Kötélpályák


Az egykori szovjet turizmusnak különösen népszerű és emblematikus eszköze volt a kötélvasút. Ahol a kedvelt üdülőhelyek környékén egy-egy hegy magasodott, ott előbb-utóbb megjelent a kötélpálya, a szovjet ipar emlékműve, egyszerre nyújtva a természet leigázása, a fogyasztás, és az anyagi világ fölé emelkedés, egyfajta materializált és engedélyezett misztika illúzióját. Jaltában mindjárt kettő is épült, mindkettőt ki is fogjuk próbálni. Az egyik az, amely a tengerparton mindjárt 1200 méter magasra emelkedő Aj-Petri, Szent Péter hegyére röpíti fel a turistát, szédítő látványt kínálva a városra és a tengerre. A másik, amely közvetlenül a korzóról visz fel a város közepén álló Darszan-hegyre, az 1989-as Asszá-nak, a szovjet rendszerváltás kultuszfilmjének kulcsjelenetében kapott szerepet: a szerelmesek erre szállva emelkednek a fojtogató szovjet valóság és saját félelmeik fölé, miközben fehangzik a 80-as évek végének legvarázslatosabb dala, az Arany város, amelyről részletesen is írtunk. Az Assza egykori nézői számára a kötélvasútra szállni időutazást is jelent: huszonöt év alatt a színhely nem sokat változott, talán csak az Alekszander Nyevszkij-székesegyház kupoláját aranyozták újjá.


rope1 rope1 rope1 rope1 rope1 rope1 rope1 rope1 rope1


Akvarium: Город золотой (Arany város). A Moszfilm újabban nem engedélyezi a videó beágyazását, de ezt a dalt föltétlenül a filmből való videóval együtt érdemes hallgatni. Szövegét és fordítását lásd itt.

A szovjet kötélvasút leglátványosabb megvalósulása azonban egy olyan városhoz kötődik, amely egyáltalán nem arany, s amely turistát a maga idejében hírből sem ismert, de még ma sem könnyű eljutni ide. Chiatura városa a grúz Imereti tartományban a maga idejében nemcsak a Szovjetunió, de a világ mangántermelésének legfőbb forrása volt. A mély kanyonban fekvő város szűk belső részét teljesen betölti a mangánbánya és a sztálinbarokk városközpont, s a munkásokat a sziklafalak tetejére épült lakótelepekről valamikor kötélvasutak bonyolult hálózata szállította le ide és vissza. Az elöregedett kötélpályák közül tizenhét még ma is működik, olyan poszt-apokaliptikus dimenzióját kínálva a kötélvasút mint a szovjet ipar emlékműve szimbolikájának, amelyre az építők a mangánbányák fénykorában valószínűleg nem gondoltak. Ezekről már korábban is volt fotóriport az orosz Livejournalon, de Amos Chapple-nak, a kiváló új-zélandi fotósnak az Atlanticban néhány napja megjelent képei sokkal drámaibban hangsúlyozzák ezt a dimenziót.


rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2 rope2

Érdekes módon éppen Chiatura mellett áll az a pálya is, amely a szovjet kötélvasút másik jelképi értékét, a felemelkedéshez metaforikusan társított emelkedettség élményét maximalizálja. A Katskhi-szirtnek már romantikus megjelenése is fennkölt asszociációkat ébreszt, így nem csoda, hogy Maxim atya kamaszkorától kezdve – „amikor még itt italoztunk barátaimmal a környező hegyekben” – arra vágyott, hogy egyszer majd magányos oszlopszentként ennek tetején élhessen. Hosszas vargabetűk után – „részegeskedtem, drogdíler voltam, meg minden” – végül is megvalósította ezt az álmát. A test szükségleteit a kényelmesen berendezett cella és a lenti kolostorban élő szerzetesek által kötélvasúton rendszeresen felküldött táplálék, a lélek emelkedettségének szinten tartását pedig a páratlan kilátás szolgálja. „Idefönn, a csöndben érezni igazán Isten jelenlétét”, mutat rá Maxim atya elégedetten a misztika gyors útjára. A grúz turisztikai hivatal pedig, hogy ezt a spirituális élményt minél több érdeklődőhöz eljuttathassa, személyszállításra is alkalmas kötélvasút építését tervezi a völgyből a szirti remetelakhoz.

rope3 rope3 rope3 rope3 rope3 rope3 rope3 rope3 rope3 rope3 rope3 rope3


A fenti képek ugyancsak Amos Chapple munkái. A szikláról azonban orosz fotóbloggereknél, például masteroknál vagy cyxyminál is találni jó sorozatokat. A travelgeorgia.ru ismeretlen blogszerzőjének pedig magával Maxim atyával is sikerült találkoznia, aki gyakran leereszkedik társaséletet élni a kolostorba:

„A kolostorba érve hajdinakásával kínáltak, három pohár »Odessza« borral, s azt mondták, ha végleg le akarok itt telepedni, bármikor szívesen látnak. S aztán egyszer csak megjelent Maxim atya is, akit sikerült az alábbi képen megörökítenem a történelem számára. Két-három udvarias kérdést tett fel nekem. S ezután valami nagyon különös dolog történt. Összeszedelőzködtem, s a kijárat felé indultam. Két fiú elkísért, s a kapuban átadtak nekem 10 larit (kb. 5 dollárt). »Maxim atya kérte, hogy adjuk át neked«, mondták.

Titokzatos. Szívesen beszéltem volna vele egy kicsit erről a hosszú és rettenetes útról. De hát végül is nem beszéltem. Az ő szemszögéből banális turista lehettem csupán, nagy fényképezőgéppel.”



1 megjegyzés:

Judit M. Fehérvári írta...

Banális, de mégis csak annyit írok ide, hogy nagyon érdekes volt! Köszönöm a cikket! XD