Négy esszé Galíciáról

A lembergi utazásunkról írott közös bejegyzésből egyetlen beszámoló hiányzott csupán: Catherine Darleyé, akinek négy szép esszéje külön posztba kívánkozott.



Drohobycz utcáin


A férfi nagy léptekkel halad lefelé az utcán, mintha földrengés elől menekülne, egyik válla magasabban ül a másiknál, testét kifacsarja a lábában feszülő fájdalom. Mögötte épp most fejeződik be az árusítás a drohobyczi piac standjain, rohadt gyümölcsök borítják a földet, kutyák szimatolnak a kövezet széles réseiben, asszonyok hajtják össze az ezerszer használt, szét- és újra összehajtott, összegyűrt és újra kisimított nejlonzacskókat.

Drohobycz nem rejtegeti romjait, hanem öntudatlan büszkeséggel tárja őket a világ elé. A zsinagógát már csak a madarak, az eső és a szél látogatják, immár semmilyen idegen bútor nem terheli, senki többé be nem léphet, csupán a sötétlő nyílás előtt felfüggesztett csiga védi az utolsó fosztogatóktól.


Harangszó jelzi az órát, miközben felfelé kaptatunk Drohobycz belvárosában.


Házak, utcák, terek, városlakók. Egy, az egész teret betöltő rettenetes arc: Bandera. Egy kolduló öregasszony. Mennyi képzelet kellett hozzá, hogy valaki elvarázsoljon egy ilyen várost! mennyi álmatlanság, hogy álmokat építsen ezekből a lepusztult homlokzatokból!


A közeli templom tornya ismét elüti az órát, a nap már alacsonyan jár, varjak köröznek a tér fölött, egy férfi lép ki a pékségből, egyik válla magasabb a másiknál, fekete-fehér kockás ingén fekete nadrágtartó, egy nagy kenyeret visz maga előtt, mintha egy halott gyereket tartana, lépései arrafelé tartanak, ahol Günther SS-tiszt két golyót eresztett Landau SS-tiszt zsidójának fejébe, amiért Landau megölte az ő zsidóját. Civódás barátok között.


Felhők, fekete fák a túloldali parkban, a meleg kenyér illata, varjak százai rikoltoznak az égen.


Egy asszony seper az utca sarkán.

A városban mindig szerettem a port, amelyben az ember ott hagyja lába nyomát, amely eltakar, elrejt, meglop. Szeretem a homlokzati stukkókat hangsúlyozó szürke kontúrokat; szeretem a hámló vakolatot; szeretem a téglát, amely levedli köpenyét; szeretem a szobrokat, amelyek elveszítették karjukat, és amelyeknek pillantása az ürességbe mered. Szeretem az ürességet, a palánkokat, melyek elállják az utat, ahol az ember tovább akarna menni. Szeretnénk egyenesen haladni, de lábaink minduntalan megbotoank egy kőben, egy törmelékrakáson, jobbra-balra fordulnak, mintha a kövek között, a kövezet repedései között egy másik utca kanyarogna, amelyet nem láthatunk, de amely valaha ott volt, s amely még most is lüktet és jeleket ad. A város a másodperc egy töredékéig bokán ragad és megrendít. Egy pillanatra feltűnik egy ismerős és ismeretlen város, beleírva az idők porába.

Egy asszony seper az utca sarkán, órákon át.




Lwów utcáin


Lwów egy labirintus, amely nem ad magához kulcsot, eltévedek benne.

A város alaprajza példaszerűen szabályosnak tűnik, tökéletes négyzet, ahogyan a reneszánsz szerette, a piactérről kiindulva, közepén a városháza tornyával. E négyzetből a 19. században megrajzolt utak indulnak ki csillagszerűen a külvárosok felé, mint egy legyező, amely kinyílik, majd becsukódik az utazó előtt. A város szívétől a perifériáig, a barokktól a szecesszióig a homlokzatok megannyi stukkója, a tetők megannyi tökéletes íve, a színek hibátlan illeszkedése, minden ház eljátssza a maga variációját néhány egyszerű közös témára. Minden utca sokrétű és egyedi. Ám a négyszög minden oldalán más-más világok szorulnak egymáshoz, hatják át, irigylik és támadják egymást: németek, lengyelek, ukránok, zsidók. Mindegyik megépíti, s olykor fallal is körülveszi a maga terét, kőbe faragott vagy falra festett szavakkal, a közös térbe írt megannyi kabbalista jellel mutatja határait. S elég egyetlen figyelmetlen pillanat, ha befordulunk egy sarkon, ha az egyik udvarból átmegyünk egy másikba, ha belépünk egy sötét folyosó ajtaján, hogy a labirintus elnyeljen minket és elvesszünk benne.


