Odessza

Néha szükségét érzem, hogy egyszerűen csak kiemeljek és beillesszek ide néhány képet a hírfolyamból. Nem mintha bármit hozzá tudnék tenni ahhoz, ami ilyenkor a hírek, blogok, kommentárok tömegéből árad. Inkább csak mérföldkőnek. Meg mert nem tudok helyette másról írni, amíg minden más, amiről írhatnék, jelentéktelennek tűnik hozzá képest.


Ez volt a Görög tér, a Görög könyvesbolttal, ahol a város friss irodalmát lehetett böngészni, és körben a kis sörözőkkel, ahol még éjfél után is ki lehetett ülni a meleg, zajos és tengerszagú odesszai éjszakában. Balra csak pár lépés a Gambrinus, ahol esténként még régi odesszai kocsmazenét játszanak, s az már a városi park és a Gyeribaszovszkaja sarka, a korzózó tömeggel. A háttérben az Afisa passzázs és nagyáruház, ahová a tüntetők menekültek, s sarki épület, amelyre a gyújtóbombát dobják, a Szmájl internet-kávézó, amely sokszor kisegített, ha nem volt net a szobában.

Ez az irdatlan szocreál templom a szakszervezetek háza volt a Kulikovo parkban, szemben a vasútállomással, mellette a régi villamosremizből átalakított japán filléres szálló, klausztrofóbiás kis hálófülkékkel. A sínek mentén tovább a Távolban egy fehér vitorla Közel-Malma, s azon túl a Moldavanka, a zsidó utca elején Hmelnyickij szobrával, s a Hmelnyickij utcában Benya Krik szülőházával, udvarán a Babel által újra meg újra megírt százéves galambdúccal.


Az elmúlt hónapokban egyre érezhetőbb volt, hogy Ukrajnában egy korszak a végéhez ért, s ez a mostani odesszai tragédiával vált végérvényessé. A meghosszabbított szocializmus, a húsz év haladék a felnőtté váláshoz, amelyet ez az örökös peremvidék átaludt, miközben nem vált se keletté, se nyugattá, s most arra ébred, hogy mint a történelem során annyiszor, kelet és nyugat is külön-külön dönt róla. Egy álomba dermedt, anakronisztikus és szürreális, de mégis megejtő világ. Hálás vagyok érte, hogy legalább utolsó éveiben még valamennyit láthattam, és másoknak is megmutathattam belőle.

Még egy május elseje

Ha már három május elsejéről írtam zsinórban, ide kívánkozik a negyedik is, amelyet Rusztem Adagamov tegnapelőtt fényképezett Londonban.



A kottából ítélve a rezesbanda R. B. Hall népszerű Death or Glory indulóját (1895) játssza.

A korábbi bejegyzések a szovjet, a náci és a putyinista május elsejéről jól kijelölik a képek és az esemény értelmezési keretét. A szocialista, a korporatív és a nemzeti egységbe forrt társadalmakban a munkásság már mindent célját elérte, s a május elsejei nagygyűlésen ilyenformán nem jogaikat követelik, hanem örömüket fejezik ki a szakszervezetek vezetésével az e jogokat biztosító állami vezetők előtt. Az egykori osztályelnyomókkal szembeni tiltakozásuk lendülete pedig más nemzetek imperialistái ellen fordul.

Az elmaradott kapitalista társadalmakban azonban a szakszervezetek, ahogy 1889 óta, még mindig elsősorban több fizetésért, jobb munkakörülményekért, és saját érdekérvényesítő súlyuk demonstrálására vonulnak fel május elsején. Ezért az általuk hordozott Lenin-, Sztálin- és Mao-képek is, noha megszólalásig hasonlítanak az egykori és a mai Moszkvában hordozottakhoz, teljesen más személyeket ábrázolnak. Nem a történelemből jól ismert tömeggyilkosokat, hanem pusztán a fennálló rendszer antitézisének megszemélyesítéseit. Legalábbis így remélem.

