Ukrajna dicsősége


– Dicsőség Ukrajnának! – Hőseinek dicsőség! – válaszolja a gépfegyveres őr a kémlelőnyíláson túlról. A vasalt ajtó kitárul. A vendég, aki tudja a jelszót, beléphet az étterembe, amelyet körben az egykor a nácikkal kollaboráló UPA, az Ukrán Felkelő Hadsereg fotói, és vezetőit, a százezernyi volhíniai és galíciai lengyel és kétszer ennyi zsidó haláláért felelős Roman Sukevicset és Sztepan Banderát dicsőítő plakátok díszítenek. A Kryivka, azaz „Bunker” sörözőben vagyunk, Lwów főterén.


A belépés persze nem mindig ennyire egyszerű, főleg annak, aki először kísérel meg behatolni az UPA oroszlánbarlangjába. A nedves alkonyatban hiába kopogunk a söröző zárt ajtaján, senki nem jön nekünk ajtót nyitni. A szürkületben két férfi bukkan fel megtudakolni, mit keresünk. „A sörözőbe szeretnénk bemenni”, mondom. „Zárva van”, mondja nyersen az egyikük, mintha ez nem lenne nyilvánvaló. „Miért akarnak bemenni?” „Hallottuk, hogy nagyon jó söröző”, felelem behízelgően. Összenéznek. „Az udvarból van a bejárat”, mondják. Bemegyünk az udvarba, amelynek kapufélfájánál fiatal férfi cigarettázik. Amikor melléje érünk, lengyelül szólít meg. „Honnan?” „Magyarországról.” „Csakugyan?” derül fel az arca. „Polak, venger, dva bratanki!” és mindannyiunkkal kezet ráz.

Az udvari bejárat is zárva van. Hatan-heten beszélgetnek előtte. „Bezárt?” „Nem, telt ház,” felelik nyomatékosan, hogy világosan megértsem, hol a helyünk a sorban. Hát ha ott, akkor ide ma nem fogunk bejutni. Lógó orral fordulunk vissza. A kapunál a férfi még mindig ott cigarettázik. „Nem tetszett?” „Tetszett volna, de nem jutottunk be, hát foglalt.” Ránk néz, tűnődve, utolsót szív a cigarettából. „Polak, venger, dva bratanki. Ha megfelel nektek, hogy csatlakozzatok a csoportomhoz, beviszlek benneteket.”

Az udvar közepén megállít. „Előremegyek, és majd ha intek, gyertek.” A kémlelőablak kinyílik, párbeszéd folyik. Hátranéz, int. A sorban álló ukránok gonoszul néznek ránk, ahogy bemasírozunk előttük az ivóba.


Hosszú, keskeny terem, körben hazafias fotók és poszterek, egyik oldalán a pult, másikon földszinten és galérián ácsolt asztalok és padok zsúfolásig tele, és sör, sok sör. Wojtek a földszinti csoporthoz kalauzol, csupa lengyel. Háromtagú ukrán zenekar játszik nekik lengyel dalokat, egy harmonikás, egy dobos, és egy hegedűs nő. „Barátokat hoztam”, kiáltja büszkén. „Magyarok!” Üdvrivalgás, helyet szorítanak a padon, széket hoznak. Egy nagydarab lengyel magyarul próbál beszélni hozzánk, Mohácson dolgozott. Az idillt az öreg Bandera egész falat betöltő képe teszi teljessé mögöttünk, Münchenben, Volkswagenje előtt jóságosan unokáit terelgetve, mielőtt a KGB golyója végzett volna vele 1957-ben.




Míg az első sörök kijönnek, körülnézek a hátsó udvaron. Harckocsi-álcahálóval burkolt falak, lőszeres ládából készült székek és asztalok. Később a pincehelyiségbe is lemegyünk: álcahálóval burkolt mennyezet, rajta az UPA katonáinak felnagyított fotói.




