Murat Reis temetője

„Rodosz volt az a hely, ahol közvetlenül a háború után életem legboldogabb két esztendejét töltöttem, bezárkózva Murat Reis megszentelt temetőjébe. Valóban egy török temetőben éltem, amely oly szépséges és oly csendes volt, hogy gyakran kívántam: bárcsak meghalhatnénk, és e gyönyörű formák valamelyikének pecsétje nehezedne rám, hogy mindörökké ott álmodjak Eyüpről és a pompás asszonyokról, akik a török forróság erőtől duzzadó csöndjében álmodoznak, csupán a lehulló levelek neszétől kísérve… Asztalom lapját a kertben kikezdte a hőség és a kiömlött bor; néha jegyzeteltem rajta vagy rajzoltam valamit. Minden úszott a borban, az izzadságban és a hőségben. Barátaim, akik látogatóba jöttek, üzeneteket írtak az asztalra, ha nem találtak otthon, majd később verseket is. A kertet teljesen körbevette a virágzó hibiszkusz, a létező leggyönyörűbb, legmakacsabb és legnőiesebb növény.” (Lawrence Durrell: The Greek Islands)

A személyesen Szulejmán szultán vezette török haderő 1522. december 22-én, negyven évi megújuló próbálkozás és hat hónapig tartó folyamatos ostrom után szerezte meg Rodosz szigetét. Az erejük végére ért johannita lovagok nagymestere, miután fél éven át hiába vártak felszabadító sereget Európából, karácsony előtt két nappal állapodott meg szabad elvonulás fejében a város átadásáról. A johannita flotta többé nem fenyegette a kisázsiai török partvidéket és az Égei-tengeren portyázó török hajóhadat. A Földközi-tenger megnyílt a török hódítás előtt.

Rodosz városa a sziget északi csúcsán, Piri Reis 1525-ben készült dél-északi tájolású térképének 17. századi másolatából, a Walter Art Library gyűjteményéből. Kattintson a teljes térképhez!

Murat Reis – azaz admirális – már Rodoszon született, ide települt muszlim albán családból. Tizenkét éves kora óta a legnagyobb török admirálisok, Turgut Reis, Piri Reis és Barbarossa Hayreddin Pasa alatt szolgált. Szulejmán 1552-ben nevezte ki az Indiai-óceán török flottájának élére, ahol a portugál flotta ellen harcolt. 1570-től újra a Földközi-tengeren vezetett hajóhadat, biztosítva az Égei-tengert és előkészítve Ciprus és Kréta elfoglalását a velenceiektől. 1603-ban halt meg, s a rodoszi kikötőben, az általa építtetett Murat Reis-mecset sírkertjében temették el. Sírja az oszmán tengerészek zarándokhelyévé vált.

„Első [rodoszi] partraszállásom idején számos különféle és nagy tiszteletben álló sírkövet láttam. Az egyik méreténél és újdonságánál fogva kitűnt a többi közül. Megkérdeztem, kié az, s egy török, nem tudván, honnan jöttem, azt mondta, egy hajóskapitány basáé, akit az előző évben ölt meg két angol hajó. Ezt követően úgy kirohant nemzetünk ellen, s olyan fenyegetést intézett minden élő tagja ellen, hogy ettől fogva jónak láttam a származásomat firtatóknak skótnak kiadnom magam: ez ismeretlen név lévén számukra, megmentett engem, miközben én sem hagytam hitvány módon cserben országomat, csupán egyik sarkából a másikba vonultam vissza.” (Henry Blount: A Voyage into Levant, 1650)

„Néhány elszórt fénypont pislákolt az új városban, de a közvilágítást még nem állították helyre, s mély, nyugodt sötétségben bandukoltunk, ahogy az első csillagok lassan kibontakoztak az esti égbolton. Ilyen idő tájt volt. Emlékszem, ekkor bukkantunk rá a Murad Reis mecsetjét körülvevő kis kertre – a kertre, amelyben később a Villa Cleobulost felfedeztem; itt ültünk le egy percre a török sírkövekre, cigarettázva és élvezve a sötétséget, amelynek (már jócskán benne voltunk a tavaszban) szinte tapintható simasága volt, a régi bársonyok selymessége.” (Lawrence Durrell: Reflections on a Marine Venus)

„Torr néhány szórakoztató részlettel szolgált a kis török temetőről, amelyben én a Villa Cleobulus utódját láttam. A középkor idején a johannita nagymester kertjéhez tartozott. „1496-ban”, mondja Torr „egy megnyesett szárnyú öreg és két fiatal struccot tartottak itt egy elkerített részen. Ezek rendszeresen tojtak, és puszta pillantásukkal keltették ki tojásaikat; vassal és acéllal táplálkoztak. Volt itt egy indiai birka és számos más különös állat is, többek között egy vadászkutya, amelyet Bajazid szultán adott a nagymesternek. Vizsla nagyságú volt, egér színű, a szája környékétől eltekintve teljesen szőrtelen, s olyan karmai voltak, mint a madárnak. Ez utóbbi folytán keletkezett az a történet, hogy a Nagy Töröknek olyan madara volt, amely minden évben három tojást tojt. Kettőből madár kelt ki, de a harmadikból kutyakölyök. A kölyköt muszáj volt azonnal elvenni, amint felroppantotta a tojáshéjat, máskülönben a madarak agyoncsipkedték.” Egyetlen mosoly sem árnyékolja be a tudós angol száraz hangú előadását, aki a sziget legjobb történeti monográfiáját nyújtotta számunkra. Torr számára a történelem komoly ügy volt. Nem voltam képes kitudni, vajon járt-e valaha is Rodoszon. Lehet, hogy bölcsebbnek találta távol tartani magát ettől a napsütötte tájtól, amelynek bora és gyümölcse csak lustaságra, halogatásra, sőt hazudozásra indíthatja az embert.” (Lawrence Durrell: Reflections on a Marine Venus)

