Bikafarok


A lovas bikaviadal hátborzongató látvány;
de némi képzelőerő líraivá változtatja
(Eugenio Noel, Nervios de la raza, 1915)

Július 28-án Katalónia vette magának a bátorságot, hogy betiltson egy annyira sajátosan spanyol intézményt, mint a bikaviadal. A spanyol nacionalizmus, amely akkor is féltékenyen ügyel jelképeire, ha azok egyébként nem tesznek jót az ország imázsának, szinte az állam és legmélyebb kulturális alapjai elleni támadásnak tekinti a katalán parlament döntését, és minden eszközt bevet, hogy España egész területén életben tartsa az úgynevezett „nemzeti ünnepséget”.


Különös, hogy amikor a Kanári-szigetek vezetése 1991-ben ugyanígy döntött, az a legcsekélyebb mértékben sem kavarta fel a spanyol nemzeti érzületet. „A Kanári-szigetek ügye”, mondták, nem tulajdonítva mélyebb jelentőséget a dolognak. A katalánokkal azonban egészen más a helyzet: parlamentjük minden határozatát mély gyanakvás kíséri. A központi média számára, amely már eddig is véget nem érő vitát folytatott az új katalán alkotmányról, a mostani törvény újabb bizonyítékát adja, hogy a jelenlegi kormány a csőd szélére vitte az országot, és ragyogó alkalmat nyújt az uborkaszezonban az újságok példányszámának növelésére.


Persze a katalán nacionalizmus függetlenségi szárnya is felfedezte a lehetőséget, hogy az új törvény kapcsán rávilágítson a Katalónia és Spanyolország közötti áthidalhatatlan különbségre, de ez a vonulat keveseket vonz. A bikaviadal, noha itt is van néhány szenvedélyes híve, sosem vert mély gyökeret Katalóniában. A spanyol jelképek – zászlók, címerek, pasodoble, molinók, díszfésűk – és a katalántól gyökeresen elütő képi világuk hivalkodó felvonultatását az ilyen alkalmakkor a nézők többsége kihívásnak érzi, és gyakran meg is adja rá a keresetlen választ.





A politikai viták mögött szinte eltűnnek a törvény valódi támogatói, az állatkínzást ellenző szervezetek. Hasonló törvény kapcsán minden más országban az ő érveik állnának a vita középpontjában, itt azonban hangjuk elvész az ideológiai összecsapás zajában, ami újra rámutat, milyen gyenge szálak tartják össze az ibériai félsziget egykori királyságainak szövetét.



Pedig a bikaviadal kegyetlensége már jócskán alábbhagyott a 20. század eleje óta, amikor a „suerte de varas” során a bika a picador teljesen védtelen lova ellen támadt, felhasítva hasát, és kiontva beleit az aréna homokjára. Voltak bikák, amelyek öt, hat, sőt tíz lovat pusztítottak el, vérbe és mocsokba borítva az egész arénát és az „ünnepség” valamennyi szereplőjét. Még magunk is találkoztunk olyan tiszteletreméltó és jámbor idős hölggyel, aki keserűen panaszkodott, amiért megfosztották fiatalságának kedves időtöltésétől, az arénában agonizáló és tulajdon beleiken tapodó lovak látványától.



Ennek a véres szórakozásnak kétségtelenül megvan a maga esztétikai vonzereje, ahogy annyi más erőszakos cselekménynek is. Valószínűleg az utóbbiak némelyikét is elég lenne néhányszor megismételni ahhoz, hogy egyesek elidegeníthetetlen kulturális hagyománynak tekintsék őket. A bikaviadal rítusa minden pillanatban elszigeteli, eltávolítja és szinte láthatatlanná teszi a rajongók számára azt, amit valójában néznek: hogy egy emberi lény egy másik lény nevetségessé tételével és halálra kínzásával szórakoztatja közönségét. A dolognak ez a nézete nem hízelgő az emberi méltóságra nézve. Vagy talán még mindig szükségünk van az állatok fölötti hatalmunk efféle demonstrációjára, és katartikusnak érezzük a természet erőinek ilyenfajta megzabolázását? A bikaviadal esztétikája a torero „fényruhájának” minden csillogása ellenére is nyilvánvalóan messze áll a 21. századtól, s éppolyan szomorú dolog, mint a nagyüzemi bálnavadászat, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy itt egy egész közönség ujjong a bika kigúnyolása és lemészárlása fölött.




Mallorcán a bikaviadalnak nincs nagy hagyománya. A Coliseo Balear azonban valamikor nagy látogatottságnak örvendett. Múlt szombaton körbejártuk, s ezeket a fotókat készítettük. Nem láttunk graffitiket sem a bikaviadal ellen, sem mellette, talán csak egy bátortalankodott a szolgálati kapun. Nem mehettünk be, mert éppen a Cranberries koncertjére rendezték át az arénát. A Mallorcán csak „az Építészként” emlegetett Gaspar Bennázar által tervezett épület már régóta sokkal inkább koncertek, sportesemények és német tévéshow-k helyszíne, semmint bikaviadaloké.







