Odessza szelleme

Megjelent a Mazsikével szervezett odesszai utazásunk előtt a Szombat 2013/3. számában

A Voroncov-világítótorony karcsú, fehér sziluettje – vékony gyertya, hajnalban kialvó, amilyennek Vera Imber látta ablakából – volt az, amit Hayim Nahman Bialik utoljára látott Odesszából. A Ruszlan gőzös, amely 1919-ben már elvitte Jaffába a zsidó értelmiség krémjét, most, két év után Gorkij közbenjárására még egyszer, utoljára kifuthatott Palesztina felé, fedélzetén az odesszai zsidó irodalmi élet utóvédjével, írókkal, lapszerkesztőkkel, tankönyvszerzőkkel, könyvkiadókkal. Bialik ládáiban is ott hevertek a nemrég alapított Dir könyvkiadó kéziratai, amely már csak odaát válik Dvir néven Palesztina vezető könyvkiadójává, alapítója pedig Izrael nemzeti költőjévé.

Ha fölemelte szemét, még láthatta az Óriás-lépcsőt, ahogy ekkoriban hívták, még mielőtt Eizenstein gyerekkocsija néhány évvel később végiggurult volna rajta a Patyomkin-cirkáló lázadásának csúcsjelenetében. A hatalmas lépcső leért egészen a vízig, még nem vágták el széles műúttal a monumentális köldökzsinórt, amely a várost szorosan a tengerhez fűzte, amelyből született. A kétszáz lépcsőfok tetején még kivehette a várost megálmodó Richelieu herceg római tógába öltöztetett alakját, Odessza első emlékművét, amelyet a hálás zsidó lakosság emelt annak a kormányzónak, akinek jóvoltából először érezhették magukat egyenrangúnak az orosz birodalom bármely más lakójával.



A többit már eltakarták a fák. Már csak képzeletben járhatta végig a Primorszkij sétányt, amelyen annyiszor végigsétált késő délután, amikor a tenger felől fordul a szél, és megélénkül a város, a Duma fehér oszlopai előtti Puskin-szobortól a kormányzói palota fehér oszlopai előtti kőoroszlánokig, a feszes ritmusú klasszicista sétányt, amelynek az egész többi Odessza a függeléke csupán. S talán képzeletben sem ment beljebb szívesen a Richelieu-szobornál, a mindjárt mögötte nyíló Katalin-térig, amelynek közepén most vörös csillagos posztóval letakarva állt a városalapító cárnő szobra, s amelynek hetes számú épületében, a Cseka új központjában, ahogy azt Babel megírta az Így éltünk Odesszában utolsó fejezetében, éppen ekkor számolták fel Benya Krik és Frojim Gacs királyságát, a moldavankai zsidó alvilágot.

Nagy Katalin szobra, háttérben az Óriás-lépcsővel és a tengerrel, a századfordulón (fent), illetve Branson DeCou 1931-es felvételén (lent, innen)

A Katalin-téren túl, a pompás operaház mögött állt a Lityeraturka, Gagarin herceg egykori palotája, az odesszai irodalmi élet központja, az írók, kritikusok és szerkesztők éjjel-nappal nyitva álló találkozóhelye, ma az odesszai irodalom múzeuma. Ha valami még Odesszához kötötte az emigránsokat, hát ez a klub volt az, Odessza életének megkettőzése és esszenciája. De a klub már két éve zárva volt, s tagjai szétszóródtak a világban. Vlagyimir Zeev Zsabotyinszkij, az ünnepelt odesszai tárcaíró és zsidó polgárjogi harcos így emlékszik vissza rá a párizsi emigrációban írt Öten-ben, a legodesszaibb regényben:

„Az irodalmi klub székhelye külön palota volt. Hogy kié volt azelőtt, és ki lakott ott, már nem emlékszem, de nyilvánvaló, hogy valamilyen gazdag arisztokrata. A város legjobb helyén állt, két világ, az arisztokratikus belváros és a kereskedőváros határán. Még ma is, ha behunyom a szemem, magam elé tudom képzelni, noha már a múlt ködén keresztül, amely elhomályosítja a részleteket, a nagy teret, a tizenkilencedik század eleji tengerentúli mesterek nemes építészetének s az első városépítők csöndesen nemes, ódon ízlésének emlékét – Richelieu-ét, De Ribasét, Voroncovét, s az olasz és görög nevű kereskedők és csempészek első, úttörő nemzedékéét. Közvetlenül előttem a városi könyvtár oszlopcsarnoka, balra a széles, szinte parttalan öböl előterében a városi tanács kolonnádja: egyik sem válna szégyenére sem Korinthosznak, sem Pisának. Jobbra az Olasz utca első házai, amely az én időmben már Puskin nevét viselte, aki itt írta az Anyegint; hátam mögött az Angol klub épülete, s balra tovább a Városi Színház homlokzata. Mindezek különböző időkben készültek, de ugyanazzal a szeretettel az érthetetlen nevű város idegen, latin és görög géniusza iránt. És éppen itt, a Lityeraturka palotájánál – amely megszólalásig hasonlított arra a villára, amelyet Sienában láttam – indult lefelé az egyik meredek út a kikötőbe, s nyugodt napokon felhangzott ide a rakodódaruk moraja.”