Megjön a viseltes étlap, amely tipográfiájával, fotóival, újságkivágásaival, fegyvereket és bunkereket bemutató ábráival inkább hajaz brosúrára vagy szamizdatra, mint kóser menüre. Előételként kérhetjük „a hős elsőáldozását”, azaz sörrel készült vörös borscsot, választhatunk az első ukrán SS-alakulatról elnevezett „Nachtigall mosolya” ponty és „a Szantól a Donig” pisztráng között, kérhetünk hozzá Erdei testvérek vagy Moszkoviták belei koktélt. Mi a Gauleiter vacsoráját (kecskesajttal kisütött marhahús hagymával és krumplival) és a Levél a rejtekhelyről-t kérjük (tésztában sült csirke zöldségekkel).


A fogások angolul is szerepelnek az étlapon, amelynek dizájnja az egész helyével együtt azt sugallja, hogy az UPA-törzshelyet olyan tematikus étteremként is kínálják mint amilyen nálunk a Marxim vagy más, a kommunizmus dekorációját és levegőjét töményen őrző kocsmák. Én az utóbbiakba se szívesen járok, nincs nosztalgiám olyan rendszerek iránt, amelyek több százszorosan múlták fölül Sukevicsék tisztogató tevékenységét. Ugyanakkor nagy különbség, hogy a posztkommunista nosztalgiakocsmák egy nyilvánvalóan fogatlan oroszlánra emlékeznek jó adag megkönnyebbüléssel és iróniával, míg az UPA-kocsma egy olyan ma is eleven nacionalizmust dicsőít, amely állami ideológiaként a nácikkal kollaboráló Ukrajnára vezeti vissza az ország függetlenségét, és ennek egyik következményeként abszolút hallgatásra ítéli az ukránok által kiirtott és elüldözött lengyelek és zsidók, majd később németek és magyarok kérdését. S ez a népirtásra ráhúzott kedélyes máz csak annál félelmetesebbé teszi a hely levegőjét.


Meghívjuk Wojteket egy sörre, kiderül, idegenvezető a határmenti Zamośćból, gyakran vezet csoportokat Lwówban. „Hogy jut eszedbe lengyel csoportot hozni ilyen helyre?” Hosszú előadás következik arról, hogy az UPA micsoda mumus Lengyelországban, és hogy épp a megbékélés kedvéért kell lengyeleket hozni ide, hogy saját szemükkel lássák… És hogy kinek kivel miért van megbékélnivalója. Hogy hát a nagyapja családját a németek irtották ki, de ő is lelőtt több mint húsz németet, s Wojteknek engedélyt kellett tőle kérnie, hogy németországi ösztöndíjra utazhasson… A család másik felét az ukránok, de a lengyel partizánok is irtották az ukránokat, és mindketten az oroszokat… Szóval van munka bőven.



Hogy mi is elősegítsük a megbékélést, és egyben viszonozzuk a lengyelek vendégszeretetét, elhatározzuk, rendelünk nekik egy lengyel dalt. A kis zenekar éppen szünetet tart, csak a galérián veri a hej-hej-hej-hejt az ukrán nacionalista asztaltársaság. Odamegyek a harmonikáshoz. „Eljátszanák a Tylko we Lwowie-t?” По-польськи не співаємо, nem éneklünk lengyelül, mondja félrenézve. „De hát ennek a dalnak ukrán szövege is van”, mondom. Rám néz, és tagoltan, hogy világosan megértsem végre, azt válaszolja: „Nem ismerjük azt a dalt.”




A valóság foga kivillan a turistacsalogató dekoráció mögül. Lwówban egy ideig még várni kell a megbékélésre.


Emanuel Szlechter – Henryk Wars: Tylko we Lwowie! (Csak Lwówban!), 1939. Előadja Albert Harris, a legendás tangóénekes, és az Odeon zenekar


23 megjegyzés:

Tamas DEAK írta...

Pedig (jelenlévőként :) ) nekem is volt olyan hangulata az estének, hogy márpedig kitört a világbéke - ahogy ezt Krisztina meg is fogalmazta.

Studiolum írta...

És hát tényleg. Hiszen agyon is lőhettek volna. ;)

Tamas DEAK írta...