Én is végighaladok az utcákon, lépteim a kijelölt utakat, szemeim a nyilakat követik, felkaptatok a lépcsőkön és végigmegyek a folyosókon, de a sokféle idegen beszéd közepette még mindig nem értem, mit kellett volna követnem és hol vesztem el, s a szigetét elhagyni készülő Prospero hangja visszhangzik bennem:

You do look, my son, in a moved sort,
As if you were dismay’d: be cheerful, sir.
Our revels now are ended. These our actors,
As I foretold you, were all spirits and
Are melted into air, into thin air:
And, like the baseless fabric of this vision,
The cloud-capp'd towers, the gorgeous palaces,
The solemn temples, the great globe itself,
Ye all which it inherit, shall dissolve
And, like this insubstantial pageant faded,
Leave not a rack behind. We are such stuff
As dreams are made on, and our little life
Is rounded with a sleep.

Fölindulásban látlak, oh fiam,
Sőt megütődve. Nyugtasd meg magad’:
A játék véget ért, s játékosink
– Mint mondtam is már – szellemek, s megint
A légbe, a híg levegőbe tűntek.
De mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltűnik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom.

Napkeltekor ablakomból nézem a várost. Lwów még álomba merül, a csendet csak a templom órája töri meg minden negyedórában. Vajon mi az, ami valóban megmarad a palotákból, tornyokból, dús templomokból, amikor azok, akik megépítették őket, közöttük dolgoztak, gyereket neveltek, találmányokat alkottak, matematikai problémákat oldottak meg, végleg eltűnnek? Világok szorultak egymáshoz, németek, lengyelek, ukránok, örmények, zsidók, valamennyien szellemekké váltak, s még mindig ott kísértenek, amikor testüket már régen lemészárolták, deportálták, száműzték. S akik ma a helyükben laknak, és életet visznek e helyekbe, csupán nemrég jött vendégek – minden bizonnyal maguk is száműzöttek.

Sok-sok órát töltünk Lwówban, bejárva az utcákat és a tereket, meghallgatva a történeteket és megidézve a szellemeket, megoldva az álmok zsákjának zsinórját, keresve a nyomokat a kövek között, ahol az idő megalkotta a galíciai Pompeiit.


Itt volt a zsinagóga. Az árokból most egy gyerek bukkan elő. Gyomok és gyümölcstermő fa növik be a helyét.


Valaha egy folyó is volt ebben a városban, de az is eltűnt – lám, végre egy nyertes háború. A Poltvát, amely valaha nagy ívben ölelte körül a régi várost, már a 20. század elején befedték, hogy sétányt vezessenek fölötte, széles ligetet, ahová még odaképzeljük a zenepavilonokat és a hosszú ruhában és kalapban sétáló szépségeket. De a folyó nem csak hűvösségből és tükröződésből, kanyarokból és homokpadokból áll. Irányt is ad egy városnak, jelzi a jobb- és balpartot, kijelöli a kardinális pontokat, megmutatja, merre van a tenger és merre a hegyek. Eltörlése lepecsételi a labirintust, eltünteti a városból Ariadné fonalát.




Zsovkva

A semmi közepén egy város, ahová nem vezet út. Egy város, kupolákkal, pártázatokkal és harangtornyokkal. Körözünk körülötte, keressük, eltávolodunk tőle, hogy jobban megközelítsük, eltávolodik tőlünk, hogy jobban kitáruljon előttünk a távolban.


