Szigetek

Harmadik éve már, hogy augusztusban Cabrerára vitorlázunk. Két nyárral ezelőtt a világ köldökeként mutattuk be Cabrerát, míg múlt évben jóval szerényebben beértük annyival, hogy felkapaszkodtunk a kikötőt és az egész szigetet uraló 14. századi várhoz. Cabrerán nem lehet megfeledkezni az egykor ide deportált francia katonák szörnyű sorsáról, de a szigeti élet keménységéről több más történet is tanúskodik. A vár építésének idején például valószínűleg Mallorcán élt a legtöbb rabszolga az egész Mediterráneumban. A földeken és a városi műhelyekben egyaránt rabszolgák dolgoztak, akiket vagy „jó háborúban” vagy „rossz háborúban” ejtettek foglyul. A „jó háborúban” elfogottak törvényes rabszolgának számítottak, mert fogságukat a két királyság közötti, meghirdetett és nyílt háború igazolta. De voltak törvénytelenül elfogott vagy elrabolt szolgák is, akiket kizárólag a rabszolgakereskedelem céljából hurcoltak el otthonukból, s az ilyenek ritkán nyerték vissza szabadságukat.

Amint partot érünk, egy sirály üdvözöl minket a sziget nevében a hajó motorjára telepedve

A rabszolgasággal kapcsolatos ügyekről bőségesen tanúskodik az egykori mallorcai királyság levéltára. A cabrerai vár éppen csak megépült, amikor Giovanni Musso velencei hajóskapitány három, tizennégy év körüli görög fiút bocsátott áruba Palma kikötőjében, “Joant”, “Costát” és “Nicolást”. A fennmaradt iratok (ARM. AH S-29, skk. 222-223v) szerint Musso “Trufo” görög szigetről hurcolta el őket. Nem tudjuk, melyik lehetett ez a sziget. A katalán “Trufo” valószínűleg Trifón lesz, egy olyan hely, amely Szent Trifónról kapta a nevét. Görögországban és a dalmát tengerparton több ilyen helynevet is találunk, de egyik sem sziget.


Joant egy Maria nevű halászasszonynak adták el negyvenöt fontért, Nicolást Vila hajósgazdának 40 fontért, s Costáról csak annyit tudunk, hogy a hatóság kezén maradt. Az iratok szerint 1386-ban éppen a mai napon, augusztus 25-én jelentették az ügyet a sziget kormányzóságának. A bejelentést hosszú per követte, amelynek során végül megsemmisítették az adásvételt jogosnak tekintő első határozatot. Egy pártatlan bíró úgy ítélte, hogy “Trufo” sziget megtámadása törvénytelenül történt, “rossz háború” volt, s ezért a foglyokat azonnal szabadon kell engedni. Addigra a velencei Musso már több más szerencsétlen foglyon is túladott egyéb kikötőkben. Figyelemreméltó, hogy a szabadon engedett foglyokat korábban felszabadított görög rabszolgák gondoskodására bízták azzal, hogy tanítsák ki őket az általuk választott mesterségre. Joan egy Todor nevű görög mellett tanult ki ácsnak, Costa egy Jordi Vanover nevű görög keze alatt lett szőnyegszövő, Nicolás pedig szabó. Csupán annyiban korlátozták őket, hogy nem hagyhatták el többé a szigetet. G. Llompart (Historias de la Almudaina. La vida en la Mallorca del siglo XIV, Palma: Lleonard Muntaner, 2007) megerősíti, hogy a mai mallorcaiak ereiben csörgedező vér, bármennyire is hallgat erről a történetírás, igen nagy arányban ered a keleti Mediterráneumból származó rabszolgáktól.

Behajózás Cabrera kikötőjébe. A háttérben Mallorca parjai

Idén a kikötőben éjszakáztunk, remélve, hogy látjuk még Szent Lőrinc utolsó könnyeit lehullani az égről. De nem volt szerencsénk: a felhők követtek minket. De nem is elsősorban ezért jöttünk, hanem hogy másnap reggel megmásszuk a sziget legmagasabb pontját, a sok éven át katonailag lezárt Na Picamosquest, és hogy megosszunk itt néhány képet az útról.

Az előtérből a háttér felé haladva: a kikötő bejárata, Conejera szigete, és a Santueri-hegy sziluettje Mallorcán

A Na Picamosquesre (172 m) vezető út elején két mészégető kemencét találunk. Cabrerán sok a mészgyártásra alkalmas kő, amelyeket valamikor ezekben a kemencékben égettek ki, és a meszet hajóval szállították Mallorcára.

A Sa Coveta Roja mészégető kemencéje

A S’Espalmador valamivel magasabban fekvő helyreállított kemencéje

Kicsit magasabbról már jól látszanak Mallorca délnyugati partjai és a San Telmóval szemközt fekvő Sa Dragonera szigete.

A Na Picamosques csúcsához közeledve

Ezt a különös módon lepusztult sziklaképződményt Dents de canak (kutyafognak) hívják

A csúcs közelében egy kis erődítmény, vastag sziklafallal

Mallorcán látszanak Raimundus Lullus egykori lakóhelye, a Cura-hegy körvonalai

A „kutyafogaktól” feljebb haladva dél felé megpillantjuk a N’Ensiola világítótornyot, a következő reggel célpontját

Els estells, a sziget déli részének sziklás partja

A jellegzetes teknős alakú S’illa de ses rates (Egér-sziget)

A ceba (tengeri hagyma) a száraz kövek közül nő ki, és a tűző napon virágzik

A világítótorony körüli házak, mély ciszternával. A világítotoronyhoz az út a Coll Roig völgyén
át vezet, majd cikkcakkban kapaszkodik fel a sziklára. A torony 1857-ben épült, II. Izabella
uralkodása alatt, Santanyí köveiből, a formentori világítótorony mintájára.

A N’Ensiola egyedüli lakói a sargantanes, az itt őshonos kék gyíkok

Minden félelem nélkül isszák fel a vizet, amelyet a sziklára öntünk nekik

A visszaúton Mallorcára, Sa Ràpita kikötője felé, egy kis öbölben megpillantjuk az itt időző I. Juan Carlos király Fortuna nevű jachtját. Nyugodtan hajózhatunk: a király személyesen őrködik a sziget fölött. Egyetlen velencei kalóz sem mer megtámadni minket, hogy rabszolgának adjon el valami távoli szigeten.