Idegenekként

Kave Kiani fotója

Néhány hete jelent meg Iránban a Kamkárok szinte áttekinthetetlenül gazdag lemeztermésének új darabja, Bijan Kamkarnak a Mastan együttessel közösen készített Sâye-ye roshan-e mahtab, „Holdárnyék” című lemeze.

Kamkars
A Kamkárok nyolc kurd testvér, hét fiú és egy lány. Belőlük áll Irán egyik legsikeresebb együttese, a klasszikus kurd zenét játszó Kamkárok (perzsául Kâmkârhâ, kurdul Kâmkârân). Profi honlapjukon sok jó képük van, érdemes végignézni őket, már csak egy bepillantás kedvéért is az iráni zene fantasztikusan színes világába.

Kamkars
Ezen a lemezen azonban csak Bijan Kamkar, az együttes férfi szólistája szerepel közülük. Itt a Mastan együttes kíséri, amely csak 2005-ben alakult, de már a perzsa klasszikus zene ígéretes csillagai közé tartozik. Szúfi költők – Hafez, Rumi, Attar – verseit adják elő megzenésítve. „Megittasultság” jelentésű nevük is a szúfi misztikusnak arra az áhított állapotára utal, amikor végre ihat a szeretetnek az isteni Szerelmes által nyújtott kelyhéből.

Biyan Kamkar, HoldárnyékA „Holdárnyék” lemezen csupa modern, huszadik századi szúfi költő verse szerepel. Közöttük Hushang Ebtehaj (1928), költői nevén Sayeh, „Árnyék” Irán-szerte ismert és idézett „Gharibâne” (Idegenként) című verse, amelyben az Isten utáni vágyakozásnak a hagyományos szúfi költészetből ismerős képeit fogalmazza újra. Jól illik hozzá a bonyolult és erőteljes kurd klasszikus zene, amelyben máig komoly hagyománya van a szúfi szertartások eksztatikus örömzenéjének, a semának.

A vers ismertségét jelzi, hogy itt csak néhány versszakot énekelnek belőle, újra meg újra visszatérve az elsőhöz, a szúfi-lét alapgondolatához: hogy idegenek vagyunk ebben a világban. Amellett többes szám helyett egyes számban éneklik: „keressed”, „idegen vagy” és így tovább, ami személyesebbé teszi a vers üzenetét. Az alábbi átírásban arany színnel jelölöm azt, amit Bijad Kamkar énekel, és sötét vörössel azt, amit csak a háttérben hallunk a férfikórustól és a női szólistától. A versszakok sorrendje is egy kicsit más: az ének a 9. versszak után a 7. versszakkal zárul, „a csönd házát keressétek”, ami igazán megfelelő befejezése egy dalnak.

A szokásos átírással szemben a hosszú magánhangzókat is jelölöm vízszintes ékezettel, hogy már olvasva is érezni lehessen a vers lüktetését. A magyar „a”-ként ejtendő â természetesen mindig hosszú, épp ez adja a perzsa vers sajátos hangzását. Ajánlom, hogy a szó szerinti fordítás mellett mindig olvassák végig hangosan az átírást is, mert csak a kettő együtt ad vissza valamit az eredeti vers élményéből.








Bijan Kamkar (Iráni Kurdisztán) & Mastan Ensemble (Teherán): Gharibâne (Idegenként) (3'19")

Idegenként Gharibâne

غریبانه
keressétek, keressétek
ebben a házban keressétek
ebben a házban idegenek vagytok
idegenekként keressétek
بگردید ، بگردید ، درین خانه بگردید
دراین خانه غریبند ، غریبانه بگردید


begardīd, begardīd, dar in khâne begardīd
dar in khâne gharībīd, gharībâne begardīd

egy madár itt sétált
lelkemnek társa volt
e világ nem az ő fészke
fészke nyomát keressétek
یکی مرغ چمن بود که جفت دل من بود
جهان لانه ی او نیست پی لانه بگردید


yekī morgh-e chaman būd ke joft-e del-e man būd
jahân lâne-ye ū nīst pey-e lâne begardīd

egy pohárnok megittasult
a függöny mögött leült
a kelyhet előreküldte
hogy ittasan keressétek
یکی ساقی مست است پس پرده نشسته ست
قدح پیش فرستاد که مستانه بگردید


yekī sâghī-ye mast ast pas-e parde neshast ast
ghadah pīsh ferestâd ke mastâne begardīd

ha az öröm az ittasságból fakad,
kié az ajkak mögött a lélek?
egyik kézből a másik kézbe –
szerződést mért keresnétek?

یکی لذت مستی ست ، نهان زیر لب کیست ؟
ازین دست بدان دست چو پیمانه بگردید


yekī lazzat-e mastī’st, nahân zīr-e lab kīst?
azīn dast bedân dast cho peymâne begardīd

egy idegen madár
szívem kertjében evett
magamhoz szelídítettem –
a magok nyomát keressétek

یکی مرغ غریب است که باغ دل من خورد
به دامش نتوان یافت ، پی دانه بگردید


yekī morgh-e gharīb ast ke bâgh-e del-e man khōrd
be dâmash betân yâft, pey-e dâne begardīd

a hajnali szél kedves lehelete
az a jó illat, amit érzek?
itt van ő, itt van ő,
az egész házban keressétek.
نسیم نفس دوست به من خورد و چه خوشبوست
همین جاست ، همین جاست ، همه خانه بگردید


nasīm-e nafas-e dūst be man khōrd o che khoshbūst
haminjâst, haminjâst, hame khâne begardīd

sosem hallott dallam szól
önmagából születve
a zajban ne énekeljetek
a csönd házát keressétek
نوایی نشنیده ست که از خویش رمیده ست
به غوغاش مخوانید ، خموشانه بگردید


navâye nashenīd’ ast ke az khavīsh ramīd’ ast
be ghughâsh nakhânid, khamushâne begardīd

mint a földre hulló könnyeket
kifacsarjuk a szőlő levét
erjedéséből dal fakad –
a kocsmákban keressétek