.. és ehhez stilszerűen illett volna az a tény, hogy a nagydarab lengyel bácsinak mindösszesen 1 db ujja volt a jobbkezén. Sajnos, azt már nem kérdeztem meg, hogy ez mohácsi szomorú emlék-e vagy sem.

Marguerite írta...

az nem kérdés, hogy a jópofa nosztalgiacsehótól ez a projekt nagyon nagyon távol van. Az izgalmas rejtély számomra inkább az, hogy mi lehetett a Vojtek által odavezetett lengyelek fejében az egészről. Valóban tréfásnak érezték-e géppisztolyos jelmezes biztonsági embert... szívesen dobáltak-e pénzt a muzsikusoknak a lengyeleket halomra gyilkoló ukrán nemzeti hősök portréi alatt...stb. és ha igen, akkor mindez hogy lehetséges, mit gondolhatnak.
Ehhez a kérdéshez érdekes analógia lehet a Szegedi Csanád-ügy itthonról, de arra is figyelmeztet, hogy közel a patológiás határ.

Studiolum írta...

Tamás: biztosan nem, hát ott több is veszett ;)

Marguerite írta...

felmerül az is, hogy ha valóban a lengyel csoport miatt zárták be egy órára a kocsmát, akkor milyen hangulat lett volna, ha nem így történik, hanem a megszokott törzsközönség és a turisták találkoznak. Elképzelhetö, hogy még akkor is ilyen eredményesen lehetett volna megfejni őket?

Studiolum írta...

De hisz épp azt írom, hogy együtt voltak a turisták és a törzsközönség, a földszinten a lengyelek, a galérián az ukránok a hej-hej-hej-hej-dalaikkal. Atrocitás nem történt, gondolom, erre is van a gépfegyveres biztonsági őr ,) meg hát az emeleti fiatalok valószínűleg nem az UPA kemény magja voltak aznap.

a tambovi farkas írta...

tamás: jobb lenne, ha nem kockáztatnád az életed. nekünk itt még szükségünk van rád.

Studiolum írta...

Igaz, a galériára valószínűleg csak azt a három asztalnyi galambepéjű fiatalt engedték fel, akiknek nacionalizmusa kimerült az UPA tisztogató tevékenységét támogató dalok harsogásában, valószínűleg hogy a hely annál autentikusabbnak tűnjön a lengyelek számára. De amíg a termet a lengyelek foglalták el, a gépfegyveres biztonsági őr mindjárt a bejáratnál keményen a pincébe terelgette le a betérő ukrán törzsvendégeket, akiknek szokatlan is volt ez, mert jöttek volna már befelé, ki hol szokott ülni, gondolom.

Studiolum írta...

Farkas koma: hát nem épp azért van rám szükségetek, hogy ilyen történeteket meséljek? :) Azokat meg be kell szereznem valahol.

Egyszer majd azt is elmesélem, ha egyszer megadtam az árát, hogy fogott le az iráni biztonságis a teheráni belügyminisztérium fényképezése közben, meg hogy tiltottak ki alapos vallatást követően Romániából örök életre két héttel a rezsim bukása előtt, úgyhogy egy hónap múlva már mehettem is újra a segélyszállítmánnyal…

Tamas DEAK írta...

@marguerite: az én értékrendemben bármilyen hasonló retrókocsma (Marxim, Vörös Csepel miegyéb) nem fér bele a jópofa retrókocsma hangulatába, hiszen a célja ugyanaz mindnek mint ennek: relativizálni a relativizálhatatlant.

Studiolum írta...

@Tamás: hát ha azok nem férnek bele, annál különösebb, hogy belefér a Kryivka, amelynek célja elfogadtatni az elfogadhatatatlant.

Tamas DEAK írta...

Dehogy fér bele. Ezt miből gondoltad?
Egyszer eljöttem ide, éppen ezért a kalandért. De törzsvendég nem leszek, sem itt, sem a Marximban.
(Csak a Bambi eszpresszóban :) )

Studiolum írta...

Hogy miből? Hát a világbéke benyomásából, a puskaporos hordó tetején! :)

Marguerite írta...

