Mutációk

Kígyólábú istennő (talán a Mixoparthenos) arany plakettje. Görög munka, Kr. e. 4. század közepe, a Kul Oba kurgánból, innen

A szkíták, ez az iráni eredetű lovas nomád népcsoport (nyelvük legközelebbi élő rokona a keleti újiráni nyelvekhez tartozó oszét) a Kr. e. 7. század környékén jelentek meg a Fekete-tengertől északra, és a kimmereket kiszorítva rövidesen elfoglalták a Kárpátok és a Kaukázus közti területet. Emlékük a késő középkor végére – a szarmatákkal és a hunokkal együtt – már csupán homályos közép-európai eredetmítoszokban maradt fenn. Nevük az antik és a középkori Európa számára sokáig általában a keletről érkező nomád népeket jelentette (bár e tekintetben már Hérodotos szóhasználata sem teljesen egyértelmű), az akkád névalak (askuza/iskuza) pedig a biblikus héberbe אשכנז ashkenaz formában átkerülve a diaszpórában a közép-európai zsidóságot jelenti majd.

Megjelenésükkor azonban ők Európa történelmének „első barbárai”, az első ázsiai nomád nép, akikről a nyugati források, mindenekelőtt Hérodotos, részletesebben szólnak. Azok a szkítáknak tulajdonított szokások, amelyekről A görög-perzsa háború negyedik könyvében Hérodotos beszámol (például ivókupa készítése az ellenség koponyájából) később az ókori és középkori európai irodalom toposzaivá merevednek, amelyeket más, keletről érkező nomád népek leírásaiban is megtalálunk.

Mixoparthenos a kercsi lapidáriumból.
A bonni LVR-Landesmuseum jelenlegi nagy Krím-kiállításáról.

Hérodotos több szkíta eredetmítoszt is elbeszél, köztük egyet, amelyet állítása szerint „a Pontos mellett lakó hellének” mesélnek. Ez a történet úgy tartja, hogy Héraklés Géryonés marháit terelve a majdani Scythia területén egy hóvihar miatt elveszítette a lovait. Keresésük során eljutott a Hylaia nevű földre is, ahol egy barlangban találkozott a Mixoparthenosszal, aki a vidék úrnője volt. A női felsőtestű és kígyószerű alsótesttel bíró lénytől megtudta, hogy a lovak nála vannak, az állatok visszaadásáért cserébe azonban a hősnek hálnia kellett vele. Héraklés végül három fiút – Agathyrsost, Gelónost és Scythést – nemzett a Mixoparthenosnak, és meghagyta neki, hogy amelyik fiú a három közül fel tudja ajzani apja íját, fel tudja kötni annak övét, az méltó arra, hogy e föld lakója legyen. Ez végül a harmadik, legkisebb fiú, Scythés lett, és tőle származtak a szkíták királyai, a szkíták maguk pedig a Héraklés övén függő „ivócsészének az emlékére a mai napig ivócsészét hordanak az övükön”.

Héraklés nyolcadik feladata, Diomédés trák király emberevő lovainak megszerzése. II. Sauromates boszporuszi király pénzérméje, Kr. u. 2. század. Forrás.

A kevert, görög és keleti elemeket egyaránt magán viselő történet szirénhez hasonló lénye, mint arra Neal Ascherson rámutat, hamarosan jelképpé válik, a Fekete-tenger északi partjának görög gyarmatvárosait egybefogó, görög-szkíta-trák kultúrájú Boszporuszi Királyság és fővárosa, Pantikapaion (ma: Kercs) jelképévé, egészen annak Kr. u. 4. századi pusztulásáig. Ascherson azonban a Mixoparthenos egy még érdekesebb továbbélését is megemlíti:

„A Mixoparthenosz azonban tovább élt, merőben gyakorlati módon is. Fogantyú lett belőle. Karcsú, előredomborodó teste, a visszahajló fej és kígyófarok díszes fogantyúvá vált, odaégették cserépedényekre, odaforrasztották vagy -olvasztották a bronz- és üvegedényekre. Névtelenül, de hasznosan élt tovább akkor is, amikor városát már felégették és gyermekei elhagyták a történelem színpadát.

A szkíták anyja ma is itt él közöttünk, bár már nem ismerik fel. A közelmúltban Budapesten, a régi Habsburg Birodalom idején épült egyik vasútállomáson hirtelen valami szokatlanra lettem figyelmes, amikor a pénztárhoz vezető súlyos, kétszárnyú ajtót kinyitottam. A kezem ott volt a rézfogantyún, amelyet millió és millió utas érintett és csiszolt fényesre. Egy meztelen nőt ábrázolt, amelynek a teste köldöktől kétfelé kunkorodó kígyófarokban végződött.” (Neal Ascherson: A Fekete-tenger)


Nem Budapest, de olyan. A Virginia Center for Architecture ajtófogantyúja, innen

Hiába kerestem azonban a budapesti pályaudvarokon a nyomát, a Mixoparthenos nincs sehol, az Ascherson által látott fogantyút valószínűleg már rég lecserélték. Azonban még így sem tűnt el nyomtalanul. Ugyan az idők folyamán alakja egybeolvadt a közönséges szirénekével (annak is kétfarkú változatával, a melusinával), a kétfarkú kígyóban végződő szkíta ősanya ma is látható, mégpedig egy merőben szokatlan helyen: a Starbucks-kávézók logóján.

A Starbucks-logó szirénje fokozatosan lett egyre „szégyenlősebb”, erről lásd az odesszai születésű Michael Krakovskiy cikkét.

1 megjegyzés:

László Bálint írta...


Adalék:
http://reg-esz.blog.hu/2015/11/11/mi_terpeszt_a_sturbucks_logon_a_sziren_es_a_keresztenyseg