سرشکی که بر آن خاک فشاندیم بن تاک
در این جوش خروش است ، به خمخانه بگردید


sershekī ke bar ân khâk feshândīm bun-e tâk
dar in jūsh khorūsh ast, be khamkhâne begardīd

milyen édesség és illat
álmomban érzem talán?
ezt a nektárral telt rózsát
pillangók, ezt keressétek
چه شیرین و چه خوشبوست ، کجا خوابگه اوست ؟
پی آن گل پر نوش چو پروانه بگردید


che shīrīn o che khoshbū’st, kojâ khavâbge ū’st?
pey-e ân gol por-e nūsh cho parvâne begardīd

az okoskodást nevessétek
szerelmét ne csodáljátok
lánccal körülvett körében
bolondok, mit keresnétek?
بر آن عقل بخندید که عشقش نپسندید
در این حلقه ی زنجیر چو دیوانه بگردید


bar ân 'aghal bekhandīd ke 'eshghash nepasandīd
dar īn halghe-ye zanjīr chu divâne begardīd


a szomorúság e lakhelyén
az ő jelét nem láthatjátok
ha a kincset kívánjátok
a romok közt keressétek
درین کنج غم آباد نشانش نتوان دید
اگر طالب گنجید به ویرانه بگردید


darīn kanj-e gham âbâd neshânash netavân dīd
agar zâleb-e genjīd be vīrâne begardīd

a remény kapujához kulcs
ha van, ti magatok vagytok
ama régi kőlakaton
zárat mért is keresnétek
کلید در امید اگر هست شمایید
درین قفل کهن سنگ چو دندانه بگردید


kelīd-e dar-e omīd agar hast shomayīd
darīn ghofal-e kohan-e sang cho dandâne begardīd

árnyék rejti a varázslat
folytán álomba merült várat?
ne az álmokban kutassátok
az áhítatban keressétek

رخ از سایه نهفته ست ، به افسون که خفته ست ؟
به خوابش نتوان دید ، به افسانه بگردید


rokh az sâye nehfat’ ast, be afsūn ke khoft’ ast?
be khavânash netân dīd, be afsâne begardīd

lénye lényembe mart
elragadott, elragadott
áradó melegét fogadjátok
hálás szívvel keressétek
تن او به تنم خورد ، مرا برد ، مرا برد
گرم باز نیاورد ، به شکرانه بگردید


tan-e ū be tanam khōrd, marâ bord, marâ bord
garm-e bâz biâvard, be shokrâne begardīd


A sétáló és a kertben eszegető madár képe hihetőbbé teszi azt, amit annak idején furcsálkodva olvastam, hogy a nagykállói haszid rabbi a magyar népdal zöld erdőben, sík mezőben sétáló madarát Isten jelképének értelmezte.

Biszmilláh-madár„Biszmilláh-madár”, a Bismillah al-rahman al-rahim, „Isten, a jóságos és irgalmas nevében” koráni vers betűiből összerakva

Hushang Ebtehaj még él, 1987 óta Kölnben. Igazán boldog lehet. Nem elég, hogy költői tehetséget kapott, s hogy a világ egyik legszebb nyelvén írhatja verseit, hanem ezenfelül a világ egyik legkifinomultabb zenei kultúrájának legnagyobb képviselői – Kamkar előtt már Shajarian, majd fia, Homayun – zenésítik meg, s százmillió ember énekli, idézi és olvassa őket. Akikhez most már olvasóinkat is hozzászámíthatjuk.

Szüret táján

Úbeda, Mar de olivos
Porrozillo, a rendszergazda és olajfaültetvényes vasárnap reggel kisétált Úbeda határába, és elégedetten szemlélte az andalúz mar de olivos-on, az olajfatengeren elterülő birtokát, amely bő termést ígér a közelgő szüretre. Le is fotózta, s a képet elküldte El País-olvasókörünknek.

Úbedáról, amelynek kármelita kolostorában 1591-ben Keresztes Szent János meghalt, már írtunk tavasszal véget nem érő ünnepségei, de különösen nagyheti szertartásai kapcsán. A fotó a város nagy fiáról, Antonio Muñoz Molina kortárs íróról elnevezett sétányról készült, tehát valahonnan innen. Aki nem tud elaludni, számolja meg a térképen az olajfákat.

A csömöri ültetvényeken már megvolt a szüret.

Csömör, november vége
Csömör, november vége

A felhőkre várva

Pontoszi görög zenészek







Georgos Xylouris: Ποντιακό μου γιασεμί (Pontoszi jázminom), az Ανατολή, ανατολή μου (Anatólia, napkeletem) lemezről (2005)

A pontoszi görögöknek először a zenéjüket ismertem meg. Valószínűtlenül archaikus zene, ókori perzsa hangnemekkel és kaukázusi, iráni, sőt kelta dallamokkal. Szabadon recitált melankolikus dalait és már Xenophón Visszavonulás-ában is említett, szaggatott ritmusú kardtáncait szinte kizárólag a háromhúrú pontoszi lírával kísérik, ezzel a Kaukázus-szerte elterjedt, perzsa eredetű kicsi ős-hegedűvel, amelynek kerek testű változatát a törökök, örmények és perzsák kamancse néven ismerik. Gyökeresen más zene, mint a balkáni és peloponnészoszi görög népzene vagy az egykori ión partvidékről származó rebetika, ahogy a pontoszi görögök történelme, nyelve, kultúrája és identitása is gyökeresen különbözik a mai Görögországétól.

