Köztes város

Tbilisziben az ember még ma is eligazodik a régi térképek alapján, amilyen a Baedeker-féle 1914-es Oroszország-útikönyv vagy Moszkvics 1913-as útikönyvének várostérképe. Részleteiben azonban minden megváltozott, s a város hatalmasra nőtt, főként nyugat és észak irányába. Ebben a városban ma együtt él egy – minden eredetiség nélküli – „Európa” a nyugati részen, míg másutt, főként délen és keleten, mintha már a Keletre érkeztünk volna.

„Európa” természetesen ott fekszik, amerre a város a 20. században terjeszkedett. Az ablakok minden üvegtáblája a helyén, van meleg víz minden emeleten, a lakásokat talán fel sem szabdalták eredeti lakóik eltűnése, 1937 óta, a lépcsőházban biztosan megvan minden lépcsőfok, egyetlen fémdarab vagy betontömb sem teszi tönkre az udvar képét, a homlokzatot nem lyuggatták golyók 1991-ben, nem kell mobiltelefonnal világítani a folyosón, nem kell közös előtéren osztozni egy házsártos lakóval, működik a fűtés, senki nem teregeti ki fehérneműjét az udvaron.

Moszkvics útikönyvének várostérképe, 1913.

A Baedeker Oroszország térképei, 1914.

Keleten és délen sem szükségszerűen a Keletet találjuk, de már nem is Európát. Itt van az a köztes állapot, amelyben az általunk annyira kedvelt város és lakói virágoznak; egy hol álomba merülő, hol teljes vitalitással üzemelő világ; egyes helyeken lassú közömbösséggel pusztuló, másutt lázasan épülő helyszínek; egy város, amely az idő távoli mélyéről lép elénk 6. századi templomaival; a városon belüli városok, amelyeket mára már letűnt vagy legalábbis megfakult ellenséges birodalmak hoztak létre, s amelyeket mintha lakóik dinamizmusa teremtett volna spontán módon; egy világ, ahol az emlékezet és felejtés néz farkasszemet egymással.

Ezekben a nyilvánvalóan lepusztult negyedekben a poros utcákat róva egyfolytában gyerekekkel találkozunk, akik az utcán játszanak, vagy hátukon iskolatáskát cipelnek, macskák surrannak lábunk alatt, nők sietnek bevásárlószatyorral, férfiak hajolnak az egyre öregebb autók motorháza fölé. Újévkor ki-ki itt süti el a maga tűzijátékát, az ablakokból petárdák és görögtüzek repülnek. Éjfél beköszöntével pedig a feketébe öltözött férfiak körtáncot járnak nyitott ajtajú autóik előtt, a maximumra tekert autórádiókkal.

Itt van az „örmény” negyed is, kicsi házaival, majdhogynem kunyhóival, a szakadék szélén, amelyet az esők mostak ki mindjárt az elnöki palota üvegfalai mögött. Lefotózok egy házat, egy férfi jön ki, megköszöni. Ismeri Franciaországot, bátyja Blois-ban lakik. Amikor meglátogatta, elmentek New Orléans-ba is – a new-t angolul, az Orléans-t franciául ejti. Bizonygatom, hogy Franciaországban csak Orléans-unk van, New Orleans Amerikában található. Kételkedve rázza a fejét, hát hiszen ő ott volt… és én, én mikor jártam utoljára Orléans-ban?

Az itteni házak önmagukban véve nem különlegesek, nem a templomai körül összeszoruló óváros ez, sem a fürdők köré épült tatár város, sem a múlt századi szép negyed, hanem olyan terület, amelyet ki-ki elképzelése és lehetősége szerint formál. Lehet, egy nap majd ezt is teljesen átépítik, akárcsak a szemközti részt, s ki tudja, nem lesz-e jobb úgy az itt lakóknak. Addig is ahol valami teljesen összeomlott, ott máris kicsi új építési terület nyílik, fúrnak-faragnak a datolyaszilvák és szőlőtőkék között.

Élettel, hangokkal, zajokkal, építési területekkel teli utcák.