A bikaviadal teljes eltűnésének egyik legszomorúbb következménye az lesz, hogy sokkal nehezebb lesz hozzájutni bikahúshoz. Pedig nem szívesen mondanánk le például a jól elkészített bikafarok élvezetéről. De senki ne aggódjon: Kína, úgy tűnik, megment minket a katasztrófától. 2004. október 23-án Shanghaiban megrendezték az első ázsiai bikaviadalt, s amúgy is növekszik az érdeklődés minden iránt, ami spanyol. Minthogy azonban gyanítjuk, hogy a kínaiak még nem tudják, hogyan kell megfelelően elkészíteni ezt a csemegét, itt közöljük saját, sokszor bevált receptünket. Alapanyagai:


1,5 kg feldarabolt bikafarok • 4 felszeletelt répa • 5 hagyma • 4 gerezd fokhagyma • 1 babérlevél • 1/4 liter paradicsomszósz • 1 liter vörösbor • fahéj • fekete bors • só • olivaolaj • liszt

A recept bikafarkat ír elő, de készíthetjük ökör- vagy tehénfarokból is. A farkat csigolyákra vágjuk, s egy éjszakára borban áztatjuk (minél jobb minőségű a bor, annál jobb lesz a végeredmény), hagymával, répával, néhány szem egész borssal és babérlevéllel együtt. Utána megsózzuk-borsozzuk, lisztben megforgatjuk, forró olivaolajban kisütjük (nem nagyon, éppen csak hogy kívülről megbarnuljon), majd félretesszük. Serpenyőben megfuttatunk répát, hagymát, fokhagymát. Hozzáadjuk a paradicsomszószt – amelyet olivaolajban gyengén megsütött érett paradicsomból készítünk, egy csipet sóval és cukorral –, s néhány percig az egészet együtt pároljuk. Ráöntjük a vörösbort, amelyben a farkat áztattuk, egy csipet fahéjat adunk hozzá, és tűzön hagyjuk egy kicsit lefőni a levét. Most hozzáadjuk a kisütött farokdarabokat, ha kell, vizet öntünk hozzá, hogy ellepje, és lassú tűzön másfél órán át főzzük. A szószt kézzel vagy turmixszal összetörjük, ha kell, egy kicsit lefőzzük a levét. A farokdarabokat tálra helyezzük, ráöntjük a szószt, és néhány zsályalevéllel vagy egy rozmaringággal díszítjük. Sült krumplival vagy krumplipürével tálaljuk.


12 megjegyzés:

blist írta...

És ha a bika nyer, mit esztek?

Barbár szokás a bika-, és mindenféle állatviadal.

Studiolum írta...

És ha a bika nyer, mit esztek?

Ha lenne kedve ilyen szomorú dologgal viccelődni az embernek, azt mondanám, lókolbászt…

Petya írta...

Nem is tudtam, h ilyen brutalis volt regen. Akkor az amit mi Marbeilla-n lattunk mar egesz laza volt. :) Nekem mondjuk tetszett, csak kicsit mar unalmas volt mikor a hatodik bikat oltek meg; en nekik drukkoltam.

Ha jol tudom a bika hereit is megeszik utanna, nem? A fulet meg nallunk is levagta es korbemutogatta.

Mondjuk regen nem birtam volna nezni. Nem birom, hha lovakat kinoznak...

Szabi írta...

Barbárnak tartotok-e, ha azt mondom, egy legalább 4000 (inkább 5e) éves hagyománynak, a földközi tenger kultúrájának egyik ősi elemének (Minószi civilizáció) utolsó élő, szerves folytonos emlékét és elemét fogják mi életünk alatt kipusztítani, midőn majdan egész Eszpanya területén betiltatik...

Studiolum írta...

Nem barbárnak, hanem filosznak. ;)

Petya írta...

Nem, egyetertek, en sem orulnek neki, hha betiltanak...

ÉvaZsuzsanna írta...

Devecseri Gábor: Bikasirató (részlet)
Megszülettünk hirtelen,

egyikünk se kérte.

Kérve kérünk, szép jelen:

meg ne büntess érte.

Gasper írta...

Dél-Franciaországban is komoly hagyománya van a bikaviadaloknak. Érdekes látni, hogy az egykori római amfiteátrumokat gyakorlatilag ma is az eredeti funkciónak megfelelően használják.

Arles:

http://farm2.static.flickr.com/1395/1115426773_89fd5684c6.jpg

Nimes:

http://image32.webshots.com/33/8/57/54/252085754HPuIZG_fs.jpg

Direkt olyan fotókat választottam, ahol látszik ez a bizonyos funkció.

Beppino írta...