A Gagarin palota ma három – a régészeti, az irodalmi és a tengerhajózási – múzeum otthona

A főutca, a Gyeribaszovszkaja másik végén, a Városi Parkkal szemben állt az 1899-ben épült Passzázs, a város kereskedelmének fényűző szimbóluma, csupán negyedórányi sétára a Lityeraturkától. Zsabotyinszkij maga is naponta megtette ezt az utat, mert a Passzázs volt egyszersmind a sajtó központja, itt szerkesztették Odessza napilapjait, közöttük az Odesszai Híreket, amelynek Zsabotyinszkij mellett számos más jeles író is munkatársa volt.


Az Odesszai Hírek elődjét 1860-tól adta ki Rasszvet, azaz Hajnal címmel Joachim Tarnopol és Oszip Rabinovics, a Richelieu utca 11 alatt székelő „Társaság a művelődés terjesztéséért a zsidók között” alapítói. A társaság a zsidóság kulturális emancipációját és asszimilációját tűzte ki céljául, s tagjai orosz nyelven igyekeztek népszerűsíteni a zsidó kultúrát és történelmet mind az odesszai zsidóság, mind az orosz közönség körében. Közéjük tartozott a történész Szemjon Dubnov, az odesszai történelmi és néprajzi társaság, s a judaisztikai és hebraisztikai könyvtár megalapítója, akinek A zsidók története című munkája az első ilyen témájú olvasmány volt Oroszországban. A társaság tagja volt Szemjon Frug is, akinek versei és elbeszélései hatalmas népszerűségnek örvendtek: a zsidó értelmiség az odesszai zsidó szellem első igazi kifejezését látta bennük. Verseit megzenésítették, folklórrá, nép- és kocsmadallá váltak, s extravagáns élete révén ő maga is a városi folklór hőse lett. Temetése egyszersmind az odesszai zsidóság szolidaritási tüntetése volt. Ahogy Cvi Rama írja visszaemlékezéseiben:

„A diákok egymás kezét fogva sorfalat álltak végig a sugárút mentén, elválasztva a temetési menetet a járókelőktől az utca két oldalán. Fülünkben még ott visszhangzottak népünk e nagy költőjének versei és dalai, amelyeket sok százszor olvastunk és énekeltünk, s amelyek mindenki számára érthetőek voltak, mert oroszul íródtak, s annyira közel álltak szívünkhöz, mert mindazonáltal zsidóul szóltak.”

Az odesszai orosz nyelvű zsidó irodalom harmadik nagy alakja Szemjon Juskevics volt, a 19. század legnevesebb zsidó prózai és színpadi szerzője. Darabjait, amelyek a Társaság szellemének megfelelően főleg a hagyomány és az újítás konfliktusáról szóltak, egész Oroszországban játszották, regényei – mint A szabó, avagy zsidó életképek – bestsellerekké váltak. Az ő érdeme, hogy az orosz publikumot megismertette a zsidóság témájával, s egyszersmind Odesszával is, amelynek összetéveszthetetlen nyelvét figurái beszélik.

A Társaság tagja volt Mordehaj Ben-Ami is, aki elsőként ábrázolta a népi zsidóságot és a stétlek mindennapjait az orosz irodalomban, szatirikus, ironikus szellemben. Írásai rendkívül népszerűek voltak nemcsak a zsidó, de az orosz olvasók körében is, s megteremtették azt a műfajt – és egyszersmind annak közönségét –, amelyet oly sokan és oly nagy sikerrel művelnek majd a későbbi orosz, jiddis és héber nyelven író zsidó szerzők közül.

E műfaj legelső és egyszersmind legismertebb képviselője, Sólem Áléchem már ahhoz a generációhoz tartozott, amely az 1881-84-es pogromok és az 1882-es antiszemita törvények után felhagyott az asszimilációra való, hiábavalónak tűnő törekvéssel, s a zsidóság kulturális autonómiáját és a jiddis nyelv kiművelését tűzte ki céljául. Odesszai újságoknál kezdte irodalmi pályafutását, s Ben-Ami elbeszéléseinek hatására itt írta első elbeszélését, a Menachem Mendl-t, amelyen, akárcsak későbbi írásain, világosan érződik Odessza ravasz humora, ez tette őt, mint korabeli kritikusai nevezték, „a zsidó Csehovvá”, vagy ahogy a későbbiek, „a zsidó Mark Twainné”.