Tifliszben bazárok és karavánszerájok is voltak, a régi fényképek csak úgy hemzsegnek a szőnyegektől és szőrméktől, a kalapált réztől és kovácsolt acéltól, a dervisektől és karkötőt viselő birkózóktól. Manapság a perzsákat irániaknak hívják, s kis teherautóik a Dinamo stadion mögötti utcák labirintusában parkolnak.

A bazár megváltozott, de az áruk még mindig keletről jönnek, más áruk, egy másik keletről, más épületekbe, ahol más, feketébe öltözött, görnyedt hátú férfiak várakoznak guggolva, vagy róják az utcákat. Boltról boltra más-más zene szól a hangszórókból – most már habozás nélkül felismerem az örmény grúziai változatát, az orosz popot mindig, az azeri dalokat talán, a törököt… nem is tudom. Mindenki nyomakodik, a férfiak az utcán csoportosulnak, megállítják az autókat, hogy megbeszéljék üzleti ügyeiket, a nők más utakon járnak, inkább a fedett galériák alatt.

Az arab, cirill, grúz klaviatúrás mobiltelefon-árusok és ruhaboltosok, az elektromos és vasáruüzletek, az autóalkatrész-árusok és fehérneműboltok között nők ülnek a földön gyümölcsökkel és zöldségekkel. Egyesek hetente egyszer jönnek föl vidékről saját terményeikkel, mások már évek óta nyomorognak itt, Abháziából a Kolkhisz hotelbe menekült családjaikkal. Valahogy elvannak.

Romok

A fürdőkön túl, a déli parton, a nagy szikláig terjedő nyüzsgő utcákon a tavaszi áradás jó néhány házat elmosott lakóikkal együtt. Odafent, a várost uraló szirt oldalában lakott néhány hónapig Jeszenyin. Valamivel lejjebb Gumiljov – nyilvánvalóan nem ugyanazokban a hónapokban. A gömbölyű macskakövek keményen kopognak az ember lába alatt, a kaptató meredek, egyre több az elhagyatott ház, egyre jobban megritkul az élet.

Az óváros legmagasabb pontján, az erőd lábánál még mindig számos templom és zsinagóga áll, egy kis mecset a fürdők mögött, sőt egy zoroasztriánus templom is egy ház udvarán. De a túlparton, túl Metekhi templomán és falain a régi örmény katedrális folyamatosan pusztul az arra járók szeme láttára. Kupolája már a 80-as években beomlott, kövei azóta is ott hevernek. Ahol egy egész országot kell újjáépíteni, hamar elfeledkeznek a régi templomokról. Emelnek helyettük másat, mint ezt a hatalmas katedrálist, amelynek méretei méltóak egy új és dicsőséges államhoz, egy hatalmas, elhagyatott telken. Az 1914-es térkép még egy örmény kolostort és temetőt jelölt itt: ezeket 1937-ben pusztították el. Csupán egy új templom előtt álló khacskar emlékeztet rájuk.

Az óváros szívében egy másik régi templom is pusztulóban van: a tavaszi esők által megrogyasztott íve óta aggódnak csak komolyan az összeomlása miatt. Megint másutt a tbiliszi görögök egy csoportja már 1924-ben kérvényezte a hatóságoktól a közösség templomának fennmaradását. A kérvény ellenére a görög templomot földig rombolták, akárcsak több más templomot és a tatár negyed mecseteit.

Dekonstrukció, rekonstrukció

Szeretjük könnyű ködbe vonni a városokat, elrejteni, amit túlságosan banálisnak és lélektelennek találunk. Olyan sok dolog láthatatlanná válik az akarat erejénél fogva, miközben örökké látjuk az eltűnt bazárokat és szerájokat, minareteket és kupolákat. Szeretjük mindazt, ami az őt türelmesen kovácsoló, formáló, faragó kezek emlékét őrzi; a lépések emlékét, amelyek az út közepét kimélyítették; a világokat, amelyeket képzeletünk néhány fotón megőrzött emlékek alapján teremt.