Irán, Törökország és a kurdok odahaza illegális kommunista pártjai is felvonulnak, természetesen szigorúan külön

A kutya türelmesen kivárja, míg gazdája az összes beszédet meghallgatja

Back in the U.S.S.R.

Amikor a tegnapi két május elsejei visszaemlékezést közzétettem, még nem tudhattam, mennyire megágyaznak ennek a harmadiknak, amelyet a tegnap késő esti orosz hírek és blogbejegyzések inspiráltak. A hagyományos szovjet május elseje, amelynek koreográfiáját a nép vezetői előtti tisztelgés és az imperialisták elítélése határozta meg, és az 1933-as náci május elseje, amelyet hivatalosan a szakszervezetek szövetsége hívott össze, ám épp ezzel a látszólagos spontaneitásával és lenyűgöző méreteivel valójában a hatalom legitimálására szolgált, közösen adják meg az értelmezési keretet a tegnap Moszkvában közel százezres részvétellel megszervezett május elsejei felvonuláshoz.

„A Szovjetunió harcol!”

A május elsejei felvonulás, a Forradalom- és Győzelem-napi katonai parádék mellett a Szovjetunió legnagyobb ünnepe 1990 óta gyakorlatilag szünetelt Moszkvában. Egyes szakszervezetek és idős kommunisták rendeztek ugyan majálisokat és kisebb-nagyobb meneteket itt-ott a városban, ám ilyen méretű tömegrendezvény, pláne amelyik a Vörös Téren is áthalad, mint a régi szép időkben, a kommunizmus bukása óta nem volt, s Moszkva lakói nem is álmodtak róla. Egészen a közelmúltig, mert a szakszervezetek szövetségében is csak néhány napja vetődött fel a felvonulás megszervezése. Csodálatos dolog, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire frappánsan meg tudták szervezni, az útvonalat biztosítani, propagandaanyagokat nyomtatni, és persze a hetven és százezer közötti felvonulót is beszervezni, de hát nemrég, a Krím villámgyors csatlakozásakor is láttuk, milyen karikacsapásra tudnak menni a dolgok, ha az orosz nép egységesen, szívét-lelkét beleadva kiáll egy ügy mellett.

„Hiszünk Putyinban!”

Hétéves kislány, vörös csillag alakú léggömbbel. Anyja büszkén nyilatkozza a Novaja Gazetának: „Mindig szerettem volna, ha a gyerekeim is átélhetik ezt az érzést, amit én gyerekkoromban. Hiszen ez volt a legnagyobb ünnep. Ezt az örömöt, ezt a közösséget, hogy mi együtt vagyunk, mind szovjet emberek vagyunk… És amit most látok, annyira, de annyira olyan, mint volt…” És a dalokat és a konferálást hallgatva, s a felvonulókat és transzparenseiket nézve valóban mintha a Szovjetunió éledt volna újjá, ami nem is áll távol Putyin szándékától. A hivatalosan a szakszervezetek szövetsége által, a munkásság tiszteletére szervezett rendezvényt az egykori és mostani vezetőket – Putyin mellett Sztálint, sőt Beriját – dicsőítő, a kormányzó Egységes Oroszország pártot éltető, a hivatalos politika mellett kiálló, a Krím visszaszerzésén örvendő, Amerikát, a NATO-t és Ukrajnát fenyegető feliratok, és a tömegesen viselt narancs-fekete győzelmi Szent György-szalagok dominálják.

„Darwin elméletének csődje! Egy nagyfülű fekete majom akarja irányítani a világot!”