Pontoszi görög líra/kamancse-játékos esküvői szekéren
A pontoszi görögök ősei még a Kr.e. első évezred előtt telepedtek meg a Fekete-tenger keleti parvidékén, az aranygyapjú földjén, róluk mintázták évszázadokkal később az argonautákat. A vidék a Fekete-tenger szabályos halvonulásainak és a jó termőföldnek köszönhetően nagy népességet tudott eltartani, még az athéni városállamot is ők látták el évszázadokon át élelemmel. Pontosz térképeEgyes időszakokban több görög élt itt, mint Görögországban, s a történelem folyamán többször is független államot hoztak létre. Először a Nagy Sándor elől ide menekült perzsa dinasztia, amelynek utolsó uralkodója, Mithridatész csak Kr.e. 65-ben, három véres háború után adta meg magát a rómaiaknak. Aztán 1204-ben a Konstantinápolyt megszálló keresztesek elől ide menekült bizánci uralkodó, akinek trapezunti császársága az utolsó független görög állam volt, amelyet 1461-ben elfoglalt a török. Végül az első világháború idején a forradalom miatt visszavonuló orosz hadsereg által magukra hagyott és a népirtással szembeszálló görögök a „pontoszi köztársaságot”, amelynek hétszázezer túlélőjét – feleennyi elpusztult – 1924-ben „repatriálják” Görögországba – abba az országba, amely soha nem volt a hazájuk, s amelynek háromezer év különélés után már a nyelvét sem értik.

Pontoszi görög harcosok, Trebizond/Trapezunt/Trabzon
Ennek az exodusnak az archív felvételeivel kezdődik Yaşim Ustaoğlu Bulutlari beklerken (A felhőkre várva, 2003) című szép és bátor filmje, amely Törökországban kilencven év után először emlékezik meg az elűzött pontosziakról.


Gönül Dönmez-Colinnak a közel-keleti filmről írt Cinemas of the Other (2006) c. könyvében a rendezőnő ezt mondja filmjéről:

A felhőkre várva részben Yorgios Andreadis Tamama című regényén, részben pedig az én Törökországban és Görögországban folytatott részletes kutatásaimon alapul. Sok könyvet és interjút olvastam Törökországon kívül élő pontoszi és török történészektől. Találkoztam még életben lévő egykori deportáltakkal is, és feljegyeztem történetüket. Hogy elbeszélésem hiteles lehessen, visszatértem gyermekkorom színhelyére, ahol több hónapot eltöltöttem. A kutatásnak ez a része két és fél évet vett igénybe. A film színhelye Trebolu, egy valaha pontoszi görögök által lakott halászfalu Trabzontól nyugatra. Törökországnak ez az északkeleti része valaha számos kultúra békés együttélésének színtere volt, egészen az oszmán birodalom bukásáig. Az elbeszélés Trebolu egy idős lakójának, egy Ayşe nevű nőnek az élettörténetén keresztül mutatja be a háború egyik szörnyű epizódját, amelyről nem esik szó a hivatalos történelemkönyvekben. 1916 telén az oszmán hadsereg evakuálta az oroszok által megszállt Trabzontól nyugatra eső falvakat, s deportálta a görög lakosságot. Sokan meghaltak az éhezés és a kegyetlen időjárás következtében. Ayşe Tireboluban született, Eleni néven. A deportálás idején, amikor még csak tíz éves volt, öccsével, Nikóval együtt tanúja volt szülei halálának. Eleni akaraterejének köszönhetően maradtak életben, míg egy török család örökbe nem fogadta őt, de Niko egy árvaház barakkjában maradt, s később kitelepítették Görögországba. Ayşe ötven éven át mély bűntudatot érez, amiért öccsét magára hagyta. 1975-ben, amikor elveszti török nővérét, fogadott családja utolsó tagját, szembe kell néznie a múlttal. Ahogy összetörik, saját anyanyelvének emléke is felszínre tör. A faluból csak a koraérett nyolcéves Mehmet tud kapcsolatot találni vele. Amikor egy idegen érkezik a faluba, nyelvét hallva Mehmet rájön, hogy valami köze kell legyen Ayşéhez, és összehozza őket.

Mehmetnek tehát kulcsszerepe van a filmben.

Mehmet vezeti el Thanasist Ayşéhez, aki ötven év után először beszélhet múltjáról. Thanasist szintén az árvaházzal együtt telepítették ki Görögországba, majd a háború alatt a partizánokhoz állt, s utána száműzetésbe kényszerült. Hosszan Oroszországban élt, s nemrégen tért vissza Görögországba, ahol Thesszalonikiben telepedett le. Thanasis felbukkanása katarzist jelent Ayşe/Eleni számára, s arra kényszeríti, hogy szembenézzen múltjával. Még rég elvesztett öccse, Niko címét is felkutatja neki. Mi a haza? Ki az idegen? A film az identitás és nacionalizmus elevenbe vágó kérdéseire keresi a választ.


Az Út c. film után beszélgetve említetted a hallgatás miatti bűntudat érzését. A felhőkre várva központi témájának ugyancsak része a „kollektív bűntudat” érzése. Legnagyobb írónk, Yaşar Kemal nemrég megjelent trilógiájában, Az Eufrátesz vérrel folyik-ban bemutatta az anatóliai etnikai kisebbségek ellen elkövetett szörnyűségeket, amiért nyilvánosan megfeddték, akárcsak másik, nemzetközi hírű írónkat, Orhan Pamukot.

Másfajta történelem is létezik, nemcsak a nekünk tanított hivatalos történelem, de nem akarunk szembesülni vele. Ha szembenéznénk vele, kénytelenek lennénk dilemmát felvállalni. Ez a film azoknak a története, akik „a másik oldalon” szenvedtek. Hallottam történeteiket. Ayşe a hallgatás terhét hordozza.

Az idős asszony, akivel Ayşe Görögországban találkozik, s aki meghívja őt egy kávéra, ugyancsak a hazátlanok és kitelepítettek közül való. Abban az országban él, amelynek nyelve az ő anyanyelve is, de távol szülőhazájától.

Ő Ayşe személyiségének másik oldala. A Fekete-tenger mellől származó görögök sajátos tájszólást beszélnek, s honvágyat éreznek szülőföldjük iránt. Amint találkozik Ayşéval, azonnal megérti, honnan jött, és nyelvet vált. Az idős asszony egykori kedves fája alatt szeretne meghalni.