A város kapuján belépve minden mértéken felüli tér tárul fel előttünk, ahol háború idején ezer meg ezer katona sorakozhatott fel, ahol békeidőben sok száz mérföldről jött sok ezer vásározó állíthatná fel az asztalát. Elég nagy tér, hogy ukránok, zsidók és lengyelek, törökök és örmények elvegyülhessenek benne. Egy királyság vásárvárosa, hatalmának kulcsa, egy város, amely királyi székhely volt Sobieski János idejében, a 17. században.





A templomok városa is: kinek-kinek a magáé, ahová a féltve őrzött ruhájában megy vasárnap délelőtt.

Fehérbe öltözött, komoly arcú gyermekek sorjáznak ki az esőbe, egy rövid időre eltűnve a hívek tekintete elől, a mögöttük vonuló pap sürgetésének engedelmeskedve.

Csak ő hiányzik ebből a sokrétű univerzumból: a palánkok mögött álló zsinagóga, mint egy elvirágzott rózsa, falai már csak az ürességet veszik körbe, amely az 1943-as robbantás után maradt. Valamikor hozzáfogtak a javításhoz, újravakolták a falakat, betapasztották a repedéseket, aztán minden annyiban maradt. Egy sárga macska oson a rozsdás konténerekhez, amelyek mint elhagyott szarkofágok veszik körül a palánkot.


Egy öregasszony halad el az úton, egy zöldséges vevőkre vár. Újra szitálni kezd az eső. Elindulok az utcákon.

Hogyan lehet elveszni Zsovkvában, amikor minden út ugyanarra a térre vezet? Hol lehet elveszni ebben az ürességben? Hogyan élnek azok, akik itt élnek, ezek a fiatal vasárnapi lányok, akik a mise után cukrászdába viszik kisfiukat, hogyan azok, akik az erkélyen szemlélődve várják a vasárnapi ebéd óráját?



Egy idős férfi megállít. Sok-sok szó, egy élet sok-sok foszlánya néhány percbe sűrítve. Egyik kezéről hiányzik néhány ujj, egy ízület itt, kettő ott, miközben újra meg újra megragadja az enyémet, minden kérdésnél, minden szónál, amit nem értek, megfogja a karomat. Nevek, korok, helyek, Napóleon és Jules Verne, aki körbeutazta a világot anélkül, hogy kilépett volna Nantes kapuján. Egy élet, amelyet a kéz egy autó esőáztatta szélvédőjére rajzol: Ukrajna térképe, egyetlen nagy kör. A körben az egyik pont Lwów, a másik Odessza, a harmadik a falucska, ahol született. A Krímben? Nem, újabb kört rajzol a Krím számára, egészen kicsit, mintha egy sziget lenne Odessza alatt. Nos hát, a harmadik pont Kherszon mellett van. „Voltál már Kherszonban?”

Megérkezik a barátja is, holdvilág-arcú, fogatlan szájjal, egészen másik nyelven beszél. Megkezdődik kettejük színielőadása, gesztusok, grimaszok, egész testük játéka, már-már nápolyi pantomim, egymásnak felelgető artikulálatlan hangokkal. Pompás részegség már vasárnap reggel.

Elindulok, hát határozottan esik már.




Kutyák


Ahogy megérkezünk Kelet-Európába, mondjuk miután átkeltünk a Bugon, ott látjuk őket az utcák sarkán, az autók alatt és a kamionok mögött, a házak kapujában egyre gyűlő törmelékre kuporodva, ezeket a fekete-fehér kutyákat, tömzsi lábukkal, túlméretezett fülükkel és intelligens tekintetükkel, akik türelmesen figyelik közeledtünket, ám a menekülésre is készen az első ellenséges gesztusra.



