Rozsdatemető

A rutinos kritikus, miközben lesújt áldozatára, egyúttal két-három másiknak is bevisz egy-egy találatot, hogy meg ne feledkezzenek róla, míg rájuk kerül a sor. Alfonso Berardinellinek, az olasz irodalomkritika egyik öregjének a hétvégi Corriere della Será-ban megjelent rövid írása, amelyet pessima blogja idéz, ugyan mélyebbre is hatolhatna, de ezzel együtt érdemes lefordítani, hátha egyik-másik meglátása nem csak a kortárs olasz kultúrára érvényes.


A szenvedélyes vágy, hogy olvassanak

Néhány hónapja két különösen intelligens és művelt fiatal költővel, Carlo Carabbával és Matteo Marchesinivel beszélgetve arra a megálapításra jutottunk, hogy az olasz költészet manapság (és már jó ideje) alapvetően két típusra osztható, az érthetetlenre és az unalmasra, s ennek az az oka, hogy a szerzőkből hiányzik az a szenvedélyes vágy, hogy olvassák őket. Talán kegyetlenül hangzik ez, de megvan az az előnye, hogy magyarázatot ad rá, miért adnak ki nálunk annyi verset, amit a kutya se vesz észre. Hogy a kritika nem beszél róluk, s az újságok is amennyire csak lehet, kerülik a verskritikát, csupán az egyik következménye a dolognak. A költészet névlegesen és ideálisan máig virtuális érték maradt, egyfajta érinthetetlen fétis, ám ha képet akarunk alkotni a manapság kiadott verseskötetekről, sőt megpróbáljuk olvasni őket, lesújtó következtetésekre jutunk.

Igaz, hogy a képzőművészet is érthetetlen vagy unalmas, s e negatív skála csúcspontját az „installációk” jelentik. A legismertebb (és legjobban fizetett) installátorok többnyire rendkívül unalmas figurák, akiket a kritika olyan érvekkel magasztal és interpretál túl, amelyek sem a naiv, sem a művelt közönséget nem képesek meggyőzni. Mind a költészetben, mind a képzőművészetben magyarázattal szolgál erre az az ördögi kör, hogy a szerzők ignorálják a közönséget, a közönség pedig őket. De a képzőművészetben legalább a kritikusoknak teljhatalmuk van: ők döntik el, mi a művészet, s főként, hogy mi az ára.


Nem hiszem, hogy a költészet manapság Olaszországban jobban állna a prózánál. Homlokegyenest más helyzetben vannak. A prózát prostituálta a piac, a bestseller délibábja, a kiadók, a díjak és a szerzők kulturális igénytelensége. Mégis, aki regényírásra adja a fejét, kénytelen szembesülni egy, az íráson túli valósággal. A költészet viszont önmagát rontotta meg a magáról alkotott eszményképpel, s a kommunikációtól és a már ismert dolgok szabad kifejezésétől való meneküléssel. Aki verset ír, bármit is írjon, már igazolva érzi magát pusztán azáltal, hogy egy értéknek, a költészet eszményének védelmébe húzódva ír. Ha megszabadulnánk ettől az önvigasztalástól, akkor szembenézhetnénk a szövegek valóságával, s nyugodtan megállapíthatnánk, hogy amit a költészeti antológiákban olvasunk, annak kilencven százaléka méltó a feledésre.

Ennyi az egész? Mi marad, ha leszámolunk az érthetetlen és az unalmas költészettel? Talán egy tucat vagy nem sokkal több költő, akik tudják, miről beszélnek, és tudják, mi a vers. Kik ezek? A kritikusok udvariassági szempontok folytán ritkán nyilatkoznak erről, már csak azért sem, mert a nem-költők listján számos nagy név is szerepelne, akik az utóbbi húsz évben, Isten tudja, hogyan, bizonyos tekintélyre tettek szert. Konvencionális tekintély ez, hogy úgy mondjam, kiadói tekintély, amely inkább az illetők kitartó önpromócióján, semmint a szövegek minőségén alapul. De még amikor a kritikusok megnevezik is választott költőiket, akkor sincsenek soha egy véleményen, s ritka dolog, hogy legalább néhány személyt illetően közös nevezőre jussanak.


És ezzel eljutottunk a lényeghez. Miben áll egy költői szöveg minősége? Ki garantálja ezt a minőséget? A játszma a nem létező, elbizonytalanodott vagy naiv olvasók és ama kritikusok között folyik, akiknek „textuális kompetenciája” meglehetősen kétessé vált, akik többnyire nem mernek ítéletet mondani, biztos távolságba húzódnak vissza, nem hajlandóak bevezetőt adni a kortárs költészetbe. Azt hiszem, a kilencvenes évek óta mindmáig az egyetlen kiadvány, amely a kritikára bátorított, és mert igeneket és nemeket mondani – felvállalva a tévedés kockázatát –, a Giorgio Manacorda, Paolo Febbraro és Matteo Marchesini által szerkesztett Annuario di poesia volt. Nem is esett sok szó róla, noha számos esszéje megérdemelné, hogy válogatott kötetben adják ki újra.

„Számot tarthat-e érdeklődésre a költészet?” kérdezte húsz éve egy akkor még fiatal amerikai kritikus. Elhibázott kérdés, amely rossz válaszokat szül. A Költészet, a Művészet, a Filozófia, a Regény… folyton ebben járunk körbe-körbe. A nem-olvasás problémája és elidegenedése abból származik, hogy műfajokban és általános kategóriákban gondolkodunk, nem szerzőkről, vagy ami még jobb volna, egyes könyvekről és szövegekről. Ha a költői szövegek minőségéről van szó, muszáj kíméletlennek lennünk, hogy kárt ne okozzunk: ezt a versszakot jobb lenne elhagyni, ez a befejezés rossz, miért így ér véget ez a sor? Minden a technika, ha valaki tudja, mit mondjon és mit ne. „Becsületes költészetre” lenne szükség, mint Umberto Saba idejében, már csak azért is, mert a költészet nem lehet másmilyen. A költészetben, mint bármilyen művészetben és a kritikai gondolkodás bármely formájában, csak a becsületesség lehet zseniális. A költészet legjobb, legszigorúbb és legeredetibb olvasói szinte mindig maguk a költők. Mármint úgy értem, akik valóban azok. Olaszországban az a tucatnyi vagy nem sokkal több, ma éppúgy mint fél évszázada.