A háttér az 1970-es évek Törökországa. Miért ezt az időszakot választottad?

A film 1975 körül játszódik. Ayşe ekkor 65 éves. A mai politikai klíma már teljesen más, de akkoriban a politika elnyomó és fasiszta volt. Az 1970-es években a Török Köztársaság a nagy társadalmi és politikai forrongás időszakát élte át, s a Szovjetunió a félelem és paranoia állandó forrása volt. A kormány szigorúan figyelte a török kommunistákat és minden „másként gondolkodót”. A türelmetlenség és gyanú uralkodott mindenütt. Ez a légkör különösen intenzív volt az északkeleti határvidéken, a fekete-tengeri Trabzon városában, amely csak néhány száz kilométerre fekszik a grúz – azaz az egykori szovjet – határtól. A korszak ismerete segít jobban megérteni Ayşét és a körülötte élő embereket. Cengiz például még csak gyerek, de élete hasonló az övéhez. Apját kommunistának nyilvánították és megölték.

Hol találtál rá a deportálásnak a filmet bevezető archív felvételeire?

Görög archívumokban.

Hogyan értelmezed Mehmet szerepét?

A valóságban is szerettem volna olyan légkört teremteni, ahol megértik egymást Ayşéval. Felfogta, hogy Ayşe múltjában titok lappang, és szomorú volt miatta. Nagyon intelligens volt. Egyes jelenetekben valóságnak tekintette, ami történt, s az elválás jelenetében igazán sírt. Szerettem volna egy gyerek szemszögéből elmondani a történetet. Mehmet az én egykori nézőpontomat képviseli. Érzelmei saját gyermekkoromat tükrözik, amelyet az 1970-es években ezen a vidéken töltöttem.


What’s in a name?

Stein Aurél az első közép-ázsiai expedíción
Komaváry nagyon kedves bejegyzésben gondolta tovább a Stein Aurél-kiállítás néhány tanulságát.

A képeskönyv, amelyben először olvasott Kőrösi Csoma Sándorról – akinek hagyatékát ugyancsak feldolgoztuk a Studiolummal – annak a könyvnek az emlékét idézi bennem, amelyet gimnazistaként vettem biciklitúrán egy zsolnai antikváriumban. A boltban már senki nem tudott magyarul, s talán ezért is árazták a századeleji metszetes könyvet még a korabeli árakhoz képest is olyan irreálisan alacsonyra, hogy egy tizenéves fiú meg tudta venni. A vásárlás mozgatórugója az a – rövidítsük így – „Pamuk-elv” volt, amely épp ekkortájt vált könyvvadászataim hajtójává. Csóválta is rosszallóan a fejét Jelenits a könyv láttán, amely Sven Hedin ázsiai útleírása volt. Számomra azonban ez nyitotta meg Ázsia kapuját. Csak évtizedekkel később, a Stein-hagyaték honlapján dolgozva tudtam meg, hogy ugyanez a könyv keltette fel a fiatal Stein Aurél vágyát is a rejtelmes Kelet iránt.

Stein Aurél munkásai a Takla Makán sivatag átszelése után isznak a Keriya folyó vizébőlStein Aurél munkásai a Takla Makán sivatag észak-déli átszelése után a Keriya folyó vizéből isznak. Stein ezen az úton szándékosan Sven Hedin útvonalát akarta bejárni, csak a nehezebb ellenkező irányban.

Azzal viszont, hogy Stein Aurél végre megoldja a „mondj egy híres magyart” kínzó kérdését a Távol-Keleten, jó lesz vigyázni. Nem azért, mintha Stein neve ismeretlen volna mondjuk Kínában, hanem éppen mert túlságosan is ismerős. Azok között a századforduló táji imperialista ügynökök között tartják számon, akik az „egyenlőtlen szerződések” sorozatával gúzsba kötött Kínát kifosztva elhurcolták az ország műkincseit, ki a pekingi palota aranyát, ki a Zhou-kori bronzokat. Steinnek a befalazott dunhuangi barlangkönyvtár Tang-kori kéziratai és selyemfestményei jutottak. A kínai szakirodalom újra és újra felhánytorgatja, hogyan szedte rá a barlang taoista őrét, s hogyan szerezte meg néhány ezüstpénzért a hatalmas mennyiségű kéziratot. Még a kínai Wikipedia visszafogott hangvételű Stein-cikke sem tudja türtőztetni magát ezen a ponton: „1906-1908-ban, második közép-ázsiai expedíciója során … a dunhuangi Mogao-barlangból elvitt huszonnégy ládányi kéziratot és öt ládányi buddhista selyemfestményt és hímzést.”

Wang Yuanlu taoista szerzetes, a dunhuangi barlangkönyvtár felfedezője és őreWang Yuanlu taoista szerzetes, a dunhuangi barlangkönyvtár felfedezője és őre

Lehet, hogy a hongkongi kiállítás, mint már felvetettem, e szemlélet megváltozását jelzi. Annál is inkább, mert a kiállításnak egy olyan mozzanata is volt, amelyre ha bármely külföldi egyáltalán felfigyelt is, apróságnak érezhette, ám egy kínai számára nagy jelentősége van. Stein ugyanis a kiállítás összes nyomtatott anyagában – akárcsak a wuxia-regényekben a rossz ügy mellől a jó ügy oldalára átállt kóbor lovagok – új kínai nevet kapott. Eddigi neve, 斯坦因 szö-tan-jin első szótagját megváltoztatva immár mindenütt 史坦因 sö-tan-jin-ként emlegették. Persze azért is, mert ez közelebb áll a eredeti kiejtéshez. Ugyanakkor az előző névvel ellentétben, amely pusztán fonetikus átírás, az új szótag 史 shĭ jelentése: „történelem”, amelynek kínai csarnokába ezzel a beszélő névvel Stein is befogadást nyert. Már a „nemzeti Wiki”, a Hudong is az új néven említi őt.