Helyi különbségektől eltekintve úgy tűnik, mind ugyanahhoz a fajtához tartoznak. A szakértők még vitatják ennek a kutyának az eredetét, amelyet hol kárpáti terriernek (lásd lejjebb), balkáni vagy kaukázusi terriernek, vagy gyakran egyszerűen csak utcai vagy udvari terriernek neveznek. Noha igen békés és az emberhez ragaszkodó jószágok, minden bizonnyal a 4. vagy 5. században, a hunokkal együtt érkeztek Európába, úgyhogy a leghelyesebb volna hun terriernek nevezni őket. A Kaukázusban kétségbe vonják ezt az eredetet, hiszen a hunok Keletről Nyugatra vonulva nem érintették azt a vidéket. A hun kutyák közeli rokonai azonban kétségtelenül eljutottak oda Perzsián át a türkmének és mongolok kíséretében. Willelmus Rubruck 1254-ben Karakorumban járva említést tesz ezekről az állatokról, akik napközben a lovak patái között szaladtak, éjjel pedig, ha a menet tovább haladt, a hátukon aludtak. Egyes mongol és türkmén törzseknél ezek a kutyák igen fontos szerepet játszanak, s a türkmén Karakoyunlu, azaz Fekete Juh klán mellett állítólag létezett egy Fekete Kutya klán is, amelynek harcosai fekete és tarka kutyák bőrét lobogtatták volna lándzsáikon. Ez az információ azonban óvatossággal kezelendő: Babur emlékiratainak az a fejezete, amelyben említést tesz róluk, idegen kézre vall, s talán később szúrta bele egy olyan szerző, akinek csagatáj török nyelvén erős nyomot hagyott a mogul hatás.

Tény, hogy ezek a rendkívül független kutyák ma is az utcán élnek, ám csupán karnyújtásnyira az embertől, és erősen kötődnek hozzá. Némelyikük számos embert megszégyenítő érzelemvilágról tanúskodik, mint ez itt Drohobyczban, aki még annyi év után is egyfolytában az erdő felől érkező utat nézi, a fekete postakocsira várva, amely visszahozza Bruno Schulzot a városba.


Mások, mint ez az alábbi fiatal kárpáti terrier, beérik annyival, hogy folyamatos és vidám érdeklődéssel kísérik az embereket, mozgásukat és kalandjaikat.

Az emberek pedig örömmel viszonozzák ezt az érdeklődést.





Együtt Lwówban


A lembergi klezmerfesztivál-túrára induló illusztris utazótársaság fényét az utolsó pillanatban majdnem újabb jeles személyiség növelte, Arkadiusz Bernaś, a budapesti Lengyel Intézet igazgatója, aki indulás előtt néhány nappal küldött levelében a Wang folyó verseinek lelkes olvasójaként mutatkozott be, sajnálatát fejezte ki, amiért egyéb programjai miatt nem tud velünk jönni Lwówba, és egyúttal meghívott, hogy legyek a Lengyel Intézet vendége a szeptember eleji drohobyczi Bruno Schulz-fesztiválon. A meghívást hálás köszönettel fogadtam, és természetesen tudósítok majd a helyszínről itt a Wang folyón.

Drohobyczba azonban már most is eljutottunk, a Lwów felé vezető úton, a Kárpátokból leereszkedve, s hetven kilométerrel úticélunk előtt rövid kitérőt téve Bruno Schulz szülővárosába és álomszerű írásainak színhelyére, ahol még ma is áll – noha az összedőlés határán – az akkori Európa legnagyobb zsinagógája. Még így is napvilágnál értünk be Lwówba, ahol az óváros szélén, a patinás Sevcsenko (azelőtt Akademicka) sétány körül sikerült három elegáns szállást foglalnunk a csoportnak. A szállások körének szellemi középpontja az az egykori Szkocka (Skót) kávéház volt, ahol a háború előtt a legnagyobb matematikusok szórakoztatták egymást előadások után feladványokkal… de ez a történet külön bejegyzést igényel.

A másnapot a belváros bejárására szántuk, amiben a zuhogó eső sem tudott megakadályozni, legföljebb a tervezettnél többször tértünk be egyik vagy másik kitűnő kávéházba, ami Lwówban, a legelső európai kávéházak és a monarchiabeli sütemények városában amúgy is hozzátartozik a város megismeréséhez. Felkerestük az örmény negyedet, a Régi zsidó utcát és az Arany Rózsa zsinagóga romjait, a századfordulós Mikolasch- és Andreolli-passzázst, a szovjet folyóirattárból idén áprilisban végre újra eredeti céljának visszaadott jezsuita templomot. A délutánt a szecessziós Krakkó városnegyedben, a Witold Szolginia által olyan átérzéssel megörökített zsidó külvárosban töltöttük, útba ejtve a vakolatok alól előbukkanó egykori lengyel és jiddis feliratokat (amelyeket régóta gyűjtünk, és hamarosan térképen is közzéteszünk), Sólem Áléchem házát, az egykori temető és zsinagógák helyét, és nem utolsósorban a Monarchia hangulatát őrző híres Sztuka kávéházat. Az estét a Kriva Lipa passzázsban, egyik kedvenc éttermünkben – amelyről hamarosan tudósítunk is – megejtett vacsorával fejeztük be.