@Tamas Deak: biztos vagyok benne, hogy nem mondtam semmi olyasmit, hogy akár a Vörös Csepel, akár a Marxim beleférne. Annál is inkább, mert egyikben sem voltam (igaz, a Marximból származó pizzából már ettem, és láttam az étlapjukat) ;)

Valszeg nem fér bele.

Azonban van egy alapvető különbség, a pesti Marxim és a lwówi Kryivka között, nagyjából olyasmi, amire Studiolum utal. Azt hiszem a Marximot épp az eltávolítás gesztusa, a Kryivkát pedig a visszavágyakozás hozta létre. Ez a kettő kb ellentétes egymással.
Mivel nem voltam a Marximban, ezért ez inkább hipotézis (régebbi netes önreprezentációjuk ill oda járó ismerősök alapján van valamilyen véelményem), de valahogy úgy érzem, az M közönsége nem vágyott vissza abba a diktatúrába, amiből épp szabadult, hanem épp lerázni próbálta ezen a módon. A feldolgozás módjának az ízlésessége lehet kérdéses, de nem hinném,hogy a kriptokommunisták menedéke volna. Az M egy fricskát ad a gonosz mítosznak, a Kryivka pedig viszi tovább a magáét.
Érdemes lenne ennek az egésznek a megértéséhez alaposan megnézni akár ezt a kettőt részleteiben is.
Pl a Marxim már az étlapjával is kinevetteti, kicsavarja a komm diktatúra beszédmódját. A Kryivkában ennek a gesztusnak, ahogy látom, nyoma sincs.

Elképzelhető, hogy tévedek, megnézem, és utána megmondom hogy megerősítette, megcáfolta vagy árnyalta-e ezt az érzésemet. .)

jópofa nosztalgiacsehónak pedig mondjuk a Terv presszót mondanám v a Bambit vagy kisvendéglő témában a Kádárt.

Tamas DEAK írta...

@Studiolum: jaaa, hogy az ! De az a helyzetnek szólt, a lengyel turistacsoportnak az ukrán kávéházban. Tehát annak, hogy bementek oda anélkül, hogy bármilyen olyan dologgal számolniuk kellene ami sértő lehet (épp erről írok most posztot) az olyan, mintha szirtakiznánk egy török turistacsoporttal Kenyérmezőn.
@marguerite: Én nem voltam a Marximban (éppen ezért), így olyasmit bírálok, amit nem tapasztaltam meg személyesen, de röviden elmondom, miért nem értek egyet ez ügyben (egyébként Studiolummal sem).
Én ezeket a dolgokat pontosan a rejtettebb szintjén tartom veszélyesebbnek mint így nyitott szintjén. Ha valaki modjuk ma Budapesten valami hasonlóval kacérkodna mint az UPA kocsma, akkor egészen biztos, hogy lavinaszerűen érkezne mindenféle külföldi nyomás.
Viszont a kifigurálós nosztalgia is olyasvalami az én szememben mint az a Hitler-egér: piszkálja valami a tudatod, miközben nézed. És nálunk, a legvidámabb barakkban én sokkal súlyosabbnak a helyzetet, sőt mitöbb: ezt tartom jelenlegi bajaink legfőbb okának, ezt a nosztalgiakocsmákban is jelenlévő látens túlélését barakkunknak.
Amíg a rendszerváltás idején húsz éves, 12 évet Amerikában élt kollegám sírja vissza a Kádár rendszert azzal, hogy " ott a munkahelyen lehetett pofázni és nem kellett dolgozni", addig szerintem nincsenek a dolgok rendben. Akkor szerintem ugyanúgy élő dolgot szimbolizál úgy a Marxim mint a Bunker.

Marguerite írta...

igen, hogy a magyar társadalom kádárista intézményeket és mechanizmusokat működtet, az valóban óriási baj, sokkal nagyobb, mint a diktatúra relikviáival való ilyen-olyan szubkulturális hülyéskedés.

Petrus Augustinus írta...