Jiang Siye, Stein kínai titkára, nyelvtanára, barátja és kísérője második belső-ázsiai expedíciójánJiang Siye, Stein kínai titkára, nyelvtanára, barátja és kísérője második belső-ázsiai expedícióján

Japánban persze büszkén lehet említeni Stein nevét, már csak azért is, mert két évtizeddel megelőzte a japán régészeket Dunhuangban. Ugyanakkor Japánban híres magyart mondani eddig sem jelenthetett problémát, hiszen ahogy hírlik, két ilyet is számon tartanak: Nemecseket és Bokát.

Jiang Siye, Stein kínai titkára, nyelvtanára, barátja és kísérője második belső-ázsiai expedícióján

Életrajzok

Barbara Reynolds: Dante, a költő, a politikai gondolkodó, az ember, 2008, könyvborítóFriss, ropogós, egyenesen a könyvgyárból. Az első darab. Igyekszem is addig eldicsekedni vele, amíg az egyetlen. Holnap már jön a többi, hamarosan kikerülnek a könyvesboltokba. Biztatok is mindenkit, hogy olvassa el. Mint Vergilius Danténak, úgy siet segítségére ez a könyv a Babits archaizáló Színjáték-fordítása és a középkori toszkán belpolitika sűrűjében utat tévesztett olvasónak. Fejezetről fejezetre, énekről énekre kalauzol végig a Színjáték sötét erdején, s aki párhuzamosan olvassa a két művet, az biztosan kijut a csillagokhoz, amelyekkel mindhárom cantica zárul.

A Litera kért belőle két oldalt mutatványnak. Hosszan találgattuk a kiadóban, mi legyen az. Szép a Firenze-leírás, jó detektívmunka a donna gentile kilétének vagy az évszázadok óta találgatott tra feltro e feltro kifejezésnek a megfejtése, Dante esetleges tudatmódosító szereinek firtatása meg elég nagy marhaság ugyan, de a kiadó az eladott példányszám növelését reméli tőle. Hogy végül mi áll majd a Literában, az nekem is meglepetés lesz. Én mindenesetre az epilógusnak azt a két oldalát javasoltam, ahol Barbara Reynolds leírja, hogyan veszett el, majd került meg a Paradicsom utolsó tizenhárom (!) éneke.

A temetés után fiai, Pietro és Jacopo azonnal nekiláttak, hogy rendbe rakják papírjait. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban nem találták a Paradicsom utolsó tizenhárom énekét. Biztosak voltak benne, hogy apjuk befejezte a nagy művet, ám a kézirat csak a XX. énekig tartott. Hol a többi? Tudták, hogy szokása szerint néhány énekenként másolatot küldött Can Grande della Scalának, ám ez irányú kérdezősködésük nem járt eredménnyel. Elkeseredésükben barátaik biztatására nekiláttak, hogy maguk fejezzék be a Paradicsom-ot. Jól ismerték apjuk munkáját, annyira, hogy később ők maguk írták hozzá az első kommentárokat, s jártasak voltak a versírásban is. A feladat azonban meghaladta erőiket.

Körülbelül nyolc hónappal később Jacopo egy éjjel apját látta álmában. Kérdésére, hogy befejezte-e a művet, Dante azt válaszolta: „Természetesen.” Aztán kézen fogta fiát, megmutatott neki egy szobát, és a falat megérintve azt mondta:
„Itt van, amit keresel.” Amint Jacopo felébredt, barátjával együtt elment a házba, Dante halotti maszkjaés ott egy eltakart falifülkében penészes kéziratcsomót talált. Amikor kiemelték és megtisztították, látták, hogy a hiányzó tizenhárom ének az.

A történet önmagában is szép. Még szebb azonban az, amit Reynolds itt brit szemérmességgel elhallgat: hogy ugyanez a történet hétszáz év múlva megismétlődött – vele.

Erről annak az új angol Dante-fordításnak az előszavában ír, amelyet a legjobbnak tart, s amelyből végig idéz a könyvben. A fordítást Dorothy L. Sayers készítette, a jeles brit író, klasszika-filológus, keresztény humanista és detektívregény-szerző, aki történetesen Barbara Reynolds keresztanyja és első mestere volt. Ezt szánta élete utolsó, legnagyobb művének. Amikor azonban 1957. december 17-én elhunyt, a fordítás befejezetlen maradt. A Paradicsom XX. énekéig jutott. Tizenhárom ének hiányzott, az a tizenhárom ének.

Reynolds, aki ekkor saját főművén, a Cambridge Italian Dictionary-n dolgozott, kötelességének érezte befejezni a fordítást, mégpedig úgy, ahogy Sayers befejezte volna. Az addigi fordítás részletes elemzésével „megtanulta” Sayers stílusát, újra végigolvasta minden művét, levelezését, kéziratait és olvasmányait. Aztán lefordította a hiányzó énekeket és kiadta a Színjáték-ot. S ezzel kezdetét vette munkásságának egy „második szála”. Miközben húsz éven át dolgozott az Italian Dictionary-n és eredeti témáján, a tizenkilencedik századi olasz irodalom történetén, ezzel párhuzamosan a Színjáték után lefordította Dante első művét, a Vita Nuová-t, az összegyűjtött háttéranyagból összeállította Sayers életrajzát és öt kötetben kiadta levelezését, s egy élet munkájával, kilencvenkét éves korában megírta ezt a Dante-életrajzot.

Totum devicerat orbem

Stein Aurél füzete a drezdai Kreuzschuléból, 1876
A tizennégy éves Stein Aurél drezdai iskolai füzete itt volt kinyitva azon a hongkongi kiállításon, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Keleti Gyűjteménye rendezett ez év tavaszán, s amely a Stein-hagyatékból vett kéziratokkal és fotókkal illusztrálta életútját az Akadémia mellett álló szülőháztól a Selyemúton át a kabuli temetőig.