Harmadnap a város környékét jártuk be busszal. Délelőtt Zsovkva/Żółkiew 16. századi ideális reneszánsz városkájában, a lengyel hetmanok régi székhelyén voltunk, ahol a lengyel és az ukrán templom mellett – mindkettő zsúfolásig megtelt az istentiszteletre – felkerestük Galícia egyik legrégebbi álló zsinagógáját is, amelyet 1620-ban építettek a lwówi Krakkó zsinagóga mintájára, s amelyet a németeknek már nem volt idejük teljesen elpusztítani. Voltunk a ma is börtönként működő janowskai haláltáborban, a ruszin tájegységek faépítészetét gyönyörű természeti környezetben bemutató skanzenben, és a Łyczakowski-temetőben, a lengyel panteonban, ahol a Lwówot 1918-ban védő lengyel és támadó ukrán csapatok katonai temetője ma, sok évtized viszontagság után, végre békében áll egymás mellett. Ebédeltünk Lwów tetői fölött az örmény kávéházban, és délután részt vettünk az idén már negyedik alkalommal megrendezett klezmerfesztiválon. Végül a negyedik napon a Vereckei-szoros útbaejtésével érkeztünk vissza Budapestre.

Az együtt töltött négy nap és Lwów hangulata a társaság tagjait is összehozta egymással, s megbeszéltük, hogy közös blogbejegyzésben számolunk be az útról. Alább következnek az egyes beszámolók, egyet kivéve: minthogy Catherine nem is egy, hanem négy összefüggő rövid esszét írt, ezeket egyetlen önálló posztban tesszük közzé mindjárt e bejegyzés után.

Én a magam nevében még egyszer nagyon köszönöm mindenkinek ezt az utat, amelyet közösen tettünk ilyen fantasztikussá. Külön köszönöm Kurdi Krisztinának, a galíciai zsidóság legjobb hazai szakértőjének, és Deák Tamásnak, a lengyel történelem kiváló ismerőjének, hogy többször is átvették az idegenvezető szerepét, és Catherine Darleynek, hogy a janowskai haláltábor kapcsán saját Szolovki-szigeteki Gulag-kutatásairól beszélt. Köszönjük Lwównak mindazt, amit bőkezűen adott nekünk. És reméljük, hamarosan újabb utakon újra találkozunk.
Studiolum


Lemberg, Lwów, L’viv…


Egy olyan úton, fantasztikus és keserű-reális időutazáson vehettünk részt, amelyet meghatározott egy, a profizmuson túli, fantasztikus idegenvezetés. Studiolum személyes kincseként adta át nekünk mindazt, amit erről a városról tudni kell s lehet. Önkéntes segítői, Krisztina Galíciáról szólt következetes tárgyilagossággal, D. Tamás különösen csapongó ismereteit tolmácsolta – mindannyian hihetetlenül gazdagabbak lettünk. Catherine Gulag-kutatásairól számolt be – megrázó volt. Mondjam-e, hogy életem egyik legfontosabb, legérdekesebb útján voltam? Mert oda, azok közé sorolom ezt a négy napot.

A csapat irigylésre méltó igényességgel és kitartással fogadta mindazt, ami várt ránk; négy nap alatt igencsak közel jutottunk ahhoz, hogy barátokká váljunk.

