezi válását gyermekei, Madge, Myra és öccsük védelmében. Újra férjhez megy, és gyermekágyban hal meg 1896-ban. Egy Myra által közvetített romantikusabb változat szerint az operában halt meg, és estélyi ruhába öltözött szelleme a gyerekszoba ajtaját kinyitván – Myra ekkor 12 vagy 13 éves volt – hosszan nézte őket. Ez az Anna a kedvencem.

A második teljesen más személyiség, üzletasszony, akinek házai és boltjai voltak Pretoriában és Johannesburgban, és nagy hozzáértéssel vezette őket. A johannesburgi polgármester barátnője, Piet Joubert tábornok távoli rokona, saját buffelspoorti farmjának intézője.

Végül van egy harmadik Anna is, akinek portréja csak részben egyezik meg az előzőkkel. Egy nő, akit az általa Adolf Guttmann ellen benyújtott keresetekből ismerünk.
Ez az Anna 1848-ban született egy Fokváros melletti farmon, Stellenbochban, ahonnét igen fiatalon szökött meg, hogy hozzámenjen egy nála majdnem harminc évvel idősebb angol iskolamesterhez. Az iskolamester meghalt, s özvegyének sorsát homály fedi mindaddig, amíg nem találkozik Adolf Guttmanal.

Ettől kezdve világos a dolog: Adolfnak és Annának, másnéven Annie-nak három gyereke született (Madgalena 1881-ben, Salomina Franciska 1883-ban, és ifjabb Adolf 1884-ben), mielőtt 1885-ben összeházasodtak volna. Ez a nő, aki özvegyként szabadon köthetett volna újabb házasságot, ehelyett három törvénytelen gyermekkel élt egy olyan szigorú erkölcsű társadalomban, amilyen az afrikaans volt a maga korában. Vagy olyan szegények voltak Adolffal, és annyira a társadalom peremén éltek, hogy a házasságnak nem volt jelentősége; vagy nem akart hozzámenni Adolfhoz mint vagyontalan vándor kereskedőhöz; vagy nem akart hozzámenni Adolfhoz, mint zsidóhoz; vagy Adolf nem akarta elvenni (az országban keresztül-kasul utazó vándor kereskedőként csak ritkán látta őt, s egyébként hagyta, hadd boldoguljon, ahogy tud); vagy, végül, Adolf nem tudta elvenni őt, mert már nős volt.
Az igazság szerint ez utóbbi a „hivatalos” változat, mert az 1885-ös házassági szerződés a férjet „kereskedőnek” és „özvegynek” írja le, míg a feleséget „özvegynek”. De felmerül a kérdés: Adolf 1881-ben, első lányának születésekor még csak 23 éves volt – és máris házas? És kivel?  Másfelől Annie az általa 1889-ben indított válóperben egy első, 1880-ra datált házassági szerződést is bemutat, de ezt a bíróság mint hamisat visszautasítja.

Akárhogy is, még ha Adolf nem is volt abban a helyzetben, hogy elvegye a nőt, akitől három gyermeke volt, az egész história mindenképpen kétes fénybe állítja Annie-t. Azonkívül még azt is mondják, hogy a legkisebb gyerek, Adolf apja talán inkább Joseph Gutmann, Adolf unokafivére és társa, a sheffieldi Isaac Guttmann fia volt.

(2)

1884-ben, amikor unokanővére, Bertha Guttmann hozzámegy a mágnás Sammy Markshoz, Adolf helyzete is megváltozik, s végre arra is gondolhat, hogy új rokonsága elvárásainak megfelelően rendezze helyzetét. Adolf és Annie a durbanville-i Mindenszentek anglikán kápolnában házasodnak össze. Elképzelhetjük, hogy Annie arra használja fel az új rokonságot, és Adolf vagyonosodását, hogy beilleszkedjen a Marksék által látogatott társaságba, többek között Kruger elnök körébe.

De vajon Bertha látogathatta-e Anna Guttmannt, született Joubert-t?