Stein Aurél teát iszik Indiában
Nem világos, milyen tárgyhoz tartozott ez a füzet, mert együtt van benne minden, ahogy később is egész életében, a térképészettől a nyelveken át a filológiai elemzésig. Nem okult az antik bölcsességből, amelyet pedig ide is felírt latinul és németül. Nem is kapta meg az annyira áhított kolozsvári gimnáziumi tanári állást, se más posztot idehaza soha.

Stein Aurél füzete a drezdai Kreuzschuléból, 1876, részletMos hominum est, ut nolint, eundem hominem compluribus rebus excellere.
Szokása az embereknek, hogy nem szeretik, ha egyazon ember több dologban is kitűnik.


Jobboldalt Bajorország, Württemberg és Baden tartományok vázlata, a vonalvezetés még bizonytalan, de a földrajzi struktúra már világosan fölépített. Baloldalt latin mondattani gyakorlatok, felül német fordítással, alul szintaktikai és prozódiai elemzéssel.

Stein Aurél füzete a drezdai Kreuzschuléból, 1876, részletMagnus Alexander totum devicerat orbem
unde sibi magni nomen adeptus erat.

Nagy Sándor az egész világot meghódította
magának ezáltal nagy nevet szerezve.


Még előtte állnak a bécsi, lipcsei, tübingeni indológiai és iráni tanulmányok, a londoni, cambridge-i és oxfordi posztdoktori évek, az indiai, turkesztáni és perzsiai felfedezések. Még nem tudja, hogy majd azzal szerez magának nagy nevet, hogy a Selyemutat Kínától Szíriáig végigjárva ő rekonstruálja elsőként Nagy Sándor egykori világhódító útját.

Stein Aurél fotója a Selyemúton: Pan Zhen kínai méltóság és kísérete
Stein Aurél fotója a Selyemúton: yazgulamik antropometriai vizsgálata Rokharban
A hongkongi kiállítás négynyelvű – magyar, angol, spanyol és kínai – internetes katalógusát nemrég fejeztük be a Studiolummal. Most raktuk fel az Akadémia szerverére: http://stein.mtak.hu. Holnapután, november 12-én, a Magyar Tudomány Napján lesz ünnepélyes bemutatója a Kauffmann-kódexek internetes kiadásával együtt az Akadémia Roosevelt téri épületének Kistermében, délután kettőkor. A két gyűjteményről Wojtilla Gyula és Raj Tamás beszél, utánuk én mutatom be a webes katalógust. Kávéval és pogácsával a vendéglátó kedveskedik. Olvasóinkat is elvárjuk.

Stein Aurél khotani kézirata virággal

Rinocerológia 3. Az első alom

A természet a művészetet utánozza.
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Dürer orrszarvúja a firenzei Villa di Castello állatos grottájában, Giambologna szobra, 1537 utánGiambologna: Grotta degli Animali, Firenze, Villa di Castello, 1537 után

Pisa, székesegyház, a Giambologna-műhely által készített bronzkapu részlete, 16. század első felePisa, székesegyház, a Giambologna-műhely által készített bronzkapu részlete, 16. sz. első fele

Dürer orrszarvúja a kronborgi kastély németalföldi gobelinjén, 1550Kronborg-kastély (Dánia), németalföldi gobelin, 1550

Mint a fenti példák mutatják, a rinocérosz a 16. század közepére egész Európában elterjedt a legdélibb Déltől a legészakibb Északig. Ezek az állatok azonban többségükben nem a Dürer-metszet közvetlen leszármazottai voltak.

Dürer orrszarvúja, 8. kiadás. Willem Janssen, Amszterdam, 17. századDürer orrszarvúja, 8. kiadás. Willem Janssen, Amszterdam, 17. század

Igaz, Dürer metszetét a következő kétszáz évben többször is kiadták. Ezeket az önálló metszetlapokat azonban többnyire a fejedelmi gyűjtők kabinetjei őrizték elzárt magán-állatkertek módjára. Az orrszarvú Dürer által megformált „valódi képét” elsősorban a reneszánsz kézikönyvek és enciklopédiák metszetei közvetítették a nagyközönség számára. A modern enciklopédia létrejöttének ezt a nagyon izgalmas időszakát sajnos még nem igazán fedezte fel a mai kutatás, amely vagy a középkori enciklopédiákra figyel, Sevillai Izidor Etimológiáira és Vincent de Beauvais négy Speculum-ára, vagy pedig Diderot és Alembert 18. századi nagy francia enciklopédiájára és ennek természettudományos előzményeire (noha a Foucault-inga, a Lemprière-lexikon és epigonjaik már busás haszonnal kalózkodnak belőlük). Pedig ezek a maguk korában ünnepelt, s azonfelül igen olvasmányos és sok bájos meglepetést tartogató munkák voltak. Amellett pedig ezek alakították ki mindazt, amit ma már bármely kézikönyvnél természetesnek találunk, az ábécérendtől a szaklexikonon át a bibliográfiáig.

Dürer orrszarvúja Sebastian Münster bázeli Cosmographiájában, 1550 körül
Az egyik első és legnagyobb hatású enciklopédia Sebastian Münster bázeli földrajztudós és hebraista Cosmographiá-ja volt, amely öt nyelven harminchárom kiadást ért meg 1544 és 1628 között. Sikeréhez nagyban hozzájárultak a gyönyörű metszetek, amelyek olyan kiváló művészektől származtak, mint az ifjabb Hans Holbein, Urs Graf, vagy David Kandel. Ez utóbbi, aki egy másik korai enciklopédiát, Hieronymus Bock korszakalkotó Kreütter Buch-ját azaz Füvészkönyv-ét (1546) is illusztrálta, készítette azt a Dürer-másolatot, amely számtalan utánnyomásban terjesztette Európa-szerte a rinocérosz képét.