A legfontosabbak: a különleges matematikus-kör sztorija – akik esténként, egy kávéházban világrengető feladványokkal szórakoztatták/vizsgáztatták egymást, s a márványasztalra-sajtcédulákra írt levezetéseket a jó szemű tulajdonos nap mint nap lemásoltatta zárás után – javuk mai napig megoldatlan… A kávéház az égben, tele petróleumlámpával; maga az anyag felfedezésének sztorija is hihetetlenül mulatságos. Zsovkva reneszánsz kisváros félbemaradt lehetőségei, mai napig őrizve a szépség nyomait… s ott a pravoszláv templom, vasárnapi misével, ahol mélyen, szívbe markolóan szól az egymás mellett szorosan álló hívek ajkáról a Господи, помилуй… Kételkedő emberként ilyenkor érzem magam legközelebb a hit csodájához. Az örmény utca, a sörök, a séták, a nyomorult, dühítő eső ellenére az állandóan lépésre csábító, fantasztikus lehetőségeket kínáló város. S az a történelmi, emberi zűrzavar, amit itt évszázadok során megélt lengyel és orosz, ukrán és zsidó, német és nem kevés magyar. Nagyon köszönöm, hogy Veletek lehettem. És ami megnyugtat: nem felejtettem el oroszul…

Kislányunk, tizenhárom évesen élvezettel jött velünk mindenhová; neki is van egy összegzése:

„Az, amit az a francia néni (Catherine, párizsi történészprofesszor asszonyunk) mondott, nagyon érdekes volt. Hogy amikor elolvadt a hó, a jég, a föld alól felbukkantak az eltemetettek… És az egész sziget-sztori. Ilyeneket szeretek hallgatni.” (Catherine a Szolovetszkij- szigeteki Gulag történetét kutatja).

És még egy: beleszeretett a kvaszba, hozott is haza két! liternyit…
Balázs



Az út, ahogy széles ívet véve, lendületesen emelkedik a hegynek – a párálló hegyoldalak – az embernél magasabb óriáskaprok – a boronafalú kis házak a színesre festett ablakkeretekkel – a hídnál beszélgető hajlott nénikék, pont mint nálunk – a hosszú kertben méhészkedő asszony – az áfonyaárusok az út mellett – a kislány, aki az áfonyák mellett sámlin ülő anyja haját fonogatja – a gólyák a zsombékos réteken – a kis falusi templomok messzeragyogó arany kupolái – a rengeteg vijjogva cikázó fecske mindenütt.


A városka, amely egyedüli táplálója egy groteszk és kecses, szorongató és varázslatos életműnek, Bruno Schulz Drohobycza, amely kicsisége ellenére mégis önálló, önmaga körül forgó kis univerzum, megtalálható benne minden ahhoz, hogy valaki örökre eltévedjen benne, és ez a kis komplex rendszer ezer erős szállal kapcsolódik a k.u.k. monarchia világához, amelynek része. A városka, amely egy írói életműben magasan önmaga fölé emelkedik.


A város, mely a huszadik század első évtizedében – amely évtizedet nem ok nélkül sorolják a tizenkilencedikhez – Parandowski főhőse, Teofil számára az otthon volt, ahol gyerekkora párnázott világából épp csak kinőve hasonlóan kereste a saját útját, saját anyanyelvén azokat a könyveket olvasta, környezetében azokat a konfliktusokat élte meg, mint a monarchia számos más városában számos más kamasz.

A város, amelyik minden egzotikussága mellett olyan ismerős, mert a monarchia utolsó időszakában a mindennapi és a tartós fogyasztási cikkek, kulturális termékek, stílusok, trendek, gondolatok olyan áramlásába kapcsolódott, amely azóta is jól érezhetően jelölte meg. A benne élőknek hasonló nehézségekkel kellett szembenézniük, az életüket meghatározó tragédiák, kényszerek és lehetőségek között hasonlóan próbáltak lavírozni, mint mifelénk. Ismerős a pusztulás, és ismerősek a megkapaszkodás stratégiái. Ismerős a homlokzatok képzése, az utak karéjosan rakott macskaköve, a tizenkilencedik század, amely sokadszor is felvirágoztatta, a huszadik, amely csúnyán rátenyerelt, az államszocializmus éveinek feltartóztathatatlan enyészete.

Ahogy a foszló közelmúltra újabb foltot fércelnek hanyagul, a város, amelyik a maga módján újra meg újra megkíséreli beszőni a sebeket.


Ray Musiker és a Klezmatics: Nokh an anderer alter bulgar. A Marriage of Heaven and Earth CD-ről.