Bertha, a sheffieldi gazdag zsidó polgárság lánya száműzetésben érzi magát hatalmas farmján Pretoria közelében – avagy nem is olyan közel, mert két óra kell hozzá, hogy kocsival átvágjon a tizenkét mérföldnyi erdőn. Hozzászokott a könnyű városi élethez, s most „aranyketrecben” kell élnie Afrika csücskében, amelyet nem kíván megismerni.
Apja, Tobias Guttmann 1884-ben a sheffieldi zsidó közösség elnöke és pénztárosa volt. Bertha Marks judaizmusa a viktoriánus Anglia zsidó elitjeinek erősen szekularizált vallásossága. Fogadásain homárt és rákot kínál, a háznak nem kóser mészáros szállítja a húst, és karácsonyt is rendszeresen megünneplik a nagy zsidó ünnepek és a gyerekek bár-micvója mellett. A fogadások gyakoriak, de közöttük a hetek gyakran a legnagyobb magányban telnek: nincs senki körülötte gyermekein és a cselédségen kívül.


Újságokra fizet elő, és számos levelet vált mind családjával, mind férjével (aki nem válaszol neki, vagy a szemére hányja, hogy írásra fecsérli az idejét, but of course being a woman you must be excused). Hogy nem túlságosan boldog, az eufemizmus: férje túlságosan kevés szabadságot hagy neki, ellenőrzi kiadásait, megtiltja a színházba vagy bálba járást, egyre több szemrehányással illeti, és egyre több gyermeket csinál neki – noha elismeri, hogy társalgása „amusing little thing”. Férje minden hétvégén nagy vacsorát rendez, amelyen az ország gazdasági és politikai elitje találkozik egymással, Kruger elnöktől Cecil Rhodesig. A többi időben azon panaszkodik, hogy nincs kivel beszéljen – hiszen csak nem beszélhet a cselédséggel (akik többségükben Angliából jönnek, s el kell fogadniuk, írja, hogy néhány „slightly colored” helyi szolgálóval kell együtt dolgozniuk – bár ha vonakodásuk túlságosan erős volna, külön szállást is tud biztosítani számukra). Anglia iránti nosztalgiájában szisztematikusan cseréli le kertjében a helyi növényeket rózsabokrokra, hagymásokra és magokra, amelyeket hetente rendel a kenti kertészetektől.


Egyetlen eszköze elszigeteltségének elviselésére, hogy olyan gyakran utazik, ahogy csak tud – és főként Európába.

De hogy Adolfot és Annát fogadja?

Nem, nem. Egyfelől Sammy Marks gyűlöli a vegyes házasságokat, másfelől Bertha abból a viktoriánus világból jön, ahol a valamelyest is független nőkre a rossz erkölcs gyanúja vetül – így hát Anna az ő házasságon kívül született három gyerekével… És Adolf sem mutatja sok jelét a tisztességes élet iránti vonzalomnak. 1886 végén elköltözik Annie-tól, és egy bizonyos Dorothy la Rouge-zsal költözik össze, ami szintén nem hangzik túl tiszteletreméltóan.

És aztán ott van 1889-ben Joseph Guttmann, Isaac fia, Adolf és Bertha unokatestvére botrányos öngyilkossága – épp amikor Anna válópert indít Adolffal szemben. A két férfi közösen vesz kölcsönt pénzt Annától, hogy hotelt nyissanak Klerksdorpban, az 1886-os aranyláz egyik helyszínén. Hogy ezután mi töténik, az bizonytalan, de mintha 1000 font eltűnne, és Joseph, miután végrendeletet ír Annie és ifjabb Adolf javára, főbelövi magát. A végrendelet eléggé botrányos ahhoz, hogy Isaac Guttmann Sheffieldből írjon a dél-afrikai hatóságoknak, és magának Kruger elnöknek, érvénytelenítését kérve.

Bertha Marks, született Guttmann természetesen nem látogathat egy olyan nőt, akinek házasságtörése ennyire nyilvánvaló, és ennyire közelről érinti őt.

