Hazárdjáték

Lassan száz éve, hogy ezek az emberek mereven bámulnak a rég elpusztult fényképezőgép lencséjébe. És micsoda száz év volt! A Szentpétervárra küldött képeslap túlélt több háborút és polgárháborút, blokádot, kitelepítést, vezetők és rendszerek bukását, címzése érvénytelenné, aztán megint érvényessé vált. És még hátravan néhány a száz évből.

Az álló férfiak számára a jelenet központja ebben a pillanatban a fotográfus és gépe. A fotográfus számára – és néhány perccel korábban majd később számukra is – viszont az a két-három ember, akik tőlünk elfordulva olyan elmélyülten foglalkoznak valamivel a földön, hogy nem érdekli őket, ha most szalasztják el életük egyetlen lehetőségét arra, hogy kép maradjon utánuk.


Hogy mit művelnek, azt csak a képeslap hátuljára nyomtatott feliratból tudjuk meg: Праздничное развлеченiе рабочихъ “Игра въ орлянку” – A munkások ünnepi szórakozása: „Fej vagy írás”.

A ma már ritka орлянка kifejezés az орел, „sas” szóból ered, és sassal kapcsolatos vagy sast ábrázoló kicsi dolgot jelent. Mint amilyen a régi cári tiszti övcsat volt, amelyet szintén így neveznek.


A nagy Brockhaus-Efron-féle Энциклопедический словарь (1896-1907) azonban ezt a meghatározást adja rá:

Орлянка: простонародная игра, состоящая в том, что бросают монету, и тот, кто угадает, какой стороной (решеткой или орлом) упадет она, выигрывает ее.

Orljanka: az egyszerű nép játéka, amely abban áll, hogy pénzt dobnak fel, és aki kitalálja, melyik oldalával felfelé esik az érme, a rostéllyal vagy a sassal, az megnyeri a pénzt.

A meghatározásból világos, hogy az egyszerű nép – nagyon tetszik ez a szintetikus простонародный kifejezés, magyarul talán az „alsónéposztálybeli” közelíti meg a legjobban – a legkisebb értékű kopejkákkal űzte ezt az ünnepi szórakozást, amelyek két oldalát, legalábbis amikor a kifejezés kialakult, valóban az uralkodó monogramja – írástudatlanok számára: rostély – és a kétfejű cári sas díszítette.





Magyarul annyira megszoktuk a „fej vagy írás” fordulatot, hogy el sem hinnénk, ha azt mondanák, hogy senki más nem nevezi így rajtunk kívül a játékot. Még a hozzánk legközelebb álló németek is Kopf oder Zahl-t mondanak; a spanyolok és olaszok Cara o cruz-t és Testa o crocé-t, a lengyelek az oroszhoz hasonlóan (és nyilván ugyanazon kopejkák alapján) Orzeł czy reszká-t, az írek Head or harps-t, a görögök Κορώνα η γράμματα-t (korona vagy írás), a régi rómaiak Navia aut caput-ot (hajó vagy [Janus]-fej), kinek mije van az érme két oldalán. A legabszurdabb az angol, Heads or tails, ahol a „tails” nem a hátoldali ábrára utal, hanem, mint a Brewer’s Dictionary of Phrase and Fable 1870-es kiadásában olvassuk, „is the opposite and obvious reverse to heads. The expression ‘can’t make head nor tail of it’ expresses this concept of opposites” („a fej nyilvánvaló ellentéte, amire a „se füle [angolban: se feje], se farka” mondás is utal”).

Ha az orosz alsónéposztály elég tehetős lett volna, akkor kopejka helyett poltyinyikkel (félrubelessel) is játszhatták volna a játékot, s akkor „fej vagy sas”, sőt stílusosan „egyfej vagy kétfej” lehetett volna a neve. De akkor már bizonyára nem ez lett volna számukra az ünnepi szórakozás.

„Ha egy-egy vasárnap az ember lenézett a domb tetejéről, csak a „fej vagy írást” játszók izgő-mozgó kupacait láthatta mindenütt. Hol a föld fölé hajoltak – pénzt dobáltak a kör közepére vagy beseperték a nyereséget –, hol fejüket felkapva bámultak az ég felé, szemmel követve a dobó kezéből felröppenő peták útját, majd hevesen odarohantak, ahol földet ért a peták. Ha a fej van felül, egyedül a dobó hajol le, hogy felmarkolja az összes pénzt, a többiek pedig előhalásszák az újabb tétet, s új ezüst- vagy rézpénz oszlopot állítanak, mégpedig az ezüstöt rakják felülre, hogy rögtön látni lehessen, mennyi a pénz. A dobó szemügyre veszi a tornyokat, és ha a pénz meghaladja erszénye erejét, levétet belőle, ha pedig a zsebe győzi az iramot, bejelenti: „Tartom!” Rápök a fejre – ez már amolyan babona –, a csizmatalpához dörzsöli, hogy fényesebb legyen, és szakértő kézzel feldobja a petákot, amely fütyülve pörög a levegőben, szinte elvész a szem elől, és a sokaság ismét égnek emeli fejét. – „Esőért fohászkodnak!” – szellemeskednek a kibicek.”

V. A. Giljarovszkij: Мои скитания (Kóbor éveim), „A színház”

A hátoldal felirata szerint a felvétel a Ленскiй Горный Округъ, a lenszki bányakapitányság területén készült. Lenszk városát a szibériai Léna folyó partján alapították, a Mukhtua nevű evenki település helyén, amelynek eredeti jelentése „nagy víz”. A 19-20. században a politikai foglyok szibériai száműzetésének egyik központja volt, környékén számos különféle bánya működött. Ilyen volt a képen látható Феодосьевский прiискъ, Feodoszev-bánya is. Helytörténetekben bizonyára bővebb adatokat lehetne találni róla, de az interneten csak egyetlen előfordulása van. Az a Visszarion Szajanov szovjet írótól vett példamondat merevíti ki, mint egy archív fotót, amellyel 1957 óta az orosz akadémiai szótár és leszármazottai illusztrálják a смочь, „tud, -hat, -het” ige használatát:

„Вскоре Чердынцев смог вернуться на Феодосьевский прииск.”
„Cserdincev hamarosan visszatérhetett a Feodoszev-bányába.”
Talán rajta is van a képen.

A 19. század végétől több orosz fényképész-cég is jövedelmezőnek találta képeslapot kiadni a szibériai településekről és tájakról. A lenszki bányakapitányság területéről is sok fotó készülhetett, ha ez az 58. számú darab. Nyolc másikat láthatunk közülük a cári birodalom képeslapjainak szentelt gyűjtőportálon is.


A képeslap feladója arról értesíti Anna Alekszandrovnát, hogy ha minden rendben megy, augusztus 20-22. között érkezik Pétervárra. A képeslap dátuma 1914. július 28.

Másnap hajnali öt órakor Oroszországban elrendelték az általános mozgósítást.