Barbara



Otthon érzem magam ott, ahol tapinthatónak es bejárhatónak tűnik a történelem, ahol a gazdagság és a nyomor nyomai ugyanazon árnyalatokban jelennek meg, az egymásra tapadt rétegeket kutatni kell, ahol nem értek mindent és mégis ráismerek, ahol a középpont és a periféria felcserélhetőek, ahol a feledés harcol az emlékezéssel, ami színtere annyi mindennek, de még nem teljesen a múzeuma.
Laci



Én ma délben érkeztem haza Berlinből Göteborgba, és a kertünkben egy heti elmaradás bepótlása várt rám. A délutánom emiatt gyümölcsszedéssel telt, legalább a legérettebb szamócát, epret, ribizlit és málnát sikerült begyűjtenem, mielőtt lepotyogtak volna. Képek feltöltése és beszámoló sajnos várat magára, ezekben én amúgy sem vagyok profi, sajnos. Annyit mindenesetre már most, hogy nagy élmény volt az út, amint mondtam a búcsúzáskor is. Köszönöm az élményt főleg neked a lelkes és magas szintű vezetés és szervezés miatt, de a többieknek is. A csoport kis létszáma ellenére sokan voltak nagy tudású és felkészültségű emberek, akiktől öröm volt tanulni; de az „amatőrök” is, mint mi, nagyon érdeklődő és lelkes résztvevők voltak, ami szerintem elengedhetetlen egy jó „kultúr”-turista utazáshoz.

Lemberg fantasztikus élményt nyújtott így, tudván mindazt, amit nélkületek nem tudtunk volna. Kár, hogy nincs a város karbantartására, a gyönyörű „békebeli” épületek restaurálására elég pénz, és főleg arra nincs, ami az ukránoknak aztán végképp nem fontos… De talán az elfelejtettségnek is köszönhető az, hogy annyi minden, ha nem is érintetlenül, inkább leromolva, de mégis megmaradt, az utóbbi század hihetetlen viharai közepette, amiből bőven jutott a lvivieknek. Talán sehol máshol sem lehet együtt ennyi műemléket, gyönyörű házat, templomot, utcát, részletet látni. És erről nem tud a világ!!! Gyümölccszedés közben megállás nélkül meséltem az élményeimet a férjemnek. Remélem, legközelebb ő is beszáll, már csak azért is, mert a kertünk egyedüli gondozását nem fogja még egyszer vállalni. :) Köszönöm még egyszer az élményt, és ha csak egy mód lesz rá, én lelkesen várom az elkövetkező utakat.
Anna



A lwówi útról szóló összefoglalómban a „turistalátványosságok” felemlegetésével inkább csak egy-két benyomást szeretnék körülírni, nem annyira az épületek jellegzetességeit bemutatni. (Ehhez nálam egyébként is sokan jobban értenek.)

A buszon említettem, hogy általában szeretem a temetői sétákat, mert tanulságos egy kis helyen látni, hogyan emlékeznek meg a megholtakról az egymást követő generációk. A nagyobb városi temetőkben pedig fokozza ezt a síremlékek részeként állított szobrok sora. Akik kedvelik ezt a melankolikus műfajt, azok számára nagy élmény a Łyczakówski-temetőben tett séta, ahol egymást váltják a város jelentős és kevésbé jelentős lengyel és ukrán lakóinak síremlékei. A kellemesen kaotikus polgári parcellák mellett jelentős területet foglalnak el a hősi halottak szabályos rendben álló sírja. Itt végre hosszú idő után újra egymás közelében állhatnak a város bonyolult 20. századi történelme során elesett lengyelek és ukránok síremlékei.

Ahogy a temetőben kis helyen sűrűsödik sok évtized története, úgy Lwów belvárosában kifejezetten jól láthatók ezek az egymásra épülő rétegek, ahol könnyen bejárható területen láthattuk 5-6 évszázad épületeit. A rétegződésnek szép szimbólumai a házak falán jobbára töredékesen látható festett lengyel, jiddis vagy német nyelvű reklámfeliratok. Ezek is folytonos változáson esnek át: egy részük kopottan, romosan látható maradt, másokat az idők során lefestettek, de jobb-rosszabb állapotban előkerültek a festékrétegek alól, egy részüket szépen felújították, mások véglegesen elpusztultak. Ugyanakkor érdekes volt látni (amint már a blogban olvashattuk is), hogy hasonló stílusban új, ukrán feliratok is születnek.

