A balatonudvari temető

A Balaton északi partján keletről nyugat felé haladva, s a tihanyi félsziget bejáratát éppen csak magunk mögött hagyva, még mielőtt Balatonudvariba beérnénk, már az útról is látszik jobbkéz felé egy különös temető, amelyben hatalmas, archaikus faragású kerek fehér sírkövek sorakoznak, szám szerint hatvanhárman.

Balatonudvari, műemlék temető. Nagyításért kattintson!

A bejárat melletti tábla szerint a temetőt az 1770-80-as években nyitották meg, s csupán 1887-ben osztották fel református, katolikus és izraelita részre. A háromszáz lakosú falunak sok izraelita lakója nem lehetett, mert az utóbbi, külön kapuval ellátott részen ma is csupán egyetlen család sírja áll. A követ az itt nyugvó Neumann Fülöp és neje, valamint az ő fiuk, az Auschwitzban mártírhalált halt Neumann Miksa és neje emlékére állíttatták utóbbiak gyermekei. A legkülönösebb a sírhoz csupán hozzátámasztott jellegzetes katonai sírtábla a sírt állíttatók bátyja, a 21 évesen hősi halált halt Neumann József emlékére. Vajon hol halhatott hősi halált 1931-ben?




A kerek sírkövek a temető legrégebbi, református részén sorakoznak. Felekezetükre utal az is, hogy kereszt nincs rajtuk, csak egy-egy rövid, egyöntetű felirat a halálozás évével, az Úrban megboldogult nevével, s hogy hány évet élt. A kövek java részét 1810 és 1840 között állították. Egy jelentős kivétel van közöttük: Varga János református tanító feleségének sírja, aki a kerek sírkövek első divatjának idején, 1834-ben született, s férje negyven évvel később, 1876-ban állíttatta neki az archaizáló követ. Valószínű, hogy ekkorra már tudós legendák lengték körül a különös formájú sírokat, s a tanító első kézből értesülve ezekről maga is hozzájárult a régi sírkövek kultuszának és mítoszának felvirágzásához. Erre utal a sír merőben szokatlan „Ave turista!” felirata is.




A helyi hagyomány, akárcsak az ezen alapuló turistakalauzok, szív formájúnak látja ezeket a köveket. Hogy miért állít valaki szív alakú sírkövet, arra a romantika korában kézenfekvő volt a magyarázat. Szívfacsaró legendák, hosszú népies rigmusok szólnak az elvesztett kedvesének szív alakú emléket állító kőfaragóról. A magyarázat kanonikus változatát Eötvös Károly alkotta meg Utazás a Balaton körül (1900) című népszerű munkájában:

Volt Balatonudvariban valaha egy szegény ember. Valami furcsa ember, találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sírkövet szív alakúra kell faragni. Legyen lába, amelyet elültessenek a sírban nyugovó fejéhez, de ami kimarad a földből, olyan legyen az, mint az ember szíve. Arra jöjjön rá az írás.

A régi szokás hívei ellenkeztek. De a furcsa ember nem engedett.

– Nekem van igazam, nem kendteknek. Hiszen a halott szíve is kővé válik. Előbb porrá, azután kővé. Honnan lenne ez a sok kő a mi határunkon? Azután, aki élve maradt, annak is kővé válik a szíve. Hát nem felejti el mindenki a maga halottját, akár vén volt, akár fiatal? Hát követik az emberek a holtak jó tanácsát? Követik jó példáját? Követik ám a rosszat, nem a jót. Hát lehetne az, ha az élő ember szíve is meg nem kövesednék? Azért csak azt mondom én: olyan legyen az a sírkő, mint az ember szíve. Ez illik a holtakhoz is, élőkhöz is.

Addig beszélt: elfogadták.