@Szabi: Igen,barbárság, bármilyen ősi hagyomány gyökerezik is benne. A minoszi civilizáció idején már hosszú múltra tekintett vissza az emberáldozat szokása is, mégse hinném, hogy felmerülne benned, pusztán hagyomány tiszteletből a rítus megszűnése miatt siránkozni.

Szabi írta...

@Beppino:

Persze, hogy amiatt nem siránkozom. Most. Így.

De az biztos, hogy ha nem szűnt volna már meg évezredekkel ezelőtt Európa mérvadó civilizációjában, hanem mái napig valamilyen formában élne, nyilván más lenne a hozzáállásom, hiszen "vele" nőttem volna fel. Amúgy te is. Persze, ha csak periferikusan, azaz mint külföldi kuriózum (mint most nekünk a spanyolföldi bikaviadal), könnyebben beszélni, mint ha az ember, vagy rokonai maga is potenciális áldozatok lennének...

A bikaviadalt, egy *emberáldozatot ugyanúgy sirat az antropológus, mint ahogy a történeti nyelvész egy nyelv kihalását siratja. Sőt, van, aki nyelvi revitalizáción dolgozik. Pedig az adott nyelvi közösségnek általában jó felfogott (gazdasági, kulturális, személyes,...) érdeke a nyelvcsere, és a nyelvész, bár neki kár, mert egyel kevesebb tanulmányozandó tárgy, igazából egoista.

Így van ez a bikaviadallal is. Tényleg nem gondolok szegény bikucikra. De attól még jogosan sajnálhatom a hagyomány elmúlását.

Igazából ilyen jellegű hasonlatok, mint amilyet itt javasolsz, pont a valóságtalanságuknál fogva, és mivel hogy a nem létező, hipotetikus körülmények annyira megváltoztatnak mindent, teljesen értelmetlenek, igazából egy demagóg, populista érvrendszer ez, amit itt alkalmazol.

Studiolum írta...

No, no, az ilyen jelzőket hagyjuk meg politikusaink számára, szegények úgyse dicsekedhetnek sok egyébbel. Itt a Wang folyó völgyében uralkodjék a megértés, distinkció és pontosság.

Egy hagyomány elvesztése mindig szomorú dolog, különösen az olyan ember számára, aki ismeri egész hosszú múltját és gazdag jelentésrétegeit: a történész, az antropológus, a filosz számára. Ha az emberáldozat távoli hagyomány is, amelyhez már nincs közünk, azt azért az antropológusok részletesen leírták, milyen sokféle kulturális veszteséggel járt az új-guineai rituális emberevés betiltása, és hát az a veszteség is szomorú. Sőt én magam is szomorú vagyok, ha Nagykanizsán megállok az egykori Dózsa laktanya hűlt helyén, ahol azzal tettük elviselhetővé azt az embertelen évet, hogy a laktanya nyelvi folklórját tanulmányoztuk és írtunk róla tanulmányt a végén. Ma ez az öregekről kopaszokra szálló bonyolult nyelvi és viselkedési hagyomány sincs többé, és ez is szomorú, annak ellenére, hogy semmi pénzért nem húznám le még egyszer azt az évet.

Ugyanakkor a bikaviadal azért tekinthető hagyománytörténeti szempontból anomáliának, mert a civilizálódás folyamata során, ahogy Elias leírja, az alacsonyabb civilizációs fokon kialakult hagyományok fokozatosan hozzáidomulnak a civilizáltság növekvő fokához, többek között szimbólumokkal és rítusokkal helyettesítve a már túlságosan durvának ítélt fizikális cselekményeket. Ez a bikaviadallal éppúgy nem történt meg, mint sok más spanyol vidéki szokással (pl. a 20. század elején is élő hagyományos párbajjal, ahol a két felet derékig beásták a földbe, és addig ütötték egymást bottal, míg az egyiknek végleg annyi volt). Ennek oka pedig az, ahogy a spanyol kultúrtörténeti irodalom megállapítja, hogy Spanyolországban az európai civilizálódás folyamata valamikor a 18. század elejétől kezdve különféle okok miatt megtorpant, felemássá és torzzá lett, és csak a 19 század legvégétől kezd ismét megindulni. Éppen hagyománytörténeti szempontból kell üdvözölnünk, ha ennek során a bikaviadal nem egyszerűen betiltódik, hanem szimbolikussá válik – lásd például a pamplonai san fermíni bikafuttatást. Én sem a betiltást, hanem ezt a hagyományfejlődést tartanám a szerves és helyes útnak Spanyolországban. Katalónia más: ott ez a hagyomány soha nem is volt elterjedt, a spanyol betelepülők szórakozása volt (lásd pl. a mallorcai aréna évszámát a fenti képeken).

blist írta...

Érdekes, ma amikor visszanyalt a fagyi, a bikát nem ünnepelték, hanem agyonlőtték. :(
Az érdeklődő tömeg a közéjük ugrott állatot már nem találta annyira szórakoztatónak, mint az arénában, biztonságos távolságban kínzott jószágot.