Rodosz szigetét az olaszok már 1912-ben elfoglalták Törökországtól, s a lausanne-i szerződés az egész Dodekaneszosszal együtt Olaszországnak ítélte, így török és görög lakosságát egyaránt megkímélte az 1924-es rettenetes népességcsere. Csupán az 1400-as évek vége óta itt élő kétezer szefárd zsidó nagy részét vitték el a német megszállók a második világháború alatt. A török konzulnak csak azt a kétszázat sikerült megmentenie közülük, akiknek családjában volt még élő török állampolgár. A szigeten, amelyet 1947-ben Görögországnak ítéltek, máig megmaradt a török lakosság. Ők gondozzák Murat admirális mecsetét és sírkertjét.

„Mint nép, a törökök a leginkább visszavonultak és magukba fordulók közé tartoznak, akiket valaha is láttam. Ez nem egyenlő sem a spontaneitás, sem a jóindulat hiányával – mindkettőből jó adaggal rendelkeznek. Ám a vallási különállás évszázadai minden muszlim törököt egy-egy fallal körülvett városhoz tettek hasonlóvá. Rodoszon úgy élnek, mint a vakondok, rácsos ablakok mögött, fallal kerített, narancsfákkal teleültetett kertekben. Közösségüket nem osztja meg belülről, mint a görögöket, a kicsinyes féltékenykedés és széthúzás, sem kívülről a politikai érdekek sokfélesége.” (Lawrence Durrell: Reflections on a Marine Venus)

„Megállapodásunkat Haszkmet, a török szatirikus költő sírjához tett látogatásunk pecsételte meg, aki a temető egy kicsi, elfalazott sarkában nyugszik. A sírt már jócskán megkoptatták és szürkévé tették az esők. Egy kecske legelészik és kérődzik körülötte, a fal mellett sarjadt törpe eukaliptuszhoz kikötve. Ráteszem a kezem a sírkőre, és érzem rajta a nap melegét. Ki volt Haszkmet, és hogyan került ide száműzetésbe, ebbe a török hivatalnokok higgadt sírjaival teli, elfelejtett temetőbe? Ennek megoldása szép feladat lesz Gideonnak ebéd utánra.” (Lawrence Durrell: Reflections on a Marine Venus)

„Felejtsék el azt az idegesítő, pedáns és szórakoztató Gideont, aki félig képzeletszülte alak, félig Larry alteregója volt, s ezzel együtt kulcsszerepet játszott a Reflections on a Marine Venus-ban.” – John Leatham: „Durrell on Rhodes”, in Anna Lillios: Lawrence Durrell and the Greek world

„Hármasban sétálunk keresztül a melankolikus, ám gyönyörű temetőn, időről időre megállva a virágzó, magas fák árnyékában, miközben Hoyle kibetűzi egy sír feliratát, vagy csokoládéval kínálja a Muftit a kis ezüst dobozból, amelyet mindig a zsebében tart. Lábunk alatt megroppannak a száraz eukaliptuszlevelek. A temető az elhanyagoltság szomorú állapotában van. Számos sírkő már darabokra törött, másutt az avar takarja be félig némelyiküket. Az itt eltemetettek többsége egykori török hivatalnok. Némelyikük politikai száműzött. A sírok jelzik lakóik nemét: amelyiknek tetején súlyos kőturbán áll, férfié, amelyiken pedig egyfajta márvány ananász, nőé. A jelesebb méltóságoknak külön kamrácskájuk van, egyfajta kőből épült őrbódé, boltozott tetővel és rácsos ablakkal. A szelek és viharok folytán azonban mára már a legtöbb kőturbán lehullott, s szanaszét hever az ösvényeken, mintha szobrok leütött fejei lennének. Magunk mögött hagyjuk az utolsó sírokat is, és behatolunk a házat rejtő sűrű oleanderbozótba.” (Lawrence Durrell: Reflections on a Marine Venus)

„A látogatóhoz: kérésem egy imádság (tőled). Ma nekem lesz, de holnap már neked. Az elhunyt Hadzsi Abdul Kerim kapitány.”

„(Itt fekszik) a hit elhunyt harcosa, Ahmad Abdullah, Hódító Szulejmán szultán egyik zászlóvivője.”

A képeket néhány éve mentettem le egy azóta megszűnt orosz fotóblogról, amelynek sem címét, sem szerzőjét nem sikerült újra megtalálnom. Talán illik is ez Murat Reis temetőjéhez.