"ezt tartom jelenlegi bajaink legfőbb okának, ezt a nosztalgiakocsmákban is jelenlévő látens túlélését barakkunknak." - nagyon igaz, a posztkádárizmus veszélye.

Magam a két Szocreált (fentiszoc és lentiszoc) ismerem, a fenti már nem nagyon létezik, az volt az autentikus, de zártkörű kocsma, egy magánház garázsrészében Sasad lejtőin. Ismertem a társaságot így egy ideig bejáratos voltam, minden volt ott, Sztálin mellszobortól a KISZ poszterig, ami kellett. A látogatók leginkább nácik és szkinhedek voltak, az volt a poén, összetűzésbe is keveredtünk egyszer-kétszer (ki nem állhatom a nácikat), de baloldali egyáltalán nem volt ott. Ez az egész irónia volt. Én a Marximnál már úgy érzem, hogy ez egy fokkal komolyabb, bár benne még én sem voltam. Igen, itthon is a mechanizmusokkal van a gond, a berögződésekkel, meg, hogy sokan visszasírják ezt, bár az kétségtelen, h ez Banderastadt-ban is patológia.

p.s.: Haverokkal mi sokat gondolkodtunk azon, h kéne egy náci kocsma is Bp.-re, olyan stílben mint a fentiszoc, vajh mennyire menne az ajvékolás? Megegyeztünk abban is, hogy nácikat nem engednénk be. :D

Tamas DEAK írta...

Hadd erősítsem magamat Bibó Istvánnal:"...hívságos és terméketlen dolog a közösségi hisztériákat bizonyos megromlott lelkületű egyéneknek vagy csoportoknak, társadalmi osztályoknak és politikai hitvallások híveinek tulajdonítani és azon töprengeni, hogy ezek a beteg közösségnek hány százalékát teszik ki, s hogy ezeket hogyan lehetne a közösségből kiiktatni. [...] Semmit sem segítenek azonban az olyan tervek, melyek a hisztérián úgy akarnak segíteni, hogy ezeket a csoportokat, vidékeket vagy a hisztériának bármi módon körülhatárolt hordozóit elpusztítják, izolálják, vagy más módon kiiktatják a közösségből. A közösségi hisztéria ugyanis az egész közösség állapota, s hiába választjuk el a hisztéria látható hordozóit, ha közben a hisztéria feltételei és alaphelyzetei megmaradnak: a hisztéria kezdetén álló megrázkódtatások nem oldódnak fel, a hisztéria lényegét kitevő hamis helyzet nem oldódik meg. Hiába pusztítunk el minden „gonosz” embert, a hisztéria téveszméi és hamis reakciói békés családfőkben, hatgyermekes családanyákban, a légynek sem vétő szolid emberekben és nemes, magasztos, emelkedett szellemű egyénekben fognak tovább élni, s a közösség egy nemzedék alatt újból kitermeli a hisztéria őrültjeit, haszonélvezőit és hóhérlegényeit."

Fejes László írta...

Azt nem kapta meg senki, hogy ő nem is magyar, csak egy magyarországi zsidó? (Tök mindegy, h az-e, úgy néz-e ki, vannak-e zsidó felmenői – nem mondták senkinek?)

Studiolum írta...

Már hogy érted – itt az ukrán kocsmában, vagy úgy általában bárhol?

Tamas DEAK írta...

Mégis van ukrán verzió!

Tamas DEAK írta...

Lehet szomorú magyar vonatkozása is a volhíniai vérengzésnek. Az 1947-es híres szentendrei tömeggyilkosság amelyet Fóti Andor a lehetőségeihez mérten korrektül, Baróti Géza pedig a valóságtól teljesen elrugaszkodva írt le, hivatalosan azzal zárult, hogy SS-ek voltak az elkövetők. Azonban néhány korabeli lapban cikkeznek arról, hogy "benderisták" (nyilván Osztap Bender hatására lett ez a banderizmusból) voltak az elkövetők, ismertetik, hogy az elkövetés módja, baltázás, szemkiszúrás, felgyújtás teljesen analóg a volhíniai tömeggyilkossággal, amely a Wolyn című 2016-os filmben is ábrázolt.