Odessza másik nagy jiddis nyelvű szerzője és a népi zsidóság eredeti ábrázolója Mendele Mocher-Sforim volt, „a zsidó irodalom nagyapja”, mint Sólem Áléchem nevezte őt. Szegény belorussziai családból származott, jesivát végzett, de kamaszként éveken át egy koldus, Sánta Avreml kísérőjeként járta be a belorusz és litván stétlek világát. Ez utóbbiról mintázta Sánta Fiske című regénye főszereplőjét is, amely a korabeli zsidó irodalom bestsellerévé vált, akárcsak másik pikareszk regénye, a III. Benjamin utazásai, „a zsidó Don Quijote”, amely a középkori spanyol zsidó, Tudelai Benjamin hányattatott életét, s egyszersmind a szefárd zsidóság világát mutatta be a jiddis nyelvű olvasók számára.

Az odesszai zsidó irodalmi élet kiemelkedő figurái, 1905. Ülnek: H. Csernovic, M. Lilienblum,
H. Ravnyickij, Ahad ha-Am, Mendele Mocher-Sforim, E. Levinszkij.
Állnak: A. Borohov, I. Klausner, H-N. Bialik

A zsidó felvilágosodás szellemét képviselő Társaság mellett az 1880-as évek pogromjait követően alakult meg ugyanabban az épületben, a Richelieu utca 11 szám alatt a héber nyelv és irodalom kedvelőinek társasága, amelynek célja a zsidóság kulturális önállósodása mellett egyre inkább a politikai autonómia lett. Alapítója és vezetője a filozófus Josif Klausner volt, a Héber Enciklopédia kezdeményezője, a Ha-Siloah című első odesszai héber nyelvű és a Sholem Aleichem jiddis nyelvű lapok főszerkesztője, aki majd a Ruszlan gőzösön áthajózva – a Palesztina Bizottság egyedül neki engedélyezi, hogy négy ember helyét elfoglaló teljes könyvtárát magával vigye – megalapítja a jeruzsálemi egyetem héber tanszékét. Az Oszipova utca 9. alatt fenntartott irodalmi szalonját, amely az odesszai zsidó intellektuális élet egyik legfontosabb központjává vált, öccsének unokája, Amosz Oz írja le a Szeretetről, sötétségről című önéletrajzi regényében:

„Joszéf bácsi, aki alig huszonkilenc évesen megörökölte a Ahad Haʻamtól a Hasiloah-nak, a modern héber kultúra vezető folyóiratának szerkesztését (az irodalmi szerkesztő maga Bialik, a költő volt), Odesszából irányította a héber irodalmat; egyetlen szavába került, hogy valamely írót az élvonalba emeljen vagy megsemmisítsen. Öccsének és sógornőjének „soriée”-ira Cippóra néni is elkísérte, ügyelve rá, hogy alaposan bebugyolálja gyapjúsálakba, meleg felöltőkbe és fülvédőkbe. Menachem Usziskin, a cionizmus előfutárának tekinthető Cion Szerelmesei mozgalom vezetője már puszta megjelenésével csendet parancsolt; elegánsan öltözött, mellét bivalynyi méretre fújta fel, durva hangja egy orosz kormányzóéval is versenyre kelt, s hevesen fortyogott a szamovárnál – a tisztelet mindenkibe belefojtotta a szót, s mindig akadt, aki felugrott, a saját székét kínálva neki; Usziskin pedig generálishoz illő léptekkel, vonult át a helyiségen, terebélyesen, vastag lábát széttárva helyet foglalt, majd kétszer koppantott sétabotjával: így jelezte, hogy részéről folytatódat a beszélgetés. Rendszeres látogatója volt a szalonnak még Czernowitz rabbi is (írói nevén Rav Cair) […] egy-egy estére olykor Bialik is betoppant, sápadtan a rosszkedvtől vagy reszketve a hidegtől meg a dühtől; igaz akadt példa az ellenkezőjére is, néha ő volt a társaság központja és lelke […] mint egy virgonc kölyök olyan volt! Igazi himpellér! Csupa merészség! Neki aztán nem voltak gátlásai! Néha jiddisül tréfálkozott, amíg a hölgyek el nem pirultak. […] Bialik szeretett enni-inni, szeretett mulatni, teletömte magát kenyérrel és sajttal, utána befalt egy rakás süteményt, megívott egy pohár tűzforró teát meg egy kis pohár likőrt, és utána egész szerenádokat zengett jiddisül a héber nyelv csodáiról. […] Ádáz viták zajlottak a héber nyelv és irodalom újjászületéséről, a zsidók és a többi nemzet kulturális örökségének kapcsolódási pontjairól, a bundistákról, a jiddis nyelv párthíveiről. […] A Judeában és Galileában létesült új mezőgazdasági településekről, a herszoni, vagy harkovi zsidó gazdálkodók régi keletű bajairól, Knut Hamsunról és Maupassant-ról, a nagyhatalmakról és a szocializmusról, a nőkérdésről meg az agrárkérdésről.”

