Igaz, Babij Jar nem köthető egyetlen időponthoz. A német csapatok szeptember 19-én foglalták el Kijevet, s az ezt követő hónapokban folyamatosan zajlottak a tömeges kivégzések a Kijev határában fekvő egykori vízmosásban. Becslések szerint a német megszállás végéig az SS legalább 150 ezer embert végzett ki itt, ukránokat, lengyeleket, szovjet hadifoglyokat, zsidókat, cigányokat, elmegyógyintézeti ápoltakat, polgári túszokat vegyesen. Az első és legnagyobb tömeggyilkosság – s egyszersmind az egész német megszállás és a teljes holokauszt legnagyobb egyszeri tömegmészárlása – azonban az volt, amikor 1941. szeptember 29-30-án Kijev 33771 zsidó polgárát gyűjtötték egybe, végezték ki és földelték el két álló napon át a szakadékban.
[A katonák sorfala között tízes csoportokban végighaladva] egymás után le kellett adniuk csomagjukat, majd kabátjukat, cipőjüket, felsőruhájukat, végül alsóruhájukat is … Miután teljesen meztelenre vetkőztek, bekísérték őket a szakadékba, amely körülbelül 150 méter hosszú és 30 méter széles volt, és jó 15 méter mély … A szakadék fenekére érve a Schutzpolizei tagjai vették át és arra kényszerítették őket, hogy feküdjenek a már lelőtt zsidók holttestére … A testek szó szerint rétegekben feküdtek egymás fölött. Ezután egy rendőrségi kivégzőember végighaladt a sor előtt, és minden zsidót nyakon lőtt géppisztollyal … Láttam, amint a kivégzők több rétegnyi holttesten állva lőtték agyon egymás után őket … A kivégzők a kivégzett zsidók testén haladtak tovább a következő zsidókhoz, akiket közben lefektettek, és agyonlőtték őket. (Hofer teherautósofőr vallomása)
A fotók a következő napon, október 1-én készültek. Kivégzéseket már nem látunk rajtuk, csak a ruhák halmai között válogató német katonákat, a szakadék alját földdel beterítő szovjet hadifoglyokat, és a Kijev utcáin heverő halottakat, akik nem tudtak lépést tartani a menettel. Se forrásuk, se szerzőjük nincs feltüntetve. Aki azonban látta a nagy vitát kavart berlini Wehrmacht-kiállítást – amely először 1995-ben nyílt meg, majd a kritikák nyomán 2000-ben újraszervezték, s azóta is látható a berlini Deutsches Historisches Museumban –, az emlékezhet rá, hogy néhány kép szerepel közülük fekete-fehérben, Johannes Hähle neve alatt.
Johannes Hähle a német hadsereg professzionális fotósa volt. 1932-ben lépett a nemzetiszocialista pártba, s a Szovjetunió lerohanásakor a 6. hadsereggel együtt küldték tudósítani keletre a 637. számú Propagandakompanie (PK) kötelékében. 1942. nyarán megsebesült, s Potsdamba küldték gyógykezelésre, így felvételeivel együtt elkerülte a 6. hadsereg sztálingrádi sorsát. 1942-43-ban Rommel afrikai hadseregéről tudósított, majd az év végén az atlanti partvidékre rendelték, ahol végigfotózta az atlanti falat. Ott fotózott a normandiai partraszállásnál is, csak néhány száz méterre Robert Capától, de vele szemközt. Capával ellentétben nem élte túl ezt a fotózást.
Hähle mint becsületes haditudósító minden felvételét leadta a Propagandakompanie-nak. A PK nyilvántartása szerint 1941. szeptember 30-án összesen 188 fotót szállított „Einsatz im Osten” címmel, majd okt. 13-án további 7 fotót „Umfassungsschlacht ostw. Kiew” címmel. A babij jari tekercs azonban nem szerepelt közöttük. És nem szerepelt két másik tekercs film sem, amelyekre csak ezt követően derült fény.