Hogy az oroszokat – a magyarokhoz hasonlóan – mennyire élesen megosztja a politikai helyzet, azt a Georgij Malec fotóblogger képeihez egyetlen nap alatt érkezett 1204 kommentár is mutatja. Független közvéleménykutatások szerint az ország 80%-a egyetért Putyin politikájával, és 73%-a boldognak érzi magát, de az interneten kiegyenlítettebb a két tábor aránya. A kommentárfolyam mindjárt az elején olyan, az orosz nyelv rejtett kincseit tankönyvbe illően felvonultató kölcsönös mocskolódással kezdődik, ami orosz blogokban egyáltalán nem szokásos. Az elnök emberei az itthonról is ismert fapofával hangoztatják a tüntetés függetlenségét – „szép idő volt, hát kijöttek az emberek sétálni”, „támogatják a vezetést, amely végre a népet szolgálja” – az ellenzékiek pedig tudni vélik, hogy a munkahelyeken nyomatékosan figyelmeztettek a részvétel fontosságára, rámutatnak a felülről szervezett békemenet képmutatására és politikai jellegére, és az egykori szovjet minták követésére. „Egyre inkább azt hiszem”, írja egyikük, „hogy a »demonstráció« a démon+szraty (szarni) szóból származik.”

Végül a felvonulást különféle nacionalista csoportok is színesítik, akiket a Szovjetunióban még az utcára sem engedtek volna, nemhogy a felvonulás közelébe. De hát jól tudjuk, hogy amikor az egység és szolidaritás demonstrálásáról van szó, minden hazafit szívesen látnak.

„Hit, faj, hagyomány!”

Egy másik május elseje

Május elsejét, a munkásság nemzetközi ünnepét elsőként a Szovjetunióban tették hivatalos ünnepnappá, noha óvatosságból nem „a munkások ünnepe”, hanem „a munka ünnepe” címen. Másodjára pedig – olvassuk a Wikipedián – a második világháború után kialakult szocialista keleti blokk országaiban.

Hanem itt valami kimarad.

Május elseje ugyanis másodjára Németországban vált hivatalos ünneppé. Egészen pontosan 1933-ban.


Sőt ha még pontosabbak akarnánk lenni, akkor a Szovjetunió és Németország holtversenyben áll az első helyezésért. Hiszen 1919-ben, amikor Szovjet-Oroszországban az első hivatalos május elsejét megünnepelték, a forradalmi Németország ugyancsak hivatalos ünnepnapnak rendelte el május elsejét. Az ezt követő szociáldemokrata kormányok azonban felhagytak ezzel. A német munkásoknak, ha meg akarták ülni nemzetközi ünnepüket, fizetetlen szabadnapot kellett kivenniük, már ahol ezt engedélyezték, mert sok helyen kifejezetten akadályozták május elseje megünneplését.

München, 1933. május 1.

Ezért volt zseniális lépés Goebbels propagandaminiszter részéről, amikor közvetlenül a náci hatalomátvétel után azt javasolta Hitlernek, hogy a nemzetközi munkásmozgalom 1889 óta eredménytelen követelésének eleget téve nyilvánítsák május elsejét hivatalos nemzeti ünneppé. Mi sem természetesebb ez egy nemzeti szocialista munkáspárt részéről. Hiszen a munka szabaddá tesz.

Berlin, 1933. május 1. a minisztériumok előtt

Az 1920-as évektől kezdve megszilárduló nemzeti szocialista rendszerek számára, írja Michael Maurer Festkulturen im Vergleich (2010) c. könyvében, alapvető kérdés volt, hogy mit kezdjenek május elsejével. Hiszen legitimitásuk alapja a munkásságra való hivatkozás volt, de diktatúrájuk kiépülése után mégsem engedhettek át egy ilyen fontos szimbolikus teret a munkásság ellenőrizetlen garázdálkodásának. Mussolini szocializmusa ezért apró csúsztatással április 21-ét, Róma születésnapját nevezte ki legfőbb nemzeti ünnepként, betiltva május 1. megünneplését. Ennek eredményeképpen vált május elseje az olasz munkásság legfontosabb titkos, majd nyilvános ünnepévé. A náci Németország azonban saját kezébe vette a május elsejei ünnepségek hivatalos megszervezését, ilyen módon kisajátítva riválisai – így az egy hónappal korábban betiltott kommunista párt – elől a munkásság képviseletét.