Maga faragta a sírköveket. Fölment a hegyek alá, alkalmas kőlapokat keresni. Talált is a dörgicsei határ közelében. Azután kifaragta szív alakúra. Azután rávéste a halott nevét s születésének és halálának évét. Nem is kért érte pénzt. Megelégedett szívből jövő köszönjük szóval s egy-egy csutora borral. De azért munkáját mégis megfizették.

Régen meghalt a furcsa ember. Az ő fejéhez is szív alakú követ tettek. Azt is ő faragta. De azóta senki se csinál szív alakú sírkövet. Szegény embernek az is szükségtelen fényűzés volna.

Megnéztem azokat a sírköveket. Fehér mészkőlapok durván faragva, semmiképp se simítva. Mintha el se volnának ültetve. A szív csúcsával áll a földön. A szív két válla, kettős domborodása felül. A kő lehet harmadfél láb magas, másfél láb széles, ahol legszélesebb. A szív olyan alakú, ahogy a nép képzeli. Amilyen mézesbábból készül. Amilyennek a Szűzanya hét tőrrel átszegezett szívét föstik.

Egy sírkő se áll egyenesen. A vihar és az idő vagy előre-, vagy hátrahajlította. Némelyik alig látszik ki az avarból. Aszú körülötte minden. Száraz, sivár, tökéletes sivatag. Még a kőrózsa, még a fülfű is nyomorék marad mellette. Valami apró sárga virág tud megélni tövében. Az egész virág nem magasabb egy hüvelyknyinél. Csak a moha tud itt megélni. Annak is csak a kéregszerű száraz faja. Ez a moha lepi be a sírkövet is. Egy csomó apró csiga mászott föl valamikor a kőre, s ott maradt rászáradva. A sírirat betűi esetlenek, de vaskosak. Elővettem zsebkésemet, s megkísérlettem a betűk kitisztítását. Távozzál onnan moha és szemét, por és apró csiga. Hadd látom, kik porladoznak ott alant.

Barátommal együtt kerestünk neveket, s találtunk.

KOZMA. KERKAPOLY. Sokat találtunk ebből a két névből. Egész nemzedékek feküsznek itt.

Nem illő az ilyen szép és mély értelmű történetekkel vitába szállni. Ezért csak csöndesen jegyzem meg, hogy engem egyáltalán nem szívre emlékeztetnek ezek a kövek. Hanem azokra a barokk kartusokra – franciásan cartouche, hivatalosan pajzsdísz –, amelyek pontosan ilyen ívelt, középen szív formában visszahajló keretbe foglalták a könyvek címét a metszett címlapokon, a földesúr címerét a paloták kapui fölött, az elhunyt titulusait a székesegyházak epitáfiumain.




Eötvös maga is említi, amit politikus barátaitól, Kozma Sándortól és Kerkapoly Károlytól hallott: hogy kálvinista őseik az energikus Padányi Biró Márton katolikus püspök elől menekültek a 18. század végén Veszprém városából a Balaton partjára. Nagyon is lehetséges, hogy ezek a nagy kő kartusok az elhagyni kényszerült barokk város házaira és címereire emlékeztették őket, vagy hogy kőfaragójuk még ilyen kartusokon tanulta meg a monumentális feliratok keretezésének legméltóbb formáját.




A kő kartusok zegzugos vonalban sorakoznak egymás mellett, mintha láthatatlan barokk utcák homlokzatát szegélyeznék. Könnyű elképzelni mögöttük azokat a láthatatlan, de csodálatos palotákat, amelyeknek mifelőlünk nézve ezek a kartusok az egyedüli látható elemei; azokat a pompás könyveket, amelyeknek láthatatlan címlapját keretezik, s amelyekre Franklin Benjamin utal saját sírfeliratában:

Franklin Benjamin
nyomdász
teste
mint egy ócska könyv kötése
megfosztva tartalmától,
címétől és aranyozásától
nyugszik itt
a férgek martalékául
de maga a mű nem veszett el,
mert, miként erősen hitte, meg fog jelenni
egy új és díszesebb kiadásban
átnézve és javítva
a szerző által.