(3)

A gyorsan jött és gyakran gyorsan ment vagyonoknak ebben a világában igen sok nőt találunk, akiket a jó társaság kivet magából. Egy másik Oroszországban született, de Whitechapelben felnőtt zsidó, Barney Barnato (eredetileg Barnet Isaacs) a varietében kezdi pályafutását mint bűvész, boxoló és énekes, majd ő is részesül a kimberley-i bányák könnyű jövedelméből, és a De Beers-i bányák kormányzója lesz. Felesége, Fanny egy „Cape colored” lánya, európai és afrikai vagy maláj gyökerekkel, s amikor megismerik egymást, egy kimberley-i hotelben dolgozik pultosként. Magától értődő, hogy Barney minden adománya a zsidó karitatív szervezeteknek, támogatása a szegény oroszországi bevándorlóknak, és a kimberley-i zsinagóga felépítése sem teszi lehetővé, hogy a pretoriai jó társaság ajtajai megnyíljanak előttük.

Annie-nek időközben, úgy tűnik, nem volt szüksége Joseph mérgezett örökségére, mert Adolffal szemben ő szert tett a gazdagságra. Harmadik házassága idején szerkesztett végrendelete (mindjárt Adolftól elválva harmadszor is házasságot köt) arról tanúskodik, hogy sok önálló birtoka volt. Meggazdagodván, és hozzámenvén egy – természetesen katolikus – olasz kalandorhoz már kétségtelenül „tiszteletreméltóbb” volt, s kijátszhatta családja kártyáját is, beleértve a távoli rokon Joubert tábornokot.
A gyermekek felekezeti hovatartozása azonban továbbra is problémát jelentett. A holland református egyházban keresztelték őket, és Annie elutasította a katolikus neveltetés lehetőségét, ám a lányok később a Loretói Miasszonyunk iskolájában tanultak – akár mert anyjuk egy katolikussal kötött házasságot, akár mert a dél-afrikai református egyházhoz kötődő nyilvános iskolák bezárták kapuikat a nemrég érkezett uitlanders, így a zsidók előtt is.Noha mindannyian megkeresztelkedtek, a Guttmann gyerekeket továbbra is kapcsolatba hozták apjuk zsidóságával. Amikor Kruger elnök beteg unokája, Frikkie Eloff bemutatja Madge-t nagyapjának, Kruger „alaposan megvizsgálja, vajon van-e valamilyen zsidó beütése”, s aztán kijelenti: „ha ez az a zsidó lány, akit Frikkie oly gyakran akar látni, hát hamarosan meg fog gyógyulni”.

És Adolf ?

Dél-Afrika térképe, északon a Matabelelanddel és aranybányáival. Johannesburg még nem létezik. Anna Guttmann Joubert farmja, ahol gyermekei felnőttek, Pretoria nyugati részén, Rustenberg felé helyezkedik el.

Adolf, miután eljött feleségétől, 1890-ben Matabeleland meghódítására indul Cecil Rhodes Pioneer Column-ját követve. Semmi sem tanúskodik arról, hogy valami vagyont szerzett volna odafönn. Csupán annyit tudunk, hogy lázas lett, és hónapokig feküdt betegen. Képtelen volt Pretoriába jönni, hogy védekezzen a válóperben, vagy hogy később gyermekeiről gondoskodjék. Anna megtiltotta neki a láthatásukat, s később maguk a lányok kergetik el őt korbáccsal, amikor anyjuk halála után, 1896-ban feltűnik a birtokon.

Az apjuktól elszakadt, és anyjuk után árván maradt Guttmann gyerekek a Kruger családhoz kerülnek közel, eladdig, hogy Frikkie Eloff elveszi Madge-t, és a család adoptálja Myrát.
Az ifjabb Adolf más fiatal fiúkhoz hasonlóan a búr háborúba megy, és a csatatéren esik el. Nem marad kép róla.

És az idősebb Adolf?

Beleolvad a tömegbe, és eltűnik.