A héber társaság másik vezéralakja az orvos Leon Pinsker volt, akit a Sabbatai Cviről és a karaitákról szóló alapvető munkái alapján hívtak meg az újonnan alakult odesszai héber iskola tanárának. Ő képviselte az új hebraista nemzedék politikai irányvonalát: az 1881-es pogrom után Auto-Emancipation című híres röpiratában meghirdette a zsidóság politikai autonómiája és a Palesztinába való visszatérés szükségességét. 1890-ben az ő kezdeményezésére alakult meg a Palesztin Bizottság, amely a Palesztinában élő zsidóság segélyezését és a kivándorlás támogatását tűzte ki céljául. Ennek az irányzatnak a kiemelkedő képviselője volt Vlagyimir Zeev Zsabotyinszkij is,

Zsabotyinszkij emlékműve szülőháza, a Zsidó u. 2. falán, tetején Sámson figurájával

aki Altalena néven megjelent ragyogó szatirikus publicisztikái mellett két, már emigrációban írott könyvvel járult hozzá Odessza irodalmához. A Sámson, a nazírban (1927) azt az aktív, független, merész zsidó életeszményt fogalmazta meg, amelynek egész életében képviselője volt, míg az Öten (1935) az egykori Odessza nosztalgikus, részletes felidézése.

A poliglott Zsabotyinszkij fordította oroszra a héber irányzat legnagyobb költőjének, Hayim-Nahman Bialiknak a verseit is. Bialik Volhíniából érkezett Odesszába, s az itteni irodalmi környezetben vált a héber költészet legnagyobb alakjává. Könyvkiadóként is fontos szerepet játszott a megerősödő héber irodalomban: az általa alapított Moriah kiadónál jelentek meg a legfontosabb korabeli héber nyelvű klasszikusok és tankönyvek, s a Talmudban elszórt népmesék és mondások általa szerkesztett gyűjteménye, a Sefer HaAggadah (1908-11) világszerte hatalmas siker, sokszor kiadott bestseller lett.

A polgárháborúval ennek a virágzó, sokszínű odesszai zsidó kulturális életnek vége szakadt. Aki tudott, még időben elmenekült Európába, Berlinbe vagy Párizsba. Az odesszai zsidó kulturális elitet pedig, amely az utolsó pillanatig a helyén maradt, végül a Ruszlan két fordulója vitte át Palesztinába, ahol döntő mértékben járultak hozzá a modern héber irodalom és tudomány megalapozásához.

Az már Odessza csodája, hogy éppen ekkor, a zsidó kulturális és irodalmi elit eltűnése után következik be az odesszai zsidó irodalomnak az az utóvirágzása, amelyet ma a leginkább ismerünk, és a legnagyobbnak tartunk. Ekkor írja meg Iszaak Babel az Így éltünk Odesszában elbeszéléseit, megörökítve és legendává nemesítve a Moldavanka és a Pereszip zsidó nyomornegyedeinek világát, s ekkor formálja meg Ilf és Petrov Osztap Bender alakjában a ravaszsággal és humorral mindig felülkerekedő odesszai svihák figuráját. Azt a világot és figurát, amelyet Szemjon Frug, Mordehaj Ben-Ami, Mendele Mocher-Sforim, Sólem Áléchem emeltek be az irodalomba, azt a vibráló, abszurd, agyafúrt odesszai szellemet, amelyet egy évszázad hozott létre a város életében és irodalmában. Babel és Ilf ezen az irodalmon nőtt fel, ezt a szellemet tette magáévá, s ennek állít emléket utoljára, miután az búcsút intett Odesszának.

A cikkben említett helyszínek: a) a Voroncov-világítótorony; b) Richelieu szobra
az Óriás-lépcső tetején; c) a Primorszkij-sétány egyik végpontja: a Duma
és Puskin szobra; d) a sétány másik végpontja, a kormányzói palota;
e) a Nagy Katalin-szobor; f) a Gagarin-palota; g) a Passzázs;
h) Richelieu u. 11, a zsidó kulturális társaságok székhelye;
i) Oszipova u. 9, Josef Klausner irodalmi szalonja