Dürer orrszarvúja Sebastian Münster Cosmographiájában az 1580-as bázeli francia kiadásból
A metszet jellegzetessége, hogy a nyomódúc, úgy tűnik, már valamelyik korai kiadásnál hosszában kettétört, s ettől fogva lenyomatain egy vékony, kissé ferde vízszintes vonal szaladt végig, akár egy eredetiséget igazoló vízjel. Ezt a színezett példányokban, mint a Cosmographia fenti 1580-as francia kiadásában is, igyekeztek festéssel eltüntetni.

Dürer orrszarvúja Münster Cosmographiájában, 1598
Későbbi kiadásokban azonban, mint ez a bázeli 1598-as, a nyomódúc már nemcsak rajzos, de illesztési felületén is megkophatott, s két fele enyhén elmozdult egymástól.

Dürer orrszarvúja Conrad Lycosthenes Prodigiorum ac ostentorum chroniconában, 1557
A metszetet számos egyéb kézikönyvben is felhasználták, itt például Conrad Lycosthenes, a jeles német humanista Prodigiorum ac ostentorum chronicon (A csodák és előjelek krónikája) című gyűjteményében (Bázel 1557), amely az ókortól a reneszánszig említett valamennyi csodás eseményt, óment és jelenséget regisztrálta és illusztrálta. Az orszarvú itt a többi csodás állat között kapott helyet. De belekerült Paolo Giovio Dialogo dell’imprese militari e amorose (Beszélgetés a lovagi és szerelmi jelképekről) című könyvébe is, a 16. századi jelképtárak ősatyjába, amelyre még visszatérünk egy következő bejegyzésben.

Dürer orrszarvúja Conrad Gessner Thierbuchjában, 1563
Magától értődik, hogy az állat képe helyet kapott Conrad Gessner svájci orvos monumentális Historia animalium-ának (1551-58) a négylábúakról szóló első kötetében, amely 1565-től német, majd 1606-ban angol fordításban is megjelent. Ez az első zoológiai enciklopédia nemcsak Dürer rajzát reprodukálta kiváló minőségben, hanem három folio méretű apróbetűs oldalon az állatra vonatkozó valamennyi ismert információt is gondosan összegyűjtötte. Ennek fordítását kuriózumként majd külön bejegyzésben közöljük.

Dürer orrszarvúja Conrad Gessner Thierbuchjában, 1563
Dürer orrszarvúja Conrad Gessner Historia animaliumában, 1551
A metszetek azonban csak formákat közvetíthettek, színeket nem. A Historia animalium (illetve Thierbuch) két változatának eltérő színezése jól mutatja, mennyire különbözött egymástól a kortársak elképzelése az állat valódi színét illetően.

Dürer orrszarvúja Ulisse Aldrovandinál
De még ezeknél is meglepőbb színekben tündöklik az orrszarvú Ulisse Aldrovandinak, az egyik legkorábbi botanikus kert (Bologna) alapítójának és az egyik legnagyobb korabeli „kuriózumgyűjtemény” birtokosának 1599 és 1640 között tizenegy folió kötetben megjelent nagy zoológiai enciklopédiájában.

Dürer orrszarvúja Ambroise Parénál
Ambroise Paré, négy francia király udvari sebésze, akit már komoly önkritikáról és emberismeretről tanúskodó jelmondata is szimpatikussá tesz – Guérir quelquefois, soulager souvent, consoler toujours, „Ritkán avatkozz be, gyakran enyhíts, mindig vigasztalj” – a 16. század egyik legeredetibb természettudósa volt. Szerteágazó és alapos szakirodalmi munkásságán belül a rinocérosznak is szentelt egy fejezetet. Számos kiadásban több nyelvre is lefordított Discours de la licorne (Értekezés az egyszarvúról) című írásában, amelyben a méreg és pestis hathatós ellenszerének tartott „egyszarvú-szarv” mibenlétét igyekszik tisztázni, felveti, hogy az ismeretlen egyszarvú talán azonos lehet az orrszarvúval. Ennek alkalmából pedig nemcsak a fenti képet közölte az állatról, de az elefánttal való viaskodását is illusztrálta, ahogyan Plinius leírta, s ahogyan egy későbbi bejegyzésben bemutatjuk.

Örmény kolostorok Iránban

A középkori örmény Szent István-kolostor Észak-Iránban, az Araxes völgyében
Örményekről még:
Julfa, örmény temető
Van-tó, Ara legendája
„Először az orosz”
A kiváló Días del futuro pasado blog az UNESCO szájtjáról vett képekkel és rajzokkal ad hírt róla, hogy a világörökség listájára felkerült egy olyan műemlék-csoport, amelyet különösen szeretek. Három monumentális középkori örmény templomerőd a fenségesen kopár észak-iráni hegyek között, a Szent Tádé-kolostor, a Szent István-kolostor és a Dzordzor-kápolna. Az armenica.org-ról kölcsönzött térkép csak a két nagyobbikat tünteti fel, a kápolnát én helyeztem el rajta.

Térkép: három iráni örmény keresztény kolostor az UNESCO Világörökség listáján
Mindhárom szentély néptelen völgyben fekszik, s időtlen idők óta elhagyatott. Valaha a kápolna mellett is kolostorépület állt, de már rég elpusztult. A környéket kurd és azeri pásztorok és parasztok lakják, örmények nem élnek errefelé. Meglepő, hogy Örményországtól ilyen távol, idegen ajkú és iszlám környezetben három olyan hatalmas kolostort találunk, ami még Örményországban is ritkaság. De csak addig, míg meg nem tudjuk, hogy nem őket építették távol Örményországtól, hanem Örményország került messze tőlük.

Térkép: Örményország határainak változása a történelem folyamánÖrményország határainak változása időszámításunk kezdetétől napjainkig, az örmény történelmi atlaszból. A piros örmény kereszt a három műemlék helyét jelöli.