Az 1933. április 10-én elfogadott törvény a nemzeti munka ünnepévé nyilvánította május elsejét, s Goebbels azonnal hozzáfogott a német szakszervezetek megdolgozásához, hogy – mint Kádár 1957. május 1-én – elegendő munkást vonultassanak fel az első nemzeti szocialista május elsejére. Nem eredménytelenül. Az ADGB, a német szakszervezetek általános szövetségének vezetése, amely szeretett volna túlélni az új rendszerben, gőzerővel kezdte szervezni a szakszervezetek részvételét a felvonuláson, és április 28-án elfogadott határozatának preambulumában kijelentette:

„A nemzeti forradalom új államot teremtett. Ez az állam egységesen fogja össze és erőteljesen érvényesíti az össznémet népi erőt. A népi egység és hatalom eme akarata folytán nem ismeri el sem az osztálymegkülönböztetést, sem a néptől idegen internacionalizmust. Ez a helyzet az egész német népet, ki-kit állapotának megfelelően arra szólít fel, hogy szilárdítsa meg az új állammal való egységét.”

A munkásság radikális szárnya ugyan már a náci hatalomátvételtől kezdve általános sztrájkra szólított fel, de az ADGB azzal utasította el ezt, hogy „az általános sztrájk rettenetes fegyver, amelyet csak akkor szabad engedélyezni és felelősséget vállalni érte, amikor már semmi nem marad hátra a munkásosztály élet-halál kérdésében.”

1933 április 19-én tehát a német szakszervezetek általános szövetsége még látott annyi laufot a munkásosztály élet-halál kérdésében, hogy „a májusi gondolat, a teremtő munka tisztelete, és a munkásosztálynak az államba való teljes jogú betagolódása iránti úttörő szolgálata teljes tudatában a kormányzat által minden településen kezdeményezett ünnepi rendezvényeken való ünnepi részvételre” szólítsa fel valamennyi tagját.


Az eredmény nem is maradt el. A szakszervezeti szövetség felszólítására május 1-én 200 ezer munkás gyűlt össze az ünnepségek központi helyszínén, a berlini Tempelhof repülőtéren – amely később a nyugat-berlini légihíd, majd épp napjainkban a berlini baloldal számára válik élet-halál kérdésévé – hogy meghallgassa Hitler első nyilvános rádióbeszédét, megtekintse a modern Zeppelinek bemutatóját, és hát, ha már a helyzet úgy hozta, virslit egyen és sört is igyon.

Az első szabad május elseje Berlinben, 1933. Forrás.

„Ha ez sikerül, páratlan győzelmet arattunk!” írta naplójában április 30-án Goebbels. A propagandaminisztert már három hete szüntelenül csak a május 1-re tervezett nagy látványosság foglalkoztatta. „Grandiózus!” „Mestermunka!” „Egyedülálló tömegmegmozgatás!” jegyezte be többek között az elvárt eredményeket mérlegelve. Május 1. éjszakáján, a rendezvényről visszatérve azt írta be: „Lenyűgöző! Teljesen felfoghatatlan még méreteiben is! Az élet annyira szép!”

Az élet lenyűgöző szépségéhez egy páratlanul tehetséges művész is hozzájárult. Egy fiatal építész, Albert Speer, aki 1931-ben Hitler szuggesztív beszédének hatására lépett be a náci pártba, s akit a berlini West End pártvezetője ajánlott Goebbels figyelmébe, megkritizálta a berlini városvezetés által kreált konvencionális színpadterveket. „Úgy néz ki, mint valami lövészegylet díszlete”, mondta. „Hát ha jobbat tudsz, rajta”, válaszolta Goebbels. És Speer nem kérette magát. Egyetlen éjszaka alatt pompás színpadtervet vázolt fel, amelynek központi eleme, a háromtagú színpad fölött vitorlaként magasodó, elképesztően megnyújtott horogkeresztes zászlók számos további tervében – így a már részletesen bemutatott 1937-es párizsi világkiállításon – is központi szerepet játszanak majd. Hitler odavolt a tervekért.

