Írtam már róla, mit látok, ha felnézek a gép fölött az ablakon át a domboldalra, a nyárfák fölött haladó holdra, és épp ebben a pillanatban a nyárfák alatt a hóban legelnivalót kereső őzekre. És arról is, mit lát Wang Wei a palmai óváros háztetői fölé magasodó studiolumából.
Matteo Pericoli „Rooms with a View” címmel a Guardianban indított sorozatában azt rajzolja le, mit látnak az ablakukból jeles kortárs írók, zenészek, fényképészek, Philip Glass, Annie Leibowitz, Ryu Murakami, Daniel Kehlmann, akik a rajz alatt maguk is leírják, hogy látják, amit látnak. A sorozat első darabja, és méltán, Orhan Pamuk csodálatos kilátása az isztambuli Boszporuszra. Pamuk így ír erről a látványról:
Írás közben a legtöbb időt azzal töltöm, hogy képzeletemben megformáljam a mondatokat. Amikor gondolataim a szavakkal bíbelődnek, tekintetem önkéntelenül is elfordul a papírtól és a töltőtoll hegyétől.
Ez az a látkép, amelyet ilyenkor isztambuli ablakomból bámulok, tizenöt éve. Balra van Ázsia, középen a Boszporusz, amely kinyílik a Márvány-tenger és a szigetek felé, ahol immár ötvennyolcadik éve minden nyaramat töltöm. Jobbra az Aranyszarv-öböl bejárata, és a városnak az a negyede, amelyet az isztambuliak Óvárosnak neveznek, négy évszázadon át az oszmán dinasztia otthona a Topkapi-palotával, a Hagia Sophiával és a Kék Mecsettel.
Olykor azzal büszkélkedem, hogy történelmi regényemet, A nevem Pirosat olyan helyszínről írtam, amely szüntelenül a szemem előtt van. A kíváncsi látogatók és újságírók által gyakran feltett kérdésre – „Nem vonja el a figyelmét ez a csodálatos látvány?” – azt válaszolom, hogy nem.
De tudom, hogy a látkép valamelyik részlete folyamatosan leköti egy részemet, amely figyelemmel kíséri a sirályok, a fák, az árnyékok mozgását, követi a tengeren haladó hajókat, és újra meg újra ellenőrzi, hogy a világ még mindig ott van, még mindig érdekes, és még mindig kihívást jelent írni róla. Ez az a bizonyosság, amelyre az írónak szüksége van ahhoz, hogy tovább írjon, és az olvasónak hogy tovább olvasson.
Ez az a látkép, amelyet ilyenkor isztambuli ablakomból bámulok, tizenöt éve. Balra van Ázsia, középen a Boszporusz, amely kinyílik a Márvány-tenger és a szigetek felé, ahol immár ötvennyolcadik éve minden nyaramat töltöm. Jobbra az Aranyszarv-öböl bejárata, és a városnak az a negyede, amelyet az isztambuliak Óvárosnak neveznek, négy évszázadon át az oszmán dinasztia otthona a Topkapi-palotával, a Hagia Sophiával és a Kék Mecsettel.
Olykor azzal büszkélkedem, hogy történelmi regényemet, A nevem Pirosat olyan helyszínről írtam, amely szüntelenül a szemem előtt van. A kíváncsi látogatók és újságírók által gyakran feltett kérdésre – „Nem vonja el a figyelmét ez a csodálatos látvány?” – azt válaszolom, hogy nem.
De tudom, hogy a látkép valamelyik részlete folyamatosan leköti egy részemet, amely figyelemmel kíséri a sirályok, a fák, az árnyékok mozgását, követi a tengeren haladó hajókat, és újra meg újra ellenőrzi, hogy a világ még mindig ott van, még mindig érdekes, és még mindig kihívást jelent írni róla. Ez az a bizonyosság, amelyre az írónak szüksége van ahhoz, hogy tovább írjon, és az olvasónak hogy tovább olvasson.
Isztambul látképe Orhan Pamuk ablakából (El País), amelyről már korábban is írtunk
Ugyanaz a látvány háromszáz évvel korábbról, innen
9 megjegyzés:
És én is kb. innen néztem minden nap az előttem lejátszódó, állandóan változó színjátékot, betelhetetlenül, 6 éven át... Beyoĝlu, Cihangir...
Nagyszerű érzés lehetett…
Én beérem szerényen a Duna látványával, szemben a szigetújfalusi komp, a folyón hajók. Télen a jégtáblák különös hangja, nyári éjszakákon az üdülőhajókon táncolók látványa...
Azért Isztambul a nagy szerelem legalább álmaimban megjelenik olykor.
Gyönyörű látvány az is. Ha épp nem tudunk eljutni a tengerhez Isztambulba, Mallorcára vagy máshová, mi is gyakran kiülünk a Dunához, szemközt a Szentendrei-szigettel, innen húsz percre autóval, és hosszan nézzük a folyót meg a túloldalon a hegyeket.
Azért az a Konstantinápoly jobban melengeti a keresztény-birodalmi szívet mint a mesés Sztambul.. :-)
Így van, de ne feledjük, hogy az Isztambul is keresztény-birodalmi eredetű név: εἰς τὰν Πόλιν, eisz tan Polin, „a Városba(n)”…
Nocsak, ezt nem is tudtam! :)
Nekem legjobban akkor is a folyamatosan meleg tengeri kikötőkre vágyó orosz nagyhatalmi politika által adott 'Царьград' (szláv-orosz eredetű) név (görögül: Βασιλὶς Πόλις) tetszik! És még mi ne hívjuk Jászvásárt Jászvásárnak.. :-)
Most olvastam el a Nevem piros-t, s a szívem egy kicsit ott maradt Isztambulban, a miniatúrafestő műhelyben, a kávézóban, s persze a szép Seküre karjaiban... :) Egy Pamuk-regény, amit végre bosszankodás nélkül, önfeledten szeretni tudok.
Igen, a regényei közül még mindig ez a legolvashatóbb, bár ennek is sok gyengéje van: a kínosan összetákolt cselekményen túl helyi specialitásként a keleti és nyugati festészet és művészetelmélet anakronisztikus vegyítése. De ha az ember úgy tekinti, mint egy hagyományos török vásári karagöz-játék nyugati toposzokkal eladhatóbbá tenni próbált modern változatát, akkor mindez kevésbé zavaró, és jobban élvezhető az, ami Pamuknál igazán jó, a szép leírások és a történelmi aprómunka, amelyek annyira szerethetőek az Isztambulban.
Megjegyzés küldése