Persze belátjuk, hogy a városoknak megvan a maguk saját élete is, növekszenek és külvárosokká terjeszkednek, amelyeket lélektelennek érzünk; épületeket bontanak, hogy még magasabbakat emeljenek a helyükön, sugárutakat nyitnak, a város néhány legrégibb negyedét dózerolják el, mert egészségtelenek, vagy akadályozzák a közlekedést, vagy táplálják a köznép forrongását és a barrikádépítést…

Hogy a 30-as években megemelték a rakpartokat, az nyilvánvalóan csökkentette az áradások kiterjedését. Így tűnt el a Madakovszkij-sziget, hogy a Kura jobb partjának kiterjedésévé váljon, s így lett „száraz” a déli ág fölötti Nyikolajevszkij-híd, amelyen ma a bolhapiacot tartják. De vajon tényleg muszáj volt-e elpusztítani a Maidan fölötti parton elterülő bazárt és karavánszerájokat?

Ennyire el kellett-e rútítani a bal partot? Ahol a régi fényképeken vízimalmokat látunk, ma egy teljesen új kert terül el, még törékeny és árnyékot nem adó fácskákkal, telehintve gigantikus amforákkal. Ide telepítették a felvonóállomást is, amely a túlparti erődhöz visz fel, át a folyó és a fürdőnegyed fölött. Ezen az annyira vidám, annyira tiszta új Maidanon lehetetlen megkülönböztetni a régit az újtól, az igazit a hamistól, az eredetit a másolattól. Az épületek üresek, s a homlokzatok mint egy eltűnt és feltámasztani igyekezett világ délibábjai bámulják meredten a turistákat és iskolás gyerekeket fel-alá szállító kis függőkabinokat.

A Maidan 2010-ben, majd 2012-ben, a munkálatok után

Túl a Maidanon, a török fürdők és a kis síita mecset fölött, a botanikus kert felé menet mindent felújítanak, rekonstruálnak, helyreállítanak, noha a negyedet alig lakják, s élettel csak itt-ott találkozunk. Helyreállították a fürdőnegyed utcáit egykor behálózó csatornák rendszerét, új, pompás sétautat nyitottak egy, a legutóbbi ideig elzárt patakmederben, a sziklafal alatt, amelyen fonott fészkek módjára függenek a házak, s rövid gyaloglás után gyönyörű vízeséshez érkezünk, alig néhány lépésre a várostól.

Jermakov: A botanikus kerthez és mecsethez vezető utca (1900 körül)

A botanikus kerhez és a mecsethez vezető utca, 2011 december.

A város más részein, a nyugatabbra fekvő európai negyedben számos olyan homlokzatot látunk, amelyek az emlékezetre játszanak, s korábbi díszeket másolnak: templomi díszeket, perzsa díszeket, olasz díszeket. Mindez régi hagyomány Tbilisziben. Még a város sztálinista épületei is átvették ezt a túlméretezett klasszicista, italianizáló építészetet, amely Moszkvában és Péterváron egy évszázaddal korábban élte divatját. A város német negyedében, Alexanderdorf derékszögű és álmos utcáin az 1950-es évek elején építették a Marjanishvili téri tekintélyes épületpárt a lutheránus templom helyén – a németeket már tizenöt évvel korábban deportálták vagy agyonlőtték. A tértől kicsivel északra viszont megmaradt a „jezsuita stílusú” grúz katolikus templom, s az orosz orthodox templom is, kék hagymakupoláival és a hívek által tömegesen látogatott csodatevő sírokkal.

A mostani építészek pedig ugyanezen az elven másolják azokat a díszeket, amelyek korábbi díszeket másolnak, a reneszánsz palotákat imitáló századfordulós homlokzatokat. Stukkókkal fedik a gigantikusra felfújt homlokzatokat, bőkezűen halmozzák a tornyocskákat, a végtelenségig feszítik a diadalíveket. Olykor nem könnyű megkülönböztetni a régi – vagy nem olyan régi – épületeket a hamis, de pompás homlokzatú újaktól, amelyeknek sötét ablakai még üres lakásokról tanúskodnak.

Az összbenyomás a szépség, arcátlanság és üresség zavarba ejtő elegye. Ám éjszaka, az utcai lámpák sárga fényében, miután az utcák kiürültek, s a színházi közönség is hazament, a homlokzatok egyfajta végtelen színpadi díszlet arany fényében ragyognak, elnyúlva a sötét hegyekkel szegélyezett horizontig, s a város ilyenkor büszke lehet újra megtalált eleganciájára.

A Советская Архитектура fotója, 1953

A Marjanishvili tér, 2012