Április 30-án – a náci Walpurgisnacht, a boszorkányok éjszakáján – Goebbels azt jegyezte be naplójába: „Május elseje fantasztikus lesz. Május másodikán pedig majd a szakszervezetekhez látunk. Gleichschaltung. Egy pár napig jajonganak majd, aztán megint a miénk lesznek.” Az ünnepségek alatt a NSDAP teljes titokban hozzálátott a következő lépés megszervezéséhez. Május elsején a birodalom valamennyi Gauleiteréhez megérkezett a következő üzenet: „1933. május 2-án, kedden délelőtt 10 órakor Gleichschalten-akció valamennyi szakszervezet ellen.”

A tempelhofi repülőtér a rendezvény utáni reggelen

Május elsején este tizenegy óra körül, nagyjából amikor ezt írom, Hitler és Goebbels még egyszer találkoztak, és lelkesülten tárgyalták a nap eseményeit. Másnap reggel tízkor még javában aludtak, amikor az SA megszállta az összes szakszervezeti központot, kisajátította a munkáspénztárakat, és a szakszervezetek valamennyi vezetőjét, köztük az előző havi határozatokat jóváhagyó minden vezetőségi tagot is, letartóztatták és Dachauba szállították. Egyikük sem élte meg a háború végét.

Éljen

Az utolsó május elsejei felvonulás, azt hiszem, 1989-ben volt. 1990-ben, néhány héttel az első szabad választások után már a helyette rendezett majálisra látogattunk ki a Városligetbe, a nyertes és vesztes pártok virslivel-sörrel kombinált helyzetértékelésére. Csak Alekszander Nankin imént megjelent nosztalgia-posztjának harminc évvel ezelőtti képei idézték fel újra, micsoda pompás esemény is volt a hatalomnak ez az archaikus előképek alapján megkoreografált profán liturgiája.

„Ez volt a Szovjetunió legfönségesebb, legfényesebb, legáhítottabb ünnepe. Több oka is volt ennek. Az egyik a vidám tavaszi napsütés. A másik a szabadnap. A harmadik az ünnepi rituálé, a felvonulás. Vörös zászlók, a vezetők giga-portréi. De nem kell azt hinnünk, hogy a szovjet emberek annyira odavoltak a hungarocell galambokért és az öltönyre kitűzött zászlócskákért, ó nem. Egyszerűen olyasmi volt ez, mint ma a cégrendezvény. A munkahelyi kollektívák vidám ünnepi hangulatban gyűltek össze, s már kora reggeltől elkezdtek inni: a felvonulás előtt, alatt és után. Nagy mulatság volt. Ünnep volt. Persze nem mindenki ivott, volt, akinek a társaság is elég volt, de akárhogy is, kevesen tudták, hogy mit is ünnepelünk ezen a napon, vagy hogy mi a mélyebb jelentősége, és így tovább. Inkább egyfajta brazil karnevál volt, ahol az egyik kerület versengett a másikkal, az egyik gyár a másik üzemmel, hogy kinek a felvonulási teherautója szebb, kinek a transzparemse ragyogóbb…

Reggeltől kezdve felhallatszott az utcáról a felvonulási zene hangja, s a tévében ünnepi képernyő jelezte a hamarosan kezdődő közvetítést.


Nekem, iskolásnak a hetvenes évektől kezdve az volt a kérdés, a moszkvai felvonulást nézzem-e a tévén, vagy kimenjek a főutcára, és a helyi vállalatok csodaszép meneteiben gyönyörködjek. A felvonulás közvetítése alatt többnyire a tévé győzött, de amikor véget ért, a mérleg nyelve az utca felé billent. A kérdés csak akkor dőlt el végleg, amikor a 80-as évektől barátaimmal kezdve aktív alkoholfogyasztókká váltunk. Az utcán szépen öltözött nők, diáklányok, minden sarkon asztalok, ahol megihattunk egy-egy pohár bort, olvasztott sajttal. Minden jó összesűrűsödött ebben a napban… Azt hiszem, ma már csak az észak-koreai elvtársak érthetik meg ezt az érzést :)”

Külön figyelmet érdemelnek az 1'11" körültől a tévével szelfiző felvonulók.