A térképen jól látszik, hogy a kolostorok a történelmi Örményország központi részén, a Van-tótól keletre fekvő Vaspurakan tartományban épültek, amely évszázadokig önálló királyság is volt. Ez volt az örmény nép bölcsője, gazdag vidék, amelyen számos karavánút haladt át. Keleti határán fekszik Tabriz, amely Marco Polo idejében is a keleti kereskedelem kapuja volt, s fölötte, az Araxes hegyi folyó partján Julfa örmény városa, amely kulcsszerepet játszott a perzsa selyemkereskedelemben, és a reneszánsz idején önálló örmény kirendeltséget és kolóniát tartott fenn Amszterdamban.

Julfa, a régi örmény templom az Araxes folyó partjánJulfa, a régi örmény templom az Araxes folyó partján.

A vidék s az egykori Nagy-Örményország veszte az lett, hogy a középkor végétől kezdve három olyan nagyhatalom perifériájára esett, amelyek egyike sem volt elég erős ahhoz, hogy elfoglalja és meg is tartsa mint az ókori Perzsia, majd Bizánc tette, de mindhárom tartott tőle, hogy a másik kettőnek jó utánpótlási területként, sőt szövetségesként szolgálhat támadás esetén. Ezért aztán szisztematikusan néptelenítették el évszázadokon át. Nagy Abbász perzsa sah 1606-ban a perzsa fennhatóság alatt álló vidék, közte Julfa szinte teljes örmény lakosságát a sok száz kilométerrel délebbre fekvő új fővárosba, Iszfahánba telepítette át iparosnak és kereskedőnek, ahol ma is élnek Új-Julfa gazdag örmény negyedében. Kétszáz évvel később a Kaukázust meghódító oroszok telepítették az ország belsejébe az általuk elfoglalt területről az örmény kereskedőket. Az első világháború alatt pedig az oroszok támogatta kaukázusi örmény tartomány terjeszkedésétől tartó törökök irtották ki végleg a történelmi Örményország milliós lakosságát. Ahol a Perzsiából a spártai sereggel visszavonuló Xenophón, de még a Fekete-tengertől Tabrizba tartó Vámbéry Ármin is örmény falvak sokaságán haladt át, a mai utazó csak fenséges hegyeket és néptelen fennsíkokat lát, mert a török állam 1915 után még az elnéptelenedett örmény településeket és középkori templomokat is a földdel tette egyenlővé.

A középkori örmény Szent Tádé-kolostor Észak-Iránban
A Szent Tádé-kolostort a hagyomány szerint maga Szent Júdás Tádé apostol, „az Úr testvére” és az örmények első térítője építette 66-ban, s az 5. századi Movses Khorenatsi, az első örmény krónikás szerint itt is van eltemetve. Ha ez így van, akkor a templom egyenrangú Péter és Pál apostolok római bazilikáival, Jakab apostol compostelai sírjával vagy Tamás apostol madrasi székesegyházával, csak éppen sokkal ismeretlenebb azoknál. Egy földrengés után 1324-ben építették újjá mai formájában, s fekete-fehér kövei miatt a helyiek félig azeri török, félig a Kirché-vel rokon perzsa kifejezéssel Qara Kelisá-nak, fekete templomnak nevezik. Az armenica.org-on részletes leírást, sok jó képet és rajzot találunk róla.

A középkori örmény Szent István-kolostor Észak-Iránban, az Araxes völgyében
A Szent István-kolostort ugyancsak említik már a 7. században, de ennél jóval korábban alapították, a hagyomány szerint maga Szent Bertalan apostol, Szent Tádé társa és vele együtt az örmény egyház védőszentje. Ezt a helyiek ragyogó aranybarna kövei miatt Qizil Kelisá-nak, azaz arany templomnak nevezik. Az armenica.org róla is részletes dokumentációt közöl. Néhány kilométerre innen még láthatóak az utolsó örmény falu, Darashamb romjai. A kolostor évszázadokon át a vidék kulturális központja volt, könyvtárral, teológiai és filozófiai oktatással és scriptoriummal, amelyből ma is számos kéziratot őriznek a velencei örmény kolostortól az iszfaháni örmény múzeumig.

A középkori örmény Dzordzor-kápolna Észak-Iránban
A Dzordzor-kápolna a kolostorvidék legkevésbé ismert műemléke, annyira, hogy még az útikönyvekben sem volt benne – idáig. A 10. század táján, majd mai formájában a nagy földrengés után, 1324-ben épült, s eredetileg kolostorerőd is tartozott hozzá, de ez a helyi örmények 1606-os áttelepítése után fokozatosan elpusztult. A kápolna is igen romos állapotban volt már, amikor 1986-87-ben a folyó duzzasztása miatt az iráni állam fél kilométerrel feljebb költöztette, s egyszersmind fel is újíttatta.

A középkori örmény Szent István-kolostor Észak-Iránban, az Araxes völgyében
Az egymástól nem messze fekvő kolostorokat a legegyszerűbben taxival lehet körbejárni Julfából vagy Makuból indulva. Nem kerül sokba, tekintve, hogy a benzin literje Iránban 20 forint körül van: ott jártunkkor már 200 ezer riálért, azaz 4000 forintért is vállaltak egy teljes, egésznapos túrát. A hegyi utak lélegzetelállítóan szépek, az ember újra meg újra megállítja a kocsit, hogy fényképezhessen, de minthogy az út hosszan a határfolyó mentén halad, az iráni határőrök felbukkanására és igazoltatásra számítani kell.

Az Araxes/Aras határfolyó Irán és Azerbajdzsán között
A Dzordzor-kápolna rendesen zárva van, de a két kolostorban egy-egy öreg kurd, illetve azeri őr él, akik szívesen kinyitják a templomot és körbevezetnek. A Szent Tádé-kolostor pedig évente egyszer, júliusban, a védőszent ünnepén megelevenedik. Ilyenkor örmények sokasága érkezik az egész világról, misét celebrálnak és zenével, tánccal ünnepelnek. Fabien Dany tavaly és Duško M Du Swami idén ott voltak, és közzétették a búcsún készült fotóikat. Jövőre talán nekem is sikerül.

A középkori örmény Szent Tádé-kolostor Észak-Iránban, Szent Tádé ünnepén