Nagyon érdekesek voltak azok az apró építészeti maradványok, amelyek segítségével Lwów történelmének egy-egy szeletét mesélhette el a hozzáértő: a faragott oszlopfők az örmény és zsidó városrészben, néhány örmény felirat az (egyébként műanyagra cserélt) ablakok felett, a mezuzák helye egyes kapufélfákon vagy Monarchia-korabeli redőnyök egy-két üzlet kirakatán.

Sokszor sajnos csak romokkal (mint a Mikolasch-passzázs vagy az Arany Rózsa zsinagóga esetében) vagy még azokkal sem találkozhattunk. Így a zsidó múlt nagy részének is csak a helye maradt meg, jobb esetben emléktáblával jelölve. Ezért utunk során az eltűnt épületek, de még inkább az itt éltek megidézéséhez nélkülözhetetlen volt az a végtelen számú történet, amit kiváló vezetőinktől hallhattunk.

István térképe a meglátogatott helyekről. Teljes képernyőn
István


Melinda saját blogján számol be folyamatosan az útról:

Az örömmunkás
„Verecke híres útján jöttem én…”
Úton
A csokoládé
A lavas
Konstancia
Lembergi részletek


Küldök néhány korábban készült fényképet, olyan helyekről, amelyeket nem láttunk, de sokszor volt róluk szó.

Az 1943-ban felrobbantott reformzsinagóga helyén álló emlékmű (erről lásd posztunkat is)

A városalapító Lev herceg felesége, IV. Béla magyar király lánya, Konstancia szobra a férje által számára építtetett Keresztelő Szent János-templom falában

Krisztina


Verecke – Vesszen konténergyár avagy a 10. ötéves terv


Miután megcsodáltuk a gyönyörű panorámát a honfoglalás-emlékműtől, egy kicsit lejjebb ereszkedve egy ukrán-szovjet II. világháborús emlékmű mellett az alábbi feliratot találtuk.

VESSZEN konténergyár

Az ukrán-szovjet emlékművel szemben a 10. ötéves terv emlékműve áll büszkén, két félbemaradt hotel formájában. A vereckei hágón átvezető – ma szinte járhatatlanra kopott – út volt a főút Magyarország és a Szovjetunió között az 1980-as moszkvai olimpiára készített – és ezért olimpiai útként ismert – újabb főút átadásáig. Az olimpiai úttal egyidőben épülő két hotel a hágó mellett abban a pillanatban vált „okafogyottá”, amikor az új főutat átadták, és ezzel minden forgalom eltűnt a vereckei hágóból. A két szállót úgy hagyták ott, ahogy éppen voltak. Az első jobban látszik az útról, még az állványzat is áll rajta.

Félbemaradt hotel


A másik megbúvik a fák közt, de érdemes felszaladni és megcsodálni.

Kacsalábon forgó kastély

Majdnem kész homlokzat

Lépcsőház lépcső nélkül

Alsó szint

Lyukas padló

Foghíjas boltív

De álljon itt azért Lembergből is néhány kép:


Gábor


Hazajövet

Hogy milyen érzésekkel érkezünk haza Lembergből? Lehetetlen szavakban röviden összefoglalni. Ezért át is adom a válaszlehetőséget egy dalnak, ennek a régesrégi recsegős lengyel gramofonlemeznek.


Chór Juranda: Ten drogi Lwów, 1932

Ten drogi Lwów
To miasto snów
Gdy kiedys usłyszę
Całuji rączki
Gorączkę już mam.
Ten Stryjski park,
Ten wschodni targ,
Te szanowania,
Padam do nóg: bądź zdrów!
Ma tylko jeden Lwów!
A drága Lwów
Az álmok városa
Amikor ezt hallom
Kezet csókolok neki,
A forróság elönt.
A Stryj-park,
A bazár…
Becsüllek,
Lábad elé esek: légy jól!
Csak egyetlen Lwów van!

D. Tamás