Tavaly februárban a Spiegel Einestages melléklete egy fekete-fehér fotókból álló archív fotósorozatot publikált, amelyet a militaryphotos.net fórumon tett közzé egy „Bachelor” nevű, szovjet utódállamból származó listatag. A képek részben egy Focke Wulf Fw 189-es felderítő gépről és személyzetéről készültek, számos jel szerint 1942. tavaszán-nyarán Harkov környékén, részben pedig egy kivégzésre váró zsidó csoportról valahol Ukrajnában – mint később kiderült, Lubniban, október 16-án, két héttel Babij Jar után.
A Spiegel kérdésére, hogy ki lehet a fotós és hol készülhettek a képek, hosszú idő múlva Reinhart Schwarz, az Archiv des Hamburger Instituts für Sozialforschung vezetője adta meg a választ, aki felismerte rajtuk Johannes Hähle két további náluk őrzött tekercsének képeit. A képek idáig publikálatlanok voltak, és Schwarz feltételezése szerint akkor készülhettek róluk az interneten közzétett másolatok, amikor nagyításaikat néhány éve kölcsönadták egy harkovi várostörténeti kiállításra.
A Hähle által soha le nem adott három tekercs hosszú utat járt be, míg a hamburgi archívumba kerültek. Hähle özvegyétől 1954-ben vásárolta meg őket Hans Georg Schulz berlini újságíró, aki többször próbálkozott publikálásukkal, de a szerkesztők azzal utasították vissza, hogy még érzékenyen érintenék a német közvéleményt. Végül Schulz özvegye 2000-ben adta el őket a hamburgi intézetnek, akik a színes sorozat néhány képének fekete-fehér nagyítását közzétették a Wehrmacht-kiállításon. A tekercs összes képét – mégpedig nemcsak tízet, mint amennyi az orosz szájtokon most felbukkant, hanem huszonkilencet – végül az Aktion Reinhard Camps szájt tette közzé. Mi is onnan vesszük át őket felirataikkal együtt.
10 megjegyzés:
Nagyon élnek a képek! Hähle fényképezési stílusa mennyire mondható klasszikusan németnek?
Még egy dolog: a Stug III-as képaláírása klónozta magát oda is, ahova nem való. :)
Számomra - többek között - ez a rendkívül visszataszító a "szocializmus" fogalmához köthető eszmerendszerekben : a képek szerkezetéből és hangulatából tökéletesen süt az, hogy a készítőjük meg van győződve róla: az események (a gyilkosságok), amiket fotóz, pozitívak ...
A Rubicon vörösterror-fehérterror száma volt ebből a szempontból nagyon tanulságos. Ezeknek a képeknek a története 1919-ben már zajlott bőven.
Szerintem ez a fajta hit minden szélsőséges ideológia velejárója, akik elhiszik az épp aktuális maszlagot,azoknak a jelentős része meg is van győződve róla, hogy amit tesz, az helyes. Érvekkel aligha meggyőzhetően...
Azért a mi fehéreinket nagyon ne keverjük az izmusokhoz, a két szocialista-totális rendszerhez. Külön történet, teljesen más és mindkettő ellen van.
A lapszámnak ez a címe ... Vörösterror-fehérterror.
Igen, tudom. :)
Köszönöm a stugos figyelmeztetést, kivettem, ahová nem való!
A prae.hu portálon Szilvay Máté tegnap részletes elemzést közölt Sosztakovicsnak a babij jari mészárlás emlékére írt 13. szimfóniájáról.
Á, köszönöm szépen, éppen ajánlani akartam magamat. Köszönöm, kedves Studiolum, hogy volt mire hivatkoznom, amikor a cikket írtam! :) Szilvay Máté
A publikált képek mozaikján most fedeztem fel a képeket a lublini elpusztított zsidó negyedről. Középtájt a városkapu, aminek az emeletén jártunk, és ha jól veszem ki, itt a zsidó oldal látható!
Megjegyzés küldése